DOROTA MASŁOWSKA
Engem eddig elkerült a történelem
VARSÓ – A Pápáról kell írnom, de gyengének érzem magam, képtelen vagyok
rá. Mit írjak? Hogy óriási volt? Ennek pont annyi értelme lenne, mintha
egy hangya mondaná. Este van, április másodika. Otthon lepihentünk egy
kicsit, nyomasztott már e napok fojtó, gyászos, szörnyű, egyre elviselhetetlenebb
hangulata, amely különös módon mégis szentnek tűnt. Megőrült a város, és
nem tudni mi a szokatlanabb: a templomok felé sodródó tömeg kábulata és
nyüzsgése, vagy a szupermarketekben magasra csapó vásárlási láz. Volt valami,
aminek nem lehetett ellenállni, erősebb volt a cinizmusnál, ezért nem tölthettük
az estét ismerősöknél, mert megpattant valami; a gyerek visított, én meg
egész úton sírtam a taxiban, bár azt sem tudtam miért. Az utcán már kibírhatatlan
volt az izgalom, mindenkire átragadt, itt már nem lehetett semmi értelmes
dologgal foglalkozni, mert olyan hitványnak tűnik a mindennapi élet anyaga,
ha ilyen eseményekhez mérjük, hogy az már elviselhetetlen. Ilyenkor egyszer
csak minden keménypapírból összeeszkábált díszletnek, önmaga belül üres,
szánalmas utánzatának tűnik. Lepihentünk egy kicsit, de olyan visító szirénázásra
riadtam, amilyet még életemben soha nem hallottam. Még soha nem éreztem
magam ennyire féregnek, ugyanekkor még soha nem éltem át ilyen valóságosan,
hogy ember vagyok, a világ része. Hangokat hallok a lépcsőházból: meghalt
a Pápa. Meghalt? Igen. Vannak közönyös hangok, ezek csak tájékoztatnak,
mások sírással küszködnek. Huszonkét éves vagyok, és most láttam először
életemben, milyen az, amikor megszületik a történelem.
A feje tetejére áll minden, megremeg, majd új formát ölt-furcsa és
rettenetes élmény. Kizökkenünk a hétköznapok meddő értelmetlenségéből,
pedig mintha semmi sem zavarhatta volna meg a ritmusát, mert egy pillanatra
sem állhat le a reklám, az eladás, a vásárlás, muszáj mindig és mindenkor
venni és eladni, a napok pedig azért követik egymást, hogy megnézhessük
a sorozatok újabb részeit, mert nem állhat le ez a tökéletes gépezet, minden
üzemzavaron millió és milliárdnyi pénzt bukunk, amit meg kell keresni.
De mégsem kell. Egy pillanatra lekeverik a rádióban azokat a hülye számokat.
Csak a nagy és fontos események fényében válik egy pillanatra azzá a hétköznapi
élet ami, kenyérharccá, baromsággá, tökélyre fejlesztett művi világgá –
olyan siralmas és szánalmas és szánalmas ez az egész. Olyankor látom
a világot, mintha ki akarna pusztítani magából minden emberit, hogy létre
tudja hozni a maga sokkal praktikusabb és hatékonyabb műanyag utánzatát,
aztán amikor meghal a Pápa, egy pillanatra hirtelen helyreállnak az arányok,
megint elfoglalja helyét a hétköznapokban a gyakorlati okokból száműzött
valóság, az, ami valójában van. A hús, a csont, de a jó, a rossz, a szeretet,
a félelem, a halál is, még hozzá nem olyan értelemben, ahogy a legnagyobb
amerikai filmekben szoktak dobálózni ezekkel a szavakkal. II. János Pál
haláláról nem lehet egyperces néma csenddel megemlékezni. Ezt a csendet
hónapokban, években mérik majd.
Bár néhány hónapja még rábeszéltük a családlátogatásra érkező atyát,
hogy imádkozzon magában, mert mi inkább nem, tegnap éjszaka mind a ketten
ott térdeltünk a közeli templomban: én, a felekezetnélküli, meg a buddhista
kedvesem. Néma csendben imádkoztunk tíz-húsz emberrel együtt, ez különlegesen
szép élmény volt számomra, hisz új keletű felnőttségemben még nem tapasztaltam
ilyet. Esetlenül, bénán imádkoztunk ezért az őrült világért, mindenkiért,
aki éhezik, vagy degeszre tömte a hasát, akit elaljasított a nyomor, vagy
a jólét, és Érte, aki fáradságos munkával próbálta kitölteni a köztük lévő
űrt. S bár végül nem sikerült Neki, amíg ezen munkálkodott élt a remény,
hogy mindenek ellenére eléri célját.
Nem vagyok vallásos, lehet, hogy egyszerűen nem adatott meg nekem,
de az sem kizárt, hogy a katolikus vallást, melyben nevelkedtem, pont olyan
rendszernek tervezték, hogy tizenöt vagy hány éves korban lázadni lehessen
ellene. A legkomolyabban gondolom, nem az érzelmeim diktálják, hogy katolikus
szellemű neveltetésem teljesen megnyomorította a gyermekkoromat, megmérgezte
komorságával, megfélemlített, megutáltam önmagam. Számomra a katolicizmus
gyermekkori változata szomorú történet, hiszti, megszállottság, gyötrelem.
Megtanultam gyónni – könyvből, szóról szóra, versengtem a szeszélyes hittantanárnő
kegyeiért, mintha ő közvetítené Isten jóakaratát; féltem, hogy bármit teszek,
az halálos bűn lehet, a pokol meg itt van néhány méterre a föld alatt,
féltem az énekdolgozattól, mintha az üdvösségem múlna azon a jegyen. Amilyen
hamar csak tudtam, fellázadtam ellene, de ezt már senki sem verheti ki
a fejemből, mert állítólag már nem változik a betűk sorrendje ebben az
ábécében: felettünk a menny, alattunk a pokol. A katolicizmus hosszú évekig
olyan volt az én szememben, mint egy gyár, ahonnan mindenféle sötét, szerencsétlen
figurák kerülnek ki, akikben nincs annyi erő, hogy nemet mondjanak, belesodródnak
tehetetlenségükben, jöhet a templomi esküvő, megkereszteltetik a gyereket,
és ugyanolyan természetességgel járnak a közeli szupermarketbe, mint a
templomba, mert ez így van rendjén, az „örök élet” befektetési alap megbízható.
Csak Ő nem illett ebbe a képbe. S bár a fiatalkori lázadás gyakran elsöprő
erejű folyamat, hurrikánként ragad magával mindent, én lázadóként sem fordultam
soha a Pápa ellen, mert valahol az ostobaságom mélyén is mindig tudtam,
hogy az Ő szavát nem lehet megkérdőjelezni, Ő tudja, mert a Pápa tévedhetetlenségét
hirdető tanítás illett II. János Pál alakjához. Halála előtt többször is
hallottam, hogyan gúnyolták esetlenségét, amikor az ornátusra folyt a nyála,
hogyan figurázták ki zavart beszédét, de mindig csak szánalmat éreztem
azok iránt, akik úgy vetik bele magukat ebbe, hogy nincsenek tudatában
a saját hitványságuknak. Ez siralmas volt, de nem gonosz; abszurd, de nem
aljas, hiszen Őt nem lehetett ilyesmivel megsérteni, leszólni, kifigurázni
vagy nevetségessé tenni: senkinek sem volt ekkora ereje. Én személy szerint
mindig is inkább űztem volna gúnyt Istenből, Belőle soha. Öreg volt és
beteg, de olyan méltósággal és szentséggel hajolt meg, hogy minden gúnyolódó
magából csinált hülyét.
Ha a legmodernebb modernség aranyszájú propagandistáit hallgatja az
ember, akik sosem fogynak ki a népszerű-tudományos érvekből, és tele vannak
a legújabb gedgetekkel, könnyen összezavarodik, és gondolkodás nélkül bevesz
alapvetően embertelen, de a humanizmus legmenőbb cuccaival följavított
nézeteket. Különös, de ha olvasom a cikkeket, vagy belehallgatok a vitákba,
időnként az az érzésem, sokakhoz csak annyi jut el a pápai tanításból,
hogy mit mondott az óvszerhasználatról. Pedig Ő kezdettől fogva reménytelen
feladattal küszködött: megpróbálta összetartani a széthulló erkölcsi normákat.
Pontosan kijelölte a határt az élet és a halál civilizációja között, persze
akik már kivívták az engedményeket, rögtön heves támadást indítottak a
bástya ellen, ragaszkodtak az abortusz és az eutanázia adományaihoz, és
az embriókon végzett vizsgálatokra is voltak ötleteik. Ő pedig pátriárkai
komolyságával állandó viszonyítási pont volt, neki köszönhettük, hogy a
tébolyt tébolyként azonosíthattuk.
Tapsoltunk egy képnek, anélkül, hogy egyetlen szavát is komolyan vettük
volna. Igazából csak most láttam, ki is Ő, amikor már beteg volt, haldoklott,
pont akkor ismertem fel, amikor elvesztettem. A szüleim mesélték, hogy
mindketten sírtak, amikor pápává választották. Olyan nemzedékből származom,
amely mintha már a történelmen kívül született volna; nekem már nem maradt
más, csak egy-két emlékfoszlány a húsbolt előtt kígyózó sorokról. Nem emlékszem
arra, amikor Róma püspökévé választották, nem emlékszem a Szolidaritásra,
a hadiállapotra. A kerekasztal-tárgyalások idején – amikor a kommunisták
kiegyeztek az ellenzékkel – hat éves voltam. Tizenéves voltam, amikor utoljára
látogatott Lengyelországba, de ezekből a napokból is csak annyi maradt
meg, hogy kitört a fegyverkezési hisztéria, megindult a verseny a lakótelepeken,
ki ragaszt több szentképet az ablakba, ki tűz ki több zászlót, ki állhat
száz méterre, ki állhat ezer méterre a Pápától a misén, nem bírtam ezt
a zsibvásárt, mert sokan inkább show-műsornak tekintették a látogatást,
mint küldetésnek. Engem eddig elkerült a történelem. Karol Wojtyła búcsújával
kezdődik. Egy ember búcsújával, aki olyan történelmi események részese
volt, amelyek úgy megváltoztatták a hazámat, és Európa is megváltozott
tőlük. Jó lélekként őrködött e metamorfózisok fölött, atyai pillantása
alatt semmi sem vehetett rossz irányt, nem borulhatott fel. Olyan volt,
mint a zárókő a modern kor egyre nagyobb nyomásának kitett bonyolult konstrukciójában,
a hagyomány gótikus boltívében. S most romba dől ez a mindannyiunknak menedéket
adó boltozat?
Lengyelországban részben igen, ebben egészen biztos vagyok. Kicsit
olyan itt a hangulat, mintha szakadék fölött egyensúlyoznánk, kitörés előtti,
hanyatló, soha el nem múló utolsó időket idéz. Úgy gondolom, a Pápa olyasvalaki
volt, aki reményt adott az embereknek, és aki előtt szégyenkeztek, Neki
valódi tekintélye volt, azt pedig nem a funkció, hanem a tisztséget betöltő
személy teremti. A lengyelek Vele együtt könyörögték ki a szabadságot és
a függetlenséget. Az általános fogalmak közösek voltak ebben az imában,
az ördög vezette tévútra a részleteit. Manapság egyre többen ünnepelnek
vasárnapi bevásárlással a szupermarketekben, és a szabadságot a fogyasztás
és a felhasználás szabadságaként értelmezik, amely valóban hatalmas, csak
éppen borzasztó szűkös. A Pápa többször figyelmeztetett arra, hogy ez az
értékrend szétszakítja a társadalmat összetartó kötelékeket, lelkileg teljesen
tönkretesz; de addigra már elvonta a figyelmünket az intimbetétek és fogkrémreklámok
színes mennyországa, meg azon vitatkoztunk, küldjünk-e hadsereget egy megszállt
országba. Beleestünk a gödörbe, s most, hogy már nincs velünk a magunk
erejéből kell kikecmeregni belőle, mert már szabad szemmel is tisztán látható,
hogy ez az út nem vezet sehova. Az én eszme nélküli nemzedékemnek valahonnan
erőt és ihletet kell merítenie ehhez. Ennek egyik forrása talán az Ő szózata
lehet, amelyet rendíthetetlen kitartással, bár egyre fáradtabb hangon ismételt.
Ilyenre még nem volt példa, hogy valaki az egész világ szeme előtt
haldoklik, minden televízió, újság és internetes portál közvetíti a fizikai
leépülését. Eltűnnek a keretekből a reklámok, vígjátékok, az akciófilmek
és a szórakoztató programok. A popkultúra üres világa teljesen védtelen
egy ilyen halállal szemben, nincs felkészülve arra, hogy valami tényleg
megtörténjen. A Pápa halála, gyengesége esztétikai sokként érte a világot,
ahol a média már degradálta a testet, áru-személy csomagolásnak tekinti,
ezért fiatalnak, feszesnek, napbarnítottnak és egészségesnek kell lennie,
különben az áru nem talál vevőre. Mekkora ellentétben állt ezzel a fájdalmas
görcsöktől, végelgyengüléstől kínlódó, de mindvégig eszméleténél lévő II.
János Pál, aki kétségbeesett harcot folytatott a szervezetével, ahonnan
már távozni készült az élet. Megmutatta nagyságát azzal, hogy a legnagyobb
kitartással viselte a test gyötrelmes sorvadását, amíg csak el nem jött
a vég.
A Pápa halála talán a vég kezdete, de az sincs kizárva, hogy a kezdet
kezdete. A világ tegnap újjászületett. Lehet, hogy nem vesz tudomást Karol
Wojtyła üzenetéről, mert túlharsogja a kereslet és a kínálat, a vétel és
az eladás hatalmas gépezete, amelyben egyre olcsóbb alkatrésszé válik az
ember, belevész a szerelmes dalok szirupos trilláiba. Vagy az is lehet,
hogy csak most figyel fel rá a világ, mert a halálával szembesülve tisztábban
és érthetőbben hallja, és egyszer csak elszégyelli magát, döbbenten nézi
a kezében tartott tárgyakat.
Huszonkét éves vagyok, és még soha életemben nem éreztem magam ennyire
embernek. Tegnap megszületett számomra a történelem.
ABAI TÍMEA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
MASŁOWSKA, Dorota
Lengyel-ruszki háború a vörös-fehér lobogó alatt
Európa, 2003
„Lengyel-ruszki háború a vörös-fehér lobogó alatt”
(részlet)
Magyar Lettre Internationale, 48
|