Mario Vargas Llosa
Európa és a nacionalizmus
Extemporalitás
Az iraki háború körül heves vita támadt az európai kormányok között.
Néhányuk támogatta az USA egyoldalú katonai akcióját, mások a támogatásukat
a Biztonsági Tanács határozatának elfogadásától tették függővé. Megint
mások persze mindenestül ellenezték az Irak elleni megelőző csapást. Giscard
d’Estaing többekkel együtt veszélyesnek találta az Európán belüli nézeteltérést
egy egyesült európai szövetség kiépítésére nézve, és azt állította, hogy
a közös álláspont hiánya csökkentheti vagy akár semmissé is teheti az Európai
Unió befolyását az iraki konfliktus végső rendezésére.
Én nem vagyok hajlandó pesszimistán szemlélni ezt, és meggyőződésem,
hogy az európai kormányok közötti éles véleménykülönbségek ebben az esetben
természetes és egészséges kifejeződései az európai realitásnak. Az
Európai Unió nem tagadhatja a politikai és társadalmi különbségeket, amelyek
szükségképpen fennállnak eltérő népek és nemzetek laza szövetségén belül.
Ha ezt tenné, éppen a lényegét tagadná ennek az új szövetségnek, azt, hogy
ez sokféle hitvallás, faj, tradíció, nyelv és doktrína együttélése a demokrácia,
szabadság és jog zászlaja alatt. Ha az Unió koherens entitás akar lenni,
meg kell mutatnia elkötelezettségét a sokféleség, tolerancia, dialógus
és vita mellett egy mindig tünékeny igazság keresése során. Elkerülhetetlen,
hogy valamikor a jövőben, amikor az Unió egy teljesen szinguláris fennálló
testületté válik egyetlen kormánnyal, a hivatalos szinten egyetlen hangon
fog megszólalni, különösen nemzetközi ügyekben. De még akkor is fontos
lesz odafigyelni a kisebbségi és másféle hangokra, és úgy árnyalni a hivatalos
diskurzust, hogy tükrözze az eltérő hangok meglétét. Az egyetértés ritkán
eredendő vagy eredendően demokratikus tanácskozások eredménye. Az európai
szolidaritásra az egyetlen igazi veszélyt csak a demokratikus alapelveknek,
vagyis annak elutasítása jelentene, amit Isaiah Berlin ellentmondó igazságoknak
nevezett.
Friedrich Hayek azt írta Út a szolgaság felé című művében (1944/45-ben),
hogy a nacionalizmus és a szocializmus a két legfőbb veszély a civilizációra
nézve. Mára biztosan úgy módosítaná az álláspontját, hogy a szocializmust
a vallási fundamentalizmussal vagy fanatizmussal helyettesítené be.
A szocializmus, amelyre Hayek utalt, annak marxista változata
volt, a kapitalista kizsákmányolás álcájának bélyegzett liberális demokrácia
halálos ellensége. A marxisták véget akartak vetni a termelési eszközök
magántulajdonának, kollektivizálni akarták a földet, államosítani a vállalkozásokat,
centralizálni és tervezni a gazdaságot és intézményesíteni a proletárdiktatúrát
mint első lépést az eljövendő osztály nélküli társadalom felé. De a marxista
szocializmus nagyjából eltűnt, amikor a Szovjetunió felbomlott, és Kína
áttért az egypártrendszerű autoritárius kapitalizmusra. A berlini fal leomlása
lett mintegy a sírfelirata.
A létező szocializmus, a demokratikus társadalom szerencséjére,
kitűnő egészségnek örvend, és már nem is szocialista a szó marxista értelmében.
Elfogadta, hogy a magánvállalkozás nagyobb foglalkoztatást és gazdagságot
tud teremteni egy piacgazdaságban, és a politikai pluralizmus, a szabad
választások és a jogállamiság elszánt védelmezője. A szocializmus nem ideologikus
többé, csak morális és pragmatikus. A forradalomra való készülődés
helyett a jóléti állam védelmezője, a munkanélküliek, az idősek és a védtelen
kisebbségek szociális támogatásának állami politikáját képviseli, és igyekszik
azt, amit a piac hibájának tart, a gazdagság pénzügyi politika útján való
újraelosztásával korrigálni. Ez a gazdasági és szociálpolitika sokszor
nem sokban különbözik attól, amit a liberálisok, sőt olykor a konzervatívok
is javasolnak. Valójában nehéz volna napjainkban jelentős különbségeket
találni Tony Blair Angliában és José Maria Aznar Spanyolországban képviselt
politikája vagy a Helmut Kohl kereszténydemokrata és az őt felváltó Gerhard
Schröder szociáldemokrata politikája között Németországban. Ez a szocializmus
nem ellensége, hanem lényeges komponense a demokratikus kultúrának a modern
világban.
A nacionalizmus azonban ellenséges marad, ha nem is olyan explicit
módon, mint annak idején, amikor Hayek megfogalmazta a kijelentését, a
hitleri nácik, Mussolini fasisztái vagy a spanyol francoizmus ijesztő alakjában.
A mai nacionalizmus már nem olyan célratörő vagy a szélsőjobboldal felé
hajló; inkább rafinált és elpusztíthatatlan sokfejű szörnyeteg. Bár
sok optimista azt hitte, hogy a versengő nacionalizmusok által kiváltott
katasztrofális világháborúk után kitikkad, elsorvad, vagy legalábbis csak
a nyugati politikai élet peremén vegetál tovább a parlamentben jelen sem
lévő kis csoportocskákban, a nacionalizmus észrevehetően újraéledt, kettéosztotta
Csehszlovákiát, és kirobbantotta a jugoszláv katasztrófát; Slobodan Miloąević
a szerb nacionalista hullámot abszolút hatalomra vitte, darabokra szaggatta
az országot egy rasszista, népirtó háborúban, amely közel kétszázezer ember
halálát okozta Európa szívében. Csecsenföldön a szembenálló nacionalizmusok
összecsapása még mindig leírhatatlan vérontás okozója a nemzetközi közvélemény
vészes, hogy azt ne mondjam cinkos hallgatásának leple alatt, ami ezt a
szerencsétlen régiót borítja.
Spanyolországban erős nacionalista mozgalmak fenyegetik Katalóniában
és Baszkföldön (vannak más, kevésbé életképesek Galiciában és a Kanári-szigeteken
is) az állam szuverenitását, amelyet ki is kezdenek (némelyek békésen,
mások erőszakos eszközökkel). De ez a jelenség fellép olyan országokban
is, ahol úgy látszott, hogy a nacionalizmus már nem rúgott labdába. Az
Egyesült Királyságban a Skót Nemzeti Párt sokáig csak folklorisztikus csökevénynek
tűnt színes szoknyában és dudával. Ma ez a második legjelentősebb politikai
erő Skóciában, ahol Nagy-Britannia történetében először az derül ki a felmérésekből,
hogy a skótoknak majdnem a fele a függetlenség mellett volna. A Front
National meglepő zavart idézett elő a legutóbbi elnökválasztás során, amikor
Le Pen került Lionel Jospin helyére a második fordulóban Jacques Chirac
ellenfeleként. Ausztriában Jörg Haider ún. Szabadság Pártja a szavazatok
majdnem egyharmadát megszerezte a közelmúltban, és ezzel bekerült a kormánykoalícióba,
és most megint benne van a kormányban. Olaszországban bár visszafogottabban
és valamelyest kisebb elánnal, Umberto Bossi nacionalista mozgalma, a Lombard
Liga nem mondott le Padánia ábrándjáról, arról a tervéről, hogy szétszakítsa
az országot, leválasztva északi részét a többiről.
Azzal fognak vádolni ilyen példák után, hogy a nacionalizmus
címke alatt nagyon különféle színű tojásokat teszek ugyanabba a kosárba:
tyúktojást, galambtojást, strucctojást és még gyíktojást is. Mind egyforma
volna? A nacionalizmusról szólva a legnagyobb nehézség abban a körülményben
rejlik, hogy ez a protoplazmaszerű doktrína sok különböző köntösben áll
elő újra meg újra, de titkos gyökere ott van mindeme sokféleség mögött;
nem a járulékai, hanem a lényege jelent kihívást a demokratikus kultúra
számára, és ezt a lényeget szeretném leírni. A mexikói PRI, az Intézményesült
Forradalmi Párt vezetőjétől idézték azt a mondatot, amely ennek a képződménynek
az ideológiai tartalmát volt hivatva leírni, és amely ebben a megfogalmazásban
a mexikói komikus, Mario Moreno „Cantinflas” szájából is elhangozhatott
volna: „ A PRI nem a jobboldalon, nem a baloldalon, hanem az ellenkező
oldalon áll”. Hasonló zagyvasághoz kell folyamodnunk, ha az új nacionalizmust
az ismerős jobb-bal felosztáson belül akarjuk elhelyezni. A nacionalizmus
könnyen jár ide-oda e két ellentétes oldal között, időnként radikális vonásokat
ölt, mint Spanyolországban az ETA vagy a Terra Lliure, vagy az IRA Észak-Írországban,
vagy konzervatív vonásokat, mint a baszk PNV (Partido Nacionalista Vasco)
vagy a Catalán Convergencia i Unió. Sokszor alkalmaz balos retorikát, amikor
ellenzékben van, hogy aztán jobbra tolódjon, amint megragadja a hatalmat,
ez történt az algériai FNL-lel éppúgy, mint a legtöbb arab nacionalista
mozgalommal.
Természetesen nem feledkezem meg az óriási szakadékról, amely
a terrorizmus gyakorlatát űző nacionalizmusokat elválasztja a legális kereteken
belül maradó és az erőszaktól tartózkodó nacionalizmusoktól. Persze, hogy
egy dolog békésen védelmezni egy eszményt, jogi kereteken belül és választási
küzdelmekben, és teljességgel más dolog bombákat robbantani autókban, gyilkolni
és embert rabolni. Az egyik oldalon olyan gyakorlatról van szó, ami lehetővé
teszi a társas együttélést, a másik oldalon olyan gyakorlatról, amely ezt
vérfürdőbe fojtja, ahogy Boszniában vagy Koszovóban történt, és történik
azóta is a Csecsenföldön. De anélkül hogy lebecsülném a békés eszközök
és a törvényesség melletti elköteleződést azoknál a mozgalmaknál, amelyek
elutasítják a direkt akciókat, és a választások útját járják, meg kell
mondanom, hogy a valamennyiüknél – békéseknél és erőszakosaknál egyaránt
– közös hitek és állítások alapvető készlete teszi lehetővé, hogy megmondjuk,
lényegében nacionalista-e egy politikai mozgalom.
Tudatosan használtam a hitek és állítások terminusokat az eszmék
helyett. Minden nacionalista doktrína centrumában ott van a hit aktusa,
nem a történelem és a társadalom egy ésszerű vagy pragmatikus felfogása,
hanem a hitnek egy kollektív aktusa, amely egy mitikus entitást – a nemzetet
– transzcendens attribútumokkal ruházza fel, amelyeket nem érintenek a
körülmények és a történelmi esetlegességek, amely megőriz egy koherenciát,
homogeneitást és szubsztanciális egységet alkotóelemei között még akkor
is, ha ez az egység láthatatlan és a fikciók birodalmába tartozik.
Egy metafizikai esszencializmus a nacionalizmus legfőbb alkotórésze:
egyének nem létezhetnek a elválasztva a nemzettől, az anyatesttől, amelyből
születtek. Identitásuk, ami kulcsfogalom a nacionalista retorikában, élteti
őket szociálisan, kulturálisan és történetileg; a nemzet manifesztálódik
a nyelvükben, a szokásaikban, amelyeket gyakorolnak, a történelmi viszontagságokban,
amelyekben osztoztak, éppúgy, mint bizonyos esetekben a vallásukban, az
etnikai vagy faji hovatartozásukban, a fejformában vagy vércsoportban,
amely adatott nekik Istentől vagy a sorstól.
Egy tökéletesen homogén és egységes közösség utópikus víziója
darabokra hullik, amint egybevetjük a hétköznapi valóságban élő tényleges,
konkrét nemzetekkel: mindegyik többé-kevesebbé szembeszökő heterogeneitást
mutat faji, szociális és kulturális vonásaiban. A „kollektív identitás”
– a „nemzeti identitásról” nem is szólva – gyakran alapul a viktimizáltság
érzésén, történelmi sérelmek, politikai és társadalmi bitorlások hosszú
listáján, amit egy hódító hatalom vagy egy másik hatalom követett el, amely
tönkre akarta tenni, meg akarta fertőzni, degradálni akarta a viktimizált
nemzetet, de sikertelenül. A hódító kegyetlen és szakadatlan népirtó bűnei
ellenére, amelyeket évszázadokon át követett el ellene, a nemzet fennmarad,
folytatva ellenállását, megőrizve lényegét, hűségesen az ősi forrásokhoz,
érintetlen lélekkel várva az időt, amely visszaadja szuverenitását és szabadságait,
amelyektől megfosztották.
Természetesen a sérelmek ilyen listája valamilyen történelmi
tényekből merít. De hiba volna azt hinni, hogy a múltbeli erőszak és bántalmazás,
amit erősebb népek követtek el a gyengébbek ellen, tényleg igazolnák a
nacionalizmust. Ha így volna, a nacionalizmus úgy terjedhetne, mint valami
járvány bolygónk minden szögletében. Létezik olyan ország, amely ne tudna
felpanaszolni történelmi sérelmeket? Nincs olyan társadalom, amely
visszatekintve szemügyre véve a múltját ne tudna találni bűnöket és gaztetteket,
amelyeket horizontálisan – társadalmak, népek és nemzetek – követtek el
egymás ellen, és vertikálisan – erős egyének és osztályok követtek el védtelen
osztályok, csoportok és egyének ellen az adott társadalmon belül. Megvonva
a történelmi egyenleget nem kétséges, hogy az andalúziaiaknak, extremenoknak
és kasztíliaknak kevesebb intoleranciát, arroganciát és gaztettet kellett
elszenvedniük a hatalmasoktól, mint a baszkoknak, katalánoknak vagy a galíciaiaknak.
De csak a nacionalizmus látja ezeket a történelmi egyenlőtlenségeket örökletesnek
és kollektívnek, mint az eredendő bűnt.
A nacionalizmusnak szüksége van a történelmi sérelmekre, hogy
igazolni tudja áldozat voltát egy közös igazságtalanságban, amelyért csak
az elveszett függetlenség helyreállítása adhatna elégtételt, amely sok
esetben nem is volt meg soha, a szuverenitásé, amelyet gyakorta politikai
célzattal kreálnak. Szükség van ezekre a sérelmekre a nemzeti egység állítólagos
romlásának magyarázatára – a nyelv, a kultúra, az intézmények sokszor még
a faj területén is –, és hogy igazolják azt a politikát, amelyet be akarnak
vezetni, amint megszerezték a hatalmat, hogy helyreállítsák a nemzet tisztaságát
és integritását, amelyet megzavartak az idegen uralom évszázadai.
Katalónia és Baszkföld, az előbbi inkább, mint az utóbbi, kétnyelvű
társadalmak, ahol majdnem mindenki, aki katalánul beszél, és baszkul beszél,
beszél spanyolul is. Ez a különlegesség valójában előny, ami a baszkoknak
és a katalánoknak két kultúrában és hagyományban biztosít honosságot, amelyet
egyaránt birtokolnak. Ennek a kulturális ténynek az elismerése azonban
kényelmetlen helyzetbe hozná a nacionalistákat, mert arra kényszerítené
őket, hogy vizsgálják felül a nyelvi homogeneitásra és kulturális egységességre
vonatkozó alapvető posztulátumukat, és olyan kulturális és oktatási politikát
tervezzenek, amely számításba veszi és fejleszti ezt a kétnyelvűséget.
Előre megmondható, hogy a hatalmon lévő nacionalisták a Katalóniában
és Baszkföldön megfigyelhető kulturális helyzetet egy történelmi gaztett
számlájára írják: annak tulajdonítják, hogy az „imperialista” kormányok
üldözték a nemzeti nyelvet és kultúrát. A „nyelvi normalizálás” politikája
korrigálni akarja az ilyen múltbeli méltánytalanságokat, helyreállítva
a katalán és a baszk nyelv fölényét, amelyet erőszak folytán veszítettek
el. A gyakorlatban azonban ennek a múltbeli igazságtalanságnak a
korrigálása egy hasonló méltánytalansággá alakult: a kasztíliai nyelv diszkriminálásába
és betiltásába Katalóniában és Baszkföldön, és a katalán és a baszk nyelv
kívánatos nyelvként való előírásába az iskolákban és a közigazgatásban.
Az ilyen politika elkerülhetetlen minden önmagához hű olyan nacionalista
kormánynál, amely a nemzetről alkotott felfogásából kiindulva igyekezni
fog ezt a fikciót valóra váltani. A „pozitív diszkrimináció” vagy „normalizálás”
(csodálatos eufemizmus) saját dinamikájánál fogva időnként kitér majd annak
az üdvös és ésszerű folyamatnak a medréből, amelybe a felsőbbség terelni
szándékozik. Nem fér hozzá kétség, hogy sok baszk nacionalista, aki békeszerető
és jószándékú, rémülten hőkölt vissza nemrégiben, amikor tudomására jutott,
hogy egyes baszk elemi iskolákban vagy ikastolákban azoknak a gyerekeknek,
akik spanyolul mertek beszélni a baszk helyett, kövekkel telirakott zsebbel
kellett körbejárkálniuk büntetésből. Talán akkor is őszinték voltak, amikor
azt mondták, hogy egy fecske nem csinál tavaszt, és egyes funkcionáriusok
túlzó buzgalmát nem kell az autonóm kormányzati politikával azonosítani.
Valójában azonban a legtöbb nacionalista békés szándéka ellenére
ebben az ideológiában és az emberiségről, társadalomról és történelemről
alkotott képében benne van az erőszak magva, amely elkerülhetetlenül kicsírázik,
ha átjárja a kormány tevékenységét, ha a kormány igyekszik helyreállítani
azt, amit Benedict Anderson „elképzelt közösségnek” nevez, a kulturálisan,
nyelvileg és társadalmilag integrált illuzórikus nemzetet. Fernando Savater
ezt így magyarázza: „A totalitarizmus a másik megsemmisítő tagadása, nem
pedig a politikai ellenféllel szembeni ellenérzés. Az ETA számára az egyedüli
elfogadható baszkok – azaz nem száműzni vagy likvidálni valók – az ilyen-olyan
nacionalisták, akár azok, akik tévedésből elfogadták az Autonómia Nyilatkozatot,
a hősök, akik elutasították kezdettől fogva, és a megtértek, akikben lassan-lassan
világosság gyúlt. Az összes többi mostanában felbíztatott spanyol-bérenc,
aki a baszkok közé vegyül, és akiknek a rendíthetetlen társadalmi üldözése
kívánatos, és akiknek a politikai pártjaival mindenfajta megegyezés tilos:
exeunt omnes.”
Az igazi történelem nem fér össze vagy csak nagyon fájdalmasan
a múlt nacionalista változatával; ezért aztán elkerülhetetlen, hogy a nacionalizmus
átigazítsa, a tényeket megszépítve vagy eltorzítva, ezt a történelmet a
saját céljai szolgálatára, megalapozására. Egy nélkülözhetetlen alapmű
– Jon Juaristi El Bucle melancólico című könyve – árnyaltan és bőségesen
dokumentálja, hogyan válik fikcióvá a történelem a baszk nacionalistáknál.
A legtöbb vers, ének, regény, cikk és memoár, amelyeket Juaristi vizsgál,
nem bír komoly irodalmi értékkel, és nem lép túl a helyi látókörön (az
egyetlen kivételt Unamuno esszéi jelenthetnék). De a szerző feltárja a
szentimentális, vallási és ideológiai anyagok egész tárházát, amelyek megmutatják
a nacionalizmus lényegét általában és az ETA terrorizmusét különösen.
Juaristi úgy határozza meg a melankóliát, mint olyan dolgok iránti
nosztalgiát, amelyek soha nem is léteztek, a rendíthetetlen vágyakozás
állapotát mindenért, ami elveszett és nagyszerű, szépség és igazság, egészség
és harmónia; egy elveszett paradicsom. Ha ez a paradicsom soha nem is létezett,
a képzelet rettenetes és pompás eszköze mégiscsak kitölti az élet üres
helyeit a gyávaság, nagyvonalúság, félelem vagy ostobaság által megkívánt
fantazmagóriákkal.
A nacionalista ideológiák által hirdetett igazságok nem racionálisak:
dogmák, a hit aktusai. Mint az egyházak, a nacionalisták sem folytatnak
dialógust, szentté avatnak vagy kiközösítenek. A nacionalizmus közelebb
áll az ösztönhöz és a szenvedélyhez, mint az intellektushoz, közelebb az
irodalomhoz és a valláshoz, mint a filozófiához vagy a politológiához;
versek és regények használhatóbbak a megértéséhez, mint történelmi vagy
szociológiai kutatások. Benedict Anderson például az Imagined Communities
(Képzelt közösségek) címen a nacionalizmusról írott tanulmányában a fülöp-szigeteki
José Rizal, a mexikói José Fernandez de Lizardi és az indonéz Mas Marco
Kartodrikromo regényeit vizsgálja, hogy nyomon követhesse a nemzet eszméjének
fejlődését, amely a nemzeti mozgalmakat hajtotta Európának ezeken a régi
gyarmatain Ázsiában és Amerikában.
De még ha a nacionalista ideológia híján van is az objektív valóságnak,
és önmaga magyarázatához szisztematikusan elferdített történelmi leírásokra
szorul is, a sérelmek, igazságtalanságok és frusztrációk, amelyek tényleg
elkeseríthetnek egy társadalmat, persze nagyon hasznosak a saját tüzük
élesztgetésére.
Úgyhogy még ha Baszkföld nem is lett volna kitéve a múltban, és különösen
a Franco-rezsim idején vegzálásoknak és a baszk nyelv és a helyi hagyományok
elleni tűrhetetlen tiltásoknak, a nacionalizmus akkor is virágzott volna,
mert a talaj, amelyből fakad, és az anyag, amely táplálja, az emberek legbenső
szubjektivitásában létezik. A nacionalista érzelmek sokszor valamilyen
elégedetlenség varázserejű hívószavára fakadnak fel, és az egyes kisebbségek
– a nacionalista pártok – saját javukra tudják ezeket becsatornázni, amikor
részt követelnek maguknak a politikai hatalomból.
Amit Juaristi Freud nyomán „melankóliának” nevez, a nacionalizmust
tápláló, kiváltó kezdő impulzust, Karl Popper „a törzs hívó szavának” való
engedésként határozza meg, emberi lények érthetetlen szembeszegüléseként
az individuális szabadságból fakadó kockázatok és kötelezettségek vállalásával
járó felelősséggel. Durkheim azt állítja, hogy minden kollektivista ideológia,
mint a nacionalizmus is, abból származik, hogy a hagyományos hierarchiák
és társas, rokoni kötelékek meggyengülnek a bürokratikus centralizálás
és az ipari fejlődés által megkívánt racionalizálás követelményei miatt.
A preindusztriális közösségek vagy törzsek által nyújtott érzelmi és társas
biztonságtól megfosztva az emberi lények a nemzethez tartozást magasrendű
értéknek tették meg, és felmagasztalták azt a különleges kiváltságot, hogy
rég meghalt, ma élő és eljövendő lények ontológiailag koherens kiválasztott
és exkluzív dinasztiájához tartozhatnak.
Elie Kedourie, a téma egyik legérzékenyebb elemzője azt tartja,
hogy a nacionalizmus Kantnak a szabad individuum „önrendelkezéséről” szóló
elméletéhez kapcsolódó deviáns tanításból született. Azt állítja, hogy
Fichte ezt az eszmét helyettesítette be a nemzetek önrendelkezésének tételével,
amely eszme aztán viszonzásul identitást nyújt az egyéneknek. Herder pedig
akaratlanul is kiteljesítette ezt a fogalmat a kultúráknak és nyelveknek
mint a nemzetek fundamentumának buzgó védelmezésével. Kedourie szerint
ezt az utat követik a modern nacionalista tanok.
Ernest Gellner azt mondja, hogy „a nacionalizmus találja ki a
nemzeteket, nem pedig fordítva”. A nacionalizmus szerinte az ipari társadalom
jellegzetes terméke, szelektíven használja fel a kultúrák eleve meglévő
burjánzó televényét minden ország centrumában, átalakítja azt radikálisan
és mesterségesen, feltámasztva holt nyelveket, feltalálva tradíciókat és
helyreállítva egy „fiktív őseredeti tisztaságot”.
Mérsékelt, sőt békés nacionalista pártok megléte, vitathatatlan
demokratikus érdemekkel is rendelkező nacionalisták megléte, akik a törvényes
kereteken és a józan ész határain belül kívánnak maradni, mit sem változtat
azon a centrális tényen, hogy ha a nacionalizmus koherens, és levonja a
legvégső konzekvenciákat a leglényegét kitevő irracionális alapelvekből,
akkor előbb vagy utóbb intoleránssá és diszkriminálóvá válik, nyílt vagy
burkolt rasszizmust is magában foglal. Más nem jöhet ki belőle. Mert a
homogén, etnikailag, kultúrájában és olykor vallásában is tiszta nemzet,
amit a nacionalizmus állítólag vissza akar állítani, és amiből inspirációját
meríti, soha nem létezett – vagy ha mégis, akkor eltűnt a történelem ködében
– meg kell teremteni, rá kell erőltetni a valóságra, és ennek egyetlen
eszköze csak az erőszak lehet.
**
A nacionalizmus pusztító hatása jól látható a kultúrában. Ha az eme
kollektív absztrakcióhoz, a nemzethez való tartozás a legfőbb érték, és
ennek megfelelően ítélik meg a művészetet és az irodalmi műveket, mit várhatunk
egy ilyen zavaros és nevetségesen ostoba mércétől? A nacionalista nézőpont
el fog utasítani vagy le fog becsülni minden olyan szellemi alkotást, amely
a helyi értékeknek, mindannak a magasztalása és előtérbe tolása helyett,
ami regionális, nemzeti, folklór jellegű, inkább lenézi, kifigurázza vagy
egyszerűen minimalizálja ezeket egy kozmopolita vagy univerzalista szemlélet
felől. Egy nacionalista számára a tiszteletre méltó irodalmi művek szükségképpen
megerősítik a kollektív identitásra vonatkozó nacionalista előítéleteket.
A gyakorlatban ez a regionális vagy folklorisztikus és provinciális művészet
előmozdítását jelenti. Ez volt a nacionalista kultúrpolitika következménye
mindig és mindenütt. Ezért van az, hogy a nacionalizmus nem hozott létre
semmi említésre méltót az irodalomban és a művészetekben, és ezért van
az, ahogy Ernest Gellner mondja, hogy „ a nacionalizmus prófétái
sosem jártak az élen ott, ahol az észt osztogatták”.
Szeretném megemlíteni Arcadi Espadát, egy katalán újságírót,
aki Against Catalunya (Katalónia-ellenesség) című könyvében leírja személyes
tapasztalatait, amelyeket fiatalon szerzett a francoizmus utolsó éveiben,
belülről való részvételét abban a Katalóniában, amely áttérőben volt
a fasizmusról a demokráciára, és amelyet végül elszegényít – hogy
azt ne mondjuk tönkretesz – egy olyan nacionalizmus, amely az elmúlt 25
évben döntő irányítást szerzett a kulturális és a politikai élet felett.
Espada könyve nem támaszkodik ideológiai érvekre. Bemutatja a
kritikus gondolkodás lassú elfojtódását egy olyan légkörben, ahol bárkit
meg lehet vádolni „Katalónia-ellenességgel”, és ki lehet tenni egy olyan
erkölcsi démonizálásnak, hogy csak nagyon kevesen mernek szembefordulni
a nacionalisták által kikényszerített mítoszokkal és tabukkal. Az ilyen
láthatatlan cenzúrának köszönhetően sok téma érinthetetlenné vált, tények
a felismerhetetlenségig eltorzultak, úgyhogy nem lehetett beszélni arról,
hogy sok katalán fasiszta állásokat töltött be a polgárháború után és a
Franco-féle diktatúra idején, vagy a bevándorlók társadalmi és gazdasági
helyzetének realitásairól, arról, hogy a katalán lakosság jelentős százaléka,
aki nem beszél katalánul, de ott él és dolgozik, és a munkájával immár
két vagy több nemzedék óta hozzájárul Katalónia jólétéhez. Férfiak és nők
hatalmas szegmense nincs képviselve a Generalitat nacionalista kormányában;
egyre inkább fantom státuszba szorították vissza őket, kulturális páriákká
tették, és ontológiailag még tovább fogynak, mivel Catalunya eszméje választás
elé állítja őket: vagy integrálódnak vagy pórul járnak. Arcada Espada könyve
számtalan apró példán mutatja meg egy nacionalista kultúrpolitika provincializmusát
és abszurditását, amelynek eltökélt célja, hogy táplálja azt az „identitást”,
amelyet mesterségesen meg akar teremteni. Az Espada tanúságtétele nyomán
– akárcsak Félix de Azúa újságcikkeinek kirohanásaiból vagy Aleix Vidal-Quadras
politikai eszméiből – kirajzolódó kép megmutatja, milyen károkat okoz a
nacionalizmus egy olyan régióban, amely valamikor a legkulturáltabbnak
és a leginkább európainak számított Spanyolországban, és lassan visszaesik
kulturálisan egy olyan doktrína miatt, amely ragaszkodik ahhoz, hogy mindenüvé
kiaggassa a táblát: „Csak katalánoknak!”. És mégcsak nem is minden katalánnak,
csupán azoknak, akik beleillenek a nacionalista profilba. Az összes többi
nem igazi katalán, mert nem érdemes rá. Azon gondolkodom, vajon Arcadi
Espada leírása alkalmazható-e többé-kevésbé Baszkföldre és annak nacionalista
fanatizmusára is.
Én nem vagyok sem pesszimista, sem hivatásos optimista. Meggyőződésem,
hogy az intellektuális feladat ma – persze nem a művészetben – a realizmusra
való törekvés. És a realitás kényszeríti ki azt a megfontolást, hogy a
nacionalizmus – vagy ha úgy jobban tetszik, a különféle nacionalizmusok
– a legfontosabb probléma, amellyel Spanyolországnak szembe kell néznie,
és az egyik legnagyobb akadály, amelyet Európának le kell küzdenie, hogy
eljusson a demokratikus elvek alapján egy valódi integrációhoz.
A nacionalizmus irracionális – és nem tárgyalóképes, nincs megszelídítve,
csak ösztökélni lehet, mint a bikát a dárda hegyével, ideológiai és politikai
engedményekkel és tranzakciókkal; ezeket is állandóan kikezdik, hogy többet
követeljenek. Ez a csillapíthatatlan étvágy hozzátartozik a természetéhez.
Spanyolország 1978-as alkotmánya csodálatraméltó erkölcsi és törvényhozói
erőfeszítés volt arra, hogy Spanyolországot demokratikus és pluralista
társadalommá alakítsák, az alkotmányozó alapító atyák egyikének, Gregorio
Peces Barbának a szavaival „nemzetek és régiók nemzetévé”. Az alkotmány
szövege elismeri Katalónia, Baszkföld és Galícia jogát arra, hogy „nemzetek”
legyenek, nem pusztán „régiók”, a legkevésbé korlátozott szabadságot nyújtva
nekik arra, hogy fejlesszék és műveljék nyelvüket és kultúrájukat, közigazgatási,
gazdasági, oktatási és politikai rendelkezési előjogok széles körét is
biztosítja számukra. Sokan azt gondolták, hogy az autonóm státusz ártalmatlanná
teszi a centralizmussal való visszaélésről szóló nacionalista vádaskodások
puskaporos hordóját, és a közvélemény széles köreit tudja megnyerni Katalóniában,
Baszkföldön és Galíciában ennek az alkotmányban felvázolt decentralizált
és pluralista Spanyolországnak. Több mint 25 év elmúltával nyilvánvaló,
hogy ezek az illúziók nem igazolódtak be. A nacionalista mozgalmak egyáltalán
nem fejlődtek vissza, inkább tovább erősödtek, és még mindig az igazságtalanságok
és halogatások, előítéletek és diszkriminálások ugyanazon listáját lobogtatják
a spanyol kormánnyal szemben, amelyet továbbra is idegennek és ellenségesnek
tekintenek. Úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna, mintha az 1978-as
alkotmány és az autonómia törvénybe iktatása semmi többet nem jelentene
Katalónia, Baszkföld és Galícia szempontjából, mint a maszkok lecserélését,
amelyek mögött a demokratikus Spanyolország, mint előtte a diktatorikus,
francóista Spanyolország folytathatja az elnyomást és diszkriminációt
saját „belső gyarmataival” szemben. Ez nyilvánvalóan őrült képzelgés.
De ha egy rögeszmét a szavazók többsége támogat, mint Katalóniában és Baszkföldön
vagy a szavazók jelentős része, mint Galíciában, akkor nyugtalanító politikai
realitássá válik.
Az a tény, hogy a megelőző törvényhozói ciklusokban a választási
eredmények arra kényszerítették előbb a PSOE-t (a Spanyol Szocialista Pártot),
aztán a PP-t (a Néppártot), hogy a parlamenti képviselettel rendelkező
nacionalista pártokkal próbáljon koalícióra lépni, hogy kormányt tudjon
alakítani, annak a reménynek adott tápot, hogy az ilyen szövetségek eltéríthetik
ezeket a pártokat végső céljuktól – a függetlenség kivívásától –, és arra
késztetheti őket, hogy felelősséget vállaljanak a kormányzásban, és ily
módon megnyerhetők lesznek előbb a gyakorlatban, aztán elméletben is a
pluralista Spanyolország eszméjének. Sajnos nem így történt. A nacionalisták
odaadták a szavazataikat a kormányzó pártnak, hogy segítsenek neki talpon
maradni, de nem vettek részt vele együtt a kormányzásban, hanem arra használták
így szerzett kiváltságos helyzetüket, hogy nyomást gyakoroljanak a központi
kormányra, engedményeket csikarjanak ki, és saját célkitűzéseiket kövessék
tántoríthatatlanul. Ami teljesen rendben van: így működik a demokrácia.
Mégis nyilvánvaló, hogy a periférikus nacionalistáknak a körülményekből
adódó parlamenti szövetsége az ún. „etatista” pártokkal (szörnyű kifejezés
egyébként, amelyet már a hangzása is diszkreditál) egy jottányit sem vett
el azoknak a pártoknak a politikai meggyőződéséből, akik a legális keretek
között munkálkodnak a szélsőségesek harsogása és őrjöngése nélkül, de fáradhatatlanul
a végső cél elérésén egy finomabb retorikai mázzal bevonva – amit önrendelkezésnek
hívnak –, de a régi jó kasztíliai nyelven nem mást jelent, mint Spanyolország
felbomlasztását.
Nem hiszem, hogy Spanyolországnak ez a felbomlása bekövetkezik,
és nem is akarom, hogy bekövetkezzék. Ha Spanyolország szétrobban egy csomó
független nemzetre (hányra? háromra? négyre?), nem lesz nagyobb a szabadság,
nem javul az élet minősége, nem gazdagodik a kulturális tevékenység; nem
lesz több fejlesztési- és munkalehetőség. Mindezeknek a területeknek
az általános elszegényedése következne be, bizonytalan (vagy kimondottan
sötét) kimenetelű társadalmi és politikai megrázkódtatások kíséretében.
Igaz, hogy Csehszlovákia felbomlasztása nem hozta a világ végét a szlovákokra,
akik előidézték, csak több középszerűséget jelentett egy autoriter és korrupt
áldemokráciában Vladimir Mečiar nacionalista kormánya alatt. Másfelől Jugoszlávia
szétrobbanása, amelyet a szerb, horvát, bosnyák és koszovói nacionalisták
váltottak ki, több mint kétszázezer halottat eredményezett a Balkánon,
valamint leírhatatlan kulturális és anyagi veszteséget. Ahelyett, hogy
csillapítaná bizonyos politikai testületek hatalomvágyát a nacionalista
eszmények tetőződése Spanyolországban, nem támogatná, inkább visszavetné
a demokratikus kultúrát Katalóniában, Baszkföldön és Galíciában. Azokon
a területeken, még ha a nacionalizmus a szavazatok viszonylagos többségét
nyeri is el, óriási népesség él, lehet, hogy abszolút többségben, amely
nem veszi be a propagandát és a nacionalista retorikát; az ő szolidaritásuk
vagy lojalitásuk saját környezetükhöz, szűkebb pátriájukhoz nem lesz kisebb
attól a ténytől, hogy spanyolnak érzik magukat, és továbbra is oda akarnak
tartozni Spanyolországhoz, ehhez a nagy múltú országhoz, a közös
hazához, egy több fajú és több kultúrájú országhoz olyan állampolgárokkal,
akik részt vállalnak viszontagságaiból, reményeiből, veszteségeiből és
felépüléséből. Ezek a katalánok, baszkok és gallegók, akik továbbra is
spanyolok akarnak maradni, óvatosan vesznek részt a nacionalizmusról folyó
vitában, egy furcsa diskurzusban, ahol a nacionalisták túlharsognak majdnem
minden más hangot. Ezek bátor kisebbségek, akik nem hagyják magukat megfélemlíteni,
még ott sem, ahol az ETA terrorizmus kegyetlenül lecsap rájuk. Sokan
nem tudják elérni, hogy meghallgassák nacionalizmus ellenes érveiket, mert
a politikai helyzet óvatosságra int – Baszkföldön felemelni a szavukat
az életükbe kerülhet – , vagy mert úgy érzik, hogy lefegyverzi őket a nacionalisták
által oly sikeresen bevetett morális fenyegetések légköre: mindenki, aki
bírálja a periférikus nacionalizmusokat, automatikusan „spanyol nacionalistává”
vagy ennek valamilyen szinonimájává, reakcióssá vagy fasisztává válik,
ami megintcsak egy újabb rögeszme. Ez az erkölcsi zsarolás sok baszkot
és katalánt elhallgattatott már. A „spanyol nacionalisták” nevezetű
abszurditás ma Spanyolországban jelentéktelen szélsőjobbos csoportok pozíciója,
akik mögött nincs szavazói háttér. Az az igazság, hogy az átlagspanyol
a nacionalizmus jelenségét a közöny és a fatalizmus sajátos keverékével
szemléli, mintha végsősoron nem érdekelné, vagy mintha bármit tenne, úgyis
hiábavaló volna, mert aminek meg kell történnie, úgyis elkerülhetetlenül
bekövetkezik. Az ilyen hozzáállás, bár rendkívül civilizált, öngyilkos
is lehet. Senki nem óvott jobban ennek a következményeitől, mint Eugenio
Trías: „Bár az unalom és a csömör érzése, amit a perifériák nacionalizmusának
állandó zaklatása vált ki, érthető, mégis végzetes lehet, ha tovább terjed
sok spanyolnak az az egyre erősödő attitűdje, hogy „Hadd menjenek, hagyjanak
minket békén. Ha ők nem állítanak fel határsorompókat, majd felállítunk
mi.”. Az a hatás, amit ez a hozzáállás vált ki abból a népességből, amely
ki van szolgáltatva a nacionalista dúlásnak, nem a kormányrúd mellett,
hanem az általuk irányított közösségekben, demoralizáló.
Nekem az a véleményem, hogy a nacionalistákat intellektuálisan
és politikailag is, minden válfajukat, határozottan és hajthatatlanul támadni
kell, nem egy másik nacionalizmus zászlaja alatt, hanem a demokratikus
kultúra és szabadság nevében, amelyet a spanyol nép oly lelkes támogatása
övezett 1978 óta. Az alapszövegeket persze lehet felülvizsgálni és
tökéletesíteni; a reform a haladás egyik motorja. De a pluralista vezéreszme
tekintetében, amit Ortega y Gasset „a közös élet meggyőző tervének” nevezett,
nincs alku. Csak amit Renan „mindennapi népszavazásnak” hívott, kizárólag
az szavatolhatja az egyensúlyt a regionális partikularitás és a spanyol
egység között. A nacionalizmus csak akkor fog meghátrálni, ha azokban a
régiókban, ahol most uralkodik, nyilvánvalóvá válik, ahogyan nyilvánvaló
azok számára, akik küzdenek ellene, hogy nincs olyan jogos panasz a nacionalisták
programjában, amelyet ne lehetne felvetni, orvosolni vagy kielégíteni a
Spanyolországban jelenleg érvényes szabadságok és törvények égisze alatt.
Éppen ellenkezőleg, a törvények uralma és a polgári szabadságjogok akkor
sérülnének komolyan, ha a klánszerű és kirekesztő nacionalizmusok szándékai
jutnának érvényre.
Ha Spanyolország periférikus régióiban a jelentős többség belátná
ennek a realitását, a nacionalisták ahhoz hasonló átalakuláson mehetnének
át, mint amilyen a szocialistákból csinált az újabb korban jelentős demokratikus
erőt, veszíthetne a tartalmából, változtathatna a természetén, miközben
megőrizné az elnevezését és a retorikája egy részét. A nacionalizmusnak
fel kéne hagynia kollektivista és kirekesztő foglalatosságaival, és magáévá
kéne tennie talán a kulturális sokféleség védelmezését, leghíresebb forrásának,
Johann Gottfried Herder
(1744-1803) német lelkész írásainak szellemében.
Herder, aki elsőként használta a nacionalizmus kifejezést, valószínűleg
az egyetlen intellektuálisan jelentős gondolkodó, akit a nacionalista ideológia
fel tud mutatni. De az igazat megvallva, Herder nem volt nacionalista abban
a politikai és etatista értelemben, ami később általánossá vált. Herder
tisztelendő a felvilágosodás filozófiájának egyik legszigorúbb kritikusa,
ugyanolyanfajta bizalmatlanságot tanúsított az állam irányában, mint mi,
liberálisok szoktunk. A nemzet, amit ő védelmezett annyi hévvel és hozzáértéssel,
nem politikai entitás volt, hanem kulturális realitás.
Herdert nem annyira a nacionalizmus, mint inkább a mai multikulturalizmus
atyjának kellene tartani. Mint német honfitársai közül annyian, ő is üdvözölte
a francia forradalmat, de miután tanúja volt a jakobinus terrornak és a
forradalmi seregek hódító hadjáratainak, elszánt ellenfelévé lett mindennek,
ami standardizálja vagy feloldja a helyi kultúrákat egy egyetemes kultúrában.
Kiállt a kivétel, a partikuláris, a kis nyelvek és kultúrák fennmaradása
mellett, annak joga mellett, hogy ne kelljen besorolódni a nagyobbak alá
és így eltűnni*; ez az álláspont nemcsak, hogy összefér a demokráciával,
de fennmaradásának elengedhetetlen feltétele is. Herder volt az első gondolkodó,
aki felfogta, jóval azelőtt, hogy a szó és a fogalom egyáltalán létezett
volna, hogy milyen veszélyt jelent a helyi kultúrákra nézve az, amit most
úgy hívunk: „globalizáció”. Kimondottan ellenezte konkrét és partikuláris
egyének feláldozását politikai absztrakciók nevében. Ha a herderi gondolatok
által megvont határok között marad, a nacionalizmus gyümölcsözően járulhat
hozzá a demokrácia kultúrájához. De ne áltassuk magunkat: a nacionalizmus
csak akkor fog visszahúzódni ezek közé a határok közé, ha egy intellektuális
és politikai offenzíva és egy meggyőző szavazó bázis nem hagy neki más
alternatívát.
Az Európai Unió egybekovácsolása, korunk legmerészebb, legnagyvonalúbb
és legkreatívabb politikai vállalkozása megkövetel egy ilyen korlátozást.
Európa ellen kell hogy álljon megannyi nacionalista csoport és párt szirénhangjainak,
amelyek csak ezért hirdetik a maguk „európaiságát”, mert a fejlődő Európában
morális leplet és politikai eszközt látnak arra, hogy végbevigyék a saját
szecesszionista és emancipatorikus elképzelésüket a szuverenitásról. Az
új nacionalisták azt remélik, hogy az integrált Európa keretein belül követhetik
ennek aláaknázására és dezintegrálására irányuló céljukat. Az az Európa,
ami mi szeretnénk, nem lehet, és nem is szabad hogy egymás iránt érzéketlen,
önfejű nemzetek törékeny és mesterséges egyesülése legyen. Éppen ellenkezőleg,
Geogre Bataille szavaival, ez olyan folyamat lesz, amely megszünteti a
régi határokat, és egy olyan közösséget vagy föderációt alakít ki, amelyben,
a szabadságnak való elkötelezettsége alapján együtt létezhet minden különbözőség
és hagyomány, kiegészítve és gazdagítva a közös létezést.
KARÁDI
ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
VARGAS LLOSA, Mario
A város és a kutyák
Európa, 1971
Négy óra a katedrálban
Európa, 1973
A zöld palota,
Magvető, 1974, Európa, 2005
Kölykök
Európa, 1976
Pantaleon és a hölgyvendégek
Magvető, 1977
Ki ölte meg Palmiro Molerót?
Európa, 1989
Júlia néni és a tollnok
Európa, 1983, 2000
Don Rigoberto feljegyzései
Európa, 19..
Szeretem a mostohámat
Európa, 1990, 2000
Halál az Andokban
Európa, 1996
Háború a világ végén
Európa, 1996
Levelek egy ifjú regényíróhoz
Európa, 1999
Mayta története
Európa, 19..
A kecske ünnepe
Európa, 2002
Édenkert a sarkon túl
Európa, 2003
„A jó diktátor és a rossz diktátor”
Nagyvilág, 1999.1.
„Szerelem és gyűlölet. Az Egyesült Államok és Latin-Amerika”
Magyar Lettre Internationale, 6
„A félhold és a kereszt összeesküvése”
Magyar Lettre Internationale, 23
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
C3 Alapítványc3.hu/scripta/
|