A nevem Konstantin Teofilis.
Ha hisznek a különlegességekről, az eleve elrendeltségről és a nemzeti toplistákról szóló mesékben, akkor biztos föltűnik Önöknek görög nevem. Egyik jóbarátom azt mondja, hogy nagy szerencse a görög nyelvbe beleszületni, amelyen elsőként, a filozófusok közvetítésével a Létezés szólalt meg, majd az Újszövetség közvetítésével – maga a Jóisten. Erről a szerencséről, sajnos, nincs sok mondanivalóm, a Zsicsistétől Ulcinjig vezető útja során a hol egyik, hol másik katonaság elől menekülő családom ugyanis elveszítette birtokai és vagyona zömét. 1974-ig pedig – és ez az évszám számomra különösen fontos, 1974-ig, amikor Konstantin fölsír a kosevói szülészeten, és a tizenkét órás vajúdást követő császármetszés után megörvendezteti anyját, Anát, és apját, Joanist, szóval 1974-ig a Teofilis család, kenyértésztát dagasztva és gyerekeket formázva, átvészelve az első világháborút, Montenegro 1918-as megszállását, a királyi Jugoszláviát, a második világháborút, a prózai módon (márpedig a prózaiság jót tesz az üzletmenetnek) A Göröghöz címzett kis pékségben, ismétlem, kenyeret sütve a szerb zsandárok, az olasz tisztek és a fekete, bajszos ballisták számára, egészen  1945-ig, amikor is Nikola nagyapám tévedhetetlen üzleti érzékkel – nevezzük ezúttal görög érzéknek – úgy dönt, hogy – lévén rossz idők következnek a családi vállalkozásokra – a pékséget bezárja, szóval 1974-ig a Teofilis család elveszíti az utolsó és legdrágább kincsét, amelyet még Naum dédapám vitt magával Zsicsistéből, amikor a kereskedőkaraván vezetőjeként beültette az ökrösfogatba feleségét, Helenát és három apró gyermekét, hogy Ulcinjban folytassák az életüket – szóval 1974-ig a Teofilis család elveszítette a görög nyelvet is.
A házban, amelyben fölnőttem, soha nem hangzott el egyetlen görög szó sem. Noha vonakodott bevallani, apám őszintén szenvedett emiatt. A fivérei – akiket nyaranta meglátogattunk, amikor Szarajevóból, ahol laktunk, leutaztunk Ulcinjba, ahol apám a nagyapám birtokán a Nagy Földrengés után fölépített egy kicsi házat – nagy nehezen nyögtek csak ki egy-egy görög frázist. Amikor pedig a családi ebédek eufóriája a csúcsra hágott, és a házi törkölypálinkát fölváltotta a vörösbor, apám valamelyik testvére dadogva belekezdett valamelyik görög dalba azok közül, amelyeket még öregapám szeretett dúdolgatni, amikor éppen nem a Szentírást olvasta, vagy nem a saját halandóságán és a pokol mibenlétén elmélkedett ez a pékké vált görög pap. Nyilván észrevették már, hogy azt mondom: „apám fivérei”, és nem azt: „a nagybátyáim”. A Teofilis családon belül, különösen apám és a fivérei között a viszonyok statikusak és hűvösek voltak – én csak folytatom a hagyományokat. Ti, Teofilisek, olyanok vagytok, mint a görög szobrok, mondta nekem gyakran anyám. Ha nem is vágytak egymás társaságára, nem is tettek a másiknak semmi rosszat. Ha Önök hisznek abban, hogy az egykedvűség a bölcsesség felsőfokát képezi, ezeket a kapcsolatokat racionálisaknak és korrekteknek fogadják majd el. Viszont: tévednek, ha azt hiszik, hogy a görög nyelvnek mindebben semmi szerepe sincs.
Naum dédapám a Moszkopolje melletti Zsicsistéből Ulcinjba költözik. Nikola nagyapám a tizenkilencedik század vége felé Kotor kikötőjében fölszáll egy hajóra, amelyikkel Amerikába utazik. Apám, Joanis, nem sokkal a születésem után Szarajevóba megy. És a nagybátyáim, „apám fivérei”? Az egyik Görögországba költözik. A másikat Cordobánál megölik Franco katonái. A harmadik, egy nyugalmazott hajóskapitány, a kilencvenedik életévében, a halál közelségét érezve egy vasárnap reggel azzal ébresztette a családját: mindent eladunk, Csantavérre költözünk – azt remélve, föltételezem, hogy a halál nem akad rá Vajdaság sík vidékén. Két hónappal később halt meg. Végrendeletében azt kérte, hogy Csantavéren temessék el: elegem van az utazgatásból, csontjaimat hagyjátok ott, ahol összerogytam, írta. Ha Önök hisznek a családi legendákban és a genealógia által nyújtott tanulságokban, beláthatják, minden porcikám azt súgja: utazz! Én mégis békésen heverészek nagyanyám grbavicai lakásában.
Ha úgy tűnik, hogy a családi történelmet némi tűzzel és gyöngédséggel adom elő – ami engem is meglep –, az azért lehet, mert még kora reggel van, és én még álomittasan forgolódok a kényelmes, régimódi ágyban. Az ágy kényelme okozza, hogy ma reggel a múltat értelmes tettek és a körülmények várható feedbackje rendszerének látom. Ami királyi luxus egy olyan ember részére, aki a világ minden kincséért se állna rá, hogy újraélje ifjúsága akár egyetlen napját is, aki, tulajdonképpen, mélységesen szégyenli életének minden egyes napját, és aki visszapillantva élete eddigi folyására, csak annyit tud mondani, önérzetes emberként, hogy – I See a Darkness.
A nappal a függönyökön át behatol a szobába, biztosítva a történethez szükséges dicsfényt. Ez a fordulat eléggé olcsó, de engedje meg a világ: a mitológiát pont az olcsó dolgok alkotják. Ha Mona Lisa mosolyára gondolok, azonnal elveszítem az ítélőképességemet, és minden misztifikálás elfogadhatónak tűnik. Anything goes!
Amikor az embernek fontos döntéseket kell hoznia, gyakran kapja azt a tanácsot: aludj rá egyet! Az igazság azonban az, hogy az ember egyaránt bamba reggel, bamba délben és bamba este. Sőt, a bambaság éppen reggel a legmasszívabb. Gondolkodtak már azon, miért jó a szex éppen reggel, amikor első lehet az ébredés után következő cselekvések sorában? Azért, mert az agyunk – amelynek, tudvalevő, egyébként is csak alig tizenöt százaléknyi részét használjuk – ekkor működik a leglassabban és legkevésbé eredményesen. Azt a kevés vért, amely ébredéskor kelletlenül indul el az agy irányába, ilyenkor a legkönnyebb alantasabb szférákba irányítani. Az álomittas ember a még meleg takarói alatt olyan, mint egy boldog ara a menyasszonyi ruhák boltjában – mindent el lehet neki adni.
Ha Önök hisznek az irodalmi modellekben; ha hajlamosak elfogadni azt a tézist, hogy az irodalom, a szent iratoktól kezdve, legalább akkora mértékben alakítja a valóságot, mint amennyire a valóság hatással van az irodalomra, és ha még mindezek mellett deterministák is, azt fogják gondolni: íme egy újabb figura, aki már az első fejezetben heverészik – ebből csak valami oblomovság sülhet ki. Ha a fölsoroltak mind részei az Önök világnézetének, de a tapasztalataik a determinizmus helyett inkább a nihilizmust diktálják Önöknek, akkor azt fogják mondani: a legrosszabbak éppen azok, akik eleinte békésen fekszenek – ez egy görög Korcsagin lesz, egy neurotikus forradalmár vagy tömeggyilkos (mintha lenne bármi különbség a kettő között).
Az ágy, amelyben fekszem, mennyország a jugonosztalgiások számára – ez a különleges, helyi embercsoport őszinte megszállottja a tények elutasításának és azok ép ésszel történő értelmezésének. Az ágyat – amelyet akkor vásároltunk, amikor 1991-ben elköltözött nagyanyám utolsó albérlője, egy hidrai görög, aki a szarajevói mezőgazdasági kar hallgatója volt – a „Simpo” gyárban gyártották (Vranje, Szerbia). A párna és az ágynemű, nagynéném újévi ajándéka, amelyet nagyanyám a nyolcvanas évek közepétől őrizgetett a szekrényében, és amely ma reggel is ontja a levendula illatát, amit a molyok ellen tett közéjük – a „Lio” márkajelet viseli magán (Eszék, Horvátország). Végül, hála a szarajevói hideg éjszakáknak, magamra húztam egy öreg sípulóvert, amit a „Rašicá”-ban gyártottak (Rašica, Szlovénia).
De mit is csinálok én ma reggel, a múltba tekintve, abban az ágyban, amelyet joggal tekinthetünk akár installációnak is, vagy a modern művészet akármelyik másik formájának, és amelyet  egy olyan címmel, mint mondjuk a „YU: R. I. P.” vagy a „Volt egyszer egy ágy: volt egyszer egy ország”, ki lehetne állítani Európa bármelyik fővárosának bármelyik galériájában, de íme, még számtalan elkallódott remekmű sorsán osztozva, itt rohad szét nagyanyám lakásában?

Életem legfontosabb döntését hozom meg éppen.

Egy hónappal korábban mondjuk, mielőtt a postás bekopogott volna hozzám, és kézbesített volna két levelet – egyiket Boszniából, a másikat Hollandiából –, nem is gondoltam volna, hogy ez a reggel itt talál majd engem, Szarajevóban, abban a városban, amelyet tíz évvel korábban hagytam el, szilárdan híve azt, hogy örökre hagyom el. Mindig is hajlamos voltam a patetikus-tragikus végkifejletekre: ha az ember szerelmes, mindörökre az; ha elhagyja a várost, végleg elhagyja; ha háborúba indul, ott el is esik. Az életben, azonban, ritkán kerül az ember olyan helyzetbe, hogy alkalmazhatná a tragikum iránti kifinomult érzékét, ezért az elképzelt magasztos elv többnyire triviális dolgokra alkalmazódik. És végül az lesz, hogy: ha az ember vedel, az ájulásig vedel; ha menekül, azt gyorsan teszi; ha felejteni kényszerül, örökre elfelejt. Alig egy hónappal korábban meg voltam győződve, hogy soha többé nem kerülök abba a félelmetes helyzetbe, hogy fontos döntéseket kell hoznom. Végtére is: több évet töltöttem el azzal, hogy igyekeztem megszervezni békés életemet, utazások és érzelmi tranzakciók nélkül, napjaimat művészetekkel, írással és apró rituálékkal töltve ki (a reggeli kávéivástól a délutáni sétákig). Kitartóan és megfeszített munkával dolgoztam ezen – vajon nem remélhettem-e emiatt sikereket?
Paško, a postás azon kevés emberek egyike, akiknek őszintén szoktam örülni – vagy legalábbis addig a napig így volt ez. Néha egy könyv, egy olvasói levél, és minden második héten a rendszeres, tíz CD-ből álló küldemény, amelyet zenei ügynökömtől kaptam: ez az, amit Paško hozhatott nekem. Nem volt okom arra, hogy (ezt be kell vallanom – embergyűlöletre való hajlamom mellett is) ne szeressem ezt az embert. Az olvasói levelek nem hiányoztak, de a könyvek és a CD-k valóban sokat jelentettek számomra. A nyugodt életvitelem, amelyről most beszélek Önöknek, úgy volt megtervezve, mint egy flatline a lélegeztetőgépen: az egyhangúság hosszú, egyenes vonala, amely csak egy-egy könyv vagy pop-album érkezésekor ugrik egy csöppet. Az izgalom, természetesen, hamarosan elmúlik, ekkor visszatér a klinikai halál normál jelzése. Egészen Paško következő érkezéséig, amikor is a friss nyomdatermék illata, vagy a CD-k scratch protected felületén megtalálható digitális jelek sokasága úgy hat rám, mint egy hirtelen, újraélesztést célzó áramütés. Na, így már lehet élni, gondoltam azon a reggelen. És akkor bekopogott Paško.
Kureishi Elővárosi Buddháját olvastam és Bach Máté-passióját hallgattam. Időnként rápillantottam Nolára, a három hónapos rotweiler kölyökre, csak hogy meggyőződhessek róla, hogy pontosak Aleksandar Bečanović megállapításai Bach állatokra gyakorolt hatásáról. Amikor elmeséltem neki, hogy észrevettem, a kutyám mindig elalszik, ha fölteszek egy Bach-korongot, Bečanović azt mondta: Természetes. Bach megsemmisíti az emberben mindazt, ami animális. De mivel az állat egyetlen belső tartalma éppen az animalitás, amit viszont Bach kiűz belőle, a szerencsétlen pára – aláhull a semmibe. Nola valóban aludt a könyvespolc alatti vackán. Vigyázva, hogy föl ne ébresszem, fölálltam és kinyitottam az ajtót. 
Az egyik levél, tehát, Szarajevóból érkezett; a másik pedig a messzi Amszterdamból. Mivel az amszterdami küldemény feladójának kilétében bizonyos voltam, engedtem a kíváncsiságomnak: vajon ki írhat nekem Szarajevóból?
Visszaültem a karosszékembe, és elolvastam:

Kedves Konstantin! A IV/b osztály tízéves érettségi találkozóját szervező Bizottság nevében meghívunk a május 7-én este 8-kor a Holliday Innben sorra kerülő ünnepélyre. Már mindenki visszajelezte érkezését, azokat is beleértve, akik az Egyesült Államokból és Kanadából jönnek. Viszontlátásra Szarajevóban! Alisa Matić és Iman Mehmedbašić.

Ez a két név semmit se jelentett számomra. A lányok már biztos férjhez mentek, és a férjük nevét viselik. És ha mégse, hát akkor is biztos, hogy nem jutnának eszembe. Mert mely lányok voltak azok, akik befurakodtak minden Bizottságba és Fórumba, az általános iskolás pionírcsapattól a gimnáziumi drámaszakkörig? Semmiképpen nem azok, akikre az ember emlékezni szokott. Nem a gimnázium szépei, akiknek mindig nálunk idősebb és gazdagabb fiújuk volt (vagy egyszerűen csak az embernek soha nem volt elegendő bátorsága, hogy randizni hívja őket, így aztán, amikor majd ötven év múlva a halálán lesz, sajnálkozva gondol a csókjukra, amit megkaphatott volna, amennyiben…)
Szóval így, gondoltam. Aranyjubileum: tíz év múlt el az érettségi bankettől, amelyre, köztünk legyen mondva, az én nemzedékemben nem is került sor. Mindannyian megvettük már az öltönyt és a cipőt, lázasan készülve a nagy májusi bulira. Csakhogy a fiúk már áprilisban lőni kezdtek a hegyekből. Májusig a legjobb barátom mesterlövészgolyót kapott a fejébe, és már el is temették Barén, a barátnőm meg idegösszeomlást kapott, mert a pater familias úgy döntött, Szarajevóból az ô bugojnói szülőházába költöznek, „hogy az övéik közt legyenek”, ahogy ő maga mondta. Hozzám, Ulcinjba, a hírek postán jutottak el, amely, a telefonvonalakhoz hasonlóan, még mindig működött, mint ahogy postán kaptam meg az érettségi bizonyítványomat is. Hogy ekkor mit tettem? Nem emlékszem, de akár fogadnék is, hogy beleültem ugyanebbe a karosszékbe, és föltettem ugyanazt a régi, jó Bach-lemezt. A büdös, kövér Bachot a Szent Tamás orgonájánál, ahogyan Bernhardt nevezi őt a Régi mesterekben. A büdös, kövér Bachot, akit a legjobban akkor utálok, amikor undorodom magamtól. A büdös, kövér Bachot, akinek fölfoghatatlan géniusza oly sokszor segített, hogy az összes megoldhatatlan kérdést, szégyenteljes cselekedetet és gyáva visszavonulást elsüllyesszem a zenéjében, minden egyes alkalommal azt gondolva, hogy tulajdonképpen helyesen cselekszem, mert feloldódom az isteni szépségben ahelyett, hogy az evilági trivialitásokkal foglalkoznék.
Aztán kinyitottam Tea levelét.

Ez egy gyűrű. A zsebedbe teszed, és úgy cselekszel, ahogyan itt következik. Ez egy repülőjegy. A repülő Szarajevóból indul, május 7-én, 17.30-kor. Amikor a gép leszáll Amszterdamban, várni foglak a reptéren. Odalépsz majd hozzám, és felém nyújtod a gyűrűt, amit küldtem. Azt kérdezed majd: akarsz-e a feleségem lenni. Én azt mondom majd, hogy „igen”, és addig élünk együtt boldogan, amíg a halál el nem választ. Mindez vagy május 7-én történik meg, vagy soha. Ha nem leszel fönn azon a gépen, az életben nem látsz többé. Kifogásként a körülmények olyan játékát tudnám csak elfogadni, amelyek következtében a repülő lezuhan, és te ennek során életedet veszted: minden más kifogás messze fölötte van toleranciaszintemnek. Ha bekövetkezik a repülőgép-szerencsétlenség, tudnod kell, hogy örökre szeretni foglak. Ismétlem: találkozunk május 7-én Amszterdamban, vagy soha nem hallasz rólam többé egy szót sem.
Szeretlek, 
Tea

Most tíz óra harminc perc van. Május hetedike, kettőezer kettőben: az én születésnapom és Tito marsallé, noha az övét, és ebben lehetetlen nem fölfedezni az összeesküvés szálait, úgy őellene, mint énellenem, szóval az ő születésnapját kitartóan május 25-én ünnepelték, az „Ifjúság napjá”-nak égisze alatt. Ha Önök hisznek abban, hogy a világmindenség lényege számokkal kifejezhető, ha hívei a numerológiának, akkor Szarajevóba való érkezésem, az én születésnapomon és Tito születése napján, a tizedik érettségi találkozóm napján, a háború kezdetének tizedik évfordulóján – nyilván sok mindent elárul majd Önöknek.
Amikor utoljára aludtam nagyanyám lakásában, majdnem elveszítettem legkedvesebb barátomat, Amar Bičakčićet. 1991-ben történt, amikor a lakásban, amelyből végre kiköltözött a görög albérlő, bulit rendeztem, némi fűvel és magyar fehérborral. Három óra körül a társaság szétszéledt, Amar és én pedig megállapítottuk, hogy, Amart idézem, olyan éhesek vagyunk, mint a farkasok. Ha ragaszkodom ehhez az állati terminológiához, azt kell mondanom, hogy olyan részeg voltam, mint egy disznó. A lakásban nem akadt semmi megennivaló, úgyhogy Amar úgy döntött, elugrik Marin Dvorig, ahol volt egy éjjel-nappal nyitva tartó gyorsétterem. Hajlamos vagyok, így utólag, azt a valóban undorító magyar bort okolni a történtekért, de az az igazság, hogy a gyenge minőségű fű tett paranoiássá, és miután Amar elment, attól tartva, hogy az FBI bérgyilkosai azt lesik, mikor lankad a figyelmem, magamra zártam az ajtót.
Ezek után elvonszoltam magam a konyhába és ott elájultam, Then I Saw a Darkness. Reggel saját égő hajam bűze ébresztett, mert úgy dőltem el, hogy a fejem hozzáért a villanykályha oldalához. Érdeklődve vizsgálgattam a rendetlen lakást, és hamarosan szembesülnöm kellett egy poe-i talánnyal: Amar nincs a lakásban, az ajtó pedig belülről van bezárva. Hogy az istenbe ment ki? És vajon mikor? A szomszédasszony világosított föl, aki a tasmán ördög tempójában rontott ki a lépcsőházba, amikor a kémlelőnyíláson leskelődve meglátta, hogy kilépek a lakásból, és a pánik jeleit mutatva előadott egy történetet egy fiatalemberről, aki hajnali négykor dörömbölt az ajtómon.
Szóval: amikor Amar a hamburgerekkel megrakodva visszatért Marin Dvorból, zárva találta az ajtót. Csöngetett. Miután ekkor se mozdultam, elveszítette az idegeit, és éktelenül káromkodva rugdosni kezdte az ajtót. Akik ismerik a bosnyák káromlás titkait, tudni fogják, hogy gyakorlatilag kimeríthetetlen forrás az, amelyből Amar ennek során meríthetett. A szomszédasszony elbeszéléséből megtudhattam, hogy végül sikerült fölébresztenie az összes lakót. Valaki rendőrt hívott. Amikor az járőr megérkezett, Amar még mindig lankadatlan lelkesedéssel üvöltözött és rugdalta az ajtót. Megpróbálta ugyan elmagyarázni, hogy buli volt a lakásban, hogy csak kajáért ugrott le – nézzék, még meleg –, és hogy valamilyen oknál fogva én nem nyitok neki ajtót, de a Társasházi Hírmondó beavatkozott, mondván hazudik a fiú, mert itt egy görög lakott, de már elköltözött; nem volt itt semmiféle buli, vigyék csak be ma éjszakára, aztán ellenőrizzék le, nem narkós-e véletlenül. A rendőrök az ajtóra pillantva valóban egy görög névtáblát láthattak. Becsöngettek, és megállapították, hogy odabent nincs senki. Amart bevitték az őrsre, ahonnan reggel az apja szabadította ki.
Az egész sztoriban volt néhány terhelő körülmény Amarra nézve. Először is csak nemrég sikerült leállnia a heroinról, úgyhogy a szülei enyhén szólva gyanakvóan és félelemmel lesték minden lépését. Később már megedződtek a jóemberek, mert, ahogyan ez bebizonyosodott, ez csak az első alkalom volt fiuk detoxikáló terápiáinak sorában. A helyzet a háború harmadik napján válik majd szürreálissá, amikor apja hajnali kettőkor viszi autóval a Brekáról lezúduló géppisztolytűzön át a Koševó kórházba, mert Amar úgy döntött, a háború kirobbanása kiváló ok egy overdose-ra. De az ekkoriban még csak gyanakvó szülei több héten át nem engedték esténként sehova. Csak az iskolába járhatott el, ahonnan percre pontosan kellett hazaérnie. Minden nap az iskola előtt várt rá egy taxis, apjának barátja, aki hazafuvarozta, majd fölkísérte a lakásba, és átadta az anyjának. Ebbe a buliba azért engedték el, mert az én nevem, így vélték, biztosíték a rendes társaságra és az opiátok hiányára. Azzal a föltétellel jöhetett el, hogy nálam alszik, és reggel együtt megjelenünk náluk, ahol – és itt most egy ösztönző, és gyógyítóan pasztorális elem következik – reggeli vár ránk. Így aztán, amikor hajnali négykor megbizonyosodott abban, hogy nem nyitok neki ajtót, egészen pontosan tudhatta, milyen büntetés vár rá, ha hajnalok hajnalán egyedül hazamegy. Föltételezem, hogy ez a lépcsőházi incidens inkább elkeseredéséből, semmint dühéből következett. Mert a büntetés, az egyértelmű volt – de őt inkább az foglalkoztatta: ki a hibás? Az, aki hibás volt, abban a pillanatban, mint tudjuk, ott horkolt nagyanyám konyhájának padlóján. Most mit mondjak: a rossz bor az oka, mondtam neki másnap, amikor találkoztunk. Egyébként is, történhetnek veled rosszabb dolgok is, mint hogy az apád, azért, mert a barátod kizárt a lakásból és aztán elájult, fél évre megvonja a zsebpénzedet és meghosszabbítja a kijárási tilalmat.
Az Amarral való találkozás lehetőségét latolgattam éppen a montenegrói-bosnyák határon áthaladva. 
Amikor az ember Montenegróból Boszniába lép, olyan út várja, amelyet Milorad Dodik, a Republika Srpska hajdani ura építtetett valamely választások előtt. Arra volt szüksége, hogy a választókat meggyőzze, íme, ő az, aki megfelelő kapcsolatokat ápol a többi szerb országgal – a baráti Montenegró felé vezető út elég meggyőzőnek bizonyult, Dodik ugyanis megnyerte a választásokat.
Mára ez az út rosszabb, mint bármelyik makadám hegyi utacska. Aszfalttáblák csúszkálnak a sáros alapon. Ez a keskeny ösvény vezeti el az embert az elvérzett országba. Minden valószínűség szerint ez a legrosszabb út az egész univerzumban, gondoltam, miközben az elvadult almáskertek között Brod na Drini felé haladtam. Csak a niksici vasművek és a podgoricai „Radoje Dakić” fuvarosai száguldoznak szétesőfélben lévő rozsdás járgányaikkal ezen a kecskeösvényen, ügyet se vetve azokra, akik esetleg szemből közelednek. Időnként találkozik az ember a Balkánon vetésforgóban jelenlévő valamelyik humanitárius szervezet fehér dzsipjével, benne olyanok ülnek, akik meg vannak győződve arról, hogy humanisták és civilizáltak, és akiknek mi jobban kellünk, mint ők nekünk. Mert: vajon lehetnének-e ők olyannyira civilizáltak, ha nem élnének a világon hozzánk hasonlatos vademberek?
Az ember átlépi a határt. Egy éve még a Republika Srpska vámtisztjei és rendőrei álltak őrt. Ma a Föderáció hivatalnokai is itt vannak, a szerb entitás képviselői mellett. Holnap már csak bosnyák vámosok lesznek. Ha Önök hisznek az igazságban, amely végül mindig beteljesedik, megállapíthatják, hogy Bosznia-Hercegovina integrációjának folyamata lassú ugyan, de az ember, a semleges megfigyelő, a véletlenül arra utazó mégis észreveheti a, hogy úgy mondjam, változásokat.
Szóval: Dodik útja. Ha ennek az útnak az építésébe befektettek volna egy szemernyit abból a lelkesedésből, amelyet a bosnyák városok lerombolása során tanúsítottak – hogy ne is említsük azt a tényt, hogy egy dzsámi lerombolásakor a boszniai szerb emberen váratlanul a német pedantéria jelei mutatkoznak –, nos, ha erre sor került volna, ma német minőségű úton autózhatnék. De a Republika Srpska derridai ország – a dekonstrukció mennyországa. Földúlni, lerombolni, elválasztani, széttépni – ezek azok a dolgok, amelyek a harcosok országát érdeklik, amely harcosok négy évig voltak az óriási bosnyák koncentrációs tábor őrei. A Republika Srpska ennek a konc-lágernek az emlékműve: nincs a világon olyan, ami akár csak hasonlítana ezen entitás létezésének arcátlan perverzitásához, amely entitás az eposzi, barbár erőszak és a kifinomult, virtuális európai külpolitika kereszteződéséből született. Mintha a náci haláltáborokat egy területté integrálnák, autonómiát adva nekik: minden haláltábort egy országba!
Képzeljenek el egy embert, aki tíz éve folyamatosan és határozottan elutasítja az utazásnak még a gondolatát is. Egy embert, akinek még az Ulcinjtól Podgoricáig tartó út is a szenvedés útja. Számára az nem száz kilométer beton – hanem egy apró szögekkel beterített ösvény, amelyen ô mezítlábasan gyalogol, miközben a feldühödött tömeg kövekkel dobálja. Ez az ember úgy határoz, hogy útra kel, mert eszébe jutott a régi barátoknak, és mert a nő, akit szeret, azt tartotta célszerűnek, hogy szánalmas házassági ultimátumokkal nyaggassa őt. Az otthona hirtelen egy orkán középpontjává válik. Veszedelem közeleg, amely gyökereiben változtatja meg házának földrajzát – a kényelmes dolgozószoba már nem a megnyugvás és a szépművészetek helye, hanem nedves, sötét börtöncella, amelyben fontos döntést kell hoznia, és amely döntéstől függ minden, ami nem érdekli, és amitől csak nagy nehezen sikerült megszabadulnia: gondolok itt elsősorban az érzelmekre és a jövőbeni tervekre. Ezért a menekülés, a futás mellett dönt. Egyenesen a veszedelem karjaiba fut, Szarajevóba, ahol maga a megváltás rejtőzik – mert ahol a veszedelem lakozik, ott közel a megmentés.
Így hát: itt fekszem az ágyban, nagyanyám lakásában, fülhallgatóval a fülemen Oldham „I See a Darkness”-ét hallgatom. Hogy mit csinálok itt, és mi a feladatom? El kell döntenem, hogy este nyolckor elmenjek-e a Holliday Inn-be, találkozni a túlélő barátaimmal és az elszalasztott lányokkal, vagy inkább fél hatkor a butmiri repülőtéren fölszálljak a Hollandiába tartó gépre, amely egyenesen a jövőbe repít – egy házasságba életem legnagyobb szerelmével. Engedjék meg, hogy megemeljem a hangomat, és a kérdést így állítsam be: mit választok majd – a múltat vagy a jövőt? És ha a múltat választom, az nem azért történik-e majd, mert mindenáron szeretném elkerülni a jövőt? Vagy pedig a befejezetlen, megszakított múlt kísértetként üldöz minket, elátkozott kastéllyá változtatva életünket, amelyről csak akkor hullanak le az átkok, ha szembesülünk minden titokkal és a múlt összes megválaszolatlan kérdésével? Vagy pedig, engedjék meg, hadd legyek precíz és brutális: lesz-e elég vér a tökeimben, hogy elutazzak Amszterdamba?
Ha Önök hisznek a happy end-ben; ha hisznek az emberi értelemben; ha hiszik, hogy mindegyikünkben ott rejtőzik egy bizonyos adag jóság, amely majd – ahhoz hasonlóan, amikor a legnagyobb ínség idején az elrejtett dobozokból előkerülnek a családi ékszerek – trombitaszóval és konfettiesővel kísérve a döntő pillanatban megjelenik, akkor bizonyára úgy gondolják, hogy estére fölszállok az amszterdami gépre, és néhány óra múlva magamhoz ölelem Teát, miután ô átverekedte magát a vámosok során, és végigfutott a hosszú kifutópályán, hogy a karjaim közé vethesse magát. Mondom, ha Önök hisznek benne.

Mert én nem hiszek.

               RAJSLI EMESE FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu