Jeremy Reed
Szomorú jelenet
Egyre kevesebb a véletlenül.
Régen húsz voltam, most a körmömet fested,
hogy elbújhassak a színek mögött.
A képzelet biszexuális, mondod,
csak a társadalom egyszerűsít.
A kinti szél valójában egy gepárd,
vágtája lángra lobbantja London utcáit.
Foltjai kiégett galaxisok fekete napjai.
Magunknak maradunk, kettős életünkkel.
A tavaszból ősz lett, fel sem tűnt
a nyár, talán az sem, hogy éltünk.
Derek Jarmannak
For Derek Jarman
A színskála kék vége. Ha kék cipőt
látok egy sohoi tetőn felejtve, neked fog táncolni,
és a kék himalájai pipacsot is
majd felülmúlja, amely teljesen elveszve
szögell ki egy repedésből
a Comptons Bar fölött. Kerted palettája lángol
az évszak és a sós levegő ellenére;
a szarkaláb és a lángvirág kőbe gyökerezett;
ujjaid könnyűek, mint a csészelevelek:
kitisztítod a fekete párta entróp szeméből
a port. A városban mannequinek gyászmenete
tölti meg az Old Compton Streetet,
arany szemek, fekete bőrsapkák, mind tudják,
hogy rózsaszín szegfű illene most ide,
és a koporsót fehér fényből ácsolhatták volna,
súlytalanul, hiszen a halál csak konfiguratív tétel.
És éjjel fáklyák égnek majd a Hampstead Heathen,
kint az erdőben és városszerte,
szűk utcákban, a kikötőben, a raktárakban,
hol egykor forgattál, és a szeretet
megtart barátaidnak, a halál nem több,
mint csatorna-kapcsolgatás,
a képzelet térnyerése.
Az angyalok is részesei, félig feketék,
félig fehérek, ahogy lakásod felett virrasztanak,
bőrös angyalok a Charing Cross Road-on
még éjszaka van, de már hajnalodik.
Gerevich András fordításai
|