Colm Tóibín
A lelkész családja
 

Az asszony kinézett a sötétedő, vihartól súlyos égboltra. – Mostanában alig van valami fény – mondta. – Hihetetlenül sötét ez a tél. De én nem bánom. Az esőt és a hideget gyűlölöm, a sötét viszont egy cseppet sem zavar.
 Greenwood atya sóhajtva pillantott az ablakra. – Az emberek általában nem szeretik a telet.
 Mollynak semmi sem jutott az eszébe, amivel életben tarthatná a beszélgetést. Azt szerette volna, ha az atya elmegy. Az atya azonban inkább lehajolt, megizgatta szürke zokniját, aztán rövid habozás után a másik lábán is szemügyre vette a zoknit, és azt is megigazgatta. – Látta mostanában Franket?
 - Egyszer vagy kétszer karácsony óta – felelte Molly. – Sok a dolga az egyházközségben, nem nagyon ér rá meglátogatni, de talán így is van rendjén. Mert hogy nézne az ki, ha többet foglalkozna az anyjával, mint a gyülekezetével? Tudom, hogy imádkozik értem, és én is imádkoznék érte, ha hinnék az imában, csak hát nem tudom, hogy hiszek-e. De ezt már megbeszéltük.
 - Magának az egész élete imádság – mondta Greenwood atya szívből jövő mosollyal.
 Molly kétkedőn megcsóválta a fejét. – Régen az öregasszonyok mást sem csináltak, csak imádkoztak. Ma fodrászhoz járunk, meg bridzselni járunk, meg Dublinba járunk az ingyenbérletünkkel, és kimondjuk, amire gondolunk. Frank előtt viszont vigyáznom kell, hogy mit mondok; nagyon komolyan veszi a hitét. Ebben az apjára ütött. Persze büszke lehet az az anya, akinek a fia nemcsak lelkipásztor, de komolyan is veszi a hitét. Frank a régi iskola híve. Önnek viszont, atyám, bármit elmondhatok.
 - Sokféle módja van annak, hogy komolyan vegyük a hitünket.
 - Az én időmben csak egy volt.

Miután Greenwood atya elment, Molly fellapozta a tévéújságot, végigböngészte az aznapi műsort, és nekilátott beállítani a videót, hogy felvegye a Glenroe soron következő epizódját. Lassan, megfontoltan nyomogatta a gombokat. Másnap reggel, ha majd végiglapozta az Irish Timest, kényelmesen hátradől, és megnézi az adást. Most viszont maradt még egy órája, mielőtt indulnia kéne a bridzspartira, és hogy elüsse az időt, leült az étkezőasztalhoz, és átfutotta az újságot. Csak a főcímeket és a fotókat nézte meg; semmit sem olvasott végig, nem is gondolt semmire, csak hagyta, hogy múljon az idő. Amikor kiment a kabátjáért a konyhából nyíló kis szobába, akkor vette csak észre, hogy Greenwood atya autója még mindig a háza előtt áll. Kilesett az ablakon, és látta, hogy az atya ott ül a kormánynál.
 Először az jutott eszébe, hogy az atya elállja előle a kijáratot, és meg kell majd kérnie, hogy guruljon odébb. Később, ha visszagondolt, ezt a reakcióját úgy látta, mint valamiféle különös, ártatlan kísérletet arra, hogy elaltassa magában a gyanakvást; ha eszébe jutott, mosolyognia kellett a butaságán.
 Az atya éppen akkor szállt ki a kocsiból, amikor Molly, a karján felejtett kabáttal, kilépett a házból.
 - Mi a baj? Csak nem az egyik lányommal történt valami? – kérdezte.
 - Nem – felelte az atya. - Szó sincs róla.
 Lépett egyet-kettőt Molly felé, mintha vissza akarna menni a házba. Ahogy találkozott a tekintetük, Molly arra gondolt, jó volna megszökni előle; ügyesen kicselezni, és ha kell, akár gyalog is elmenni a hotelbe, ahol várja a bridzs. Bármire képes volna, csak ne kelljen végighallgatnia.
 - Jaj! Akkor talán a fiúknak esett bajuk? Ugye, nem azt akarja mondani, hogy baleset történt, csak nem merte elárulni nekem?
 Az atya határozottan megrázta a fejét. – Nem, Molly, szó sincs balesetről.
 Mégis, ahogy odaért hozzá, belékarolt, mintha attól tartana, hogy támaszra lesz szüksége. – Tudom, hogy ma este bridzselni megy.
 Tehát mégsem olyan sürgős a dolog, gondolta Molly. Ha ma még kártyázhat, akkor biztos, hogy senki sem halt meg, senkinek sem esett komoly baja. – Van még néhány percem – mondta.
 - Talán jobb lesz, ha máskor jövök. Hogy több időnk legyen beszélgetni – mondta az atya.
 - Bajban van? – kérdezte Molly.
 Az atyát szemlátomást zavarba hozta a kérdés. – Nem – felelte.
 Az előszobában Molly letette a kabátját az egyik székre.
 - Nem – ismételte meg az atya, most már halkabban.
 - Akkor inkább beszélgessünk máskor – mondta Molly nyugodtan, mosolyt erőltetve az arcára. A habozó atya láttán egyre sürgetőbb mehetnékje támadt. Megfogta a kabátját, és ellenőrizte, hogy a zsebében van-e a kulcscsomója. – Ha ráér, akkor ráér – mondta.
 Az atya sarkon fordult, és visszabaktatott a kocsijához.
 - Vigyázzon magára. Jó mulatást. Remélem, nem ijesztettem meg – mondta, de már csak Molly hátának, aki időközben mindent alaposan bezárt, és a slusszkulcsot szorongatva elindult hátra, ahol a kocsija parkolt.

Másnap, miután végzett az ebéddel, fogta az esernyőjét és az esőkabátját, és elsétált a Back Road-i könyvtárba. Ott biztosan csönd lesz, gondolta, és talán Miriam, az új lány is ráér majd, hogy foglalkozzon vele egy kicsit. A Molly@hotmail.com már foglalt, mondta a lány a múltkor, amikor a könyvtárban járt, hogy megtanulja a levelezőprogram kezelését, úgyhogy az e-mail címe létrehozásához a Mollyn kívül ki kell találnia még valamit, mondjuk egy számot, ami egyedül őrá jellemző.
 - Lehetek Molly1924?
 - Az a születési dátuma, Mrs. O’Neill? – kérdezte mosolyogva és a fejét csóválva Miriam.
 - Igen.
 - Sokkal fiatalabbnak hittem.
 Noha az ízületei már meglehetősen merevek voltak, még mindig olyan fürgén és pontosan gépelt, mint húszéves korában.
 - Gépelni még csak hagyján – mondta Miriamnek, aki most odahúzott egy széket, és letelepedett mellé, - de az egér a sírba visz. Az istennek sem akar szót fogadni. A múltkor, amikor patkánynak neveztem, jól ki is nevettek az unokáim, mármint a két nagyobbik, aki mindent tud a számítógépekről. Mert őnekik bezzeg szót fogad. De én utálok klikkelni. Az én időmben minden sokkal egyszerűbb volt. Csak püfölni kellett a billentyűket. Szó sem volt klikkelésről.
 - Majd ha már leveleket küld és fogad, meglátja, milyen hasznos – mondta Miriam.
 - Igen, mondtam is az unokáimnak, hogy amint lehet, küldök nekik egy e-mailt. Csak azt kell még kitalálnom, mit írjak bele.
 Molly zajt hallott, felkapta a fejét, és két városbéli nőt pillantott meg, aki könyveket hozott vissza a könyvtárba. Leplezetlen kíváncsisággal méregették.
 - A mindenit, Molly! Te aztán modern nő lettél – mondta az egyikük.
 - Haladni kell a korral – felelte.
 Miriam felkelt, hogy az új vendégekkel foglalkozzon, Molly pedig tovább gyakorolta a belépést a hotmailes postaládájába, hátra sem pillantva a könyveket böngésző, fojtott hangon sutyorgó nőkre.
 Később, nem akarva tovább visszaélni Miriam türelmével, felkerekedett, és elindult a katedrális felé, aztán végigsétált a Main Streeten, egészen az Irish Streetig. Ismerősként üdvözölte a szembejövőket: gyerekkori pajtásait, a gyerekeiket, akik közül sokan már középkorúak voltak, sőt az ő gyerekeiket is. Egytől-egyig ismert mindenkit, mégsem érezte szükségesnek, hogy megálljon beszélgetni velük. Mindent tud róluk, gondolta, és ők is tudnak róla mindent. Később, amikor híre ment, hogy a könyvtárban számítógépezni tanul, néhányan megállították, és érdeklődtek, hogy halad, most azonban beérték egy-egy barátságos, kurta köszönéssel.
 A sógornője a nappaliban üldögélt. A kandallóban lobogott a tűz. Molly megkocogtatta az ablakot, aztán várt, amíg Jane az automata zárral szöszmötölt.
 - Jöhetsz! – szólt bele Jane a kaputelefonba. 
 Nagyot lökött a kapun, aztán becsukta maga mögött. Jane a nappaliban várta.
 - Mindig úgy várom a hétfőt – mondta Jane. – Hogy végre láthassalak. Annyira örülök neked.
 - Hideg van odakint – mondta Molly. – De itt, nálad, hála istennek, nagyon kellemes.
 Sokkal könnyebb volna, gondolta, sokkal oldottabban beszélgethetnének, ha az egyikük főzne egy teát, vagy ha Jane megkínálná valamivel, de Jane túlságosan gyenge ahhoz, hogy sürögjön-forogjon, ahhoz pedig túlságosan büszke, hogy szívesen lássa a konyhájában. Egymással szemben ültek; Jane szórakozottan kotorászta a tüzet. Semmi mondanivalójuk nincs, gondolta Molly, mégsem hallgatnak soha egymás társaságában.
 - Milyen volt a bridzs? – kérdezte Jane.
 - Egyre rosszabbul megy – felelte Molly, - de azért még mindig nem olyan rosszul, mint némelyikünknek.
 - Ugyan, mindig is remek játékos voltál – mondta Jane.
 - De a bridzsnél észben kell tartani egy csomó szabályt meg az összes licitet, ahhoz pedig már öreg vagyok; de így legalább nemcsak a játékot élvezem, hanem azt is, ha vége.
 - Furcsa, hogy a lányok nem játszanak – mondta Jane.
 - Ha az embernek kicsi gyerekei vannak, sok a dolga. Egy szabad percük sincs.
 Jane elgondolkodva bólintott, és belebámult a tűzbe. – Nagyon rendes lányok - mondta. - Mindig úgy örülök, ha meglátogatnak.
 - Én is örülök nekik - mondta Molly, - de az az igazság, hogy egy cseppet sem zavarna, ha egy hétig a színüket se látnám. Azok közé az anyák közé tartozom, akik jobban szeretik az unokáikat a gyerekeiknél.
- Ugyan már, ne butáskodj – mondta Jane.
- Komolyan mondom. Belebolondulnék, ha akár egyetlen szerdai vacsora is kimaradna a fiúkkal, és mindig esz a méreg, ha megjön értük az anyjuk. Egyszerűen nem tudom elengedni őket.
- Az ő korukban minden gyerek aranyos – mondta Jane. - Szerencse, hogy az összezártság dacára ilyen jól kijönnek egymással.
- Járt nálad mostanában Frank? – váltott témát Molly.
Jane szinte riadtan pillantott rá. Az arcán fájdalom suhant át. – Istenem, dehogy – mondta.
- Én sem igen láttam karácsony óta – mondta Molly. - De te általában többet tudsz róla, mint én. Te szoktad olvasni a gyülekezeti kurírt. Nekem mostanában már nem küld.
Jane a padlóra szegezte a tekintetét, mintha elgurult volna valami.
- Majd én szólok neki, hogy ugorjon be hozzád – mondta Molly. - Bánom is én, ha nem törődik az anyjával, de hogy a nagynénjével se törődjön, aki ráadásul a legvallásosabb az egész családban…
- Hagyd most ezt – mondta Jane.
- Dehogy hagyom, Jane. Írok neki. Felhívni fölösleges volna. Úgyis az üzenetrögzítő venné fel. Utálok azzal a masinával társalogni.
Szemügyre vette a szoba túlsó végében üldögélő Jane-t. Most döbbent csak rá, hogy a négy fal között egyedül átkuksolt évek lassan átrajzolták a sógornője arcát, merevebbé tették a mimikáját, elrabolták a szeméből a kedves csillogást.
- Én még mindig azt tanácsolom – mondta, miközben szedelőzködni kezdett, - hogy szerezz egy videót. Remek társaság. Hozhatnék neked filmeket.
Jane előkotort egy apró bukszát, és kivett belőle egy rózsafüzért. Vajon azt akarja ezzel jelezni, tűnődött Molly, hogy fontosabb dolga is van a videózásnál?
- Jól van. Majd még meggondolom – mondta Jane.
Sötétedett, mire Molly hazaért, annyit azonban a sötétben is látott, hogy Greenwood atya autója már megint ott áll az ő kocsija előtt. Tisztában volt vele, hogy ha ő észrevette az atyát, az atya is észrevette őt a visszapillantó tükörben, így hát semmi értelme nem volna visszafordulni. Ha nem volnék özvegyasszony, gondolta, nem viselkedne így velem. Telefonálna, mielőtt meglátogat. Ahogy illik.
Greenwood atya kiszállt a kocsiból, hogy üdvözölje.
- Jöjjön be, atyám – mondta Molly. - Máris nyitom az ajtót. - Mint valami fura, idegen tárgyat, meglóbálta az atya előtt a kulcsot.
Mielőtt elment otthonról, beállította a termosztáton az időzítőt, így a radiátorok már langyosak voltak. Az előszobába lépve megtapogatta az egyiket, és eszébe jutott, hogy behívhatná az atyát a nappaliba, aztán mégis úgy döntött, inkább a konyhában ülteti le. Hogy felállhasson, és elfoglalhassa magát, ha elege volna az atyából. Ha a nappaliban látná vendégül, csapdába kerülne.
- Biztosan furcsállja, Molly, hogy csak így, se szó, se beszéd, beállítok magához – mondta Greenwood atya, és letelepedett az étkezőasztalhoz.
Molly nem felelt. Leült az atyával szemben, és kigombolta a kabátját. Átfutott rajta a gondolat, hogy talán Maurice halálának évfordulója van, és az atya azért jött, hogy ne érezze magát egyedül, ha lelki támaszra van szüksége, ám ugyanabban a pillanatban ráeszmélt, hogy Maurice nem télen, hanem nyáron halt meg, ráadásul évekkel azelőtt, és soha senki nem törődött a halála évfordulójával. Ahogy azonban felállt, hogy kibújjon a kabátjából, és letegye a sarokban álló karosszékre, semmi más magyarázat nem jutott az eszébe. Észrevette, hogy Greenwood atya összekulcsolt kézzel ül az asztalnál, mintha imádkozni készülne. Bármiről legyen is szó, gondolta, ő majd elveszi a kedvét attól, hogy máskor is így rárontson.
- Molly, Frank arra kért…
- Frankkel történt valami? – szakította félbe.
Greenwood atya zavartan elmosolyodott. 
- Bajban van – mondta. 
Molly egy pillanat alatt megértette, mit jelent Greenwood atya válasza, de aztán arra gondolt, nem, az mégsem lehet, az atya viselkedése egyszer már félrevezette, vagyis, gondolta, talán most is téved, talán az is csak képzelődés, ami most hirtelen olyan világosnak tűnik, mint a nap. - Csak nem…
- Bírósági ügy lesz belőle.
- Szexuális zaklatás? – Azt a szót használta, amit nap mint nap olvasott az újságban, nap mint nap hallott a tévében, kommentárként azokra a képsorokra, melyeken bilincsbe vert papokat vezettek el a bíróságról, akik a fejükre húzták az esőkabátjukat, hogy az emberek fel ne ismerjék őket. – Szexuális zaklatás? – ismételte meg Molly a kérdést.
Greenwood atyának remegett a keze. Bólintott.
- Csúnya ügy, Molly.
- A gyülekezetből valaki?
- Nem – felelte az atya. - Az iskolából. Régen történt a dolog. Amikor Frank még tanított.
Molly és az atya hirtelen szinte vicsorogva néztek farkasszemet.
- Mások is tudják? – kérdezte Molly. 
- Már tegnap el akartam mondani magának, de nem volt hozzá bátorságom.
Molly egy pillanatig lélegzetvisszafojtva várt, végül nem állta meg, hogy fel ne ugorjon, hátra ne rúgja a széket, azzal sem törődve, ha felborul. A szeme villámokat szórt. - Azt kérdeztem, tudják-e mások is. Egy ilyen egyszerű kérdésre sem tud felelni?
- Néhányan bizony tudnak róla – mondta halkan Greenwood atya.
- A lányok is tudják?
- Tudják, Molly.
- Hát Jane?
- A múlt héten a lányok neki is elmondták.
- Az egész város tudja?
- Bizony, terjed a szóbeszéd – mondta Greenwood atya belenyugvó, már-már elnéző hangon. - Feltegyek magának egy teát? – kérdezte.
- Nem kell, köszönöm.
Greenwood atya felsóhajtott. – Ebben a hónapban lesz az első tárgyalás. Frank ügyvédje haladékot kért, de nem adták meg, úgyhogy a csütörtök utáni hétre várható.
- És hol van Frank?
- Még mindig a plébánián, de nemigen mozdul ki, gondolhatja.
- Fiatal fiúkkal kezdett ki?
- Kamaszokkal.
- Akik azóta felnőttek. Ugye? – kérdezte Molly.
- Szüksége lesz minden…
- Ne akarja nekem megmondani, mire lesz szüksége – vágott a szavába Molly.
- Frank tudja, milyen nehéz lesz önnek – mondta Greenwood atya. - Szörnyen emészti magát emiatt.
Molly a szék háttámlájába kapaszkodott. - Az egész város tudja. Igaz? Egyedül a vénasszonynak nem árulta el senki. Maguk hülyét csináltak belőlem!
- Képtelenek voltunk elmondani önnek. Pedig egyszer a lányok is megpróbálták, és én is megpróbáltam tegnap.
- Most már értem, miért sutyorognak a hátam mögött! – dühöngött Molly. – És Jane! Hogy mit művelt azzal a rózsafüzérrel!
- Higgye el, az emberek megértők lesznek – mondta az atya.
- Maga, úgy látom, nem ismeri az embereket.

Az atya addig ült a nyakán, amíg haza nem zavarta. Amikor egyedül maradt, megnézte a tévéújságban, hogy mit adnak az este, aztán feltette magának a teát, mintha ez a hétfő is csak olyan volna, mint a többi. A tűzforró teába a szokottnál kevesebb tejet öntött, és kényszerítette magát, hogy megigya, ezzel is bizonyítva, hogy mindenre felkészült, és most már bármivel képes szembenézni. Amikor a ház előtt megállt egy autó, tudta, hogy a lányai jöttek. Nyilván a pap riasztotta őket, ők pedig rohantak, amíg friss a hír, és amíg kettesben érkezhetnek, hogy ne kelljen külön-külön pátyolgatniuk.
 A lányok általában megkerülték a házat, és a konyha felől jöttek be, de Molly most a rövid előszobán át a főbejárathoz sietett, villanyt gyújtott a verandán, és ajtót nyitott nekik. Kihúzta magát, és nézte, ahogy közelednek.
 - Gyertek be gyorsan a hidegről!
 Az előszobában a lányok zavartan megtorpantak; nem tudták, merre induljanak el.
 - Konyha – mondta Molly kurtán, és előreindult, örvendezve, hogy a szemüvegét a nyitott újságon hagyta, így a lányok láthatják, hogy megzavarták valamiben.
 - Épp keresztrejtvényt akartam fejteni – mondta.
 - Jól vagy? – kérdezte Eileen.
Molly áthatolhatatlan pillantást vetett rá. - Jó így együtt látni titeket – mondta. – A fiúk jól vannak?
- Megvannak – felelte Eileen.
 - Mondjátok meg nekik, hogy hamarosan fogadhatom az e-mailjeiket. Miriam azt mondja, már csak egy órát kell vennem tőle, és profi leszek.
 - Nem járt nálad Greenwood atya? – kérdezte Eileen.
 Margaret zsebkendőt keresgélt a táskájában, mert időközben elpityeredett. Eileen adott neki egyet.
 - Dehogynem. Ma is meg tegnap is. Úgyhogy mindent tudok – mondta Molly.
 Most döbbent csak rá, hogy ezentúl az unokáinak is együtt kell élniük azzal a szégyennel, hogy a nagybátyjukról, a pedofíl papról mindenfélét összehord a tévé meg a sajtó. Még szerencse, hogy nem közös a vezetéknevük, és hogy a plébánia messze van. Margaret elvonult a fürdőszobába.
 - Meg ne kérdezd, Eileen, hogy kérek-e teát. Nem kérek.
 - Nem is tudom, mit mondjak. Annyira borzasztó - mondta Eileen.
 - A fiúk már tudják?
 - El kellett mondanunk nekik, mert féltünk, hogy másoktól tudják meg az iskolában – felelte Eileen, aki most a konyha túlsó végében, a karosszékben ült.
 - És hogy én másoktól tudom meg, attól nem féltetek?
 - Senki se mondta volna el neked.
 - Gyávák voltatok. Mindketten.
 - Még mindig nem tudom elhinni – mondta Eileen. - Ráadásul a nevét is nyilvánosságra hozzák.
 - Még szép, hogy nyilvánosságra hozzák.
 - Egy darabig abban reménykedtünk, hogy nem. Azt ugyanis a sértettnek kell kérnie. Ráadásul Frank beismerő vallomást tett. Ezért úgy gondoltuk, talán megkímélik ettől.
 - Vagy úgy – mondta Molly.
Margaret visszatért a fürdőszobából. A táskájából színes brosúrát vett elő, és a konyhaasztalra tette.
- Beszéltünk Nancy Brophyval – mondta Eileen. - Ha van kedved elutazni a Kanári-szigetekre, szívesen elkísér. Gyönyörű idő lesz. Utánanéztünk az áraknak meg mindennek. Nem túl drága, és mi fizetnénk a repülőjegyet meg a többit. Úgy gondoltuk, hátha szívesen elutaznál.
Mollynak Nancy Brophy volt a legjobb barátnője.
- Szóval úgy gondoltátok – mondta szárazon. – Hát ez igazán szép tőletek. Majd még átgondolom.
- Mármint addig, amíg a tárgyalás tart. Mert az biztos, hogy minden újság ezen fog csámcsogni – folytatta Eileen.
- Mindenesetre kedves tőletek és Nancytől, hogy gondoltatok rám – mondta mosolyogva Molly. – Roppant figyelmesek vagytok.
- Szeretnél egy csésze teát? – kérdezte Margaret.
- Nem, Margaret, nem szeretne – torkolta le Eileen.
- Inkább a fiúk miatt kéne aggódnotok – mondta Molly.
- Nem, nem, nem – hadarta Eileen. - Már megkérdeztük tőlük, hogy történt-e valami. Mármint hogy Frank…
- Micsoda? – kérdezte Molly.
- Hogy nem molesztálta-e őket – fejezte be a mondatot a nővére helyett Margaret. Már felszáradtak a könnyei, és most bátran belenézett az anyja szemébe. – De azt mondták, hogy nem.
- És Franket is megkérdeztétek?
- Megkérdeztük. Az az eset húsz éve történt. Frank azt állítja, azóta nem fordult elő olyasmi – mondta Eileen.
- De azért nem csak egy alkalomról volt szó – tette hozzá Margaret. - És azt olvastam valahol, hogy sosem tudhatja az ember.
- Mindenesetre vigyázzatok a fiúkra – mondta Molly.
- Szeretnéd, ha Greenwood atya átjönne még hozzád beszélgetni? – kérdezte Eileen.
- Dehogy szeretném.
- Azon is gondolkodtunk… - kezdte Margaret.
- Igen?
- Hogy nincs-e kedved egy kis időre átköltözni valamelyikünkhöz.
- Ugyan, mit csinálnék én nálad, Margaret? – kérdezte Molly. - Mert Eileennél el sem férnék.
- Ha gondolod, Dublinba is elmehetnél – mondta Eileen.
Molly az ablakhoz lépett, és kinézett az éjszakába. A lányok kocsijában égett a belső világítás. – Lányok, égve hagytátok a kocsiban a lámpát; le fog merülni az akkumulátor, aztán valamelyik szerencsétlen vejemnek kell majd idebumliznia, hogy hazavigyen titeket.
- Máris leoltom – mondta Eileen.
- Én is megyek, úgyhogy indulhatunk akár együtt is.
- Elmész itthonról? – kérdezte Eileen.
- Igen.
- De hát hétfő esténként sosincs programod – mondta Eileen.
- Ma sem lesz, ha elálljátok előlem a kijáratot. Úgyhogy nektek kell előremennetek. Köszönöm, hogy meglátogattatok, és majd megnézem a brosúrát. Sosem jártam még a Kanári-szigeteken.
Észrevette, hogy a lányok jeleznek egymásnak: indulás.

A következő héten úgy érezte, mintha idegen városba csöppent volna. Semmi sem volt már olyan magától értetődő, mint azelőtt. Többé nem tudhatta, egy-egy pillantás vagy köszönés mit jelent, és ha kitette a lábát otthonról, kínosan ügyelt rá, nehogy hirtelen félfordulatokat tegyen, nehogy túl sokáig rajta felejtse a szemét másokon, mert attól félt, hogy a végén még kiderülne, őróla suttognak. Olykor, ha valaki megállt beszélgetni vele, azon töprengett, vajon lehetséges-e, hogy a másik nem hallotta a szégyenletes hírt a fiáról, vagy csak éppolyan gyakorlott csevegő, mint ő maga, aki soha egy arcrándulással sem árulja el magát.
 A lányainak kerek-perec megmondta, hogy esze ágában sincs elutazni, vagy változtatni a szokásain. Kedd és vasárnap este bridzsklubba, csütörtökön gramofonklubba ment, szerdán, iskola után pedig megvendégelte a négy unokáját. A srácok együtt videóztak vele, halrudacskát, sült krumplit és fagylaltot uzsonnáztak, aztán leckét írtak, amíg a lányok közül az egyik értük nem jött, hogy hazavigye őket. Szombaton végiglátogatta a barátnőit – más özvegyasszonyokat a városból –, mivel egyedül ő tudott vezetni közülük. Alig volt egy szabad perce, és a héten többször is azon kapta magát, hogy néhány pillanatra, de sohasem többre, egészen kiment a fejéből, mi vár rá.
 Nancy Brophy megkérdezte, biztos-e benne, hogy nem akar a Kanári-szigetekre utazni.
 - Biztos. Úgy akarok élni, mint eddig.
 - De beszélned kell a dologról. A lányok is azt mondják.
 - Ezek szerint hívogatnak?
 - Felhívnak hébe-hóba – mondta Nancy.
 - Pedig a gyerekek miatt kéne aggódniuk.
 - Mindannyian miattad aggódunk.
 - Tudom. Mindenki úgy néz rám, mintha csak az érdekelné, hogyan cselezhet ki, ha harapni próbálnék, vagy tudom is én. Egyedül Sue Redmond jött oda hozzám a bridzsparti után, mindenki szeme láttára belém karolt, és arra kért, hívjam fel vagy üzenjek neki vagy ugorjak be hozzá, ha bármire szükségem van. Úgy tűnt, komolyan beszél.
 - Vannak rendes emberek – mondta Nancy. – Eileen és Margaret is nagyon rendes lányok. Boldog lehetsz, hogy így törődnek veled.
 - Ugyan, megvan nekik a saját életük – felelte Molly.
 Hallgattak egy sort. 
- Mindenesetre borzalmas ez az egész – folytatta végül Nancy. - Nem tudok mást mondani. Az egész várost megrendítette a dolog. Frank volt az utolsó, akiről feltételeztük volna… Rettenetes lehet most neked, Molly.
- Most, hogy tél van, csak-csak kibírom valahogy – mondta Molly. – Ilyenkor sokáig alszom, és egész nap elfoglalom magam. Csak a nyártól félek. Engem nem tesz depresszióssá a sötét. Én a hosszú nyári napoktól rettegek, amikor már hajnalban kipattan a szemem, és mindenféle sötét dolgok jutnak az eszembe. Jaj, de még milyen sötétek! De addig kibírom valahogy.
- Istenem, ezt meg kell jegyeznem – mondta Nancy. - Nem is tudtam, hogy így vagy vele. Akkor talán majd nyáron elutazhatunk valahová.
- Megkérhetlek valamire, Nancy? – kérdezte Molly, miközben szedelőzködni kezdett. 
- Persze, Molly.
- Szólj az embereknek, mármint azoknak, akik jól ismernek, hogy beszéljenek róla velem is. Úgy értem, ne féljenek szóba hozni előttem.
- Jól van, Molly. Szólok nekik.
Amikor elbúcsúztak, Molly észrevette, hogy Nancy a könnyeivel küszködik.

Két nappal a tárgyalás előtt, amikor Molly épp hazafelé tartott a reggeli újságokkal, Frank kocsija gördült mellé az úttesten. A hátsó ülésen Molly egy köteg gyülekezeti kurírt pillantott meg. Bemászott a vezető melletti ülésre, de rá sem nézett a fiára.
 - Hogyhogy ilyen korán az utcán vagy? – kérdezte Frank.
 - Nemrég keltem – felelte Molly. - Mindig leszaladok az újságoshoz, mielőtt elkezdeném a napot. Nem árt mozogni egy kicsit.
 Amikor megérkeztek, Frank leparkolt az udvaron, és követte Mollyt a konyhába.
 - Biztos reggeliztél már – mondta Molly. 
 - Reggeliztem – felelte Frank. Molly észrevette, hogy nem visel papi gallért.
 - Nyugodtan kukkants bele az újságokba, amíg elkészítem magamnak a teát meg a pirítóst.
 Frank a sarokban álló karosszékbe telepedett, és Molly, miközben a pultnál tett-vett, hallgatta, hogyan zizeg a kezében az újság. Amikor elkészült a tea és a pirítós, letette őket az étkezőasztalra, és mindkettejüknek kirakott egy csészét.
 - Greenwood atya mesélte, hogy járt nálad – mondta Frank. 
 - Igen, meglátogatott – mondta Molly.
 - Azt mondta, példát vehetnének rólad a korodbeliek. Hogy minden estére van valami programod.
 - Tudod, hogy igyekszem elfoglalni magam.
 - Jól teszed.
 Molly a hűtőhöz ment, elővett egy kis vajat, és letette az asztalra. 
 - A lányok sokat járnak hozzád? – kérdezte Frank. 
 - Tudom, hol keressem őket, ha szükségem van rájuk – felelte Molly. 
 Frank figyelte, ahogy Molly megkeni magának a pirítóst. - Arra gondoltunk, talán elutazhatnál egy kis időre – mondta. 
 Molly a narancslekvárért nyúlt. Nem szólt semmit.
 - Hogy megkíméld magad a sok kellemetlenségtől – tette hozzá Frank. 
 - A lányok is ezt mondták. 
Molly nem akarta, hogy még tovább nyúljon a csönd, de úgy érezte, fölösleges volna bármit is mondania. Azt szerette volna, ha Frank elmegy.
- Ne haragudj, amiért nem magam látogattalak meg, hogy elmondjam, mi történt – bökte ki végül Frank. 
- Most itt vagy, és ez a lényeg – mondta Molly.
- Attól tartok, eléggé… - Frank elhallgatott. Lehajtotta a fejét. Molly még hozzá sem nyúlt a teához és a pirítóshoz.
- Lehet, hogy az újságok eléggé belemennek majd a részletekbe – mondta végül Frank. – Erre magam szerettelek volna figyelmeztetni. 
- Miattam ne aggódj – mondta Molly. – Mosolyogni próbált, hátha Frank felpillant.
- Borzalmas ez az egész – mondta a fejét csóválva Frank. 
Molly azon tűnődött, hogy ha Franknek börtönbe kell mennie, mondhat-e még utána misét, megtarthatja-e az ünnepi reverendáját és az imádságos könyveit. – Megteszünk minden tőlünk telhetőt – mondta.
- Hogy érted ezt? – kérdezte Frank. Felpillantott Mollyra; az arca olyan volt, akár egy kisfiúé.
- Úgy, hogy mindent megteszünk érted, amit csak megtehetünk, és egyikünk sem fog elmenekülni sehová. Én itt leszek.
- Biztos vagy benne, hogy nem akarsz mégis elutazni? – kérdezte Frank szinte suttogva.
- Biztos vagyok benne.
Frank nem mozdult. Molly a csészéjéért nyúlt, de a tea már kihűlt. Frank nagyot sóhajtott, aztán felállt. – Mindenesetre látni akartalak – mondta.
- Jól tetted, hogy eljöttél – felelte Molly.
Csak akkor állt fel az asztaltól, amikor hallotta, hogy az udvaron felberreg a motor. Az ablakhoz ment, és figyelte, ahogy Frank kifarol a ház elől, most is vigyázva, nehogy ráhajtson a fűre. Aztán megvárta, amíg a kocsi eltűnik; ott maradt az ablaknál, egészen addig, amíg a motorzaj elenyészett a távolban.
 

       ELEKES DÓRA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu