Lettre arc+kép
Nemes Csaba és Szépfalvi Ágnes story boardjairól
 

A kortárs képzőművészet végtelen kreativitásának eredménye az a sorozat, melyet Nemes Csaba és Szépfalvi Ágnes kezdett el 1996-ban. Akkor kaptak ugyanis meghívást a S?o Paulo-i Biennálén való részvételre, és hogy a gyakorlatilag nem létező szállítási büdzsé ellenére is be tudjanak mutatni egy reprezentatív anyagot, kitalálták a kézipoggyászként szállítható story boardot. Valószínűleg akkor még ők sem sejtették, hogy ennek a Common Name (Közös név) elnevezés alatt futó együttműködésnek milyen folytatása lesz. A kezdet persze anekdotába illően alakult, később azonban nemzetközi ismertséget és elismertséget hozott számukra.
 Ezek a story boardok egyenként körülbelül 30-35 képből állnak, és egy történetet mesélnek el. Szépfalvi és Nemes közel egy tucatot készített belőlük a brazíliai megjelenés óta. Van közöttük sci-fi, bűnügyi történet, testvérdráma, helyspecifikus vagy kifejezetten filozofikus sztori. A későbbi szekvenciákon még a szerzők és életük is témává válnak, bár az eredeti hangütés, a téma és a konfliktusok hétköznapisága, illetve a szerzőpáros nagyon is eredeti látásmódja mit sem változott az évek során. Néha megjelennek a kortárs képzőművészet problémái és jól ismert szituációi, melyek a filmre utaló feldolgozás révén kerülnek új perspektívába és válnak újszerűvé, érdekessé.
 A story boardok műfaja eredetileg a filmezéshez kapcsolódik, de a képzőművészetbe átkerülve nemcsak önálló műalkotássá válik, hanem új jelentéseket is felvesz. A mozgókép esetében a kézzel rajzolt-festett képkockák a kész filmet megelőzik, míg a Nemes-Szépfalvi páros story boardjainak ábrái nem alakulnak át – a film a néző fejében jön létre, aki a képek által jelzett töredékes narratívát a képzeletében egészíti ki folyamatossá és koherenssé. Ezeket a konstruálásokat azoknak a sztereotipikus képi, verbális és narratív mintáknak a mentén teszi a néző, melyeket korábban – elsősorban a tömegkultúra befogadásakor – már olyan jól elsajátított. A story boardok implicit módon tulajdonképpen arra is ráirányítják a néző figyelmét, hogy a történet befogadása a hollywoodi típusú filmek esetében is bizonyos narratív minták aktiválása útján megy végbe; a különbség talán „csak” annyi, hogy a tömegkulturális tárgyak a nézőtől a befogadás tekintetében szinte semmilyen reflexív hozzáállást nem kívánnak meg.
Azokat a mintákat, melyeknek révén a szövegek és történetek „természetessé tétele” megtörténik, Roland Barthes kódoknak nevezte. Ezek a kódok vonatkozhatnak a narratíva eseményeinek a jellegére (például beleszeretni valakibe, egy nehéz küldetést teljesíteni, stb.); arra a talányra, mely a történet folyamán a részletek feltárulása során „megoldódik”; a különböző kulturális háttér-információkra, melyeket az olvasó hoz a szövegbe; a szimbolikus részletek értelmezésére; valamint a referenciális körülmények feltárására. Minden narratíva többek között ezeket a kódokat működteti valamilyen arányú kombinációban. Nem minden történetben lényeges a talány erős jelenléte például, vagy háttérbe szorulhatnak a referenciális vonatkozások, stb.
 A lényeg azonban az, hogy ezek a kódok mozgósítják az olvasó, illetve a néző képzeletét, és teszik számára lehetővé az adott narratíva konstruálását a részletek interpretálása és elrendezése révén. Azok a narratíva-elemek vagy részletek, melyeket a néző kap, értelemszerűen sohasem lehetnek teljesek; ha mégis az a néző benyomása, hogy azok, az csupán abból fakadhat, hogy az értelmezésükhöz használt kódok természetesnek tűnnek, kulturális konstrukció jellegüket elfedi beágyazottságuk ténye.
 A Nemes-Szépfalvi páros story-boardjainak esetében a szereplők által mondott (vagy néha gondolt) szövegek, illetve a szerzők mint narrátorok által az eseményekhez fűzött sporadikus – és gyakran ironikus – kommentárjai a képek alatt jelennek meg. Nem úgy, mint a feliratos filmek magyar szövege, hanem elkülönülő mezőben. A vizuális és a textuális elemek szimbiotikus kapcsolatban léteznek ezekben a sorozatokban, nyilvánvalóvá téve azt, hogy nemcsak ebben a konkrét esetben, hanem általában véve sem választható szét a képi és a szóbeli közlés, valamint az általuk indukált asszociációk lánca. Hogy – általánosságban beszélve – a képek történeteket mondanak el, illetve, hogy a szavak képeket – még ha azok mentálisak is – generálnak, lényeges tényezője a kultúra interpretálásának.
 A story boardok kapcsán feltétlenül meg kell említenünk egy olyan paradoxont, amely a mai kultúra gazdaságtanának egyik alapeleme, és amely a Szépfalvi-Nemes-féle story boardok keletkezéstörténetéhez is újabb adalékul szolgál. A story boardok egy példányban, kis költségvetéssel, kézi munkával készülnek, és gazdasági hasznuk sem mérhető még egy alacsony büdzséjű magyar játékfilm bekerülési költségéhez sem. Ennek a gazdasági vonatkozású ténynek azonban – túl a praktikus okokon – nem a minőséghez, sokkal inkább a kortárs képzőművészet történeti meghatározottságához és kulturális elfogadottságának hiányához van köze. Ahhoz, hogy a mai képzőművészet a kritikai gondolkodás eminens terepeként is leírható, és erre a legnehezebb „fizetőképes keresletet” találni. A Common Name story boardjai kultúra-kritikai tárgyak, de nem kulturális ítéletek, és nem is ítélkezések.

Timár Katalin
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu