Lettre arc+kép
Nemes Csaba és Szépfalvi Ágnes story boardjairól
A kortárs képzőművészet végtelen kreativitásának eredménye az a sorozat,
melyet Nemes Csaba és Szépfalvi Ágnes kezdett el 1996-ban. Akkor kaptak
ugyanis meghívást a S?o Paulo-i Biennálén való részvételre, és hogy a gyakorlatilag
nem létező szállítási büdzsé ellenére is be tudjanak mutatni egy reprezentatív
anyagot, kitalálták a kézipoggyászként szállítható story boardot. Valószínűleg
akkor még ők sem sejtették, hogy ennek a Common Name (Közös név) elnevezés
alatt futó együttműködésnek milyen folytatása lesz. A kezdet persze anekdotába
illően alakult, később azonban nemzetközi ismertséget és elismertséget
hozott számukra.
Ezek a story boardok egyenként körülbelül 30-35 képből állnak,
és egy történetet mesélnek el. Szépfalvi és Nemes közel egy tucatot készített
belőlük a brazíliai megjelenés óta. Van közöttük sci-fi, bűnügyi történet,
testvérdráma, helyspecifikus vagy kifejezetten filozofikus sztori. A későbbi
szekvenciákon még a szerzők és életük is témává válnak, bár az eredeti
hangütés, a téma és a konfliktusok hétköznapisága, illetve a szerzőpáros
nagyon is eredeti látásmódja mit sem változott az évek során. Néha megjelennek
a kortárs képzőművészet problémái és jól ismert szituációi, melyek a filmre
utaló feldolgozás révén kerülnek új perspektívába és válnak újszerűvé,
érdekessé.
A story boardok műfaja eredetileg a filmezéshez kapcsolódik,
de a képzőművészetbe átkerülve nemcsak önálló műalkotássá válik, hanem
új jelentéseket is felvesz. A mozgókép esetében a kézzel rajzolt-festett
képkockák a kész filmet megelőzik, míg a Nemes-Szépfalvi páros story boardjainak
ábrái nem alakulnak át – a film a néző fejében jön létre, aki a képek által
jelzett töredékes narratívát a képzeletében egészíti ki folyamatossá és
koherenssé. Ezeket a konstruálásokat azoknak a sztereotipikus képi, verbális
és narratív mintáknak a mentén teszi a néző, melyeket korábban – elsősorban
a tömegkultúra befogadásakor – már olyan jól elsajátított. A story boardok
implicit módon tulajdonképpen arra is ráirányítják a néző figyelmét, hogy
a történet befogadása a hollywoodi típusú filmek esetében is bizonyos narratív
minták aktiválása útján megy végbe; a különbség talán „csak” annyi, hogy
a tömegkulturális tárgyak a nézőtől a befogadás tekintetében szinte semmilyen
reflexív hozzáállást nem kívánnak meg.
Azokat a mintákat, melyeknek révén a szövegek és történetek „természetessé
tétele” megtörténik, Roland Barthes kódoknak nevezte. Ezek a kódok vonatkozhatnak
a narratíva eseményeinek a jellegére (például beleszeretni valakibe, egy
nehéz küldetést teljesíteni, stb.); arra a talányra, mely a történet folyamán
a részletek feltárulása során „megoldódik”; a különböző kulturális háttér-információkra,
melyeket az olvasó hoz a szövegbe; a szimbolikus részletek értelmezésére;
valamint a referenciális körülmények feltárására. Minden narratíva többek
között ezeket a kódokat működteti valamilyen arányú kombinációban. Nem
minden történetben lényeges a talány erős jelenléte például, vagy háttérbe
szorulhatnak a referenciális vonatkozások, stb.
A lényeg azonban az, hogy ezek a kódok mozgósítják az olvasó,
illetve a néző képzeletét, és teszik számára lehetővé az adott narratíva
konstruálását a részletek interpretálása és elrendezése révén. Azok a narratíva-elemek
vagy részletek, melyeket a néző kap, értelemszerűen sohasem lehetnek teljesek;
ha mégis az a néző benyomása, hogy azok, az csupán abból fakadhat, hogy
az értelmezésükhöz használt kódok természetesnek tűnnek, kulturális konstrukció
jellegüket elfedi beágyazottságuk ténye.
A Nemes-Szépfalvi páros story-boardjainak esetében a szereplők
által mondott (vagy néha gondolt) szövegek, illetve a szerzők mint narrátorok
által az eseményekhez fűzött sporadikus – és gyakran ironikus – kommentárjai
a képek alatt jelennek meg. Nem úgy, mint a feliratos filmek magyar szövege,
hanem elkülönülő mezőben. A vizuális és a textuális elemek szimbiotikus
kapcsolatban léteznek ezekben a sorozatokban, nyilvánvalóvá téve azt, hogy
nemcsak ebben a konkrét esetben, hanem általában véve sem választható szét
a képi és a szóbeli közlés, valamint az általuk indukált asszociációk lánca.
Hogy – általánosságban beszélve – a képek történeteket mondanak el, illetve,
hogy a szavak képeket – még ha azok mentálisak is – generálnak, lényeges
tényezője a kultúra interpretálásának.
A story boardok kapcsán feltétlenül meg kell említenünk egy olyan
paradoxont, amely a mai kultúra gazdaságtanának egyik alapeleme, és amely
a Szépfalvi-Nemes-féle story boardok keletkezéstörténetéhez is újabb adalékul
szolgál. A story boardok egy példányban, kis költségvetéssel, kézi munkával
készülnek, és gazdasági hasznuk sem mérhető még egy alacsony büdzséjű magyar
játékfilm bekerülési költségéhez sem. Ennek a gazdasági vonatkozású ténynek
azonban – túl a praktikus okokon – nem a minőséghez, sokkal inkább a kortárs
képzőművészet történeti meghatározottságához és kulturális elfogadottságának
hiányához van köze. Ahhoz, hogy a mai képzőművészet a kritikai gondolkodás
eminens terepeként is leírható, és erre a legnehezebb „fizetőképes keresletet”
találni. A Common Name story boardjai kultúra-kritikai tárgyak, de nem
kulturális ítéletek, és nem is ítélkezések.
Timár Katalin
|