Norman Manea
Száműzött nyelv

Kezdetben volt a szó, mondták a régiek. 
Kezdetben számomra a szó románul volt. Az orvos, és mindazok, akik ott segédkeztek nehéz születésem körül, románul beszéltek. Románul beszéltek nálunk otthon, ahol a legtöbb időt Mariával, a kedves parasztlánnyal töltöttem együtt, ő vigyázott rám és kényeztetett, románul. Persze nem ezek voltak az egyedüli hangok körülöttem. A németet, a jiddist, az ukránt, a lengyelt beszélték Bukovinában az első világháború előtt, és egy sajátos dialektust, a ruténok jellegzetes szláv keveréknyelvét. Érdemes megemlíteni, hogy a nagy családi belviszály a száműzetés földhöz ragadt, plebejus nyelve, a jiddis, és a szent, választott nyelv, a héber között, amely az 1908-ban Csernovicban tartott konferencián tetőzött, amikor a jiddis ünnepelt győzelme („A zsidóság egy nép, és nyelve a jiddis!”) még semmi jelét nem adta annak, milyen látványos és határozott fölényre tesz szert a héber négy évtizeddel később, Izrael állam megalapításával. Amikor a nagyapám azt kérdezte a születésemkor, hogy van-e körme az újszülöttnek, túlélési esélyeimet latolgatva, ezt feltehetőleg jiddisül kérdezte, bár tudott héberül, és folyékonyan beszélt románul. A könyvesboltjában eladott könyvek többsége valójában román nyelvű volt.
 Öt éves koromban, amikor a transznisztriai koncentrációs táborba deportáltak Bukovina egész  maradék zsidó lakosságával együtt, csak románul beszéltem. A Dnyeszteren túlra való első elűzetésemmel a román nyelvet is elűzték.
 A táborban megtanultam jiddisül az idősebb foglyoktól, és ukránul a környékbeli gyerekektől. A Vörös Hadsereg meghozta felszabadulás után egy évig orosz iskolába jártam.  Amikor 1945-ben visszatértünk Romániába, román iskolába iratkoztam be, de a szüleim hamarosan elintézték, hogy magántanuló legyek – német tanárral. Jól tudták, hogy amin keresztülmentünk a terror éveiben „Trans-tristiában”, az Hitler Berlinjéből eredt, de tudatában voltak annak is, bár nem voltak különösebben tanult emberek, mi a különbség a pillanatnyi tapasztalatok és a hosszabb távú szempontok, a gyűlölet és a kultúra között. Héberül csak egy évig tanultam, amikor tizenhárom éves lettem, és ez kellett ahhoz, hogy formálisan befogadjanak a törzsbéli „férfiak” közé. Érdekes módon nyomokban előjön még ma is, a legváratlanabb pillanatokban. A gimnáziumban bátortalanul elkezdtem franciául tanulni, és elfelejtettem orosz tudásom nagyrészét, mert nem izgatott egy olyan nyelv további elmélyítése, amelyről azt hittem, hogy tudom. Az orosz „a megszállók” nyelve volt. A franciaságom viszont egyre jobb lett az évek során, úgyhogy tudtam nyugati újságokat és könyveket olvasni.
 Sajnos bimbózó soknyelvűségem nem járt sok gyakorlati lehetőség megnyílásával. A sok inkább rövid belekezdésnek sosem volt folytatása, az elkezdett nyelvek egyike sem vált igazán belsővé. Tudatalatti „kozmopolitizmusom” visszhangjai csak ritkán szólalnak meg mostanában, amikor hirtelen minden különösebb erőfeszítés nélkül felötlik bennem egy megfelelő fordulat egy beszélgetésben, amelyet e félig ismerős nyelvek egyikén folytatok, olyan nyelveken, amelyek idegenek maradnak nekem, bár bejáratos vagyok hozzájuk.
 Végül is ott csak egyetlen nyelvben érzem magam.
 Az írás gyerekes foglalatosság, még ha olyan túlzott komolysággal űzi is az ember, amilyenre a gyerekek képesek. Hosszú utam (ehhez) az éretlenséghez 1945-ben kezdődött egy júliusi napon, néhány hónappal azután, hogy visszatértünk Transznisztriából.  Egy édeni nyár egy kis moldvai faluban. A normalitás elvarázsolt banalitása, a végre biztonságban levés túlcsorduló öröme. Egy tökéletes délután: nap és csönd. A szoba félhomályában egy hangot hallgattam, amely az enyém volt és mégsem volt a sajátom. A román népmesékkel teli zöld könyv, amelyet éppen akkor kaptam, mielőtt elértem volna a komoly kilenc éves kort, közvetlenül hozzám szólt.
 Akkor történt, azt hiszem, hogy átéltem a szó csodáját, az irodalom varázsát: ahogy megsebez, és ahogy gyógyírt nyújt.
 A nyelv, amelybe beleszülettem, és amely száműzetett velem együtt, Transznisztriában egy olyan kakofóniának volt kitéve, amelyben keveredett a deportáltak elkeseredése az őrök ugató parancsaival. Jiddis, német, ukrán, orosz áradt bele az életemben támadt szakadékba.
 1945-ben a túlélőket hazatelepítették a nyelvükkel együtt. Egy elszegényedett nyelv, gyermeki, vérszegény, bizonytalan és összezavart, arra volt szüksége, mint nekem, hogy feltáplálja a normalitás. Különféle dolgokat fedeztem fel újra: ételeket, játékokat, ruhákat, rokonokat, de mindennél jobban oda voltam a könyvekért, újságokért, folyóiratokért, poszterekért. Új szavakra és új jelentésekre bukkantam.
 Korán, túlságosan korán kezdtem el ábrándozni arról, hogy bekerüljek a szóbűvölők klánjába, abba a titkos szektába, amelyet éppen akkoriban fedeztem fel magamnak.
 Első irodalmi próbálkozásom persze egy „szerelmi diskurzus” volt, Barthes kifejezésével élve. 1947-ben, a gimnázium első osztályában írtam egy szőke lányhoz, akinek a neve utánam jött az osztálynévsorban: Norman Manea, Bronya Norman. Felolvastam ezt a szöveget, teli szenvedéllyel Bronyának és az osztálytársak egy kisebb, zavarba jövő csoportjának. A „proletárdiktatúra” első évében a forradalmat, Sztálint és a világbékét dicsőítő költeményeket írtam, de már akkor kerestem valami „mást”, valamit, ami túlemelkedik a mindennapi banalitásokon, igyekeztem megmutatni igazi énemet a bennem lakozó egyének közül.
 Az olvasás megóvott a diktatúra újbeszédének pusztító hatásától. Képzeletemet felgyújtotta a német romantika, az angol és a francia realizmus, de mindenek fölött a nagy orosz irodalom, amelyet akkoriban nagy mennyiségben és kiválóan fordítottak románra. Tolsztoj és Goncsarov, Gogol és Puskin, Csehov, Gorkij és sokan mások. A 60-as évek „liberális” időszakának kellett eljönnie ahhoz, hogy megismerhessem iz igazi Dosztjoevszkijt és a nagy moderneket, mint Joyce, Proust, Faulknet, a latin-amerikaiakat, a szürrealistákat és a modern román írókat, akiket végre rehabilitáltak a brutális tiltás évei után.
 Az olvasás megóvott az eltompulástól engem, a műszaki egyetem szerencsétlen diákját, majd szerencsétlen mérnököt. A naiv illúzió, hogy egy szolid, gyakorlati foglalkozás megóv majd a szocialista demagógiától, hamarosan szétfoszlott. A költészetet sóvárgó kamaszkori magányom után a próza kért helyet magának.
 Végre a saját hangomat hallhattam a saját könyvemből, amelynek véletlenül szintén zöld borítója volt. Visszavonhatatlanul elmenekülve saját lapjaim gyermeki enklávéjába, végre megtaláltam a régóta vágyott menedéket. Végre otthon voltam. Már a nyelvem sem volt ugyanaz. Megóvtam, amennyire lehetett a hivatalos nyelv nyomásától, most viszont a gyanakvó és ellenséges cenzoroktól kellett védenem, akik mondatokat, bekezdéseket, fejezeteket vagy még hosszabb részeket végeztek ki minden könyvemben.
 A hatalom évekig uralkodó unalmas zsargonja megnyitotta a zsilipeket a diktátor nemzeti szocialista beszédeinek vég nélküli áradata előtt.  Minden a főbohócra irányult: a televízió, a sajtó, a törvények, a párt „viták”, az óvodai nevelés, az éljenzés az atlétikai versenyeken, a bélyeggyűjtők találkozóin, a nyugdíjkérelmek és a titkosrendőrségi dossziék. És mégis, a szó mágusai segítettek nekem megtalálni önmagamat, azaz a nyelvemet.
 Első elbeszélésem, a „Nyomasztó szerelem”, amely 1966-ban jelent meg egy hat szám után betiltott avantgárd irodalmi folyóiratban, tele volt erotikus sóvárgással. Megpróbáltam helyreállítani valami normalitást a tematikában és annak nyelvében. A hivatalos sajtó azonnal elítélte a szöveget, hogy apolitikus, abszurd, esztétizáló és kozmopolita.
 Húsz évvel később, 1986-ban mielőtt Nyugatra emigráltam, a „Fekete boríték” című allegorikus regényem erős politikai hangsúlyt adott a hétköznapi életnek a szocializmusban, éppen egy olyan időszakban, amikor a diktatúra az „esztétizálókat” jutalmazta, akik a mindennapi valóságtól elfordulva valami nagyszerűbbet igyekeztek ábrázolni.
 Az írónak a nyelv a placenta. A nyelv nemcsak édes és dicső diadal, de szellemi igazolás is, otthon. A nyelv révén az író egyszerre érzi magát meggyökerezettnek és szabadnak, rokonnak a társaival mindenütt. A nyelv az író otthona és hazája. Ha kiűzik ebből a végső és lényegi menedékből, az a legbrutálisabb törés az életében. Tövig égeti a kreativitását.
 Én túl későn hagytam el a szocialista „fegyenctelepet”, mert gyermeki naivitással azt hittem, hogy nem egy országban, hanem egy nyelvben élek. 
 A szabadulás, ezt tudtam, magának a szabadságnak a veszedelmes megnyirbálásával jár. 1986 decemberében Bukarestben felszálltam egy berlini repülőgépre, jól tudva, hogy lehet, hogy szégyenletes alkut kötöttem, a nyelvemet adva egy útlevélért. De hogy mégis kész voltam ebbe belemenni, az több kötetre valót elmond arról az „égő bordélyról”, ahogy Cioran nevezte ezt a régiót, amelyet elhagyott ő maga is, nem is gyanítva, milyen horrort hoz még magával a bordély, a cirkusz és a börtön szocialista kombinációja.
 Második száműzetésem (ezúttal ötven éves voltam, nem öt) új értelmet adott a kisemmizettségnek és a delegitimizáltságnak. A kiűzetés dicsősége elválaszthatatlan volt az íróként való elhallgattatás kárhozatával. És mégis, vittem magammal a nyelvemet, mint csiga a házát. Még mindig ez az első és utolsó mentsváram, állandó otthonom, a túlélés birodalma.
 A német volt az első nyelvi menedékhelyem az emigrációban. Első kinti könyvem, a „Összetett életrajz”, ott jelent meg 1987-ben. Akkoriban egy ösztöndíjat kaptam Nyugat-Berlinben. A bizonytalanba vezető utazásomnak ez szerencsés kezdést adott.
 A német nyelvben való jártasságom enyhítette a félelemmel és zavarodottsággal járó gyökérvesztés traumáját. Az a német nyelv, amelyet a barátaim és a szüleim barátai beszéltek az egykori Habsburg birodalom részét képező Bukovinában, túlélte a szocializmus éveit. 1987-ben nagy örömmel fedeztem fel, hogy ez a nyelv, amely ennyi ideig szunnyadt bennem, hagyta magát feltámasztani.
 Amikor Göttingenbe utaztam a könyvem szerkesztési munkálatainak befejezése céljából, összedugtuk a fejünket a szerkesztőmmel, egyik este éjfélig ültünk a kézirat fölött. Vigasztalni próbált, „Biztosíthatom, hogy bármit le tudunk fordítani! Még a legszokatlanabb, legmeglepőbb mondatszerkezeteket is. Csak tehetség, odaadás és munka kell hozzá. Kemény munka, aztán még további munka. És persze, pénz.”
 Hát igen, a fordítást rosszul fizetik a kapitalista piacon. Nem minden szerző teheti meg, amit Günther Grass, hogy munkalátogatásokat ajánljon fel a fordítóinak és a tapasztalatait, amelyek segíthetnek kikerülni az egyik nyelvről a másikra való áttérésnél felmerülő szemantikai akadályokat.
 1987-ben első német fordításomnak örvendezve még nem sejtettem, hogy ez csak az első lesz különböző nyelveken megjelenő különböző könyveim sorában. Amint hogy azt sem sejtettem, hogy a Romániához fűződő viszonyom a kommunista diktatúra bukása után még bonyolultabb lesz, és hogy én magam még inkább olyan író leszek, akik fordításban él, mint addig.
 Első nyilvános fellépésem New Yorkban 1989 őszén volt, amikor a Kelet összeomlása magára vonta a világ figyelmét, a román irodalomról tartott pódiumbeszélgetés keretében az amerikai PEN szervezésében „A szó mint fegyver” címen. Gyanúsnak találva a téma militáris csengését, én inkább „A szó mint varázslat” címen beszéltem. Persze megidéztem azt az 1945 júliusi délutánt, amikor felfedeztem Ion Creanga csodálatos román népmeséit.
 Pár nap múlva levelet kaptam egy román származású kiváló írónőtől és műfordítótól, aki ott volt a rendezvényen. Szóvá tette Creanga antiszemita írásait és megjegyzéseit. Tudtam ezekről és ehhez hasonlókról a román irodalom más klasszikusainál. Tudtam azt is, hogy a német nem csak Schiller és Goethe nyelve volt, hanem az SS-é is. Caragiale és Bacovia román nyelve volt Zelea Codreanu, az antiszemita Vasgárda „kapitányának” nyelve is. A román nyelv a számomra mégis a szerelem és a barátság nyelve, az a nyelv, amelyen a szüleim és a nagyszüleim szólnak hozzám még a haláluk után is.
 Zsidó szerzőknek sokszor a szemére vetik, hogy a „gyilkosok nyelvén” írnak, afrikai íróknak, hogy „a gyarmatosítók nyelvét” használják. A nyelv műveli és őrzi a gyűlölet mérgét éppúgy, mint ahogy talaja az innovatív művészetnek is. Átfogja a szellemi restséget és az alkotás szikráit. A művészet alkotó erői fenségeset és rémségeset is képesek létrehozni. Baudelaire-nél „A romlás virágai” és Tudor Arghezinál „A pusztulás virágai”  a címükben is jelzik ezt az ambivalenciát. 
 Amikor a szó csodájáról beszéltem New York-ban 1989-ben, az anyanyelvemre utaltam, és nem arra a nyelvre, amelyikbe emigráltam. Ennek a csodái nem voltak elérhetők a későn érkezett hajótörött számára. Vajon elérhetők lehetettek volna? Vajon átélhettem volna az angolban is azt bűvöletet, amellyel kilenc évesen találkoztam először, majd a román szavakkal folytatott önfelfedezés ezt követő kalandja során?
 A svájci Ledig House írótelepen néhány éve megkérdeztem egy neves műfordítót, akik oroszból fordít németre, hogy hány éves koráig képes az ember olyan jól megtanulni egy másik nyelvet, hogy azon íróvá válhasson. Nabokov gyerekként tanult meg idegen nyelveket. Conrad akkor hajózott kikötők és nyelvek között, amikor még elég fiatal volt az adaptálódáshoz. Tudtam, hogy a szokásos példák nem jók ide. „Tizenkettő” – közölte a szakember. „Kár – mosolyogtam ravaszul. – Én már tizenhárom vagyok.” Addigra már a duplájának a dupláján is túl voltam.
 A gyökérvesztés és kisemmizettség az emigrációban olyan trauma, aminek a pozitív oldalai csak akkor mutatkoznak meg, ha az ember megérti, milyen előnyökkel jár, ha le tud mondani önnön fontosságának tudatáról. Az állandóság hiánya és a bizonytalanság felszabadító hatású lehet. Sokat lehet tanulni abból, ha az ember kénytelen újrakezdeni egy előrehaladott korban, kénytelen újra belépni a világba, és újra próbára tenni a képességeit, mint egy gyerek, akinek kisöpörték a múltját, de kapott egy „második lehetőséget”, hogy újra felépítse az életét elölről, de már a korábbi energia és életerő nélkül.
 Cioran huszonhat évesen kezdte mohó kalózként elsajátítani a francia nyelv gazdagságát. Nyelvi identitásának ezt a metamorfózisát a „leghatalmasabb, legdrámaibb eseménynek” nevezte, „ami egy íróval megeshet”. „A történelmi katasztrófák semmiségek ehhez képest” –ezt állította. „Egy másik nyelven írni megdöbbentő élmény. Gondolkodni kell a szavakon, a mondatfűzésen. Amikor románul írtam, a szavak nem voltak tőlem függetlenek. Amint elkezdtem franciául írni, tudatosan választottam meg minden szót. Ott voltak előttem, rajtam kívül, mindegyik a maga helyén. És én választottam közülük: most téged veszlek, aztán meg téged.”
 A szakítás, amelyre Cioran elszánta magát azzal, hogy elhagyta Romániát, nem csak a nyelvet érintette. „Azzal, hogy nyelvet változtattam, megsemmisítettem a múltamat. Megváltoztattam az egész életemet.”
 Igaz ez? Mint neves francia szerzőt és ragyogó stilisztát a maga választott nyelvén, Ciorant állandóan kísértették a múlt szellemei, és ő ezt nyomasztónak és megalázónak érezte. „Az én hazám! Ragaszkodni akartam hozzá minden áron – de nem volt mihez ragaszkodnom.” – írta egy 50-es évekbeli esszéjében.
 Az én indokaim arra, hogy ridegebbé tegyem a kötelékeimet, talán még erősebbek voltak, mint Cioran esetében, mert én még mindig kitartok az anyanyelvem mellett, és mivel nem tudtam visszaforgatni az idő kerekét, nem aspirálhattam olyan átalakulásra, mély és radikális megváltozásra, amilyenhez  Cioran átküzdötte magát emigrációjának évtizedei során. 
 Cioran dicsteljes nyelvi átalakulása azonban mégse volt teljes győzelem végső soron. „Ma megint úgy tűnik, hogy egy olyan nyelven írok, amely egyáltalán nem illik hozzám, amelynek nincsenek gyökerei: egy üvegházi nyelv. A francia nem való az én temperamentumomhoz. Nekem egy vad, részeg nyelv kell”– mondta Fernando Savaternek 1977-ben. Ez a vallomás ellentmond annak, amit Ion Luca Caragiale írt berlini emigrációja idején: „Európai nyelven kell elmondani azt, amit az ember gondol, nem valami cigány-görög nyelven”. Ez azt jelenti, hogy a román nyelv féktelensége és homályossága, lírai és humoros kódoltsága, csípőssége és heves keleties túlzásai olyan kifejezésgazdagságot  és annyi szépséget teremtenek, ami sokszor lefordíthatatlan.
 Végső soron az írók problémája nemcsak a nyelvi identitásukkal kapcsolatos, hanem egyéni törekvéseikkel és sorsukkal is. A kollektív történelmi katasztrófákhoz képest gyerekesek az aggályaik. Számos művész és író összeroppan az emigrációban vagy odahaza még mielőtt felmerülne nyelvi identitásuk megváltoztatásának kérdése. És mégis, a történelmi katasztrófák elhomályosulnak a nyelvüket leromboló sötét erőkhöz mérten. 
 A halálos ágyán a külföldre szakadt Cioran visszatévedt abba a nyelvbe, amit nem volt hajlandó beszélni évtizedeken át! Újra rátalált a román nyelvre, de önmagára nem. Átélte az amnézia extázisát. A legnagyobb gyönyörűséget, a legfőbb büntetést. Vége.
 Én majdnem egészen elveszett voltam az angolban. Rémületemre azt vettem észre, hogy olyan vagyok, mint Nabokov Professor Pninje, aki úgy gondolta, hogy a „Hamlet” jobban hangzik az ő orosz anyanyelvén, mint angolul. Az első itt töltött tíz évben szörnyen izgultam, amikor meghívtak konferenciákra előadni. Nemcsak az akcentusom miatt, de azért is, mert folyton attól rettegtem, hogy elvesztem, vagy elfelejtem a leírt szövegemet.
 Még mindig eszembe jut, ahogy 1991-ben megérkeztem Torinóba, és észrevettem, hogy nincsenek meg a csomagjaim. Másnap délelőtt kellett volna megtartanom az előadásomat, kétségbeesve próbáltam meggyőzni a konferencia szervezőjét, hogy tegye át délutánra. Közben megérkeztek a bőröndjeim, és legnagyobb örömre több román-olasz tolmács is volt készenlétben, úgyhogy beszélhettem papír nélkül. Ez persze sokkal szerencsésebb befejezés, mint a szegény Pniné, aki nemcsak, hogy lekési vonatot a konferenciához, de ráadásul nem a jó előadásszöveget hozza magával.
 Van sok lefordíthatatlan szerző, még a legnagyobbak között is.  A klasszikus és a mai román irodalomban is sokan vannak arra ítélve, hogy csupán a saját nyelvükön létezzenek.
 Az az igazolás, amit a fordítás ad, ha valaki a saját országában él, megváltozik, ha eljött onnan. „Otthon” a fordítást kellemes meglepetésként fogadja az ember az ismeretlenből. Egy olyan szerző, aki le van fordítva különböző nyelvekre, nem tudja megítélni ezeket a fordításokat. A saját nyelvében él. Ebben találta meg a hangját és fedezte fel a saját karakterét. Benne él ebben a nyelvben, és ennek a szavaival dolgozik. Az idegen átiratok nem zavarják kreativitásának lényegét; az idegen kódok, amelyekbe írását belerejtették, és amelyeket ő maga sokszor nem is tud kisilabizálni, nem fontosak, a hiúságának hízelgő ajándékok csupán. 
 Az olyan író számára, aki elszakadt a gyökereitől, a fordítás amolyan belépő vízummá válik abba az országba, ahol éppen él (más országokba és birodalmakba szintén). Ez biztosít a számára az állampolgársággal együtt irodalmi elfogadottságot, és engedi meg számára egy olyan közösséghez való tartozás új és teljesen ambivalens érzését, amelyhez „idegenként” csatlakozott. A fordításban jobban fejezi ki magát, mint a mindennapi nyelvben. Alkalma nyílik mélyebb kommunikációra a polgártársaival, bármilyen közvetetten és tökéletlenül is, és ami a legfontosabb, az újonnan fellelt írótársaival.
 De mindez reménytelenül határozatlan marad az olyan emigráns író számára, aki le van ugyan fordítva más nyelvterületen, de mégis az anyanyelvén ír. Ez a frusztráló munkahipotézis csak a bizonytalanságot terjeszti. A heteronímiákat, ahogy Fernando Pessoa hívta komplex és ellentmondó alkotó összetevőit, egy és ugyanaz az ortonímia helyettesíti, amely a különböző nyelvek maszkját viselve jelenik meg.
 Egy író integritása és belső énje elválaszthatatlan a nyelvétől. Variábilissá és meghatározhatatlanul homályossá válik, ha megfosztják anyanyelvétől. A kétségei, amelyeket mindig palástolnia kellett, most felülkerekednek ambivalens és bizonytalan új helyzetében.
 „Tévedhetetlen módszerem van annak meghatározására, hogy egy mondat jó-e vagy rossz: elképzelem, hogy ott vagyok a Szahara közepén könyvek nélkül. A zsebemben találok egy feljegyzést egyetlen mondattal.  Ha hirtelen megvilágítja számomra a sivatag értelmét, és többé nem is akarok eljönni onnan, akkor tudom, hogy az egy jó mondat.” Egy román író barátom írta ezt. Az emigráció sivatagában sokszor el kellett ismételnem ezeket a mondatokat. Egy pillanatra értelmet kölcsönöztek ennek a sivatagnak, és azt a menedéket nyújtották, amit oly régóta kerestem. Gyökeret ereszteni a semmibe? Az ilyen gyökerek valószínűleg éppolyan jók, mint bármelyik másik, és csak látszólag mond ellent annak a gyökértelenné váltságnak, amelyben mindig is éltem: magában az elszakadásban, a bizonytalanságban, ebben a sivatagban, amelyről Levinas úgy vélte, hogy ez a szellem gyökere, amely képes betűkkel helyettesíteni az alapokat. Az a tény, hogy ezek a betűk most mások, mint azon a helyen, ahol véletlenül születtem, apró részletnek tűnik földi létünk nagy kérdésén belül. És mégis… New Yorkban egy „jó” román mondatot mederbe kellene terelni eltorzítások és kitekerések, átalakítások és csonkítások árán ahhoz, hogy le lehessen fordítani arra a nyelvre, amelyet identitásom most magára öltött. Öltözékem, amelyben kilépek a társadalmi színtérre megdöbbentőnek, ha nem éppen katasztrofálisnak bizonyul. 
 Az évek elfolytak, mint a víz, és jól tudom, mennyire nem engedtem az áthatolhatatlanság illúziójának, de tudtam azt is, milyen sokat jelentett nekem ez az illúzió.* 
Dilemmám súlya sokkal világosabbá vált előttem 1991 nyarán, mint volt rövid göttingeni tanonckodásom idején. New York-i kiadóm, a Grove Press egy elbeszéléskötettel és egy esszékötettel készült bemutatni Amerikában.  Különböző fordítók dolgoztak az elbeszéléseimen a közreműködésem nélkül, és a szerkesztőmmel együtt megpróbáltam kijavítani az általuk elkészített angol változatokat. A román szöveg ott volt az asztalon a francia és az olasz fordítások mellett. Szerencsémre Rose Marie Morse beszélte mindkét utóbbi nyelvet. Együtt ugráltunk egyik nyelvről a másikra és dolgoztuk át az angol változatot. „Hogyan” próbált minden egyes mondat kifejezni valamit, az most kevésbé fontossá vált, mint az, hogy „mit” próbált mondani. Logikai, „arisztoteliánus” húzásra korlátozódás volt ez*, amolyan darwini létért való küzdelem, ahol az eredetiség a legnagyobb hátránynak bizonyulhatott.
A könyvem végül egy olyan változatban jelent meg, amely több forrásból volt összetákolva, de értelmesen hangzott angolul. Három purgatóriumi hónap után, amikor azzal kacérkodtam, hogy feladom az írást és a fordítást is, boldogan tartottam a könyvet a kezemben. Ahogy láttam a könyvet kitéve a könyvesboltok kirakatába és olvastam a hízelgő kritikákat, arra gondoltam, hogy a fordítás próbája olyan privilégium, ami sok tehetséges szerzőnek soha nem adatik meg sem odahaza, sem az emigrációban.
Elfogadtam valami pótlékot, csalást, alakoskodást?*
Paul Celanhoz nemcsak Bukovina és Transznisztria révén kötődöm, amely különböző módokon, de rányomta a sorsunkra a bélyegét, hanem a német nyelv révén is. Celan német nyelve, amely kezdettől fogva a száműzöttség nyelve volt, Bukovinába, a Habsburg provinciába Bécsből jött és nem Berlinből. Rövid, gondtalan bukaresti ifjúságát a szójátékok, a nyelvi játékok időszakaként emlegette. Úgy gondolta, hogy neki a német nyelve méltatlan előnyt adott románul író társaihoz képest. Ionesco kijelentette, hogy ő maga talán jobb íróvá vált volna Romániában, mint az a fontosabb író, aki lett belőle Franciaországban.
Az én román életrajzom és nyelvem azonban nemcsak ifjúkori epizód. Az én „szójátékaim” életem nagyrészén át tartottak, ahogy váltogatta egymást tragédia és öröm, veszély és újjászületés, apátia és kreativitás, vissza a drámához, megaláztatás majd elszakadás.
Párizs volt az, nem pedig Bécs, Berlin vagy Zürich, ahol Celan letelepedett, és írt tovább a maga száműzött német nyelvén. Nem csoda, hogy úgy gondolta, hogy a nyelv a költő hazája még akkor is, ha a nyelv német, és a költő zsidó. Még akkor is, ha a nyelv román, az író pedig zsidó enném én hozzá… A román számomra nemcsak a gyilkosok nyelve és a kommunista elnyomás nyelve vagy a megmérgezett posztkommunista dühöngésé, amelyek mindegyike befolyásolta valamiképpen a viszonyomat a szülőföldemhez. A feszültségek, régiek és újak egyaránt elmélyítették  bennem a sebezhetőség érzését, a sebeimet, és arra késztettek, hogy igyekezzek elkerülni a híreket és a hírhozókat romániai múltamból. És mégis, minden érintkezés a nyelv szellemével, hangzásával és szavaival azonnal megvigasztal, megnyugtat, felélénkít, visszavezet önmagamhoz. Meghitt és mégis mindig új és semmihez sem hasonlítható megváltás.
Ha elnyeri Paul Celan a nagyon is megérdemelt Nobel-díjat, melyik ország formálhatott volna rá igényt? A díjat kifejezetten egy személynek adják, nem egy országnak. Nem csodálkoztam, amikor V. S. Naipaul azzal reagált a stockholmi hírre, hogy ő nem tartozik egyik országhoz sem. Hozzátehette volna még, szerintem, hogy ő valójában egy nyelvhez tartozik.*   És ezt mondhatta volna Elias Canetti, Isaac Bashevis Singer és Gao Xingjian is. Kafka is, ami azt illeti, ha csak csodálatos, éjszakai kriptogramjainak nem sikerült volna elérniük a világhír kétes bizottságáig.*
A zsidó írók 1998-as San Francisco-i konferenciáján az egyik legérdekesebb vita ezzel a hipotézissal foglalkozott: a héber nyelven író legnagyobb izraeli író a 21. században nem zsidó lesz. A legutóbbi évtizedekben, amikor a világesemények a maguk véres sorozatát folytatták, Izrael sok bevándorlót befogadott Vietnamból és Chiléből. Az ő gyerekeik több mint húsz éve izraeli állampolgárok, és a héber nyelvben vannak meg az „alapjaik”. Ma sok román munkás és Fülöp-szigeteki vagy thaiföldi takarítónő él Izraelben. Mi van akkor, ha a héberek következő ihletett költője egy chilei-izraeli, egy román munkás vagy a fülöp-szigeteki gyereke, aki nem zsidó?
A konferencia résztvevőinek többsége, az izraeli delegációt is beleértve, amely iraki, marokkói, romániai és német zsidókból állt, lelkesen reagált erre. 
(…)
 
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu