S néhány hónap múlva, azon a baljós októberi napon, amikor a városban fosztogatni és ölni kezdtek, s amikor Klára megszült, Pallagi Ádám sokáig, nagyon sokáig állt Szép Imre házának elfüggönyözött ablaka előtt. Órák óta alig mozdult, nem törődött menekülőkkel és üldözőkkel, ordítással, fegyverropogással. A fiú vacogott, mintha beszélni akart volna. Ádám csaknem gyilkolt néhány órával ezelőtt. Lelőhette volna az ablakba kimerészkedő Szép Imrét, és persze nem lőtte le. És aztán őt is megölhették volna, akár egy kutyát. De nem érdekes ez sem. S nyilván a ház előtt állt volna még órákig, ha egy frissiben fölállíthatott őrjárat, mely a város biztonságáért felelt volna, bele nem botlik, szó szerint földöntve a fiút. A nemzetőr nagybajuszú, idős ember, kedvetlenül utána rúgott, de annyit sem mondott, hogy ki vagy, takarodj haza, iszkiri, te semmirekellő. Mintha kutya után lendítette volna a lábát. Ádám feltápászkodott, és lassan elindult a városba. Reggel volt már, a kertek végéből piszkos köd kavargott elő, elnyelte a fák véres lombjait, és felfalta az utcák végét, a tornyokat, a tereket, a Tiszát. A kövezeteken és az árokpartokon vértócsák sötétlettek, kövekkel bedobott ablakok, sarkukból kifeszített kapuk árulkodtak a tegnapi pogrom vadságáról. Néhány udvarból kiszabadultak az állatok, s most kósza tyúkok, malacok rágcsáltak és túrtak szerte az utcákon és az üres, kerítetlen telkeken. Elhagyott ruhák, és apróbb, festett faládák hevertek a kocsiutakon, nyilván menekülő szerbek hagyták el őket. Az utcák kihaltak voltak, ember nem merészkedett ki ezen a reggelen. Ádám nem félt. A fiú ismert néhány olyan lányt, akik szükség esetén odaadták magukat, odaadták a testüket, és akik még gondját is viselték az embernek, legalábbis a sóhajuk mellé löktek néhány biztató szót. Csak előbb még hazament, és magához vette mindenét. Néhány igazolvány, kiskötegnyi levél, egy zacskó pénz, ennyi volt az ő gazdagsága. Még csak át sem öltözött, s már szaladt is kifelé a szobából, hol eddig élt, akár egy remete. Nem búcsúzott, nem is nézett hátra, holott sejtette, hogy aligha látja a szülői házat újra.
Van pénzem, mondta a lánynak, amikor az óvatosan résre nyitotta az ajtaját, kidugta hegyes, szeplőktől pettyezett orrát. Már ekkor tudta, hogy rossz helyre jött, de nem akart visszakozni.
Azt bárki mondhatja, suttogott a lány.
Menyi van, kérdezte?
Mennyi kellene, te?
Az attól függ, hogy minek jött.
A sarkon egy hulla hever, vonta meg a vállát Ádám, mintha meg se hallotta volna, mit mond a másik. 
Majd feltámad, dacoskodott a lány. 
Nem támad fel, elvágták a torkát, és a kést a nyakában hagyták, nyomta meg az ajtó tábláját a fiú. A lány hátra tántorodott, sikítani akart. Aztán úgy döntött, inkább a kilincs mellé készített ollóval döf a tolakodó vendég szívébe. Ádám gyorsabb volt, ököllel sújtott a lány arcába, aki a falnak esett, majd lassan lecsúszott a földre. Csend lett, a fiú hallotta a saját lélegzését. Ádám fülelt, aztán behajtotta maga mögött az ajtót. A lány megmozdult, az orrát tapogatta, már szipogott, és aprókat, véreseket köpködött. A fiú fáradtan leereszkedett a gyűrött ágyra, átázott kabátja zsebéből üveget kapart elő, majd kövér vászonzacskót lökött az asztalra. A lány feltápászkodott, az állát törölgette, a zacskót bámulta, amely úgy koppant az előbb, hogy szemernyi kétséget sem hagyott afelől, mi lehet a tartalma. Ádám hosszan ivott, aztán az üveget a lány felé nyújtotta. 
Na, te színésznő!
Gúnyolódni jött?
Vetkőzz, morogta a fiú.
Jól van, na, nem kell mindjárt dühösködni, dünnyögte a lány, és elfogadta az italt. Alaposan meghúzta az üveget, aztán úgy köhögött, mint a beteg macskák, a mellét masszírozta. Gyanakodva oldalazott az asztalhoz, kioldotta a zacskó madzagját, és nyomban mozdulatlan lett. 
Ez nagyon sok pénz, kerekedett ki a szeme.
Mindenem, mondja Ádám, visszavette az üveget, és újra ivott
Ennyiért mit akar maga éntőlem?
Hogy hívnak?
Ibolya vagyok, hisz tudja, a múltkor már bemutatkoztam.
A múltkor?! Ibolya…Ibolya, ismételgette szórakozottan a fiú. Úgy hát virág vagy te is. Nem félsz a hervadástól, mondd csak? Nem félsz attól, hogy megesznek?!
Micsoda?!
Hogy felzabálnak.
Mondom, hogy gúnyolódni jött, suttogta a lány, és elpirult. A fiú lassan körbenézett, s a homlokát megdörzsölve megint eltűnődött. Láthatóan nem érdekelte a szobából áradó szegénység és a nyomor látványa. Nem zavarta az egészségtelen, dohos illat, nyitott szájjal, óvatlanul lélegzett, s meg-megremegett. A falakon vadul virágzott a penész, ide-oda nyújtóztak a szürkéskék folyondárok, hol meg csak tenyérnyi foltok tündököltek. Egy bekeretezett kép is függött az ablak mellett, egy ceruzarajz volt, a lányt ábrázolta sokkal szebbnek, mint amilyen volt valójában. Könnyű vonalakkal rajzolták meg, melyek aztán mégis megmélyítették a szem árkát. Olyan hideg volt, hogy látszott Ádám lehelete. De a kályha környéke tiszta volt, nem hevertek szanaszét fadarabok, lécek és széndarabok, a lány még nem fűtött. Nyilván csak akkor gyújt be, ha végképp muszáj. Amikor szirmot bont az ablakon a jégvirág is. 
Ki rajzolta, bökött állával a kép felé Ádám.
Én, mondta a lány és dacosan felkapta a fejét, tán nem tetszik?!
Tetszik, dünnyögte a fiú.
Rajzolok magáról is, ha akarja, mondta hirtelen szelídséggel a lány. De Ádám mintha meg se hallotta volna.
Tüzeld el, fázom, bújt ki a kabátjából a fiú, és valóban reszketett. A lány gyorsan tüzet csinált, a kályha előtt guggolt, az apró lángokat fújogatta. Torokkaparó füst áradt szét a szobában. Majd egy letakart ládából néhány hasáb fát is kerített. Ádám pénze felvillanyozta, és háziassá tette. Gyorsan kiszellőztetett, lábast lökött a kályha tetejére, teavizet melegített. S ahogy a fiú felé fordult, kócos haja az arca elé hullt, s mintha könnyű, kis függöny lenne, szétnyílt a pongyolája, s a viseltes selyem alól kivillant a combjának vékony húsa. Vézna és gyenge teste volt, rövidke életében sokat éhezhetett és betegeskedhetett. Két kis melle fáradtan löttyent a hasa felé. Inkább feketék voltak a bimbói, mint barnák. Ádám összehúzott szemmel fürkészte a lányt, aki megzavarodott a tekintet komolyságától. A fiú intett, hogy jöjjön közelebb.
Szép vagy, kis színésznő, mondta aztán, és szárazon köhintett egyet. A lány lehunyta a szemét, s mint aki rosszabbat várt, felsóhajtott. A következő pillanatban elfintorodott. 
Dögölj meg, suttogta.
Tényleg szép vagy, ismételte a fiú.
A lány hallgatott, már egész testében remegett.
Rohadék, sziszegte.
Azt akarom, hogy foganj meg, dünnyögte aztán Ádám szinte a lány ölének. Azt akarom, hogy szüld meg a gyereket, és neveld fel.
A lány megérezte szeméremdombján a fiú lélegzetének melegét, s önkéntelenül is közelebb tolta csípőjét a fiú arcához. Akár egy éhes kis állat, akit váratlanul nagyon sok étellel csábítanak. De már vissza is húzódott, s közben összevonta melle előtt a pongyolát. A csudákat is, ilyen nincs, mindjárt megölik, elvágják a torkát, vagy megkínozzák. Ez a fiú egy állat. Biztosan egy…egy olyan, aki örömét leli a véres dolgokban.
Fázom, mondta elveszetten, és önkéntelenül a kályha felé hátrált.
Nagyon fázom, köhécselt, pedig a szoba lassan belangyosodott.
Ádám bámult rá, de nem biztos, hogy látta is.
Mondtam már, foganj meg, dünnyögte maga elé.
De te, dadogta hirtelen a lány, visszalépett, és olyan mozdulatot tett, mellyel legyeket hessegetünk el az arcunk elől, de te nem tudsz.
Mit nem tudok?!
Nemzeni, suttogta a lány, visszalépett, és lassan az ágy szélére ereszkedett, mert valahogy elveszett belőle a félelem. Úgy szállt ki belőle, mint száraz levél a fa lombjából. 
Hogyhogy nem tudok?!
Nem vagy olyan, hajolt előre a lány.
Milyen?!
Nincs benned olyan…
Milyen?!
Semmi sincs benned, suttogta a lány.
Üres vagy!
Olyan vagy, mint aki csak alszik, alszik, és soha nem ébredhet fel! Nincsen benned szív, csak a helye van ott, bökdösött a fiú mellkasa felé. 
Fényes és elszánt lett a kislány arca. Oly ritkán adatott meg neki az alkalom, hogy őszintén beszélhetett. Az ő osztályrésze folyamatos ajánlkozás, és a folyamatos visszautasítás volt. Rossz, halvány szerepekben eldadoghatott egy-két mondatot, de inkább csak befutott a színpadra, megállt a legsötétebb sarokban, és meg sem szólalt. Ha csak pislogott, máris ráripakodtak, lezavarták a deszkákról. Soha nem tapsolták meg, és soha nem fütyülték ki. Nem tettek rá megjegyzéseket. Bordáit összerázták az ekhós szekerek, s legfeljebb falusi kocsmákban tették neki a szépet a durva szavú helybeliek, akik büdösek voltak és részegek. Őt nem keresték elegáns urak, nem udvaroltak neki, nem kapott virágot vagy csokoládét, nem írtak róla újságok, senki se volt, névtelen kis csipasz volt, legfeljebb szesztől mámoros, bicsakló térdű ripacsok, sunyi kalandorok tántorogtak fel a lépcsőjén. Ha már minden lámpa kialudt a környéken, ha már minden palettát behajtottak, akkor verték rá az ajtót, a „jobb híján ez a béka is megteszi” cinikus reménytelenségével, hogy aztán szeszszagú mázsájukkal néhány rándulás után horkolni kezdjenek rajta. Ám ahogy beszélt ezzel az ismerős, fehér arcú fiúval, bátorságra kapott. Holott kétsége sem volt afelől, hogy a fiú, ha úgy akarja, a következő pillanatban akár a torkát is elvágja. Mert ez egy ilyen gyerek. Szépek az ujjai, mert tud ölni. És nem csak öl, hanem kínoz is. Boldogan nézi végig, hogyan szenvedsz. Beléd vágja a kést, és aztán csak forgatja mosolyogva, és elcsöppen a nyála is közben. Igen, ilyenek a gyilkosok, mint ez a fehér arcú, didergő senkiházi. Sok pénze van, fáradt, mintha jó ember lenne, de közben tudna ölni. Verekszik, mert azért fél is. Félnek, remeg a kezük, olyan az arcuk, mintha krétaporral vagy liszttel dörzsölték volna be, de gondolkodás nélkül a szívedbe döfik a kést. Leszúrnak, megnézik, hogy halsz meg, és aztán gyáván elszaladnak, és fölkötik magukat az első fára, mert az sem segít rajtuk, hogy bármit és bármikor megtehetnek. 
A szíved helyén sötét kert van, és abban a kertben reménytelenség, tudatlanság és harag virágzik. Amit szeretsz, haszontalanság. S mert nincsen szíved, egy olyan szívet szeretsz, ami éppúgy nincsen, ahogyan a te szíved nincsen!
A lány hirtelen elhallgatott, a szája elé kapta kicsi öklét, miközben a szemöldöke a homloka közepéig rándult.
Szentséges jó Isten, hiszen te szűz vagy, suttogta, és mintha feledte volna, mi mindent hordott az előbb össze, hirtelen anyás lett, kedves és szánakozó, beletúrt a fiú hajába, simogatta az arcát, a vállát tapogatta.
Nem, ingatta a fejét a fiú, én…én voltam már nővel!
A lány a fú öle felé nyúlt, és megmarkolta a duzzanatot.
Teneked fogalmad sincsen, milyen ez, s máris kutakodni kezdett a merevedő hímtag után.
Voltam már nővel, erősködött Ádám, és fehér arcán most tűnt fel először a könnyű szégyenhez hasonlatos élénkség. Nem tiltakozott, nem ütötte el a lány ujjait. A lány élesen felkacagott. Látszott a sápadt kis ínye, a rossz, ferde fogai, a lepedékes nyelve. De őszinte volt a nevetése, nem gúnyos, inkább boldog. Mint aki váratlan ajándékot kap. Mintha váratlanul főszerepet osztottak volna rá, s most látja az egész város az összes tótumfaktummal, az összes kifent, kikent, nagyképű alakkal egyetemben. Nem gyilkos, csak szűz ez a kisfiú! Ártatlan, mint egy tál frissen kimért gyümölcs. Ártatlan, ártatlan, ártatlan! Hirtelen esett a mellkasának. Úgy taszította meg, hogy a fiú hátrazuhant az ágyon. A lány foggal tépte a ruháját, még a melle húsába is beleharapott. A hajába kapaszkodott, ölét szenvedélyesen dörzsölte a fiú tagjához, a fülébe nyaldosott, a nyakát harapdálta. A fiú tűrt mindent. A lány tépte, karmolta, de ő nem ellenkezett. Aztán teljes erővel belehatolt a sovány kis testbe, miközben a lány a mellére lökte a kezeit. A lány volt felül, lovagolt rajta, és már nem volt tekintete, a szeme fennakadt, fehérbe fordult. Úgy lihegett, mint aki sír, jajgat, úgy lihegett, mint aki a halálra készül.

Ne ölj meg, suttogta, ne ölj meg, kérlek szépen, lihegte.
Foganj meg, zihálta a nyakába Ádám.
Megfoganok, csak ne ölj meg.
Ádám kifolyatta végre a magját. Fájt, égett a hímtagja, csorgott homlokáról az izzadság. A kályha fölött furcsa árnyékot vetett a tűz. Olyan volt az árnyék, mint valami hajladozó virág. Ridegen arrébb tolta a lányt, aki egyszerre elcsöndesült, s most homályos szemekkel bámult maga elé, s embriópózt vett fel. Ádám lassan felállt, közelebb lépett kályhához. A teavíz már régen elforrt, s vastag, barna karima maradt az edény belső falán. A fiú a könyökével verte le a lábast, amely a sarokba gurult. 
Megfoganok neked, megfoganok, sírdogált a lány.
Nem a pénzért, nem a pénzért! A pénz nem kell!
Hanem akkor miért?! 
Mert…mert szűz voltál még, kiabált a lány, és felült.
Ádám hirtelen lépett vissza, szinte ugrott, és újra megütötte, és ezúttal a halántékát találta el az ökle. A lány olyan hangot adott ki, mint a falhoz csapott békák, elterült az ágyon. Nem mozdult, a karja furcsán csavarodott a törzse alá. Hasától a melle csontjáig vörös csík húzódott. Ádám ránézett a nadrágja szíjára, a csat vékony fémnyelve hasította fel a lány bőrét, miközben szeretkeztek az előbb. A fiú megvizsgálta az élettelen testet, többször megérintette, mutató ujját végighúzta a vérző vágás nyomán, majd széttolta a petyhüdt combokat. Tenyerét a szeméremdombra fektette, s ott tartotta sokáig, aztán gyorsan ráfeküdt a lányra, és néhány rántás után újra a csenevész ölbe engedte a magját. A lány többször feljajdult, de nem nyitotta ki a szemét. 
Már egészen meleg volt, a kis kályha teteje vörösen izzott, Ádám homloka gyöngyözött, marta a szemét az izzadság. Félmeztelenül, nyitott sliccel ült az ágyon. A lánynak vér szivárgott az orrából, és nyálas fátyol habzott a szája sarkában. Ádám megragadta a pálinkás üveget és a szájához emelte, de meggondolta magát. A lány kezébe nyomta a flaskát, a pénzes zacskóra pillantott, és elmosolyodott.
Ne ölj meg, hallotta még, szólt rá a lány, már könyökölt, s bámult rá, riadt, hatalmasra kerekedett szemekkel.
Ne ölj meg, kérlek szépen!
Te, kisszínésznő, és neked van szíved?, húzta be maga után az ajtót a fiú. Kint, a fáradt fényben ázó délelőtti utcán arra gondolt, egészen felesleges volt idejönnie. Hirtelen olyan fájdalmasan egyszerű, olyan nyomorultul világos lett minden. Fáradt lett a felismeréstől, meg kellett állnia. Annak az újszülöttnek, akit Klára a kezében tartott, amikor ő meg akarta ölni Szép Imrét, amikor rálőtt a férfira, hát annak a gyereknek csakis ő lehet az apja. Igen, igen, hiszen amikor azon a januári éjjelen elment Klárához, amikor betört hozzá a téli éjszakán, akkor neki adta a magját. 
Nem történhetett másként! 
Klára megfogant és aztán gyermeket szült neki! 
A fiú hirtelen megnyugodott, nyugodj meg, nyugodj meg, suttogta maga elé. Aztán hangosan fölnevetett azon, hogy alig egy napja apa. Gyermeke van neki, holott ártatlan még. Vagyis már nem az, rázta a fejét, és nevetett. Árnyék szakadt rá, borostás arcú nemzetőr hajolt fölé, néhány pillanatig közelről fürkészte az arcát, aztán szó nélkül továbbment. De Ádám nem hagyta annyiban a dolgot. A nemzetőr után kiáltott, odafutott a férfihoz, majd azt kérdezte, hogyan tartozhatna közéjük, mi annak a módja, hogy szolgálhasson közöttük. A nemzetőr megcsóválta a fejét, mint aki egyáltalán nem bízik a másik elszántságában, majd legyintett, és magyarázni kezdett, merre induljon, kit keressen. Kiáltás szakította félbe a férfi szavait. A lány a házkapuban állt, a kilincsbe kapaszkodott, és feléjük kiabált.
Te, te fiú, te, te, mondd, mi legyen a neve?
Mi legyen a neve!
Mi legyen a neve!

+

Alig tizenöt éve a kolera úgy pusztított végig az országon, hogy ezrek haltak meg, tömegsírba lökték őket, s nem hogy fejfát, de jelet se nagyon remélhettek a hozzátartozók. Akkor egy varsói zsidó orvos, bizonyos doktor Leo arra a fölfedezésre jutott, hogy bizmutot kell a kutak vizébe szórni, s ezzel az eljárással megelőzhető, illetve valamelyest fékezhető a járvány. A hatóság emberei azonban éppen ezzel az eljárással szították föl a gyanakvás parazsát, s csapott föl a valóságos népfelkelés lángja szerte az ország északi részein, melyet legalább akkora nehézség árán tudtak megfékezni, mint magát a betegséget. A kolera vissza-visszatérő vendége volt ezeknek az időknek. A bajbajutott ember egyszerre küzdött a gyomrát facsaró, meg-megismétlődő fosással és hányással, görcsös fájdalom kínozta a végtagokat, veszettül hasogatott a kar és a láb, mintha le akartak volna szakadni a törzsről. A szem árka elmélyült, az arc megnyúlt, az ajkak és a körmök megkékültek, akár a búzavirág szirmai. A beteg jajgatott, mert nem tehet mást. A beteg szenvedett, és aztán egy reggel, beesett arccal, immár végleg mozdulatlanul hevert a fekhelyén, és a legutolsó útjára készült. 
Az 1848-as esztendő őszén Szeged városát is elérte a kolera. Október vége felé mind több beteget regisztráltak, s mind több sírt ástak. Herr Schütz, mint a városi orvosi bizottság alelnöke napok óta járta a veszélyesnek nyilvánított, s a lehetőség szerint lezárt utcákat. A doktor egyáltalán nem aggódott maga miatt. Szemernyit sem törődött azzal, hogy ő is elkaphatja a fertőzést, holott néhány nap alatt több tucat esetben személyesen konstatálta a kolera okozta halál nyomasztó tényét. Aznap is ez volt a nyolcadik este. Az ég elborult, hideg apró szemű eső permetezett és fújt, s úgy vágtattak odafent a felhők, mintha háborúba rohantak volna. A szomszédok üzentek be a hivatalba, hogy napok óta nem látták egy lányt, egy afféle kétes hírű színésznőcskét, de nem merték rátörni az ajtót. Így hát az erre a célra foganatosított nagyfejű fogójával a doktor maga tette meg ezt. Könnyen engedett a rossz kilincs, s az ajtó halk sóhajtással már fel is tárult. 
A lány nyilván az első rohamokba belepusztult. Az orvos bámulta a fiatal, félig csupasz testet, mely sok gyötrelemről és nélkülözésről tanúskodott. Volt a falon két rajz, az egyiken egy férfiarc bámult rá, egy szép, fiatal férfi, egy ismerős férfi. A másik meg a lány lehetett, nyilván magát rajzolta le, mert a kép alá az volt írva: ÉN.
Herr Schütz megcsóválta a fejét.
Látta már azt a másikat, azt a fiatal férfit valahol, de nem tudta, hol. A doktor újra a halott felé fordult. Nyitva volt a lány szeme, páni félelem tükröződött pupilláin. Két kicsi kezét ökölbe szorította. Kék volt a lány körme, és kék a szája. Látott Herr Schütz halált már eleget, de most mégis keserűséget érzett. Mindig kellemetlen érzés fogta el, ha kisemmizett, nyomorult sorsú emberek halálát kellett megállítania. Ez a lány olyan volt, mint akit belelöktek az élet mélyvizébe és aztán gyorsan elfelejtettek. Nem kellett senkinek. Nem kellett az öröme, nem kellett a szomorúsága, és ha a voltak kérdései, hát azok sem kellettek senkinek. Tudott szólni, panaszkodni valakinek, akárkinek?! Nem, aligha hihető. A szobában alig volt bútor. Kicsi kályha állt a sarokban, nem messze tőle egy széles hátú asztalka terpeszkedett, rossz, repedt háttámlájú székkel, és egy faládával, melynek a fedele föl volt hajtva. A lány nyilván abban tartotta a gönceit. Az orvos újra rápillantott. Furcsa, hosszú var húzódott a halott hasán. Ez a lány biztosan egyedül élt, senki sem nyitotta rá az ajtót, senki nem ápolta. Nem kapott egy morzsát sem a vigasz kenyeréből. Egy kopott lavórban mocskos víz sötétlett, a padlót öklendezések foltjai tarkították. A doktor a fejét csóválta, mein Gott, mein Gott, ilyen nyomorultul meghalni. Aztán a plafon felé pillantott.  
Hát mit vétett neked, Istenem, hogy így pusztítottad el?! Esett volna el az utcán a szerencsétlen, legalább fölveszik, kordéra lökik, és karanténba viszik, hogy legalább együtt jajgathasson a többi nyomorulttal! 
De ilyen egyedül, mein lieber Gott?! 
Hozzád beszélt, amikor a görcsöktől kék lett a szája? 
Mit mondott Neked?! 
És te mit mondtál neki, sag nun, hm?
Hova teszed a szíved, Uram, amikor így játszol az emberi sorsokkal, hm?!
S ahogy az öreg a test fölé hajolt, a derék magasságában, a piszkos lepedő redőibe gyűrve észrevett egy hasas erszényt. A doktor határozottan emelt a csípőn, kihúzta a test alá szorult erszényt, s máris meglepődött. Súlya volt, jó kis súlya a szütyőnek. És tele is volt, annyi pénz volt benne, amennyiből utazni, öltözködni is lehetett volna. Valóságos kis vagyon volt. Úgy látszik lopott a kislány. Lopott, vagy netán találta valahol, mert hogy kaphatta is volna, hogy adhatták neki ezért a jóságért vagy azért gondoskodásért, azt az öreg doktor el nem képzelhette. Ilyen testnek és léleknek nem adnak, csak vesznek tőle, csak fosztogatják, kirabolják, hogy végül ennyi maradjon belőle, mint ahogyan most hever az ágyán. Herr Schütz a kabátja zsebébe ejtette a pénzes zacskót. Majd hátraszólt az ajtó előtt toporgó halott-hordóknak. S nem törődve a veszéllyel, a kórházba vitette, majd felboncolta a szánalmas kis teremtményt. Jól sejtette. A lány állapotos volt. Apró, babszemnél alig nagyobb nagyságú embrió pusztult vele azon október végi éjszakán, amikor apró szemekkel esni kezdett az eső, és aztán három álló napig nem állt el. Herr Schütz kimetszette a lány összeaszott, szomorú méhéből az embriót, amely kicsiny volt és fénylett, mintha üvegből lett volna. Hamar kerített egy formaldehides üveget, és Istennek e tanulság és sors nélküli produktumát szépen belerakta.   
 

Bibliográfia

DARVASI László

A veinhageni rózsabokrok
Jelenkor, 1993

A Borgognoni-féle szomorúság
Jelenkor, 1994

A Kleofás-képregény
Jelenkor, 1995

Szerelmem, Dumumba elvtársnő
Jelenkor, 1998

A könnymutatványosok legendája
Jelenkor, 1999

Szerezni egy nőt
Jelenkor, 2000

A lajongi kutyavadászok
Magvető, 2002

Trapiti 1-2.
Magvető, 2003, 2005

Szív Ernő: Összegyűjtött szerelmeim
Magvető, 2003

“A könnymutatványosok legendája”
Magyar Lettre Internationale, 26, 27

“Vidám mondatok”
Magyar Lettre Internationale, 31.

“Szerezni egy nőt”
Magyar Lettre Internationale, 36

„A Félfülű Fejedelem”
Magyar Lettre Internationale, 

(CSAPLÁR Vilmossal, LÁNG Zsolttal és
LENGYEL Péterrel)
“A történelem visszatéréséről az irodalomba”
Magyar Lettre Internationale, 32

„Levél Toledóba”
Magyar Lettre Internationale, 52

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu