Az európai hagyományban a következőképpen írják le a két birodalmat: Oroszország despotikus, Amerika pedig természeti. Európa már a 18. század eleje óta kultúraként állítja szembe magát Amerikával, amelyet a civilizáción, a történelmen és a hagyományon kívüli területnek tekint. Amerika természet. Amerika leírása mindmáig erre a kontrasztra épül, bár a hasonlat két pólusa azóta változott valamelyest. Jó példa erre a francia szociológus, Jean Baudrillard Amerika című nagy hatású könyve: a szerző az „asztrális”, üres Amerikát, az autósztrádák, motelek és ásványok Amerikáját írja le. Magán Amerikán belül is működik az Európa-Amerika ellentét, és számos politikai konfliktushoz vezet. Ez a városi és a környékbeli kultúra (hisz Amerikában nincsenek falvak), a partvidék és a belterület, Észak és Dél ütközésében nyilvánul meg. A közvélemény-kutatások szerint Európa hasonlóképpen gondolkodik bizonyos politikai, vallási és erkölcsi kérdésekről, mint New York, Boston vagy Baltimore. Amerika magában hordozza Európát.
Amikor a hatvanas évek elején Miłosz megérkezett Kaliforniába, sokkal nagyobb távolság volt Európa és az Egyesült Államok között, mint ma, és Amerikán belül is nagyon éles kontraszt volt a kultúra és a természet között. Az európaiak szemében alacsony volt az Egyesült Államok szellemi státusa. A világ egyik legjobb egyetemén tanító Miłosz in the middle of nowhere, a semmi közepén érezte magát. Nem azért jött, mert ide vágyott, anyagi megfontolásokból vándorolt ki. Egyetemi állást ajánlottak neki, vagyis garantálták, hogy el tudja tartani a családját. Emellett azzal is tisztában volt, hogy ez az az ország, ahová a múlt században kivándorolt a kultúra, csakhogy az tömegkultúra volt. A mozi már gyerekkorában arról tanúskodott, hogy „kezdetét veszi Amerika kulturális expanziója”; ma „különböző országok művészei és írói utaznak Amerikába mint a korlátlan lehetőségek hazájába”. Miłosz érti, mi vezetett ehhez, mert fontos szerepet játszott abban a nemzedékben, amely elvetette a francia nyelvet (a francia kultúrával együtt), és az angolt választotta helyette. Ezen a nyelven lett elismert, ennek köszönheti, hogy kivívta magának a legnagyobb költői hírnevet. Amerika a saját költőjévé fogadta.
Amerikai költőnek tekintette a barátja és gyakori társfordítója, Leonard Nathan kaliforniai költő. Miłosz versei „ragyognak” angolul, nem érződik rajtuk, hogy fordítások, hangsúlyozta Nathan a költő nyolcvanötödik születésnapjára írt köszöntőjében. Miłosz halála után pedig azt mondta megemlékezésében, hogy sokat köszönhet neki Kalifornia. Azt a kérdést is feltette: más lenne-e Miłosz életműve, ha nem töltött volna majd’ negyven évet a világ e táján. Erre a kérdésre persze nem lehet válaszolni. Miłosz már teljesen érett alkotó volt, amikor Berkeley-be költözött, és bekerült a Kaliforniai Egyetemre. Ugyanakkor Ewa Bieńkowska a következőket írta: „Az amerikai száműzetés nélkül talán nem lenne ilyen széles a látóköre, nem lenne szinte kitapintható az emberélet egyetemességének tudata, talán nem kérdez rá a mindannyiunk által átélt történelmi pillanat értelmére. A perspektíva itt olyan objektívnek feleltethető meg, amely azt is befogja, amit már képtelenek vagyunk átfogni a tekintetünkkel. Ez az objektív nemcsak a földi térségek felé fordul – az időre is irányul, mágikus távcsővé válik, amellyel a költő közel hozza az elmúlt történelmi időket.”  Miłosz fogékony, nyitott szellem volt, kétségkívül igen hasznosan töltötte ezt a negyven évet. Ő helyezte rá Kaliforniát a lengyel költészet térképére mint eksztatikus élményt adó tájat. Jó példa erre Adomány (egy boldog nap) című közismert verse. Ugyanakkor ez volt a száműzetés, a magány és a szenvedés helye is. Miłoszt mély fájdalommal töltötte el az a tudat, hogy ilyen messzire került Lengyelországtól és az olvasóitól, ezt még súlyosbította a feleségét testileg és szellemileg is tönkretevő gyógyíthatatlan betegség és az egyik fiát megtámadó kór. Őrületes távolság választotta el Európától és Lengyelországtól, nehéz lenne ennél távolibb helyet elképzelni, nemcsak a vasfüggöny, hanem egyszerűen a kilométerek miatt is. Kevés ismerőse jutott el Kaliforniába, úgy érezte magát, mintha egy idegen bolygóra került volna. „Berkeley magaslati részéről szédületes kilátás nyílt az öbölre, a szigetekre és San Francisco felhőkarcolóira, de ez holdbéli táj.” A hetvenes években kezdett csökkenni ez a távolság. Emlékszem az első látogatásomra, 1974 nyarán történt. A hatvanhárom éves, kaliforniai lakoshoz illően lebarnult költő farmeringben tárgyalta meg rendkívül érdeklődő diákjaival a Twórczość egyik számában megjelent újdonságot, Marek Nowakowski Falusi lakodalom című elbeszélését, amelyben Maria Dąbrowskával polemizált a szerző. Miłosz azt mondta, az irodalom ne legyen elszomorító, lehangoló.
Jó néhányszor kijelentette, hogy gyökeret kell eresztenie azon a helyen, ahol él. „Itt vagyok” – ezzel a mondattal kezdődik a Kaliforniához legszorosabban kötődő, Ami a San Francisco-öböl felett látszik című könyve. E művében harcol, nem akarja érzelmileg elfogadni az emigrációt, minden erejét megfeszítve megpróbál megbékélni a szükségszerűséggel, a letelepedéssel. Az „itt vagyok” kijelentés a cím tagadása, a látomást e „holdbéli” táj anyagi alapjára helyezi. „Itt vagyok. Ez a két szó mindent kifejez, amit csak mondhatok, innen indulunk ki, ide térünk vissza. Itt – ez azt jelenti, ezen a földön, ezen, nem pedig egy másik kontinensen, ezen, nem pedig egy másik helyen, ebben a korban, amelyet az enyémnek nevezek, ebben a században, ebben az évben. Nem adatott meg nekem semmilyen más hely, más idő, úgy védekezem a testi mulandóság érzésétől, hogy megérintem az asztalt. Elemi dolog – de mintha úgy ismernénk meg az életet, hogy lassan, fokozatosan felfedezzük az elemi igazságokat.”
„Az asztal megérintése” a fix pont, a fizikai centrum keresése, ahol az ember megvetheti a lábát, hogy ne vesszen el. Ez az az asztal, amelyen a költő ír, így építi ki maga körül a teret, ahol élhet. Mert a tér az a központi fogalom, amely köré e könyv gondolatmenetei szerveződnek. Miłosz a rokonát, Oskar Miłoszt idézi: „Minden ideánk a helyről alkotott ideánkban veszi kezdetét”. A könyv egyik fejezetében azt vizsgálja, „mit érez, ha túl nagy térséggel szembesül”. Még az emberi képzelet is térbeli, „állandóan épületegésszé szervezi az emlékezetben őrzött vagy elképzelt tájakat, a ’közelebbitől’ halad a ’távolabbi’ felé, mintha szalagokat tekerne egy tengely köré, amely ott helyezkedik el, ahol a lába a földet éri”. A boldogság lehetősége is térben determinált: „a boldogság egyik feltétele az, hogy ne lépjünk túl egyfajta szerény, emberi mértéken”. Még az öntudat is a tértől függ, hiszen nem más, mint mozgás, „a saját centrumunk felé tartunk”, sajnos, mindhiába, „így sosem győződhetünk meg arról, hogy valóban létezik-e, és azonos-e önmagával”. Az élet mozgás abban a térben, amely körülveszi, lehetővé teszi és létrehozza.
Európában a tér értelemmel van felruházva, hiszen már számtalan nemzedék megnevezte, leigázta. Ez a jelentés érthető a költő számára, s ennek köszönhetően inkább kultúrának, mint természetnek tekinthető a tér. Egész más a helyzet Kaliforniában és egész Amerikában: itt mindenen úrrá lesz a természet, ez az „üresség néha a városokat is magába szippantja”. A természet ellensége az embernek, aki sérülékeny, testi valójában veszély fenyegeti. Ezért idegenkedik Miłosz a természettől. Elviselhetetlen az éhség, a szomjúság és a betegség könyörtelensége, „a halál megaláztatása”, a költő lázad ellene, amikor azt írja: „Az emberi lény azért érdemel csodálatot, mert olyan sokat szenved, mégis rettenthetetlen”. Amerika „Európa törvénytelen gyermeke”, szegények, szerencsétlenek alapították, akiket testi, nem pedig szellemi szükségletek vezéreltek. Ezért Miłosz számára az amerikai emigráció – ellentétben a franciaországival – utazás a kultúrán kívüli térségbe. Túl kevés emberi idő rétegeződött egymásra Kaliforniában. Bár olyan dolgok történnek itt, amelyek idővel talán az egész világra kiterjednek – Miłosz a diákmozgalmak, a technikai és erkölcsi forradalom éveiben írta ezt –, itt nincs kultúra, ami valamelyest megvédené az embert a természettől. Az ember egy a sokaságból, szám, „kifürkészhetetlen a maga értelemellenességében”. Az értelem, a jelentés csak úgy jöhet létre, hogy megteremti önmagát, szövedéket alkot.
Miłosz az egész emberiségre kiterjeszti a maga emigráns létállapotát, és a legnagyobb, a legkirívóbb száműzetés országának nevezi Amerikát. Ez a krónikus hontalanság kontinense. „Amerika azért lett akaratlanul is előfutár – írja –, mert itt korábban és tömegestül szakították ki a talajból az emberparányokat, mint másutt; a jelenség aztán elterjedt a sok helyen igencsak megkésett ipari forradalom, valamint a háborúk és a hatalmas politikai fordulatok következtében. A száműzetés országa per se magába foglalta valamiképpen minden száműzetés paradigmáját.” E szavakban az emberi létet száműzetésként leíró bibliai sorok visszhangzanak. Mert az Ami a San Francisco-öböl felett látszik vallási mű. Ha a tér itt, mondhatni, geográfiai motívum, akkor a lelki motiváció itt a vallás, különös tekintettel a katolicizmusra. Miłosz azt kérdezi magától, ki ő és ki akar lenni, mihez hűséges, miféle ember akar maradni. Az őt körülvevő világ nem a templom köré épült kisváros világa. Kalifornia tele van vallásokkal, hiedelmekkel, az itt élő emberek kétségbeesetten keresik a lelkiség különféle formáit. Miłosz rá jellemző kettős mozgást végez: hű marad katolicizmusához, ugyanakkor megőrzi nyitottságát, más vallások iránt is érdeklődik. Nem azért érdeklődik, hogy a sajátjuknak fogadja el őket, az emberiség sokféleségéből vezeti le megkérdőjelezhetetlen létjogosultságukat. Az emigráns léthelyzet – írta Jan Błoński egyik levelében Sławomir Mrożeknek, Miłosz esetéből kiindulva – „arra kényszeríti, hogy a Nyugattal szemben határozza meg magát, mert csak így mentheti meg az eredetiségét, másrészt viszont rettenetes elbutulás fenyegeti az emigrációban”. Miłosz elutasító s ugyanakkor érdeklődő volt, részben ezzel magyarázható szellemi és költői termékenysége. Szilárd identitása biztos alapokat ad, ezért nem harcol fanatikusan, idegen tőle a durva elutasítás, nem habzik a szája, mint oly sok emigránsnak. „Itt vagyok”, mondja, tudom, ki vagyok, és szétnéz maga körül.
Itt hozza létre „reményekből és szándékokból a maga kis gazdaságát”, „belakja” Kaliforniát, a hálóját szőve alakítja ki a saját helyét, mint a pók. Minden erőfeszítés és teremtés – a kultúra, a hétköznapi rutin, a külvilágtól minden pillanatban fenyegetett élet rendjének fenntartása. Semmi sem magától értetődő, semmi sem adott, még az sem, amit valaha „természetesnek” tartottak. Kultúrán kívüli állapotba emigrált, s ettől bizonytalanná vált az, ami korábban magától értetődő volt. A gyermekkori tájak – mindaz, ami a legintimebb bennünk – ugyanolyan képzeletbeli konstrukcióknak bizonyulnak, mint az „extrém” kaliforniai tájak, csak annyi a különbség, hogy azokat ismertük meg előbb. De végül egybeolvadnak a kaiforniai tájak a litvániaiakkal, de nincs már előzetesen elrendezett vagy hierarchikus tér, és csak irigyelhetjük a száműzöttek költőjét, Dante Alighierit, mert az ő világának volt középpontja – Jeruzsálem (vagy Firenze) –, afölött magasodott az ég kupolája. A mi világunk amorf, a növényszerű emberek ott eresztenek gyöleret, ahová a véletlen telepítette őket.
Mint Miłosz írta Brodszkijnak üdvözlő levelében, csak „az embertől és belső egészségétől függ”, hogy képes-e értelmet adni az életének. Itt Kaliforniában a tér a legnagyobb ellensége – a túl nagy térség ugyanúgy fogva tart, mint a túl szűkös. Ezért sorolják ugyanabba a kategóriába a száműzötteket, ahová a rabokat és a remetéket. A San Francisco-öböl fölött emelkedő királyi magaslat igen alkalmas hely arra, hogy az ember feltegye magának a kérdést: ki vagyok? A kérdésre, amely kulcsfontosságú az amerikai irodalom és kultúra számára, így hangzik a válasz: gyökértelen ember. Olyan ember, akinek mindennap újra meg újra meg kell barátkoznia véletlenszerű tartózkodási helyével. Jelentést kell adnia neki, mert maga a hely ezt nem teremti meg.

A Halál Völgyében só csillog a kiszáradt tó alján.
„Védekezz, védekezz” – lüktet a vér.
Hiába vársz bölcsességet a sziklatömbtől.
                                              (A névtelen város)

A természet csak az egyik oldala Amerikának – különösen fontos, ha a San Francisco-öbölre nyílik a kilátás. Ugyanakkor van egy másik dimenziója is: Miłosz nagyra értékeli az angolszász demokratikus hagyományokat. Az Egyesült Államok olyan ország, melynek alkotmányát „nagyon művelt és rendkívül olvasott emberek” írták. „Ott nemcsak a dicső múlt iránti tiszteletből hirdetik azt az elvet, hogy minden ember egyenlő, és mindenkinek joga van a boldogsághoz.” Ugyanakkor – és ettől olyan eredeti – egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy emigráns. Mélyen együtt érez más emigránsokkal, taszítja az amerikai társadalmi élet brutalitása, „a létért folytatott, szinte teljesen leplezetlen, démonikus harc”. Ez a végletek, a dúsgazdag és a koldusszegény emberek országa, hatalmas börtönrendszerrel, amely tele van mindenféle szerencsétlenekkel, akiknek nem sikerült az életük. Nem feledkezik meg róluk, mint ahogy azokról sem, akiket akkor irtottak ki, amikor építeni kezdték az országot. Nyíltan kijelenti, hogy mint mindent, ezt az országot is a saját egóján átszűrve látja. Ennek megvan az az óriási erénye, hogy a miłoszi „én” még akkor is együtt érez, amikor a kontinensről ír. Vagy a természetről.
A fentebb idézett mondatot, amelyben arra az elvre emlékeztetett, hogy minden ember egyenlő, és joga van a boldogságra, Krakkóban írta, 2000-ben. Ebben a mondatban az „ott” szócskán akadtam fenn. Miłosz visszatért Lengyelországba, Amerika neki már messze van. De az Ami a San Francisco-öböl felett látszik még a helyszínen íródott, amikor hatalmas erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a gyengeségét – az eltávolodást, az elszigeteltséget és a depressziót – fegyelemmé és erővé tudja alakítani. Mert Amerika nagy kihívás annak, aki úgy akar alkalmazkodni, hogy közben önmaga marad. 1982-ben, a New York-i Egyetem Bölcsészettudományi Intézetében rendezett találkozón a beszélgetés egyik résztvevője, a New York Review of Books szerkesztője, Robert Silvers megkérdezte Miłoszt, milyen viszonyban áll Amerikával. „Kitartottam egyetlen nyelv, a lengyel mellett, ez valamiképpen azt is kifejezi, hogy kitartottam bizonyos álláspontok mellett, amelyek nem amerikaiak. Nem érzek semmiféle gyengédséget a természet iránt. (…) Igen távol áll tőlem a természet romantikus megközelítése, és ha már muszáj választanom, akkor a történelem világát választom. Mert a történelem emberi, nyelvből szőtt fátyollal vesz körül minket, amelyet a hagyomány, a civilizációnk alakított ki, és mély szakadék választja el az emberek által teremtett világot a természettől, ahol ismeretlen a jó és a rossz.
Silvers: De írt a föld szépségéről, „amely meggyógyított engem”.
Miłosz: A szépség más dolog, mint a természet. Persze a természet lehet szép, létezik szépség a természet világában, de akkor is egészen más dolog a szépség.”
Tehát Miłosz a hagyomány „fátylába” burkolózott, így menekült meg attól a veszélytől, hogy elvesszen az Újvilágban. Ami a San Francisco-öböl felett látszik című könyvében arról ír, hogy bezárkózik a saját kis terébe, és csak így, az asztal fölé hajolva készíthette a műveit egymás után. Megvédte a történelem, amely számára a természet ellentéte, az ember műve, amely kifejezésre jut egyéni létében, és beíródik az emlékezetébe. Erről vallott lírai és prózai műveiben. Így beszélt erről 1985. október 16-án, a Mount Holyoke College-ban tartott találkozón, amelyen Peter Viereck és Joszif Brodszkij is részt vett. Peter Viereck akkoriban a College történészprofesszora volt, emellett költő és a német irodalom fordítója. Régi barátság fűzte Brodszkijhoz, aki neki ajánlotta Ének a berlini falról című versét, közös szemináriumot tartottak Hitler és Sztálin korának költészetéről, ezt maguk között Rime and Punishment  címen emlegették.  E találkozó témája a történelem és a költészet kapcsolata volt, Beszél-e a történelem? címmel hirdették meg. Miłosz kijelentette, hogy a történelem számára az idő múlása. „Költészetemet – mondta – áthatja a múló idő feletti elmélkedés. Számomra a múló idő az egyéni lét, életem eseményei és jelentése. (…) A történelem feletti elmélkedés az emlékezés gyakorlása, e mesterség minden fortélyával egyetemben, amelyekre akkor figyelünk fel, ha egyéni életünkön gondolkodunk. Ha megpróbáljuk megérteni az életünket, valami mindig homályban marad, s itt még önámítással is számolnunk kell. Ezért olyan egészséges eszme az utolsó ítélet. „Tehát a történelem az egyéni életekben rejlik, jelentése pedig Isten lététől függ. Isten nem a történelemben ható erő, hanem annak garanciája. „Erősen vágyunk arra, hogy értelmet adjunk a történelemnek, ez szerintem összefügg a vallásos hit, a vallási képzelet elvesztésével és azzal a szükségletünkkel, hogy látni szeretnénk, merre halad a történelem, hogyan jutunk el a jelen pontjából a boldogság és az igazság végső megvalósulásáig.” Elismeri, hogy nincs semmiféle történelemfelfogása, és a célelvűségéről sincs meggyőződve. Orwell 1984 című regényére hivatkozva azt mondja, „ha a múlt eseményei – vonatkozik ez egyéni életünkre és a történelmünkre is – nem léteznek Isten értelmében, akkor megváltoztathatók, és felhasználhatják azokat a hatalom birtokosai”. Miłosz szemében nincs értelme az Isten nélküli történelemnek. 
Miłosz verseiben föllázadt a történelem ellen, azt mondta, „a másik neve Pusztulás”. De ez mindig át van szűrve a konkrét egyéni életen, a költő érzékeli és nagy figyelemmel jegyzi föl, csak eztán következhet az általánosítás. Elég Campo di Fiori című versére hivatkozni, melyben egyetlen személy, Giordano Bruno magára hagyatottságával, halálával írja le a zsidók pusztulását. Miłosz történelemszemléletének az egyén az alapja, ez mindenestül emberi, antropo-história. Tehát azért idéztem Miłosz e kijelentését, mert kifejezésre jutnak benne különböző meggyőződései: mély vallásossága, a társadalmi élet nem rendszerelvű megközelítése, a nagy történelemelméletek elvetése és az, hogy az egyéni élettel méri a társadalmi igazságot. Miłosz elveti a történelmet mint a gaztettek igazolását vagy akár magyarázatát, elveti mint megváltást vagy osztályharcot. Nem tudja, hogy a történelem valamiféle cél felé tart-e, inkább kétkedik ebben. A történelem Miłosz számára mindenekelőtt az idő múlása, amely a külső körülményektől szabályozott egyéni életekben fejeződik ki. Ez a megközelítés egyértelműen klasszikus, sőt talán konzervatív, mert az ember jellemét tekinti a történelem motorjának, ebből vezethetők le a mindennapi élettel kapcsolatos erkölcsi döntések. A rabul ejtett értelem íróportréi Teodor Bujnicki életével és halálával együtt olyan szerepet játszanak, mint a 17. századi „jellemek” – a külső, sajnos igen kegyetlen körülmények alkotják a hátteret, ebben a világban zajlik a döntéshozatal drámája, a konkrét hibákkal és erényekkel felruházott emberek felemelkedése vagy bukása. Kudarcuk vagy diadaluk tőlük függ. Miłosznak és kortársainak sötét időkben kellett élniük, ezért könyörületesen ítélkezik. Fontos a jellem, de azért kell egy kis szerencse is. És bizonyos jellemhibák időnként akár hasznára is válhatnak az embernek. Mint mondja, őt magát a távolságtartás, a makacsság és az egoizmus mentette meg attól, hogy elfogadja a marxista ortodoxiát.
A másik fontos oka annak, hogy idéztem ezt a kijelentést, az a tény, hogy Brodszkij jelenlétében hangzott el. Nagyon érdekes volt, hogy most is elkerülték az eszmecserét, a két költő nem ütköztette nézeteit, inkább azt hangsúlyozták, ami összeköti, nem pedig elválasztja őket. Brodszkij beszélt először, aztán Viereck. Miłosz nagyon udvariasan egyetértett velük teljesen másodlagos kérdésekben. De a gondolatmenet lényegét saját elképzelése alkotta, ez pedig egész más, bár egyáltalán nem polemikusan fogalmazta meg. Brodszkij is végig kitartott a saját gondolatmenete mellett, még később sem tért ki arra, amit Miłosz mondott. Szólóztak, mindenki más hangszeren játszott. Hatalmas különbség volt történelemfelfogásuk között, talán túl nagy ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt vitatkozhassanak erről. Itt mellőzöm – minden bizonnyal igazságtalanul – Peter Viereck hosszú és anekdotikus felszólalásait, melyekben önéletrajzi tudománynak állította be a történelmet, amely nemcsak minden korszakban, hanem minden történésszel is változik. Brodszkij olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyek például Uraniához című versében és Kleió profilja című esszéjében is megtalálhatók. „Lesből” közelítette meg a témát, költői asszociációk vezették, menekült a didaxistól. Előfordult, hogy nyíltan beszélt a történelemről, például Az inga éneke című, Kavafiszról szóló esszéjében, ahol „a ’történelem’ szó ugyanúgy vonatkozik a nemzetek küzdelmeire, mint a magánemberek életére. Mindkét esetben emlékezetből, feljegyzésből és interpretációból áll.” De a Mount Holyoke College estjén elhangzott kijelentése, akárcsak Kleió profilja című esszéje, Auden Homage to Clio című versének összefoglalásával és a történelem múzsája, Kleió, valamint a csillagászat múzsája, Urania bemutatásával kezdődik, akit a geográfia múzsájának tart, mert ő uralja a teret. „Mint a költő [Auden] mondta, Kleió az idő múzsája, az időben pedig semmi sem történik kétszer.” Tehát az az alapvető különbség választja el az életet a művészettől, hogy az élet ismétlődésekből áll, rutinszerű. A művészet viszont irtózik az ismétlődéstől, elveti a rutint, itt az ismétlődés rögtön klisévé válik. Nagy erénye ez a művészetnek – a költészetnek meglepőnek, felfedezőnek kell lennie. Ugyanez a történelem esetében viszont óriási hiba. A történelem nem előrelátható, nem ismétlődik, mondta a Rutgers Egyetem konferenciáján, mert a legalapvetőbb médiuma a gyilkosság. És minden alkalommal más ember hal meg.
Tehát Brodszkij elveti műveiben a történelmet, rámutat véletlenszerűségére, brutalitására, számára a történelem nem az ember tudatos műve. „A valóság önmagában nem ér semmit, csak a mi felfogásunk ruházza fel jelentéssel” (Nagyezsda Mandelstam halálára). A történész, írja Kleió profilja című esszéjében, csak azzal foglalkozhat, ami már nincs, tehát semmit sem tudhat biztosan. Azt sem láthatja előre, ami még nem történt meg. Ami a történelmet illeti, csak egy dolog biztos – mindig meglep, mert nem akarjuk elfogadni a bizonytalanságát mint ismétlődésen alapuló életünk szabályát. Racionalitást keresünk a történelemben, ezért mindig áldozatul esünk neki. Kegyesebb az emberekhez Urania; a tér legyőzése egyfajta önaffirmáció (Menekülés Bizáncból). Tehát Brodszkij számára ugyanolyan fenyegető a történelem, mint Miłosz számára a természet – süket, értelmetlen erő, szétzúzza az ember csontjait. A történelemtől való menekülés őt is a kultúrába vezeti, bár ezt másképpen fogja fel, mint Miłosz. A történelemtől, azaz a teljes pusztulástól a nyelv véd meg minket. A költészet a legmagasabb rendű nyelvi kifejezés, leigázza, megszervezi az időt, felfedezi a múltat, fejet hajt az elődök árnyai előtt. Tehát a költőnek figyelmen kívül kell hagynia a történelmet, amely a maga vulgaritásában rabságba dönti, végül megöli az embert. „A tehetségnek természetéből adódóan nincs szüksége történelemre” – írja Nagyezsda Mandelstam halálára című esszéjében. A történelemből való menekülés nem más, mint menekülés az áldozat szerepének elfogadása, a determinizmus elől. És a könyörtelen idő elől.
Brodszkij elveti a történelmet, mert birodalmi perspektívából tekint a világra, ugyanakkor elismeri a lengyelek jogát a történelemre, mert ők a történelem áldozatai. Nem akar vitatkozni a bűnökről és a bűnhődésekről, elveti az állami és a politikai gondolkodást, mintha az csak a megszállástól és népirtástól fenyegetett kis országokat illetné meg. De van még egy másik, talán ezzel ellentétes oka annak, hogy nem akarja elfogadni az „ok-okozati történelmi gondolkodást”. A birodalmon belül ugyanis ő maga is „kis ország”, áldozat, kisebbség – Oroszországban üldözött költő, az Egyesült Államokban emigráns. Nem akarja elfogadni ezt a szerepet, nem akar beállni a sorba kárpótlásért. Kleió profilja című esszéjében még azt is megfogalmazza, hogy bár etnikailag zsidó, nem azonosul a háború alatt meggyilkolt zsidókkal, hanem inkább azzal a húszmillió orosszal, aki ugyanakkor pusztult el – szolidárisnak érzi magát velük, már csak azért is, mert ők többen voltak. Hasonló szellemben beszélt a történelemről a barátja, Derek Walcott költő, aki könnyen beilleszkedhetne mint áldozat nemzete szenvedéstörténetébe. Véleménye szerint a történelem a bűnösök keresésével foglalkozik, és „a múltjához láncolja” az embert. A történelem helyett, ami degradál és bosszúra tüzel, Walcott az elbeszélést, a mítoszt becsüli, mert megnyitja az időt, a szüntelen jelent mutatja be, a régivel teszi egyenlővé az Újvilágot. Omeros című poémájában bemutatja, hogy a karibi szigetek világa is ugyanolyan epikus, mint Görögország, mert ott is van utazás, visszatérés az otthon szigetére, az ősök rettegett tisztelete, ott is vannak istenek. Elveti a lineáris gondolkodást, a mai napot a múlttal összekötő egyenes vonalat.  Mert, mint Peter Viereck mondta, az egyenes „a két pont közti legnagyobb távolság. És a legvéresebb.”
Walcott, akárcsak Brodszkij, a kultúrában keresi identitását, nem pedig a genealógiában, mint Miłosz. De nézeteik nem voltak azonosak. A konferencián, amelyen Miłosz Közép-Európáról vitatkozott Brodszkijjal, Walcott is szót kért. Haboztam a felszólalás előtt, mondta, mert ütközik a barátság az ideológiával, de az elhangzott szavak hol dühítettek, hol émelyítettek. „Ezen a konferencián a birodalmi hangvétel az uralkodó, és ez egyre csak erősödik, ahogy szót kapnak az európai törzs, az európai náció újabb meg újabb képviselői. Nemcsak az ősökön vagy a hagyományokon alapuló történelemszemléletre, egyfajta beállítottságra gondolok, mindarra, amire kiterjed a ťcivilizációŤ gyűjtőnév. A hangnemről (…), az irodalomra vonatkoztatott haladás és kísérletezés lineáris fogalmáról beszélek, amelyet én a pap vagy a hódító hiedelmeivel azonosítok. Ti, európai írók továbbra is ezen a hangon beszéltek, nagy felelősségtől áthatva magasba emelitek a zászlót és a keresztet vagy akár a könyvet is. Itt nem jutok lélegzethez, nem szabadulhat el a képzelet, és bármilyen ódivatúan is hangzik, hiányolom az evangéliumi szemléletet. Miféle jelentősége van a birodalmatoknak? Amit ma itt a kortárs íróktól hallottam, csak megerősít abban a meggyőződésemben, hogy a háborúitok, múzeumaitok, irodalmaitok, forradalmaitok ellenére Európa és Oroszország egyre provinciálisabb. Az írók, különös tekintettel Európa vagy Oroszország íróira, nem örökösei a történelemnek.” 
Mint emlékezhetünk rá, az orosz delegáció és a „közép-európai” írók vitája során szembekerültek a birodalom és a megszállt nemzetek képviselői. Walcott, aki a Brodszkij és Miłosz közt zajló, az előző fejezetben idézett véleménycsere előtt szólalt fel, észrevette azt, ami összekötötte a két oldalt: ez a kulturális felsőbbrendűség érzete, a fennkölt papi írói szereppel való azonosulás, a misszionáriusi lelkület, amely mindig áldozatokat követel, rendszerint a megtérítettek közül. Hasonlóan kritikusan fogalmazott Salman Rushdie és Susan Sontag. „Szeretném felhívni valamire az orosz írók figyelmét – mondta Rushdie –, ha az egyik legnagyobb világbirodalomban él és ír az ember, még ha gyenge pozíciót is foglal el benne, borzasztó nehezen vesz észre bármit is a határain kívüli világból.” A vita e pillanatában Brodszkij még ellenkezett, Susan Sontag szavába vágott, aki elismerést és figyelmet követelt Közép-Európának. „Mi úgy gondoljuk – mondta –, hogy mivel ezek a [közép-európai] országok a mi uralmunk, szovjet uralom alatt állnak, egyetlen módon lehet felszabadítani őket, önmagunkat kell felszabadítanunk.” Csak Miłosz ironikus megjegyzése – „Divide et impera” – vetett véget e szóváltásnak. Egyébként Miłosz, mint már írtam, rögtön védőernyőt is nyújtott Brodszkijnak, emlékeztetve arra, hogy pontosan ő használja írásaiban a „birodalom” kifejezést. Miłosz szemében ez a szó egyértelműen negatív.
Mint már írtam, 1988-ban került sor a konferenciára, s bár Susan Sontag nyomatékosan kijelentette, hogy Közép-Európa fogalma már betöltötte politikai szerepét, s talán már ki is merítették a benne rejlő lehetőségeket – senki sem tudta, hogy egy évvel ezután már nyilvánvalóvá válik a szovjet birodalom szétesése. Brodszkij szolidaritást vállalt az orosz írókkal, ami azt jelentette, hogy hasonlóan gondolkodnak arról, mi most, és mi lehet a jövőben Oroszország: birodalmi létre vagy pusztulásra ítéltetett. 1992-ben a Rutgers Egyetemen tartott vitán azt mondja Brodszkij: „Az a probléma, hogy a földrajz, legalábbis Európa földrajza, nem  hagy sok választási lehetőséget a történelemnek. [Itt Urania uralkodik Kleión.] Minél nagyobb az ország, annál levesebb opció marad. Nincs más opció, mint hatalmasnak és rettenetesnek lenni, kitekerni a szomszédok nyakát, mint a csirkéknek, vagy jelentéktelennek, felosztottnak és elszegényedettnek lenni. Oroszország ebben a században hetven évig az előbbi szerepet játszotta, most jött el az ideje annak, hogy átálljon a másikra.” Nincs itt semmiféle elmélkedés a demokráciáról, a civil társadalomról, a fejlődésről – ezeket propagandajelszavaknak tartotta. Brodszkij, akárcsak Puskin, Mandelstam vagy az 1988-as konferencián részt vevő orosz írótársai, nem társadalomnak, hanem államnak tekinti Oroszországot. És beméri, mekkora a hatalma. Nem szívügye a dolog, nem támogatja a birodalmat. De végtére is nem érthető, hogy egy állam nem akar „jelentéktelen, felosztott és elszegényedett” lenni?
Itt most visszatérek a birodalom témájához, mert érdekel, milyen viszonyban áll Brodszkij a másik birodalommal, ahol letelepedett, az Amerikai Egyesült Államokkal. Idéztem már Tomas Venclova kijelentését, mely szerint Brodszkij szerette Lengyelországot, Litvániát és Olaszországot, s igen bonyolult viszonyban állt Oroszországgal és Amerikával. Nyilatkozataiban mindig hangsúlyozta, hogy egész nemzedékéhez hasonlóan ő is idealizálta Amerikát. „Amerika mint a megtestesült individualizmus a tudatunk egyik kategóriája volt” – mondta Adam Michniknek egy beszélgetés alkalmával. Az ország anyagi kisugárzásának szentelte Hadizsákmány című esszéjét, amelyben nosztalgiával emlegeti az Amerika Hangját, Willis Connover zenei műsorát, az UNRRA konzervjeit és a filmeket. „Ki merem jelenteni, hogy a Tarzan filmsorozat komolyabb szerepet játszott a desztalinizációban, mint Hruscsov összes beszéde.” Ez a definíció – Amerika mint az individualizmus hazája – egész életében végigkísérte, bár rettenetesen idegesítette a konformizmus, a tömegkultúra, a vulgaritás. Maga az a tény, hogy elutazhatott onnan, autonóm egyén, Oroszországnál magasabbra helyezte Amerikát. 1990-ben a következőképpen összegezte a problémát: „Mi az, hogy birodalom? Több minden is jár az eszemben, ha erre gondolok, nemcsak egy rendszer uralma vagy valamiféle politikai hatalom fennhatósága alatt álló terület. Olyan térségre is gondolok, amelyre jellemző az idő egyfajta sajátos felfogása, ahol valamiféle magasabb eszme uralkodik. Amerika számomra az individualizmus birodalma. Ez e világ legfőbb eszméje: az ember autonómiája. Vagy másként fogalmazva: a szuverenitás, amely teljes autonómiához vezethet.” 
A fenti idézetből ítélve Brodszkij számára nem volt egyértelműen negatív jelentése a birodalom szónak. És Amerika alakította ki a lehető legjobb politikai rendszert. Mert a politikai rendszer – amint azt Márvány című drámájában megfogalmazta – nem adhat boldogságot, ezért legjobb, ha békén hagyja az embert. Az is érthetőnek tűnik, hogy szellemi poétikájában összeköti a teret a szabadsággal. A tér nem börtön, s bár önmagában nem ad szabadságot, Amerikában pontosan ilyen kapcsolat jött létre. Brodszkij A Cape Cod bölcsődala című poémában ír erről, ez a költemény feleltethető meg Miłosz Ami a San Francisco-öböl felett látszik című könyvének. A két szöveg közti hasonlóság csak a helyzetből adódik: mindkettő azt a pillanatot örökíti meg, amikor az ember megbékél a tartózkodási helyével. Persze más a két mű terjedelme, világa, bár bonyolultságát és tematikai sokszínűségét tekintve a Bölcsődal nem marad el Miłosz könyvétől. Ebben is az „asztal megérintéséről” van szó, amiről Miłosz ír, az érintésről, amellyel meghatározza a helyét. Egyébként Brodszkij is említi az asztalt, amelyen ír. De nemcsak formailag különböző a két szöveg, az új helyzethez való alkalmazkodás módja is más. Az emigráció nem változtatja meg az embert, mindkét költő önmaga marad. Miłosz a hagyományból és a vallásból merít erőt. Brodszkijnak nem adatott meg ez a nyugalom.
A Cape Cod bölcsődala Brodszkij egyik legismertebb és legkedveltebb műve. A költő egy interjúban „lírai ciklusnak” nevezte. „Inkább emlékeztetett ez zongorázásra, mint áriaéneklésre [lásd az Elégia John Donne-ért című versét].” A poéma, amelyet gyönyörűen fordított lengyelre Stanisław Barańczak, elég hosszú, tizenkét részre tagolódik, ezek mindegyike öt versszakból áll. A tartalmából nem derül ki, hogy Brodszkij, mint a fentebb idézett interjúban mondta, az Egyesült Államok fennállásának kétszázadik évfordulójára írta.  Ez nem dicshimnusz Amerika tiszteletére, még csak nem is dicséret. És nem azzal kezdődik, hogy „itt vagyok”. Csak a negyedik versszakban jelenik meg a verset mondó alany:

Furcsa, hogy túléltem, de túléltem.

De már az első sortól kezdve kifejezetten realista jelenetet kísérhetünk figyelemmel – mintha nem közvetlenül fogalmazná meg azt, hogy látjátok, hol élek. „A Birodalom keleti vége éjszakába merül”, júliusi fülledt hőség van a Cape Codon. Az ablaknál ül a költő, szép, egyenletes tempóban kortyolgatja a whiskey-jét – az utolsó látomásban pedig egy tőkehal jelenik meg, épp benéz, meginna vele valamit… Az emigrációval való megbékélést, az „itt vagyok” élményét Brodszkij, szokásához híven, nem nyíltan, hanem ironikusan, fájdalommal küszködve fogalmazza meg:

Fészkét elveszítve, tojását a madárka
Az üres kosárlabdapályán berakja a kosárba.
Menta és rezeda illatozik.

Az emigrációt úgy írja le, mint az egyik birodalom felcserélését a másikra, ez pedig fokozatosan megy végbe: előbb át kell menni a janicsárok két sorfala között, aztán át kell úszni „a felhők foszladozó báránybőrén”,

(…) Turbina zúgott, a fejembe nyilallt.
A tér, mint a rák, szaladt hátrafelé,
előre engedve az időt, mely fürgén inalt
nyugatnak, mintha csak hazaiszkolna –
ruhája sötétséggel összepiszkolva.

A hely új, de a magány ugyanolyan, mint annak idején. És

(…) Hisz ugyanaz a tollad,
mint az előbb. A parkban pompázó
fák is ugyanazok, mik egy perce voltak.
Ugyanaz az égen a vadászbombázó,
mely ismeretlen cél felé repeszt.
S szomjúság epeszt.

A fenti idézetek már sejtetik e poéma szerkezetét, mesteri realizmusát, a magány, a betegséggel és az idővel folytatott harc önironikus ábrázolását, és az új birodalommal való józan szembenézést (bár a mű az ivászatra épül). Ugyanazok a bombázók, „felsorakoztak a cohorsokból álló légiók”, és a birodalom a vég, a határ, azon túl már nincs más, csak csillagok és halál. Mindkét birodalom ugyanazon a glóbuszon található, mint a fej és az írás, összeköti az elhagyott birodalommal az óceán mélye – nincs köztük szakadék, csak a tér folytonossága.

Szerelemből, szitokból, halálfélelemből gyúrván,
– csupa törékeny csont és sebezhető nyúlvány –,
a tenger színe előtt a test a tér előbőre,
mely magvait kilövi: könny-ezüstös szemmel
önmaga vége az ember,
és előmered az Időbe.

Mit mondhatunk hát most arról, hogy milyen viszonyban áll Brodszkij Amerikával, az emigrációval, a birodalommal? Gondolkodása és poétikája rendkívül konzekvens, már az első versekben, amelyekben megjelenik a birodalom – ilyen például az Ex Ponto (1965) –, hasonló struktúrát találhatunk. Nyoma sincs itt vallásosságnak, Istentől nem jön segítség. A birodalom történelem és politika feletti állam, moloch, az ember kénytelen egyedül szembenézni vele, csak a függetlenségében, individualizmusában kereshet menedéket. Mintha azt mondaná Brodszkij, hogy a kis állam rákényszeríti az embert arra, hogy részt vegyen a történelemben, a különféle szolidaritások pedig elfedik előle az élet valódi természetét, a legteljesebb magányt és védtelenséget. A birodalom állandó szétesés, itt mutatkozik meg az ember és az állam a maga pőre valóságában. Az egyetlen szolidaritás, amit nem tagad meg magától a költő, az az együttérzés. Ezért énekli ezt a bölcsődalt. Bár ami őt illeti, kimerült, fáradt, öregszik, egyre többet jár eszében a halál. Elfogadni a helyet, ez még nem győzelem, és igazából a hely sem új. Győzelem nem lehetséges. A tőkehal énekét hallgatja:

Az idő több a térnél. A tér dolog.
Az idő pedig a dolog – gondolatban.
Az élet az idő formája. A ponty vagy a horog
a sűrűsödése. De az a számolatlan
fontosabb portéka is. A tengerár is, 
és a szárazföld. Meg a halál is.

                  PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA

                  (Az idézett verseket Körner Gábor fordította)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu