Elgondolkodott-e valaha a nyájas olvasó, hogyan éltük át mi, szlovénok az elmúlt századokat?

Válaszként jön a nyelv fontosságáról szóló negédeskedés, a szlovén kultúra napja alkalmával egymás hátának lapogatása, vállveregetés ünnepélyes ábrázattal.

Sírásnak nincs helye.

Ezt a kérdést már ezerszer föltették mindenféle ünnepi alkalommal és mindannyiszor megválaszolatlan maradt, ezért akarok a végére járni a dolognak. De valóban az elején kell kezdenünk...

Gyerekek, itt az ajándék!

Az ember két dolgot hagyhat az utódaira: a géneket és az emlékezetet. „Az emlékezet eszme, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik. A génnek, mint a biológiai öröklődés alapelemének a kulturális megfelelője.” Vagyis az emlékezet fogalmához köthetünk az eszméktől, az elképzelésektől, a mítoszoktól, a nyelvtől, a hittől kezdve mindent.

Sose hallottam arról, hogy léteznének külön szlovén gének. A legkeményebb nacionalisták is mindig visszavonulnak a három „tiszta” szlovén nemzedék fedezékébe, ami azelőtt volt, nem számít. A szlovénok nem magányos szigeten éltek, hanem elég forgalmas helyen, ahol egymást váltogatták a kormányok, a hadseregek, keresztezték a kereskedelmi utak, vagyis bőven volt lehetőség a gének cseréjére. Nem hagyhatnak gyermekeikre valami biztosan „hazait”, ami az utódokat majd elválasztja a szomszéd népek örökségétől. Marad tehát az emlékezet. Számítógépes kifejezéssel élve vajon milyen szoftver igazgatta ezeknek a vidékeknek a hardverjét? Az a nép, mely valamennyi hegycsúcsáról látja az országának a határait, és elveszettnek érzi magát a nagy létszámú, harcias és hódító népek között, kétségkívül konzervatív lesz, és fél minden változástól. Azt mondja, inkább ne változtassunk semmin, amíg élünk, elvégre már ez is siker, mert biztosan rontanánk a helyzeten. Vagyis a minden új és ismeretlen elől való teljes bezárkózást választja. A következő tulajdonság az engedelmesség, mivel az urak változnak, de mindegyiknek szüksége van a jó munkásra, hivatalnokra, cselédre. Anton Trstenjak szlovén gondolkodó sok könyvet adott közre, dicsérvén a szlovén embert, nemzeti karakterét azonban ő is úgy jellemezte: „a fegyelmezett hivatalnok típusa”. A hivatalnoki engedelmesség néhány további tulajdonságot von maga után: a döntésképtelenséget (csak gondolkodjék a főnök, mi majd megvalósítjuk), a megjelenésre és a viselkedésre való kínos ügyelést, félvén, hogy esetleg valakit megbotránkoztat – az életben ez persze azt jelenti, hogy agresszivitását mindig a leggyengébbeken éli ki, akik sohasem lesznek a főnökei. Ha nincsenek kéznél ilyenek, akkor önmaga ellen fordul, és lám ott is vagyunk a vezető helyen az öngyilkosok, vagy a depressziósok és a mélabúsok között. Milyen szépen mondja Trstenjak: „a mindenkori tartományi elöljáróság odaadó és hűséges állampolgára”. Erwin Ringl pszichiáter és neurológus az osztrák birodalom egyes népeinek tulajdonságai iránt kutatva a karintiai meg a szlovén lelket neurotikusnak találta: érzékenyek, sértődékenyek, perlekedők, annyira „irigyek, hogy legszívesebben kikaparnák egymás szemét”. Trstenjak megerősíti a neurózis meglétét, és a janzenizmusban próbál erre magyarázatot találni, abban a mozgalomban, amely a keresztény erkölcsöt beterelte a mindent eluraló szörnyű bűntudatba, és amely annyira megrögződött nálunk, "mintha „nem is Hollandiában, hanem Krajnában született volna”. Az én olvasatomban az igazi szlovén már azért is bűnösnek érzi magát, hogy (még) él. Érdekes, a vallási emlékezet a szlovénoknál összeolvadt a janzenista bűntudattal, de hogy miért, azt nem tudta Trstenjak, és én sem tudom.

Mindenképp olyan tulajdonság ez, mely lehetővé tette a nép megmaradását, de nem az expanzióját vagy a kibontakozását. Aztán hozzáadódtak más, kontraproduktív jellegű adottságok is. Például amikor a néhai Habsburg birodalomban egymásnak estek a protestánsok meg a katolikusok, a szlovénok vígan követték példájukat, habár a protestánsok nem is voltak valami sokan. A 19. században viszont jött a fő ellenség, a liberálisok, lényeg, hogy a civakodás folyhatott tovább. Trstenjak is a haragtartást jelöli meg a szlovénok egyik fő vonásának; ha egy mód van rá, összekapnak, és mindig valami apróság miatt. Mivel rettegnek a hatalomtól és a felelősségtől, vitáik a végletekig kiéleződnek, ám mindig lényegtelen dolgok miatt. Amikor száz év múlva egy kutató a levéltárakban turkálva számba veszi a napilapokhoz írt olvasói leveleket, meg fogja állapítani, hogy a 20. század második felében, a gépkocsik nappal is kötelező reflektorairól szóló törvény volt az a téma, mely a legjobban izgatta a szlovénokat; mindent kiszámítottak, a gumikopástól az izzókig, éspedig három tizedesnyi pontosságig. (Az ostoba vitáknak évszázados hagyománya van nálunk. A 19. század leghangosabb szlovén vitája az, „Hogyan kell írni, kaša vagy kasha?” – vagyis a betűháború. Mondhatom, fütyülök rá, hogyan kell írni a kását, bár az informatika korában egyszerűbb volna, ha annak idején a kasha győz.)

Ne feledkezzünk meg azonban egy fontos emlékezetről: a szlovén irodalmi nyelvről. 

Erről a teljességgel mesterséges képződményről, mely soha senkinek sem anyanyelve, hiszen nincs anya, aki ezt beszélné. Körülbelül olyan szerepet tölt be, mint Indiában az angol, vagyis ez a különböző nyelvek közötti hivatalos köznyelv, annyi előnnyel, hogy a mi nyelvjárásaink az irodalmi nyelvben itt-ott találnak többé-kevésbé ismerős szót. Ha egy irodában ülve, például ön az egyetlen író, akkor a munkatársai perceken belül kérdezgetni kezdik: „Te, hogy is mondják ezt szlovénul?” és ön fordító lesz. A szlovén irodalmi nyelv valóban kényszer szülötte, hiszen az Alpokban a felső-szlovén nyelvjárásnak vajmi kevés köze van a magyar határ menti Belatincen beszélt Murán-túli szlovénhoz. 

A szlovént olyan emberként is meghatározhatjuk, aki az e területen történelmileg örökletes neurózisnak esett áldozatul, és írásbeliségéhez olyan nyelvet használ, amit egyébként nem beszél.

Akik elmentek
A pár évszázaddal ezelőtti lélekszámot tanulmányozva tapasztalhatjuk, hogy több nemzet rendelkezett a szlovénokéhoz hasonló lélekszámmal. Más népek azonban nálunk gyorsabban szaporodtak, és a szakemberek még mindig vitatják, hogy miért alakult ez így. Hadd próbáljam elmagyarázni, ha laikus módon is: sok embert elveszítettünk, vagyis sokan lemondtak a szlovén neurózisról, a nyelvről, és távoztak. Maguk meghasonlottak, gyermekeik azonban már átvették az új környezet emlékezetét, és külföldiek lettek. Miért érte meg ez a fájdalmas operáció és a meghasonlás? Milyen előnyt láttak e lépésben? Sokan gazdasági, sokan politikai okokból kényszerültek kivándorlásra, de most annál a kisebbik hányadnál időznék el, mely minden nép számára rendkívül fontos. Dr. Vladimir Murko összeszámolta, hogy a bécsi egyetemnek 1800-ig 35 szlovén rektora volt, és a világban legalább 1200 egyetemi oktató működik. Ma is tömegével találunk kiemelkedő szlovén szakembereket külföldi intézetekben és egyetemeken, nem szólva a kivándorolt jeles művészekről.

Trstenjak: „A fegyelmezettség, a mintadiák eszményéhez és a tanár elvárásához való igazodás azzal a következménnyel járt, hogy Szlovéniában az úgynevezett vertikális gondolkodásmód fejlődött ki, ellentétben a speciálisan alkotó laterális gondolkodásmóddal.”

Vagyis az irigység, az engedelmesség és az összes előbb felsorolt neurotikus tulajdonság kombinációja egyszerűen nem viseli el a kiugró tehetséget. Az ilyennek csak két lehetősége marad: leáll (és egybeolvad népével, ha csak lehetséges, az alkohol segítségével) vagy elköltözik. Fontos szlovén jellemző tehát a kontraszelekció is. Kitűnően illusztrálja egyik esetem. Sorban állok a pénztár előtt, karomon a csemegeüzlet kosarával, előttem két idősebb hölgy tárgyalja, hogy kire fognak szavazni a polgármester-választáskor. Rettentően lehordják az egyik jelöltet, lévén modortalan durva fickó, tehetségtelen fajankó, mire az egyik hölgy felsóhajt: „mit tegyünk, rá kell szavazni!” A másik rábólint. Eltátottam a számat, de a pénztárosnő megelőzött: „Miért?” A hölgyek meglepetten pillantottak rá – ezek a déli jöttmentek tényleg semmit sem értenek – és elmagyarázták: „Ha a másikat, a tehetségeset választjuk, akkor kipécézik a fővárosból, és még a parlamentbe is beviszik! Ha ezt választjuk, ez nem kell senkinek, ez itt marad nekünk!”

Persze ez a jelölt győzött.

Így van ez. Nem említem a hasonló példákat, a legfelsőbb szintről sem, ahol az állami kulturális bizottság egyik tagja kifejtette, hogy azért nem fogadták el fordítástámogatás iránti kérelmemet, mivel én tehetséges vagyok, és külföldön is érvényesülhetnék, meg is gazdagodhatom, és akkor hová jutnánk? Az állam ugyanis nem arra való, hogy egyéni karriereket indítson be, inkább a kevésbé tehetségesekről kell gondoskodnia.

A régi vicc szerint egyedül a szlovén kondért nem őrzik a pokolban, mivel a szlovénok egymást vigyázzák, hogy senki se szökjön meg. A valóság bonyolultabb: akik kimásznak, azokat eleinte visszalökik a forró olajba, de amikor már túlságosan kihajolnak a kondérból, fenéken billentik őket, hadd fussanak.

Mi a jó és mi a rossz?
Nincs terem írni a kultúrjavak szlovén fogyasztóiról, és nem akarok siránkozni a szlovén kulturális bürokráciáról, hiszen szüntelenül jelen van a médiumokban és a kultúrmunkások sirámaiban. De sohasem esik szó azokról, akik a kultúrából csináltak karriert, noha a legcsekélyebb alkotótehetséggel sem rendelkeznek. Érthető, hogy ott ülnek az összes fontosabb széken, és senki sem akarja magára haragítani őket.
 Nosza, lássuk csak!
Az emberi agyban megtalálták azt a részt, amit a vallás központjának neveznek. Ezzel hiszünk - hitre vagyunk építve, hiszünk Istenben vagy a haladásban, Jézusban vagy a szebb jövőben. Ugyanakkor van bennünk egy részecske, mely az esztétika centruma, mindazon érzéseké, melyeket csakis a művészet ad nekünk.

Itt kis szünetet tartottam, elmentem egy teára, kimentem a bár vécéjére, ahol a mennyezet úgy tele volt rajzolva meztelen testekkel, akár a Sixtusi kápolna. Mivel mindenki agyában létezik esztétikaközpont, azt mindenki a maga módján elégíti ki. Szerveink a függőség elve szerint épülnek fel; közülünk egyesek behódoltak az esztétika központjának és azt erősebb tápanyaggal táplálják, mint mások; ez talán magasabb rendűvé teszi őket? Szerintük, aki a bár mennyezetrajzait szereti, szakértői segítségre szorul, hogy jó útra térítsék, mintha veszedelmes betegségben szenvedne?
 Vannak egyetemek, melyeken főként arra okítják az embereket, hogy azok elmagyarázzák másoknak, mi jó az ő esztétikaközpontjuknak és mi nem; gyakorlatban ez úgy fest, hogy a szakember azt, aki élvezi a bár képeit, elvezeti a Sixtusi kápolnába, és közli vele, hogy ez az, amit élveznie kellene, és nem az ott! Ennek az lesz a vége, hogy az esztétikacentrum teljességgel kielégítetlen marad, mert Michelangelo az illető számára túl erős dózis, és ezért a tulajdonosnak bűntudata lesz, a szakember pedig elcsügged, mondván, hasztalan emésztem magam a népért, az nem ért meg engem. A példa jellemző a szlovénokra, hiszen a nemzeti neurózis szépségeit tárja elénk, a bűntudattól s pitiáner civakodásig.

Mégis milyen ember lehet az, aki megtanul bizonyos szabályokat, melyekkel az emberek minőségi szinten ingerelhetik esztétikacentrumukat? Nem tudom, önök mit éreznek, de ha olyan műalkotással találkozom, amely telibe találja a centrumomat, engem valami lebegő sóvárgás tölt el; egy erős érzés, melyet nem lehet igazán leírni. Képzeljenek el egy tizennyolc éves fiatalembert, akitől még elég idegen a tulajdon tapasztalati és főként érzelmi világa. Beiratkozik az egyetemre, és ott olyan eszközöket adnak a kezébe, melyekkel a tulajdon esztétikacentrumának a reakcióit írja le teljesen technicista módon, és ezzel uralja. Hiszen tudják: dór oszlopok, ión oszlopok... romantika, klasszicizmus, posztmodern... bebiflázza a szabályokat, és a saját felfogása minden szabállyal szűkebbre zárul (nem szükségszerűen, de elég valószínűen!) Példáért teljesen más területre nyúlok: egyszer egy fizikussal sétáltam a hegyek alján, éppen kelt a nap. A szépség láttán csak egy artikulálatlan ooooóóó hagyta el az ajkamat, mire a fizikus hosszú magyarázatba fogott a levegőben lebegő részecskékről, a fénytörésről stb. vagyis az ő esztétikacentruma nem reagált erőteljesen, a látvány nem rengette meg érzelmi egyensúlyát, a racionalizáló centrumok siettek segítségére és enyhítették a hatást. 
 Az ilyen ember racionalizációkkal védekezik a világ megtapasztalásától, az egésznek a részekre morzsolásával, vagyis ami a műalkotások befogadását illeti, a tanulásnak mindezek az érvei tulajdonképpen terméketlenek, sőt rosszabbak, mert lehet, hogy a diákot kőkemény filiszterré teszik. Ha nem zárkózunk el az új elől, ha nyitva állunk a változásokra, az esztétikai érzést még sokszor megtapasztalhatjuk. Eszembe jut a szlovén rendező, aki a moziban ült, arcán csorogtak a könnyek, és sietett magyarázkodni a körülötte ülőknek: „Tudom, hogyan csinálta ... középről kiment totálba és azután...” Legszívesebben rászóltam volna, hogy hallgass és élvezd, amit látsz!
 Mivel a janzenizmus, a szűkkeblűség, a szőrszálhasogatás, az újtól való félelem szlovén tulajdonság, a mi kulturális döntőbíróságaink nagyon lehangolóak. Néhány példa a saját archívumomból: megírok egy regényt, amelyben hajszálpontos önéletrajzisággal leírok egy bizonyos állapotot, noha igaz, hogy az elején átvonul a színen egy gengszter. És amikor a szlovén szakember a regényben rátalál a „gengszter” szóra, azonnal bekapcsol nála a dresszúra, és a szövegemet biztosan beskatulyázza egy alacsonyabb irodalmi műfajba: detektívregény. Az Édes álmok forgatókönyvében a főszereplő egy gyermek; a bizottság egyik tagja egy alkalommal az utcán büszkén közölte velem, hogy most jutottak közös nevezőre a vitában, hogy amit írtam, nem ifjúsági film. Micsoda eredmény! A logika világos: aha, gyermek = ifjúsági film. Vagy a forgatókönyv! Az egyik jelenetben emberek egy csoportja nem tud kijutni egy szobából, mivel nem messze lesben áll egy szörny (melyet nem látni). Szakemberek utasították el egyetlen mondattal: Szlovéniában nem készítünk rémfilmeket! Ha csak a bevezetőt változtatom meg, ha a hőseim mondjuk szerencsétlenül járt bányászok, akkor pszichológiailag árnyalt Művészetről volna szó. Micsoda fajankók! A beskatulyázásra és a szűkkeblűség mélyrepülésére ad példát az egyetemi dáma, aki A lármás szellemek királya című szövegemet vette kézbe.” Egy szexuálisan kihasznált gyermek történetét csomagoltam itt a komédia burkába; egyik olvasóm azt írta, hogy folyton nevetett, ugyanakkor azonban úgy érezte, mintha sírna, és végül csorogtak arcán a könnyek, ami csodálatos bók az író számára, mire a szakember azt írta, hogy a könyv „szórakoztató ifjúsági irodalom, amit szívesen vesznek majd kézbe a fiatalabb olvasók is.”
 Vagyis a szlovén kulturális vezérkar, irodalmi szinten legalábbis valóban tipikusan szlovén – vagyis hivatalnoki észjárásával, mely stemplik helyett kritikákkal csapkod, őrületes fontoskodást művel, pedig valójában semmi szükség rá. Azt is mondhatnám, hogy csak kárt okoz, szenvedést azonban kétség kívül: a fő foglalkoztatottsági terület ugyanis az oktatás, és amikor e bürokrata lelkek találkoznak egy Ivan Cankar típusú súlyos neurotikussal, kevés esztétikacentrum ad zöld utat neki.
 Mégis mindig azt mondom magamnak, jobb, hogy ott vannak, és bakokat lőnek az újságokban, minthogy a hivatalokban gyötörnének bennünket az űrlapokkal és dokumentumokkal. Hányan belehalnának más területen, ha ezek a megrögzött szőrszálhasogatók minden semmiségbe beleütnék az orrukat és csak önnön nagyságukat növesztenék.
 Az idő mindent begyógyít, mondja a nyájas olvasó. A szlovén egyetemi dermedtség is megmozdul egyszer. Én is ebben reménykedtem, amíg ... a szakma egyik kiváló nagyasszonya kritikát nem írt Testőr című regényemről. Azt hányva szememre, a) hogyan játszódhat egy szlovén regény külföldön? b) hogyan lehet egy regény filmszerű? és c) hogyan lehetnek a regényben zsánerelemek? Pár hónappal később kezembe kerül egy 1938-as újság, benne Vladimir Bartol azóta világhírre szert tett Alamutjának kritikájával. A regény nem tetszett a mára már elfeledett kritikusnak. Felhányta azt, a) hogyan játszódhat egy szlovén regény külföldön? b) hogyan lehet egy regény filmszerű? és c) hogyan lehetnek a regényben zsánerelemek? Végül hozzátette, vegyen példát Bartol a Cvetko Cilka című Janez Jalen-regényről.
 Ha hatvan év távlatában a szlovén kultúrelme ennyire hasonló kritikákat képes előállítani, akkor igen lassan mozdul bénultságából.
 

Hőseink
A nemzeti emlékezetnek leginkább az iskolai tankönyvekben kellene jelen lennie, hiszen egyedül ezeket a könyveket olvassa el a nép legszélesebb köre, és ezeken nevelődik. Ha belelapozunk az alsó iskola tankönyveibe, a különböző társadalomismereti témáknál rádöbbenhetünk a valóságtól való teljes elszakadásra, két fontos pontban legalábbis. Az első a témák paraszti jellege; e könyvek alapján szinte minden szlovén vidéken él, és gazdálkodik, persze trágyás vasvilla és lapát segítségével, mert a fejlett technikát az olvasókönyvek szerint még nem fedeztük fel. Végletes konzervativizmus és bezárkózás árad e könyvekből, hiába színes nyomásúak. A városi gyermek mintha a Marsról pottyant volna ide; szinte semmit sem talál a tankönyvekben, aminek a környezetében hasznát vehetné.
 A másik az anyakultusz, amely egy tőről fakad a bűntudattal. A föld alá süllyedhet az anya, aki elolvassa ezeket a szövegeket; sohasem fogja utolérni az olvasmányok anyáit, akik mosnak, vasalnak, a nap huszonnégy óráját a gyermekeiknek szentelik, egy másodpercre sem tágítanak mellőlük, nincs saját idejük, életük, identitásuk, nincs semmijük; az ideális szlovén anya nem ember, és a gyerekek ezt nagyon korán megtanulják. És persze az apák mindig távol vannak. Mert a valós életben az anyák mégiscsak emberek, az efféle olvasmányok és példázatok csakis bűntudatot keltenek bennük. Az olvasókönyvek szerzői általában szintén nők és feltételezem, anyák is, ezért saját bűntudatuk miatt nem hajítják ki ezt a limlomot, és tovább hagyományozzák az olvasókönyvekben, egyik nemzedékről a másikra. (Mégis igaz volna Michael Viewegh gonosz (?) megállapítása: „A tanító hivatás. A tanítónő diagnózis.”)
 Figyelemre méltó továbbá minden irodalmi hős, amelyikről egynél többször olvasnak. Különösen azok a hősök, melyeket nemzedékek hurcolnak magukkal, és adnak tovább az utódoknak, akik ezt magukévá teszik. Nekünk szlovénoknak három ilyen hősünk van, nézzük meg a külföldi példák fényében, hogyan foglalkozunk velük.
 Az első Mátyás király, számunkra az államférfi archetípusa. A szlovén változat olyan királyok történeteiből készült, akik sok csatán és nehéz döntésen keresztül hozták el népüknek a jólétet. Nálunk kissé átalakították a történetet. Senki sem tudja, Mátyás király mit gondol, senki sem tudja, mi az álláspontja, nem látni, hogy tenne valamit, csak a szakálla nő; de ha a király megmozdul (=döntésre jut), akkor arany idő köszönt a szlovénokra. Ugye, eszükbe jut a jelenlegi köztársasági elnök Janez Drnovšek? Ilyen erősek az irodalmi archetípusok, a valóságban keressük azokat, akik hasonlítanak a kitalált hősökhöz.
 A másik Peter Klepec, a felnőttség mintaképe. Az ilyen hős elfogadja a kihívást, nekivág a nagyvilágnak, beavatáson esik át, erőre kap, és felnőtté válik. Nálunk azonban ez így alakul: Peter az anyjával él, apja nincs velük, Peter gyenge és szegény, de azt kívánja, „bár minden így maradna”. Anyja dolgozni küldi, Peter kétségbe esik, csodás erőre kap, mindent elvégez, hazatér anyjához, aki többet nem meri elküldeni a háztól, „szeretetben éltek, és nem váltak el egymástól soha többé”. Vagyis Peter csak testben nőtt fel, lélekben és érettségét tekintve gyermek maradt, anyámasszony katonája, döntésre és önálló életre képtelen lény. A példázat nőkre is érvényes.
 A harmadik Martin Krpan, az üzletember. Története változat a régi mesére a hercegről, aki megmenti az országot a sárkánytól, jutalmul pedig elnyeri a királylányt és a királyságot. A szlovén változat kissé más: Martin Krpant Bécsbe hívatják, teljesíti a feladatot (kurta fél oldal szólt győzelméről ellenfele, Brdavs felett), majd a szerző, Fran Levstik oldalszámra ecseteli, miért nem veszi el Martin jutalmul a királylányt meg „a hordó bort... a százöt pogácsát és a húsz aranyat”. Krpan csak tétovázik, végül egy írásos iparűzési engedélyt kér a császári udvartól meg útiköltséget. Vagyis megcsapja a siker szele, de kézzel-lábbal elhárítja azt.
 

Akik hazajöttek
Miért csak az írást meg az erszényt vette el Martin Krpan? Mert hazafelé tartott, és pontosan tudta, hogy csak azt veheti el, amit el tud rejteni! El tudják képzelni, hogy hazatér a királylánnyal és a kincsekkel? A szomszédok fölfalták volna! Okos volt ez az erős ember, és tudta, pontosan úgy kell hazatérnie, ahogyan elment, vagyis szegényen.
 A törzstől távol töltött évek mintha nem is léteznének; nem fontos, hol mit értél el, szlovénok között mindig nulláról indulsz. Sőt ez nemcsak a külföldre áll, hanem a szomszéd falura vagy városra is. Odahaza mindig senki vagy. Erre az értékes tudásra sok éve tettem szert először, amikor átnézvén az újságot, szóltam a lányomnak, hogy a helyi könyvtárban azt a bábjátékot adják, melyet már láttunk a városban tartott premieren, ugyanis én írtam. Lányom szerette volna újra látni. Elrohantunk a könyvtárba, már futottunk fel a lépcsőn, amikor megállított bennünket a könyvtárosnő határozott és jeges kiáltása: „Hova megy, Mazzini úr?” és komoran csapkodta tenyerébe a jegyeket. Megértettem, hogy nálunk nincs kivétel, a szerzőnek is fizetnie kell.
 Sokszor olvassuk, milyen nehezen illeszkednek vissza a börtönviseltek a társadalomba; a külföldi egyetemeken, kórházakban dolgozó szakemberek vagy a nagy művészek erre teljesen képtelenek. Egyedül az marad nekik, hogy öregségükre vesznek valami házikót, és nyugdíjasként békésen várják a halált. Hogy valamelyik híres szlovén hazatérne a karrierje csúcsán, és idehaza valamely intézet vezetője lehetne? Ugyan kérem! Mind emlékszünk a legutolsó ilyen esetre, amikor megállapítást nyert, hogy a világhírű művésznő nem töltötte ki pontosan a munkahelyi űrlapot, vagyis láthatóan túl nagyra tartotta magát. Akkor csak menjen vissza oda, ahonnan jött! El is ment.
 A szlovén emlékezetnek semmi köze a nemzedékekhez, tehát fölösleges az aggodalom a szlovénság fennmaradásáért. Éppen a múlt héten kaptam egy érdekes levelet a Radio Student szerkesztőségéből, ahol úgy gondolom, viszonylag fiatal emberek dolgoznak. Megkérdeztem tőlük, érdekelné-e őket egy félórás műsor adott témára. Egy év elmúltával (!) a szerkesztő helyettese (!) értesített a zenei szerkesztőség (!) kollektív határozatáról, miszerint „előbb legalább egyéves próbaidőt kell eltölteni valamennyi területen”, vagyis egy évre gyakornokként akartak foglalkoztatni, hogy bebizonyítsam, tudok-e írni. Közben el akartam utazni egy országba, elküldtem egyetemükre az életrajzomat, ők rögtön meghívtak néhány hétre.

 
Happy end
El kell ismerni, hogy a szlovénok a 20. században kétszer is eltértek megrögzött szokásaiktól, s ezzel - a kivételes eredményen túl, amellyel besoroltak a történelembe – legalább jelezték, hogy még mindig van remény a nemzeti emlékezet megváltoztatására. Előbb a megszállókkal szembeni ellenállással a második világháború idején – nyilván nem kell benyalni minden hatalomnak, amely felüti a fejét ezen a vidéken. Aztán a kiválással és az önálló szlovén állammal, az elszakadással Martin Krpan emlékétől – miért ne használnánk ki a kínálkozó lehetőséget?
 Említettem dr. Anton Trstenjakot és a szlovén lélekről írott feljegyzéseit. Ilyen dicshimnuszokat még soha, sehol nem olvastam; nem tudom, eszményítés volt-e a célja vagy egyszerű tévedésről van szó. Trstenjak úr egész életében írt a szlovén jellemről, 1991-ben utánnyomta az egészet, bevezetője ekkor elég keserű lett, és szerintem közelebb került a valósághoz. Hogy ne legyen minden olyan fekete, idekívánkozik még egy hihetetlen történet, mellyel Trstenjak zárja a könyvét és illusztrálja az eszményi szlovént, akiről addig is sok oldalon szólt. Mielőtt vallomását összefoglalnám, hadd figyelmeztessem önöket, legyen intő példa a következő történet!
 Az Ivanjševec faluból való Magušev Tonekot mozgósították a németek és harcba küldték a partizánok ellen. Azt mondta, hogy nem fog szlovénokra lőni, és csodás módon sikerült átszöknie a másik oldalra. A partizánok egyenruhát adtak rá, és harcba küldték a fehérek, a domobranok ellen. Továbbra sem akart szlovénokra lőni. Újabb csodás szökés, ezúttal domobran egyenruhába bújtatták. A történet folytatódik, bezárják, csoda csodát követ, végül Tonek egyenes és határozott jellemével megéri a háború végét! Cinizmus nélkül arra gondoltam, lám, itt a szlovén Ghandi, eddig miért nem hallottunk róla?
Azért nem, mert a felszabadulás után Magušev Tonek hazatért falujába, elment a bálba, ahol egy falubélije leszúrta.
 

             GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu