A városok olyanok, mint a kabátok
A városok olyanok, mint a kabátok. Tíz évvel ezelőtt, október vége felé New York-ban találtam magam, minden nélkül, kabát nélkül. 
Vettem egy csöves kabátot, doufflecoat. Ma is hordom. A szélei kikoptak, úgy festek benne, mint egy ötvenéves asszony, aki elfelejtett kikecmeregni a pubertásból. A kabátról mégsem mondok le, nem is fogok, az olyan lenne, mintha saját életrajzom egy fontos epizódját tagadnám meg, egyszóval hosszú történet, most nem bonyolódok bele. 
Volt egy másik kabátom, kasmír, melyben úgy néztem ki, ahogy anyukám szerint egy magára valamit is adó nőnek ki kell néznie. Mindössze egyszer vettem fel, majd minden sajnálat nélkül odaajándékoztam egy hölgynek, habár háromszor annyiba került, mint a………………. csöves kabátom.
A városok felöltöztetnek bennünket, mint a kabátok.
Vannak unalmas városok, lakosaiknak kész büntetés, tintapaca a térképen, lyuk az ementáli sajton.
A kabát és tulajdonosa közti viszony személyes; ilyen a város és lakója közti viszony is. Ezért, ha valaki azt mondja: Én Londont szeretem, másvalaki meg: Én viszont Párizst szeretem, ez két komoly kijelentés, pont olyan komoly, mint a vallási, etnikai, szexuális hovatartozás, vagy valamely divathoz való csatlakozás kinyilvánítása. Ha pedig valaki azt mondja: Én Párizst és Londont is szeretem, minden város szép a maga módján, rögtön világos, hogy hazudósba botlottál.
Vannak városok, amelyekben folyton interveniálok. Az ilyen városokban, mintha ördög bújna belém, valamiért folyton szót kell emelnem. Ezt egy kicsit arrébb raknám, azt ott rövidebbre venném, emitt hosszabbra hagynám, itt pedig kivasalnám egy kicsit. Az ilyen városokban úgy érzem magam, mint egy önjelölt polgármester.
Vannak városok, melyek ódon szépségétől könnyek szöknek a szemembe. Ilyen város Szentpétervár. Vannak városok, amelyek galvanizálnak, felszökik tőlük a véremben az adrenalin, és összezavarodik a tekintetem. Ilyen város New York.
Vannak városok, melyeket folyó tart össze – vedd el a folyót, és a város közömbös folttá változik. Ilyen város Belgrád. Vannak városok, melyek szépsége a part meg az óceán ígéretében rejlik, vedd el az ígéretet, s csak egy megaoázis marad. Ilyen város Los Angeles. Vannak városok, amelyek olyan összeférhetetlen dolgokat egyesítenek, mint hatalom és a melankólia. Vannak városok, melyeknek csak egy kis smink kéne, hogy a legszebbek közé sorolhassuk őket.
A városok szépségét a szemlélő szeme ismeri fel. Mint tudjuk, ahány szem, annyi szépség.

A szépség első íze
Mit tartanak szépnek a gyerekek? Nem sok mindenre emlékszem a gyerekkoromból, de pontosan fel tudom idézni azokat a tárgyakat, amelyek elbűvöltek.
Egy gyerektenyér nagyságú, virágkosár alakú karton képecske, csillámporral hintve, az abszolút szépség első, szédületes látványaként vésődött az emlékezetembe. Emlékszem, amint órákig ittam a szememmel minden részletét, a legapróbbat is, minden szirmocskát, minden kis ecsetvonást a virágokon, a kosár minden fonatát. Úgy négyéves lehettem. A kosárkát Tinka „nénitől” kaptam, aki irodalmat tanult az egyetemen, és az óvodában önkéntes gyakornokként dolgozott; csillogó kacatokat rejtő saját szerény gyűjteményéből ajándékozta nekem.
Abban az időben nem voltak játékszerek. Azokat, akik a háború előtt születtek, vagy csak néhány évvel később, mint én, nem érintette a tárgyak rettentő hiánya. Túl későn kaptam meg az első babámat. Talán ezért mámorított el a virágkosár – olcsó kartonra nyomtatott viktoriánus motívum –, s hívta elő a gyerekből, aki voltam, a homályos sejtelmet, hogy vannak más, szebb világok is.
Létezett szaloncukor, hosszúkás, kemény, ehetetlen, karácsonyfadísznek való. Dupla papírba csomagolták: a belső, fehér papír vége kikandikált, mint a farkinca, a külső sztaniolborítás alól…….. 
A fényes, különböző színű, leggyakrabban arany sztaniol-négyzetek valódi kincset jelentettek. Így is hívtuk: az én kincsem. Nézegettük a gyűjteményeinket (Mutasd meg a kincsedet!), és egymás közt cserélgettük a színes lapocskákat. Leírhatatlan élvezetet jelentett kézbe venni és rakosgatni a fémes-fényes papírokat. A játékszerek nélküli gyerekkorban egy köteg cukorpapírt birtokolni olyan volt, mintha üstököscsillag-gyűjteményed lenne.
Hétéves koromban elállt a lélegzetem egy tárgytól. Méghozzá a nagymamám párnájától, amit színes cérnákból horgolt. A párna oldalán nagy piros eperszemek fityegtek, némelyiket zöld levél borította. Emlékszem, órákig szemléltem azt a párnát, felemelgettem a zöld cérnaleveleket, piszkáltam a piros cérnaepreket. Én kicsi voltam, a párna óriási. Hogy hova tűnt az a párna, nem tudom. Talán nem is tűnt el, lehet, hogy továbbra is ott hevert a nagymama ágyán, csak többé nem vettem észre.
Volt aztán még egy üveggömb is, melyben miniatűr város szunnyadozott. Ha megráztuk a gömböt, hullt a hó. Az üveggömb hosszú ideig mélységesen lenyűgözött a lélegzetelállító szépségével.
A szépség e fétisei – a virágkosár, a horgolt epres, a sztaniol-köteg meg az üveggömb – bukkannak elő legkorábbi gyerekkorom batyujából. A holmikra emlékszem, de a lenyűgözöttség, amit előidéztek bennem, mára érthetetlen, akárha egy szarkafészek tartalma lenne.
…
Ezek üvegházak: amíg a hollandok alszanak, a mesterséges nap alatt szorgalmasan növekszik a becsapott virág. Nappal az utas sárga, ibolya, piros, kék virágmezők négyzeteit és téglalapjait látja.
Ezek az arany és tarka felületek a sztaniollapocskákra, gyerekkorom hamis aranyára emlékeztetnek.

Hol élnek a felnőttek?
Amikor életemben először Amszterdamban találtam magam (ide sokkal később vetett a sors, mint a világ sok más városába), elállt a lélegzetem a soha nem látott szépség látványától. Mondom, soha nem látott, habár Amszterdam előtt sok olyan városban megfordultam, melyet az emberek szépnek tartanak. Jártam Velencében és Szentpétervárott, Párizsban, Firenzében és Veronában, Dubrovnikban, New Yorkban, San Franciscóban, Chicagóban… Mégis, egyedül Amszterdam ébresztett bennem bizonyos feltétlen nélküli elragadtatást. Ugyanaz a fajt hipnotikus lenyűgözöttség volt, melynek hatására órákig bámultam a nagymama párnáját vagy az üveggömböt.
Egyszer egy amszterdami parkban leültem egy szurtos öregember mellé, aki egy piszkos zacskóból száraz kenyérmaradékot kapart elő, és a láthatatlan kacsákat etette.
– Amszterdamban él? – mormolta az öreg.
– Alighanem… – mondtam.
– Amszterdamban nem élnek felnőtt emberek… 
– Hát hol élnek a felnőtt emberek? – kérdeztem.
– Valahol másutt… – mormolta az öreg, és megmerítette bennem zavaros tekintetét. – Rotterdamban… – fűzte hozzá, és elvigyorodott.
Kérdem én, a gyerekkori szépségeszményre való csalóka emlékezés és ez a véletlen beszélgetés a szenilis öreggel a parkban vajon a városról mond-e többet, vagy rólam, a látogatóról.

Test és tér
Mindig is lenyűgözött a mód, ahogy az emberi test a környező térhez viszonyul. Vannak emberek, akik úgy járnak az utcán, mintha azt kizárólag nekik építették volna – ilyenek a született győztesek. Ezek benső meggyőződésük erejével ráveszik a többieket, hogy teret nyissanak nekik. Vannak emberek, akik úgy ülnek le a villamoson, mintha az ülés az ő személyes tulajdonuk volna. Ezek szabadon hozzák-viszik a testüket, a villamoson letudják a napi imádságot, megeszik a szendvicsüket, hangosan telefonálnak, az orrukat túrják, vagy felteszik a lábukat a túlsó ülésre, hogy kipihenjék magukat egy kicsit. Vannak fiatal emberek, akik tömött hátizsákkal törnek helyet maguknak, ütnek-vágnak vele, ahol érik, aztán nyugodtan, mintha mi sem történt volna, meghúzzák a mindig kéznél levő vizesflakonjukat. A nagydarab nőknek van a legkényesebb viszonyuk a nyilvános térhez. Őket állandó bűntudat rágja; folyton attól félnek, hogy túl sok helyet foglalnak el. A véznább, alacsonyabb forma embereknek az az érzésük, hogy újra meg újra nyomot kell hagyniuk a nyílt színi térképen, hogy testi értelemben soha sincsenek eléggé jelen.
Térbelileg Amszterdam nagyon különös város. Azt mondani rá, hogy emberszabású – amit sokszor hallottam –, nem pontos, ámbár nem is pontatlan. Tudniillik embere válogatja. Én Amszterdamban gyakran eltévedek, ami más városokban sohasem fordul elő velem. A kis Amszterdamban mégis gyakran megesik, ami csak újabb bizonyíték arra, hogy az ember egy pohár vízben is megfulladhat. Amszterdam struktúrája olyan, mint az álomé; a város szíve sűrű szövésű pókháló.
Van egy egész csomó Amszterdam-térképem, meg egy gyerek- iránytűm. A térképek sohasem segítettek eligazodni. Értelmetlennek bizonyultak. A térkép meg az iránytű nem sokat segít az álmodón, aki a tulajdon álmaiban próbálja feltalálni magát.
Amszterdam talán akkor a leginkább az, ami, ha sűrű köd ereszkedik rá. Ilyenkor nem is kell térkép a sétálónak. Ilyenkor a sétáló úgy érzi, hogy a ködöt az a számtalan lusta macska fonta, akik a homlokzatokon kapaszkodnak, az amszterdami házak ablakaiból követik szürkészöld szemükkel a járókelőket, az amszterdami boltok kirakataiban szunyókálnak, a vendégek lába közt settenkednek az amszterdami pubokban, az amszterdami kertekben és tetőkön osonnak. Ilyenkor úgy tűnik, az egész város a macskák, e hallgatag úrinők hatalmában van. Amikor köd nyalogatja a várost, mint macska a mancsát, Amszterdam az álmodó városa. Ilyenkor az álmodó álmainak térképét követve járkál, s a város tárt karokkal fogadja.
 Ezek a térbeli zavarok talán a hollandok ama szilárd meggyőződéséből fakadnak, hogy ők kis országban élnek. Mi kis ország vagyunk, ezt a mondatot gyakran hallja az idegen. Vannak Hollandiánál sokkal kisebb országok, akiknek a lakosai mégsem táplálják ezt az érzést, hogy kis országban élnének, mint a hollandok. A mi kis ország vagyunk gyakran mentségül szolgál mindenre. Ha a piacon, tojást vásárolva, megjegyzed a kofának, hogy valahogy aprók a tojásai, könnyen elérhet a válasz…
– Tudja, mi kis ország vagyunk…

Retorika
„Mint ház a házban, a babaház nemcsak a benső és a külső szféra, az odakint és az idebent közti feszültséget reprezentálja, hanem a bensőség két modelljét is. A zárt téren belüli tér, a babaház legmegfelelőbb analógiája a medaillon vagy az eldugott szívkamra, a centrumon belüli centrum”, írja Susan Stewart On Longing című könyvében.
Amszterdam egy babaház. A régi, tizenhetedik századi holland babaházak a tulajdonos házának precíz hasonmásai voltak. Nem játszásra szolgáltak, csak nézni lehetett őket. Amszterdam egy tökéletes, drága babaház.
Miből fakad a mai hollandok megszállott kicsinyítő kedve? A holland nyelv tele van kicsinyítő képzős szavakkal. A kicsinyítő képzős szavak napi cseréje, gondolom, eléri a holland tőzsde napi forgalmát. A kicsinyítő képzős szavak mennyisége a holland nyelvben messze fölülmúlja a kicsinyítő képzők használatáról elhíresült orosz nyelv e típusú állományát.
Amszterdamban láthatók a világ legkisebb köztéri szobrai. Liliputi nők aprócska aktjai, a krumpli szobra, a klasszikus holland irodalmi hősök miniatűr szobrocskái, kis, földbe ültetett figurinák, melyek köré esőzések idején vízgyűrű képződik, és úgy tűnik, mintha pocsolyákban úsznának a fejecskék. És itt vannak a csúszómászók is, melyek diszkréten a talajhoz tapadva kúsznak a Leidseplainen.
Amszterdam nyelve kicsinyítésekből áll. A kicsinyítések, akár a zászlók, az amszterdami házak ablakában állnak: az amszterdami házak kicsiny, szuvenír-formájú másolatai ezek. A babaház a babaházban titkot jelez, a hagyma metaforája, a héjakba burkolt szívé, az orosz matrjoska babáé. A sétáló néha arra gondol, hogy az amszterdamiak egytől-egyik valami fehér mágiával foglalkozó titkos szekta tagjai. És a kicsinyítő képzők védelmezik a bennszülötteket minden rossztól.
Az amszterdamiak végképp kinőtték a városukat. A holland nők nem ritkán amazonok, a százkilencven centit is elérik, a fehér holland férfiak pedig testmagasság szempontjából már-már felülmúlják az amerikai feketéket. Ki tudja, a kicsinyítő képzők talán ezt az aránytalanságot mentegetik, ami idővel létrejött a város és lakói között. Lehet, hogy a nyelvi és egyéb kicsinyítések szerepe a környezet kiengesztelése. A kiengesztelés vágya pedig abból a félelemből fakad, hogy a környezet még jobban kizsákmányolható.
Az amszterdamiak az európai indiánok. Lehetséges, hogy a megszállott miniatürizálás az istenek kiengesztelésének tudatalatti rituáléja. Mert ha ezek a hidroistenek feldühödnek, Amszterdam eltűnhet a föld színéről. Lehet, hogy a sok kicsinyítés közvetett exkuzálás amiatt a beavatkozás miatt, amit a holland kéz vitt végbe a természetben, bocsánatkérés a döntésért, hogy olyan helyen fognak talajt, mely nem kétlábú emlősöknek lett előrelátva. Jó, az istenek szemet hunytak a beavatkozás fölött, de sose tudni, tényleg fátylat borítottak-e rá.
Az amszterdamiakkal ellentétben volt honfitársaim nagy része a mindennapi beszéd során inkább nagyító szavakat használ. A nyelvi gigantizmus hozzásegíti őket, hogy nagyobbaknak érezhessék magukat. Mint nagy emberek, az én földijeim rosszindulatúnak és ellenségesnek érzik a környezetüket. Ellenben az amszterdamiak a kicsinyítő szavak segítségével kisebbnek akarják érezni magukat. Mint kis emberek, az amszterdamiak számára a környezetük lekker, mooi és gezelig. Úgy tűnik, a hollandok számára az élet olyan, mint egy indiai film, melyben, mint tudjuk, minden a zenében és táncban jócskán megmártott happy end felé tart.
Míg a miniatúra „zártságot, bensőségességet, otthonosságot és felettébb kulturált viszonyokat reprezentál, a gigantikus az örökkévalóságot, a külsőséget, a nyilvánosat és a fenséges természetet képviseli”, mondja Susan Stewart. A miniatúra retorikája a misztérium retorikája. A miniatürizálás abból a vágyból fakad, hogy titkokat építsünk be a környezetünkbe. Hagop Sandaldjian, a mikrominiatúra nagy művésze, aki hajszálakra ír üzeneteket, a tű fokába beépítette Napóleon szobrát, és egy rizsszemre helyezte az Ararátot, örmény ember, aki Amerikában él. Úgy sejtem azonban, hogy az örmény művész szívében holland szív dobog.

Álom a repülésről
A kerékpárt, a régi holland babaházaktól eltérően, nem csak nézni szabad, hanem játszani is lehet vele. Ez a játék Amszterdam védjegye. Amszterdam áll, leghíresebb turistareklámja ellenben állandó mozgásban van. Mi több, a kerékpár népszerűbb reklám még Rembrandtnál és Van Goghnál is. Talán azért, mert Rembrandt és Van Gogh szépségei megkérdőjelezhetetlenek, a biciklit illetően viszont mintha minden amszterdami minden tőle telhetőt megtenne azért, hogy ezt a járművet feljuttassa az élet alapvető értékeinek listájára.
Amikor elköszönsz amszterdami vendéglátódtól, okvetlenül meg fogja kérdezni:
– Hol hagyta a biciklijét?
Ezt olyan magától értetődőn kérdi, ahogy az esernyőd után érdeklődne, ha esne az eső.
– Nincs…
– Nem biciklivel jött?
– Nem, nekem egyáltalán nincs biciklim!
– Magának nincs biciklije?!
A vendéglátód őszintén meg fog döbbenni. Ritka emberpéldány az az amszterdami, aki nem biciklizik. Hiába mondod, hogy turista vagy, ettől nem hagy alább az elképedés. Mert ha egy holland utazik, a KLM legális áldásával a személyi poggyászához számolják a kerékpárt is. Megismerkedtem egy holland nővel, aki nyolc hónapos terhesen New Yorkba repült. Semmi különös, csakhogy a JFK-n, ahelyett hogy taxiba ült volna, szétnyitotta a poggyászát, a biciklijét, és elkarikázott Manhattanbe.
Mindig is gyanúperrel éltem az olyan konstrukciókkal szemben, mint például a nemzeti identitás vagy a nemzeti karakter, de a hollandok meg a bicikli mélységes szimbiózisában hiszek. Csodálom, hogy a holland zászlón nincs kerékpár. Azt is csodálom, hogy a kerékpárt nem szúrták be a nemzeti himnuszukba, habár az ilyesmire sose késő.
Ökológiailag nézve a kerékpár abszolút a legjavallhatóbb közlekedési eszköz. Racionális szempontból a legolcsóbb és a legpraktikusabb. Egészségügyi szempontból minden tekintetben a legegészségesebb. Pszichológiailag a legvidámabb járgány, nincs jobb szórakozás a tekerésnél. Akkor hát miért zsörtölődök? Nem is a kerékpár, hanem a kerékpározók miatt zsörtölődök én.
 Amszterdam gyalogosoknak épített város. Ez a város a gyalogos gyönyörködés meg a környező szépség interakciójából él. A gyalogos kénytelen percenként megállni, mély lélegzetet venni, és elgyönyörködni a házak homlokzatában meg a csatornák vizén tükröződő látványban. A gyalogosok érzékeny lelkű felnőtt emberek. Ezek az érzékeny lelkű felnőtt emberek kénytelenek úgy járni-kelni a városban, mint a paranoiások. Látni őket, amint a falhoz lapulva araszolnak, vagy két kézzel a homlokzatba kapaszkodva mozdulatlanul állnak, mintha a házat tartanák, hogy le ne omoljon, vagy amint tébolyultan pislognak jobbra-balra, pont, mint a némafilmben a színészek. Mert ők, a szörnyű biciklisták, minden irányból rohannak.
A rohangáló biciklisták vannak többségben, és nem tartják tiszteletben a közlekedési szabályokat. A külföldieket, a turistákat meg a néhány antibiciklistát kivéve mindenki biciklista. Elég megállni egy kicsit és megfigyelni, hogyan kelnek át az utcán az idősebb turisták. Egyszer elnéztem őket. Sokáig vártak a zebránál, kialudt a zöld, aztán a piros is, jött megint a zöld… Végül megfogták egymás kezét, kis bátor csapat, és megpróbáltak átkelni az úton. Egy biciklis vadember kárörvendve törte át a láncot, s a nyomorult turisták kudarcot vallva táncoltak vissza a zebra elejére. Igaz, ami igaz, akad egy-két kerékpáros, aki – miután a talpadba kergette a szíved – odakiált egy barátságos sorryt, azzal a jellegzetes ártatlan hangsúllyal, amivel Amszterdam felnőtt gyerekei szoktak bocsánatot kérni. Az amszterdami biciklisták olyanok, mint annak a Miss Gulchnak a sokszorosított kópiái, aki Dorothy álmában a levegőben hajtja a kerékpárt: azé a Miss Gulché, aki majd a Nyugati Boszorkánnyá változik, és a kerékpárt boszorkánysöprűre cseréli.
Az amszterdamiak hordanak a biciklijükön televíziót, komódot, könyvespolcot, a gyerekeiket, a feleségüket, a barátjukat. Az amszterdamiak hordják a saját öreg, fiatal, kövér, sovány, magas és alacsony testüket. A látogatónak ellentmondásos érzései támadnak, ha elnézi őket. Olykor úgy érzi, hogy az amszterdamiak hallatlan exhibicionisták. Aztán meg úgy, hogy az amszterdamiak számára a kerékpár az individuális emberi szabadság megvalósításának végső foka. Nincs erotikusabb látvány a fiatal nőknél, akik mélyen fölvágott szoknyában nyargalják meg a kerékpárt, az ülésre helyezik csinos popsijukat, kihúzzák magukat, és lassan tekerik a pedált, miközben a szoknya kivágásából előbukkan a hosszú, karcsú combjuk. A nők kerékpáron viszik a magzatukat, még a kilencedik hónapban is, a ma született csecsemőjüket, a nagyobb gyerekeiket, a divatcuccaikat, a kalapjukat, kokett kis kosarukat virággal megrakva, a szeretőjüket, a házi kedvencüket. A férfiak kerékpáron viszik a testüket, a vagyonukat, az utódaikat. Sokan elolvassák közben a reggeli lapot, megeszik a szendvicsüket, és kávét isznak termoszból. Láttam olyan biciklistákat is, aki teli torokból énekeltek, és a hangjukat szállították a biciklin. Két személyt is láttam egyetlen kerékpáron, az egyik hajtja, a másik áll, és a csomagtartóról tábornoki fennköltséggel veszi szemügyre a meghódított várost.
Felmerült bennem a kérdés, van-e az amszterdamiak és a bicikli közti végzetes vonzalomban a puszta fizikán túl valami metafizikum is. Ismeretes, hogy tudat alatt minden holland a gátakon tartja az ujját. Ha követjük a kollektív trauma logikáját, lehetségesnek tűnik, hogy a hollandok abbéli reményben tekernek oly szívósan, hátha közös erőfeszítéssel kihúzzák az országukat tengerszint feletti magasságra. Mi több, hátha a kitartó pedálozással egy napon akkora tájfunt kavarnak, mely átdobja Hollandiát valahova máshová, ahol tágas és száraz a föld.
Amikor a kávézó üvegfala mögötti védettségből szemlélem az amszterdami utcák biciklistáit, az az érzésem, hogy kerékpár valami erőteljes, kollektív repülés-álmot helyettesít. Emlékezzünk csak, a hollandok történelmük legdicsőbb szakaszában hétmérföldes csizmát viseltek, tengerészek, térképészek, felderítők, kereskedők voltak, akiknek jóval a globalizáció előtt a kisujjukban volt a nagyvilág.
A döntő felismerés mégis az elragadtatás egy bensőséges pillanatában villant fel bennem. Schipolnál szálltunk lefelé. Sütött a nap, a tenger kék volt, a földfelszín harsány zöld. A repülő kis ablakán át néztem a földet, és ekkor fogtam fel, milyen vékonyka is Hollandia, olyan vékony, mint a legvékonyabb svéd kenyér. Őszintén megsajnáltam az országot. Attól a pillanattól fogva úgy lépegetek az amszterdami utcákon, mint a tojásokon. Attól a pillanattól fogva megértem, hogy a keskeny kerékpáron utazni a leghelyesebb mozgásforma az ilyen vékonyka talajon. Ekkor elhatároztam, hogy veszek egy kerékpárt. Mi több, elhatároztam, hogy fogyókúrázni fogok. Még Miss Gulch sem olyan ellenszenves többé.

Ozmózis
Ideiglenes amszterdami szálláshelyemen egy nagy ablak előtt áll az íróasztalom. Az ablak parkra néz. Olykor úgy érzem, ha az ember meg akar ismerni egy várost, legjobb, ha lecövekel egy megfelelő ponton és bámul, eleget téve kukkoló hajlamának, az élvezetet munkává, people watching-gá változtatva. 
A parkon átkelnek a sétálók, a kutya- és a gyereksétáltatók, a magányosok, a dzsoggolók, a kábszeresek, a hajléktalanok. Vasárnap reggelente, akár a pingvinek, lassan keresztülcaplatnak a muzulmán csoportozatok: elöl a férfiak, mögöttük tetőtől talpig bebugyolálva az asszonyok. A kora reggeli derengésben egy fiatal, duci muzulmán lány dzsoggol melegítőben, kendővel a fején. Gyakran, általában vasárnap, dobszó hallatszik a parkból. A kocogók elégedetten alkalmazkodnak a ritmusához. A Királynő napján, amikor az egész  Hollandia narancssárgába öltözik, méltóságteljesen átvonul a parkon egy öreg indiai férfi, narancssárga turbánnal a fején.
Az utcában, ahol ideiglenesen lakom, van egy intézet, a nevetés háza, „The Laughing Institute”. A kirakatba ki vannak téve a nevetéstanár reklámszövegei meg egy plakát a fényképével. Amikor végigmegyek az utcán, a kirakatüveg mögül, a plakátról rám néz a guru, egy telt arcú, tört mosolyú és bánatos tekintetű indiai férfi. Néha megesik velem, hogy megtorpanok a fürdőszobában a tükör előtt, és elképedek: a tükörből egy telt, mosolygós arcú és bánatos tekintetű személy néz vissza rám! Aggódva kérdem, nem jött-e létre fokozatosan valami mágikus ozmózis? Lehetséges, hogy a szomszéd guru arca idővel rákopírozódott a sajátomra? S ha így van, vajon a nyugati vagy a keleti volt-e az eredendő ábrázatom?
A nyugat-európai városokban nyüzsögnek a keletiek, Londonban az indiaiak és a pakisztánok, Amszterdamban a suriname-iak meg a marokkóiak, Párizsban az algériaiak, Berlinben a törökök, görögök és  jugoszlávok, újabban az oroszok is, Budapesten a kínaiak, egyre többen… 
A Kelet véglegesen Nyugatra költözik, a veszélyes migráció már régóta folyamatban van.
Jönnek a keletiek, és hozzák a furulyáikat, tamburáikat meg harmonikájukat, furcsa hangjaikat. Az oroszok és a mongolok nemrégiben elűzték a chileieket, akik évekig monopolhelyzetben voltak a nyugati városok utcáin. Jönnek a keletiek, és hozzák a ……..
a tarot kártyájukat, a tenyérjóslást. Waarom Ongelukkig Zijn?(Minek legyünk boldogtalanok?) – szegezi nekem a kérdést a könyvecske, melyet egy amszterdami keletitől vettem. Mr. Fadjal, prof. Banjian, prof. Moustapha, prof. Gadiry – ki tudná megjegyezni ezt a sok keleti nevet! – azt ígérik, hogy harmonikus embert faragnak belőlem (ugyan honnan tudják, hogy szétszórt vagyok?!).
Jönnek a keletiek, és árulják a maguk volt-kommunista és antikommunista testét. Orosz, ukrán, lengyel, horvát, szerb, moldvai és thaiföldi nők, fiatal bosnyák, albán, macedón férfiak – a szexuálproletariátus veszélyes talajvíz gyanánt árasztja el a Nyugatot. Jönnek a keletiek, és hozzák a táncaikat: a kólóikat, a hastáncaikat, a tangóikat, a salsáikat, a topogásaikat és a rázogatásaikat. Pergő ritmusaikkal felrázzák a szunnyadó Nyugatot. Jönnek a keletiek, és hozzák a mozgó bazárjaikat, mindenféle kacatot, szuveníreket, hozzák a tömény fűszereiket és a még töményebb illataikat. Jönnek a keletiek, és hozzák a kolduskalapjaikat: nézd csak, Róma tele van csehekkel és románokkal – mért pont az európai civilizáció bölcsőjét szállják meg?! Jönnek a keletiek, és fura dolgokkal foglalkoznak: papagájt csempésznek és hullát mosnak. Jönnek a keletiek és behozzák a számítógépvírusokat. Bolgárok (ajaj, a fekete bolgárok!), lengyelek (nézd csak, ki van itt!), oroszok (hát persze, az oroszok!)… A keletieknek mintha nem lenne más dolguk, mint kitalálni valami rendbontást.
Tényleg legyőzte a Nyugat a Keletet, vagy fordítva történt? Hát csak így lehet kihúzni a szálat, csak így lehet szétfejteni a biztonsági falat, mely évekig elválasztotta a Keletet a Nyugattól? Mintha mi sem történt volna?.................... Valóban senki sem látja, hogy a globális ozmózis titokzatos processzusa van folyamatban!? Hát velem mi történik? Ennek a közvetlen szomszédságomban lévő, ártalmatlan Laughing Institute-nak is lenne valami köze ehhez a titokzatos processzushoz? És ki nevet itt kicsodán? Meg tudja-e valaki magyarázni nekem, hogy én, aki Európa déli fertályából, a volt Jugoszláviából kerültem Nyugatra, miért hasonlítok nap mint nap jobban – egy indiai asszonyra?!
Kolumbusz tévedése tovább szaporodik. Nyugatra érkezve Keletre kerültem. Hiába költöztem át az amszterdami Oostról az amszterdami Westre, mit sem segített. Még keletebbre kerültem. 

Benzinkút és dzsámi
Ez az ikonográfia – benzinkút és dzsámi – pontosan kifejezi az Amszterdam muzeális szívét övező szürke körgyűrű lelkületét. Mint a kulcsok, úgy akaszkodnak a kör formájú metróvonalra a többé-kevésbé egyforma lakónegyedek. Mintha a híres holland építészek aláírtak volna egy titkos megállapodást, miszerint soha semmi olyasmit nem építenek, ami veszélyeztetné a belváros szépségét. A lakónegyedek funkcionalitása akárha a betelepülők igényeit elégítené ki: van itt „Albert Hein” közért, autósiskola (a betelepülőknek ez nagyon kell), vegytisztító, egy-egy műszaki áruház (a betelepülők videót, frizsidert, tévét vásárolnak), a zöldségesek pedig általában törökök.
Vannak itt kis képkeretező műhelyek (melyeket jobbára betelepülők tartanak fenn, hogy más betelepülők berámáztathassák a képeiket, az otthon elsőrendű szimbólumát), fodrászszalonok, gyakori a festékkereskedés, ahol szerszámokat is árulnak (a betelepülők festik a lakást, felrakják a redőnyt, szögekkel, kalapáccsal meg ilyesmivel ügyeskednek). Az ilyen lakótelepeknek kis parkjuk is van játszótérrel és padokkal, melyeken a betelepült asszonyok üldögélnek, cseverésznek, miközben rajta tartják a szemüket a gyerekeken, és kocsma is akad a férfiak számára. Néhol szökőkút is látható példátlanul rossz, szocialista szoborral, hogy mindenki értse, szépnek tartsa – és ez minden.
A lakótelepi élet provinciálisnak nevezhető. A provinciális életnek megvan a maga minősége, színezete és a sajátos szokásrendje. Az amszterdami külvárosi lakótelepek színezetét a szín hiányának melankóliája, a tökéletes eltévesztettség melankóliája adja. Ezek a lakótelepek, amelyek a szocialista érzelmű hatvanas években épültek fényt, tiszta, tágas és kényelmes lakhatást ígérve mindenkinek, ma a betelepültek gettói. A marokkói, török, suriname-i jövevények, akik a jobb élet reményében váltottak hazát, ma az urbanisztikus retróutópiát ízlelik. Ezeken a lakótelepeken javíthatatlan telepes élet folyik, olyan, amilyen ugyanezeken a helyeken állítólag vagy nyolcszáz évvel ezelőtt dívhatott.
Az amszterdami külvárosi élet más városban is ugyanilyen lenne. A szemlélőnek folyton az az érzése, hogy a lakók már holnap szedhetnék a sátorfájukat, elolthatnák a tüzet, elsimíthatnák a homokot maguk után, és továbbállhatnának. A benzinkút meg a dzsámi pedig majd más erre vetődő utasoknak szolgál oázisul. Amikor feltámad a szél, és fellobogtatja a marokkói nők és férfiak hosszú lebernyegét, a szemlélő pedig homokszemet ropogtat a foga közt, ez a képzelt kép még meggyőzőbbé válik.

Voltaire metaforája
Ahol a legerősebb a tilalom, ott virágzik a rendbontás. A magánélethez való jog, amit a hollandok, a tolerancia és a demokrácia mellett, oly büszkén társadalmuk alapelvének tartanak, sehol sincs annyira aláásva, mint épp Amszterdamban. Az amszterdami házakon szét vannak húzva a függönyök. Minden járókelő szabadon átadhatja magát a leskelődés szenvedélyének. Ha a pucérságot szereti kukkolni, a Vörös negyedben tett sétával kielégítheti ebbéli hajlamát. A prostituáltak ugyanúgy vitrinbe vannak rakva, mint a békés olvasó ember otthon, a lakásában. Mi több, látható olyan tetőtől talpig felöltözött prostituált is, aki a kuncsaftokra várva zavartalanul olvasgat a kirakatban. Az amszterdamiak gyakran kiakasztanak az ablakba vagy az erkélyre különféle tárgyakat, amelyek felfedik a lakók esztétikai, ideológiai és egyéb nézeteit. Az amszterdami házak ablakaiból és erkélyeiről játékszerek, plüssmackók, díszek, plakátok, jelszavak, rajzok, bábok, szobrok, maszkok bámulnak a járókelőkre. A globális televíziós the big brother szórakozás, amit, by the way, nem az amerikaiak, hanem a hollandok találtak fel, csak a magánéletre való polgári jog fokozatos erodálódásának logikus végpontját jelzi. Manapság már nincs is szükség kirakatra vagy széthúzott függönyű ablakra. Elég, ha az ember beül egy villamosba, és elmegy az Oostdorptól a Leidseplainig, hogy a sok mobiltelefonnal felszerelkezett freakről megtudjon mindent, ami velük kapcsolatban egyáltalán érdekelheti. Bu?uel híres inverziója, az a filmjelenet, ahol az emberek vécékagylón ülnek és beszélgetnek az asztal mellett, majd kiszaladnak a félreeső helyre megenni valamit, mára elvesztette groteszk hatását.
Már csak a kert maradt, semmi más. Voltaire mondását, miszerint végül nem marad más hátra, mint kapálgatni a saját kis kertünket, az amszterdamiak, úgy látszik, szó szerint vették…………….. nem is sejtik, hogy a csatorna menti házak mögött kertek rejlenek. A kertek pedig épp úgy különböznek egymástól, mint az emberek. És ugyanúgy rajtuk a társadalmi hovatartozás bélyege, mint az embereken. Vannak méregzöld műfűvel leterített kertek, melynek miniatűr műtavaiban műanyag békák úszkálnak. És persze a kerti törpék sem hiányoznak, sőt a populációjuk demográfiai szempontból már-már veszélyesen meghaladja a tulajdonosok számát. A kertek és a törpék tulajdonosainak számát. Habár növekvő mennyiségben gyártják őket, a kerti törpék burkoltan ismét csak azt üzenik a világnak, hogy Hollandia kis ország.
Akinek nincs kertje, bérelhet. Amszterdamot bérbe vehető kis parcellák veszik körül, rajtuk miniatűr faházikó, a ház előtt kis pad, miniatűr virág, mini konyhakert és néhány miniatűr fácska.

A Lomanstraat
A Lomanstraat a legszebb amszterdami utca. A Lomanstraat a legszebb amszterdami utca, mert titkos szavazásukon így döntöttek a lomanstraati fák. A lomanstraati fák egyesült erővel bebizonyították, hogy: a) szikes talajon is erős fává terebélyesedhetnek, b) az előírt szabályokat áthágva is növekedhetnek, és hogy c) a fa ereje nem a gyökerében, hanem a lombjában rejlik.
Az öntudatos lomanstraati platánok az utca mindkét oldalán nőnek. Nem egyenesen, hanem ferdén, mintha mindegyik a túloldali ház tetejét akarná elérni a lombjával. Idővel a platánok összekulcsolták lombjaikat, pompás ívet alkotva. Lépésben a Lomanstraat úgy tizennégy perc hosszú, a sétálótól függőn: maga elé nézve, vagy a lombok felé emelt fővel jár-e.
A Lomanstraat a legkedvesebb utcám. Amikor felnézek a zöld boltozatra, mely olyan, mint a katedrálisok csúcsívei, viszketni kezd a hátam, pontosan a lapockám tájékán, és én lassan felemelem mindkét karom, mint a szárnyakat. Majd felemelt karral felröppentem a tekintetem a zöld kupola alá. Nem csak én vagyok így ezzel. Egyszer láttam egy embert, amint felemelt karral és felfelé szegezett tekintettel ügyetlenül bukdácsolt felém.

Karnevál
A város és látogatója közti intimitás kinél-kinél más kezdőpontból fejlődik ki. Földim, Z., aki menekültként került Amszterdamba, azt mondja, hogy Amszterdam akkor lett az ő városa, amikor a szemébe tűnt a város utcáin a hulladék. A szemét olvasása – Mars feliratú csokipapír a levegőben, Melk feliratú összegyűrt tejesdoboz a fal tövében, műanyag flakon Spa felirattal a csatorna vizén lebegve – volt a bevezetés a város olvasásába. A város olvasásával vette kezdetét az intimitás kialakulása Amszterdam és az én földim között.
És így a látogató könyvként olvassa Amszterdamot. A könyv izgalmas, kellemes, de az olvasót időnként gyanakodni kezd. Az az érzése, hogy egyszer már olvasta ezt a könyvet, csak sehogy sem jut eszébe, mikor és hol: egyszerre ismerős és ismeretlen. Zavarba hozza az is, hogy a világok, a kitalált és valódi világ közti határok folyton imbolyognak. Az olvasó egy pillanatra behajtja a könyvet. Majd egy képzelt képernyőn vetíteni kezdi az amszterdami utcákon látott jeleneteket…
Íme, itt vannak a tűznyelők a Leidsepleinen. Itt vannak a zenészek: mongolok, oroszok és chileiek. A képernyőn egykerekű, magas biciklik vonulnak át. Íme a meleg-parádé, az úszó karnevál. A csónakokban travesztiták, meztelen felsőtestű, matrózsapkát viselő matrózok, férfi sztriptíztáncosok siklanak. A Dammon skótok fújják a dudát. Sinterklass, a kereskedők, a matrózok és a gyerekek védelmezője, fehér lovon lovagol be a városba, és édes süteményt szór szét. Egyszeriben, lám, minden narancssárgában úszik, még a szökőkút vize is narancsszínű. Az emberek narancssárga léggömböt tartanak a kezükben, narancssárga cilindert nyomnak a fejükbe, és vizelet- meg sörszagú levegőt lélegeznek be. A képernyőn átgaloppoznak a lovas rendőrök is. Majd elvonul egy temetési menet, fekete gyászkocsik fekete kocsisokkal és fekete lovakkal, s a látogató egy pillanatra elbizonytalanodik: temetést vagy valami fekete karnevált lát-e? Itt vannak a kirakatokban álló pucér prostituáltak is. Itt vannak a vitrinekben szétszórt erotikus „bizsuk”: mindenféle-fajta, legkülönbözőbb nagyságú gumi péniszek, erotikus kacatok. A kis boltok előtti nagy plasztik gombák azt jelzik, hogy ott hasis-sütemény kapható. És itt vannak az amszterdami parkok. Az egyiket Slotermeerben Nyulak parkjának hívják. Itt a nyulak szabadon élik nyúl-életüket. A nyulak után, nézd csak, amszterdami egérseregek futnak, ő utánuk meg a lusta amszterdami macskák. Az egyiket Dinah-nak hívják. Egy nyúl beugrik a közelképbe, és így szól: Oh dear. Oh dear! I shall be too late! És lám, zsebórát húz elő a mellényzsebéből, majd eltűnik az üregben…
Ha a látogató utána ered, egy másik, párhuzamos Amszterdamba érkezhet, a városon belüli városba, mely hologramként rajzolódik ki az első Amszterdam színén. Hogy hány párhuzamos Amszterdamot rejt Amszterdam, nem tudni. Úgy tűnik, senki sem számolta össze.

A – mint Albert
Szeretek piacra járni. A piac nagyon is spirituális (jaj, de undorító szó!) hely. Más szóval, ami másoknak a templom, az nekem a piac.
Friss halat, zöldséget, gyümölcsöt vásárolok, de ez csupán racionális fedezete annak a homályos magnetizmusnak, ami a piacra hajt. A piac, ahova igyekszem,  az orrot ingerlő virágpor és tengerentúli fűszerek erős illatainak fellegébe burkolózik; fahéj, szegfűszeg, szerecsendió illata keveredik a sós szél szagával. Selyem és plüss végek pompás színragyogása reszket a levegőben, tengerentúli drágakövek, ezüst és gyöngy, buján szétnyílt kagylók gyöngyházszínei és a friss hal tündöklő ezüstje káprázik. Az én piacomon aranyosan fénylenek az almák, a szőlőfürtök úgy világítanak, mintha miniatűr lampionok rejlenének a szemekben, a sajt és a tej oly sűrű és fehér, mint a nők bőre Vermeer festményein. A piac, mely felé tartok, abból az időből való, amikor bálnák futottak zátonyra a holland partokon, és sörmámorban úszó, fehér bőrű, nagydarab, szabad nők értek partot a holland kocsmákban.
Aztán, a piacon járkálva, hedonista fantáziám magnetizmusa szertefoszlik, és homályos kelletlenségérzés erjed bennem, mint az élesztő. A pultokon……………….. az alma piros, a saláta zöld, de a fényük odalett. A ponyvák alatt olcsó, a műszáltól meg a nejlontól enyhén galvanizált ruhaneműt árulnak a kiérdemesült árusok. Mások megnevezhetetlen kacatokat kínálnak: csippentyűt, aprítót, porkendőt, műanyag fésűket és keféket, nejlon vendéghajat minden színben, hátvakarót kis műanyag kézzel a végén. De árulnak itt szappant, sampont, krémeket, olcsó táskákat, művirágot, válltömést, könyökfoltot, tűt és cérnát, párna- és paplanhuzatot, rámákat és képeket, szöget és kalapácsot, kolbászt és sajtot, csirkét és fácánt, egy érintésre széthulló ruhadarabokat is…
Áll még a „Zuid” mészárszék, ahol a volt jugoszlávok kielégíthetik gasztronómiai nosztalgiájukat. Csülök és köröm, bárányhús, macedón ajvár, szerb kolbász, horvát olívaolaj, „Plazma” keksz, fejes savanyú káposzta az újévi szármához, s a mindenkit egyesítő, török gyártmányú „Minas” kávé. Megtalálható itt még gyermekkorom cukorkája is, a „Negro – a torok kéményseprűje”.
A kelletlenség enyhe hányingerré fokozódik. A piac az a hely, ahol a felnőtt emberek az élelmet – és a játékaikat vásárolják. A vásárlók közül sokan nagy árat fizettek azért, hogy elkerülhessenek az ún. jobb világba, megvalósíthassák ún. emberi méltóságukat, érvényt szerezzenek az ún. normális élethez való joguknak, és megvehessék a kolbászt, a nejlon vendéghajat meg a kis műanyag kézben végződő hátvakarót.
Az Albert Cyupstraaton megyek hazafelé, és a Ferdinand Bolon a taxiállomáson taxiba szállok. A kocsiban még egy ideig melengetem külön bejáratú fantáziámat a…………………… kis fényűzés, taxival érhetek leggyorsabban haza, a menhelyemre…
Miből fakad ez a kelletlenség? És mit akarnék én tulajdonképpen? Más alternatíva nincs, csak a másik Albert, az Albert Hein, az áruházlánc, mely, mint a galandféreg, befonta az egész Hollandiát, és jobban egy szintre hozta az országot, mint a nyelv, az állam, a zászló vagy a nemzeti himnusz. Alberti Hein attól sem retten meg, hogy hozzátapadjon a Stedelijk múzeumhoz, és elszakíthatatlan részévé váljon. Miután megnézte Malevicset, a látogató átmegy a múzeumi kávézóba, ahonnan az Albert Hein kék betűire nyílik kilátás. A holland nyelvkönyvekben a külföldi hollandul tanul. A pék pék, a hentes hentes, a sajtárus sajtárus, a közért holland megfelelője pedig az Albert Hein. Az amszterdami urbánus gettókban az Albert Hein gyakran nem pusztán az egyetlen bolt, hanem az egyetlen nyilvános tér is. S az emberek használják, mit csináljanak. Hirdetéseket tűznek ki az Albert Heinben a hirdetőtáblára, az Albert Heinben találkoznak, a gyerekek a tanítási szünetben az Albert Heinben veszik meg kis nyalánkságaikat, és közben tanulják a felnőtt életet. Hogy lehet egy guldenért venni a bevásárlókocsit, hogy kell fizetni a kasszán, hogy kell visszatolni a kocsit, és visszakapni a guldent…
A taxiban eszembe jut kora gyerekkorom, a szocialista, ahol a kemény sajtnak trappista volt a neve. Csak ezt az egy fajta sajtot lehetett kapni. Az elnevezés akkor is megmaradt, amikor más fajta sajtok is megjelentek. Egy időben minden kemény sajtot trappistának neveztek. A szegénységben egyvalami mindent helyettesít. ……………………..

Hidak
Ha Amszterdam egyik arca karneváli, mi több, carnevalesque, akkor a másik kontemplatív.
Amszterdam maga is kontempláció, valamiféle puzzle, amit össze kell rakni. Amszterdam a csatornák városa, melyek finom pókhálóvá állnak össze. Ha A. a Rijksmuseum előtt áll, és találkoznia kell B.-vel, aki az Oudekerk előtt vár, mennyi időre lesz szüksége A.-nak, hogy odaérjen B.-hez, és közben hány csatornán meg hídon kell átkelnie. A kérdés csak látszatra ostoba. Egy igazi séta Amszterdamban valamiféle mentális ötvösmunka. Mert ilyen a város is, ötvösművészek remeke.
Amszterdamban több mint négyszáz híd van. Átkelni a hídon kontemplatív pillanat. A gyalogos jobbra néz, balra néz, majd előre, a pont felé, ahova tart, aztán visszafordul, hogy lássa a pontot, ahonnan elindult. A gyalogos előtt négy perspektíva nyílik meg. Az egyik partról átmenni a másik partra, bármily rövid út legyen, lényegében komoly, kontemplatív aktus.
A négyszáz híd közt akadnak felvonóhidak is, melyek minduntalan felemelkednek, hogy áteresszék a hajókat. Ilyenkor a gyalogosnak, a kerékpárosnak vagy az autó vezetőjének nem marad más hátra, mint várni. A várakozás pedig olyan kis hétköznapi helyzet, mely rászorít bennünket a gondolkodásra, a lelassulásra egy magasabb erő miatt. A kényszerű várakozás felhívás szerénységre, együttműködésre és  toleranciára, mert meg kell állni, hogy utat engedjünk valaki másnak. Várakozás közben a várakozó elnézi a hajókat, amelyek…………………….., az eget, a csatornán lebegő kacsafészkeket. E kényszerű várakozás közben a várakozóban felmerül a kérdés, valóban annyira sietős-e neki, fontos-e, hogy odaérjen, ahova elindult, és mi lenne, ha megváltoztatná az útirányt, ha visszamenne, vagy elindulna másfelé.
Az egyik legrégibb felvonóhíd Amszterdamban a Magere Brug, melyet 1670-ben építettek. Képzeljük el, hogy az égben, isten számtalan hivatalnoka közt van egy angyal, akinek az a dolga, hogy archiválja azokat a gondolatokat, amelyek megfordultak a Magere Brug leereszkedésére várakozó, a túlpartra tartó gyalogosok fejében. Képzeljük el, mi lenne, ha hallhatnánk mindeme várakozók belső hangjait. Képzeljük el, amint egybefonódik a piacra siető zöldségárus kofa, a maga kis frissen szerzett pénzecskéjének örvendő prostituált, az inkognitóban a városban tartózkodó Nagy Péter és Jan Steen hangja, aki épp festéket venni indult. Ha ilyesmi lehetséges volna, ez lenne Amszterdam egyedülálló, leghitelesebb története. 

Múzeum
Amszterdam, a belváros, urbanisztikailag befejezett város. A babaházból csipesszel kiemelhető egy-egy részlet, le lehet törölgetni róla a port, újra lehet festeni a miniatűr asztalkát az első emeleten, ki lehet cserélni a miniatűr függönyt a másodikon, mi több, a babaház falai is felújíthatók, ám ez minden. Minden egyéb beavatkozás megsemmisítené a ház muzeális értékét, egy durvább mozdulat széttörné az egész konstrukciót. Elég lenne megrántani egyetlen cérnaszálat, és az egész város szétfeslik. Ezért az amszterdami városépítészek főleg azzal foglalkoznak, hogy felszedik a macskaköveket, ha úgy látják, hogy túlságosan belesüppedtek a homokba, elegyengetik a homokot, és a köveket visszarakják ugyanoda.
Vannak városlakók, akik úgy viselkednek, mint a múzeumi gyakornokok. Közben egyesekből múzeumi kiállítási tárgyak, másokból pedig teremőrök lettek. A múzeumi kiállítási tárgyak a hírhedt hatvanas évekből jöttek, amikor még volt az időknek szava; hosszú, ősz hajú férfiak és nők, kiöregedett virággyerekek, az európai baloldali diákifjúság maradéka, akik bőséges szociális segélyből élnek, volt rockerek, megöregedett lakásfoglalók és marihuánát szívó művészlelkek. E kiállítási tárgyak végigviszik a városon megöregedett arcukat, melyen tick gyanánt ott ragadt a megkövült ifjonti dac. Közben amazok, a teremőrök zsörtölődnek a piszok, a belvárost tönkretevő olcsó turizmus meg a németalföldi aranykort vulgarizáló fogyasztói társadalom miatt.
Lehet, hogy pont ez a pompázatosságot nélkülöző muzeális jelleg az az energia, mely serkenti Amszterdam lakosságának cirkulációját. A friss betelepülteknek, akik olyan traumatizált környezetből jönnek, ahol az élet bizonytalan és előreláthatatlan, különösen tetszik a múzeumi élet békés bizonyossága. Másrészről sok amszterdami, mintha valami járványról lenne szó, klausztrofóbiától szenved. Ezek néhány hónap után szűknek érzik a várost. Ideiglenesen más országokba költöznek, és a neurózisukat komoly érvekkel támasztják alá. Ezt az ideiglenes emigrációt Szent Nyaralásnak, Vakantienak nevezik, amit helyettesíthet a franciaországi, portugáliai, spanyolországi második otthonukba való menekülés is. Ha erre nem futja, akkor feliratkoznak a várólistára, hogy lakáshoz jussanak egy teljesen új Amszterdamban, mely még a jövő zenéje, és gondolatban máris ápolják a jövendő házaik előtti úszó kertjüket. Ha erre sem futja, akkor az amszterdami klausztrofóbiások vonatra ülnek, és elmennek meginni egy kávét, elolvasni a napilapot Rotterdamba, Hágába, Utrechtbe vagy Leidenbe.
Ha még erre sem futja, akkor a klausztrofóbiások beiratkoznak az olcsó tanfolyamokra, amelyeket rendszerint a friss betelepültek tartanak: egyiptomi hastáncot, argentin tangót, bolgár kornyikálást, indiai jógát és szerb kólót tanulnak.

Kedves Anna…
Van egy részlet, melyről kétlem, hogy különleges lenne. Ez a részlet összeköti a gyerekkoromat Amszterdammal. Már nem emlékszem, mikor, talán ötödik-hatodikos koromban elolvastam Anna Frank naplóját. A kislány, aki egy amszterdami házban rejtekezve éli a napjait, a hősömmé vált, és hosszú ideig fogva tartotta gyermeki képzeletem. 
A hetedik osztály után mindannyian egy hónapos sátortáborba vonultunk. Éjszakánként a sátorban, elemlámpa fényénél, a többiek elöl elbújva naplót írtam. Már nem emlékszem, csak találgatom: szükségem lehetett valakire, aki csak az enyém, akinek vallomást tehetek viharos érzelmeimről. Egy holt füzethez nem fordulhattam. Élő címzettre volt szükségem. Magától értetődőn adódott, hogy ez csak olyasvalaki lehet, aki maga is írt naplót, és aki…………….
Később szégyelltem magam. A szégyentől még a kis füzet is eltűnt valahova. Soha többé nem írtam naplót. Ki tudja, lehet, hogy pont e miatt a szégyen miatt, azért, mert vettem a bátorságot, és a butuska, ügyefogyott gyermeki mondataimat egy hozzám nem mérhető címzetthez intéztem, talán emiatt lett írónő belőlem. Anna Frank pedig fogva maradt a dobozban, amelyben a legintimebb tárgyaimat őrzöm, melyek közül sok a homályos és soha nem artikulált szégyenérzethez kapcsolódik.
Hozzám nem mérhető, írtam, pedig nem is vagyok olyan biztos ebben. Ugyanis Anna Frankról való tudásom nem lépett túl naplójának ifjúsági kiadásán, melyből törölték, vagy valahogy fedve tartották, voltaképpen mi is okozta a halálát. Olyasmi volt ez, mint a Csipkerózsika gyerekeknek szóló kiadása; a felnőtt verziót, a kannibalisztikus anyósról szóló résszel együtt, csak felnőtt koromban olvastam. Így aztán teljesen azonosultam Anna Frank sorsával, de a valóságos sorsáról hírt adó tényt elmulasztottam elsajátítani.
Csak később, sokkal-sokkal később eszméltem rá, hogy Anna Frank igazából nem menekült meg, hanem, mint sok más zsidó sorstársának, koncentrációs táborban ért véget az élete. Miként sok más európai város, Amszterdam sem mulasztotta el, hogy részt vegyen saját lakosai elárulásának sötét és szégyenteljes történetében. Egy törölt élet és egy megsemmisített kultúra soha, semmiképp fel nem újítható. Ezért van ma tele Európa olyan múzeumokkal, melyek a kollektív………………, hogy ítéljenek az emberi erkölcsről és határozzanak a demokrácia és az emberi jogok kérdéseiben, rendszerint idegen földön: Kelet-Európában, a Balkánon, Afrikában, Ázsiában… Kérdem én, miből merítik az európaiak a döntés- és ítélethozatal e biztonságát: vajon abból, hogy tudatában vannak a mindössze néhány évtizeddel ezelőtt elkövetett bűntettnek, vagy abból, hogy elfelejtették azt?
Még mindig nem vagyok biztos benne, vajon Anna Frank naplójának az a bizonyos ifjúsági kiadása valóban kicenzúrázta-e Anna Frank halálának tényét, vagy az én gyermeki tudatalattim tartotta meg Anna Frankot a pokol tornácán, mint nem egészen élő, de azért nem is halott kislányt.

„Who are you?” said the caterpillar
Felmerül bennem a kérdés, van-e valami kapcsolat a két képesség: a biciklizés és a társalgás között. Nem az történt-e az amszterdamiakkal, hogy miközben tökélyre vitték az egyik képességet, elkorcsosult bennük a másik. Mert, de tényleg, sehol nem találkoztam emberekkel, akik ügyesebben kerékpároznak, és ügyetlenebbül társalognak.
 A társalgás művészetének felülmúlhatatlan bajnokai az oroszok. Ők évtizedeken át finomították a társalgás művészetét a szalonokban, otthon a hosszú telek idején, vidéken a dácsáikban, a tipikus orosz konverzációs műfaj, a razgovori po dusam gyakorlásával, a táborokban, a hosszú sorokban, ahol nem ritkán órákon át kellett várakozni, a társbérletekben (komunalnaja kvartyira), az alvilágban (podpolje), a hosszúra nyúló, lármás, füstös, szerelmetes és kétségbeesett ivászatokon. A társalgás művészetét úgy tisztelték, akár a jó irodalmat, a jó társalg󅅅…. Ami ma már nincs: vasfüggöny és végtelen idő. Az angolok meg az amerikaiak a rövid társalgásban a legjobbak (small talk). Röpke társalgás mindenütt folyik, autóbuszban, lépcsőházban, az utcán, menet közben, boltban; hétköznapi ajándékként fogadjuk és ingyen adjuk. A rövid társalgás jobb kedvre deríti az embert: nem vagyunk egyedül a világban, nem vagyunk elveszettek, minden sarkon egy mosoly és egy jó szó vár minket.
 Néhány amszterdamival úgy éltem meg a beszélgetést, mintha fogorvoshoz mentem volna. A fogorvosi rendelőben minden a fogorvos kezében van, nincs mód a hatalmi viszony megfordítására. Nehéz elképzelni, hogy a páciens ráveti magát a fogorvosra, és a saját kezébe veszi a fúrót.
Az ilyen fogorvosi társalgás során a beszélgetőtársaim megkérdezték, hogy hívnak, ki az anyukám meg az apukám, hogy hívják őket, élnek-e még, mit csinálnak és hol laknak a szüleim, vannak e testvéreim, van-e gyerekem, hol születtem, mikor születtem, hol jártam iskolába, mit csinálok, hol lakom, mi a telefonszámom, mikor megyek évi szabadságra, mikor térek vissza az évi szabadságról, és mikor megyek ismét évi szabadságra… A társalgás folyamán a beszélgetőtársaim nem vették észre, hogy gyöngyözik a homlokom, a viszont-kérdéseimre pedig nem válaszoltak.
 Ki tudja, honnan szedték az amszterdamiak a fentebb leírt társalgási módot. Lehet, hogy számukra a small talk olyasmi, mint a biciklizés, ………  és a síksági lakosok hozzászoktak a tiszta, sík, zavartalan látványhoz. Lehet hogy, ki tudja, tudattalan reflexről van szó egy olyan országban, mely valaha nagy birodalom volt, manapság pedig őt „szállják meg” a betelepülők. De az is lehet, hogy az arcomra, anélkül, hogy tudnám, rá van írva a vágy, hogy beszéljek magamról, az érzékeny amszterdamiak pedig elébe mennek e sóvárgásnak.
 Van, ahogy van, miután túléltem néhány ilyen small talkot, elővigyázatosságból mindig magammal hordok egy listát a megfelelő válaszokkal. Amint valaki hajlandóságot mutat egy ilyen „kis beszélgetésre”, én pedig megérzem hogy a fentebb leírt stílusban fog zajlani, szótlanul átnyújtom neki a listát. És végignézem, hogyan böngészi az illető, füstöt eregetve a cigarettájából, hogyan teszi félre a cédulát, majd kiveszi a szája sarkából a cigarettát, rám mered, és némi hallgatás után álmatag hangon megkérdezi:
– How are you?
Én pedig azt felelem:
– I hardly know, sir, just at present, at least I know who I was when I got up this morning, but I think I must have been changed several times since then…

A töltött sütemény
A Gevulde koekje közönséges, kerek sütemény. A pékségek kirakatában úgy fest, mintha telt ábrázatát egy kicsit megégette volna a nap. A karimája sima vagy fogazott. Olykor mandulát nyomnak a közepébe, ilyenkor olyan, mint egy nagy gomb. Mindent egybevéve szerény édesség. Látszatra nincs benne semmi, ami megkülönböztetné a többi szerény édességtől. Ám ha kettétöröd, a ……….
 Ez a marcipán szív a szerény tésztaborításban a híres németalföldi történelem metaforája, a híres embereké, Spinozáé, Erazmusé, Rembrandté, Vermeeré, Van Gogh-é, a felfedezőké, tengerészeké, térképészeké, építészeké, kereskedőké és álmodozóké, a névtelen alkimisták seregéé, akik földdé változtatták a vizet. A marcipán szívű szerény süteményben ott van a holland történelem ereje és folyamatossága, a tizenhetedik századi holland polgárok szigorú, fekete köntöse, melyet belül a legdrágább szőrmével béleltek ki, a csatorna menti házak, melyek felbecsülhetetlen gazdagságot rejtettek. A szerény sütemény, mely váratlanul kiadja gazdag, illatos tartalmát, Amszterdam városának tésztából sütött mása. Az ő szíve, Amszterdam szíve is marcipánból van, a karimája pedig szürke, jelentéktelen. A süteményt rágcsálva eszembe jut, hogy Amszterdam szülte Új Amszterdamot, a világ egyik legszebb városát, hogy a horizontális szülte a vertikálist. Új Amszterdam Amszterdam orgiasztikus  fantáziája, az, ami Amszterdam nem lehetett. Amszterdam, akár a csiga, ott maradt a földhöz tapadva, a földhöz, mely zöld, mint a zsenge levél és vékony, mint a macesz, és megálmodott egy várost, mely felmagaslott az égbe a felhők közé. Amszterdam Európa, Új Amszterdam pedig Amerika.
 Ha kiválaszt egy régi, csupa üveg amszterdami kávéházat – az olyan sarki kávéház a legjobb, melyből kilátás nyílik valamelyik csatornára is –, szétteregeti a friss lapokat az asztalon, és egy csésze meleg kávé kíséretében elrágicsálja a töltött süteményt, miközben a tekintete hol a járókelőkön, hol az újságon kószál, a látogatónak az az érzése, hogy beírja magát az amszterdami tájba…………..a táj az övé, mi több, mindig is az övé volt, csak eddig nem nyílt alkalma ráeszmélni. És a látogató úgy érzi, beleolvad a tájba, akár egy régi, kényelmes fotelbe. Mi több, az is megtörténhet vele, hogy így marad, a fotelbe ragadva, s egyszerűen nem talál rá okot, hogy felkeljen és elmenjen. 
Ha a kávéházi látogató nő, az is előfordulhat vele, szegénnyel, hogy leveti a cipőjét, és egy kicsit pihenteti a fáradt talpát. Amikor úgy érzi, hogy mennie kellene, a lábával előkotorja a szék alól a cipőt, de előfordulhat, hogy nem találja.
– Elnézést, nem látta valahol a cipőmet? – kérdezi a pincértől a nő, miután felállt, felemelte a széket, melyen az imént ült, és átkutatta a padlót.
– Miféle cipőt?!
– Piros lakk…
– Sajnálom, nem láttam… – mondja a pincér, miután gyorsan áttekintette az egész kávéházat, és együttérzőn megkérdi: – Most mi lesz magával?
– Nem számít. Amúgy is meg akartam szabadulni tőle… – feleli nyugodtan a nő.
– Van itt egy cipőbolt, rögtön a sarok mögött… Nehogy már mezítláb kelljen hazamennie… – mondja barátságosan a pincér.
– Először is veszek egy új cipőt, aztán egy házat is, hogy legyen hova hazamennem – mondja a nő. 
 

                      RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia
 

UGREŠIČ, Dubravka
A feltétlen kapituláció múzeuma
Európa, 2000

Stefica Cvek az élet sűrűjében
JAK – Kijárat, 2004

„Zágráb - Amszterdam - New York”
Magyar Lettre Internationale, 6

„Tiszta Horvát Levegőt!”
Magyar Lettre Internationale, 8

„Papok és papagájok”
Magyar Lettre Internationale, 10

„A próza fekvése”
Pompeji, 1993. 3-4.

„Az ábécéskönyv”
Átváltozások, 1995. 5

„Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek”
Magyar Lettre Internationale, 27

„Legények a gáton”
Ex-Symposion, 1998. 21-22.

„Bolgár-török nagyanyám”
Magyar Lettre Internationale, 31

„Csoportkép” 
Magyar Lettre Internationale, 33

„A fényképalbum poétikája”
Magyar Lettre Internationale, 36

„Bőrönd”
Magyar Lettre Internationale, 39

„Elkobzott emlékezet”
„Nők, irodalom, dohányfüst”
Magyar Lettre Internationale, 40

„Hogyan küldjünk képeslapot?”
Magyar Lettre Internationale, 41

„Házi szellemek”
Magyar Lettre Internationale, 48

„Kultúrát a népnek!”
Magyar Lettre Internationale, 49

„Balkán, édes Balkánom”
„Stefica Cvek az élet sűrűjében”
Magyar Lettre Internationale, 50

„A jugó mitológia lexikona”
Magyar Lettre Internationale, 58

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu