KISS NOÉMI
Csernovic
(Bukó 2.)
 
Ha átszállás nélkül akar utazni  
New-Yorkba, Kanadába, Dél-Afrikába,
La-Platába és Kelet-Ázsiába,
keresse fel Bukovina utazási irodáját. 
Csernovic, Herrengasse 16.
 
(Illustrierter Führer durch die Bukovina, 1907, Mandelbaum Verlag, Wien)


1. Újraindulás
Milyen tágas a világ, ha az egyik legkisebb pontjából tekintünk rá. És milyen kicsi, ha a világtérkép leghíresebb pontján állunk. De hol vannak az ilyen pontok? Merre található a világ közepe, és hol áll a világ legeldugottabb városa? 
Elmondom. 
A világ közepe Bukovina felé, körülbelül félúton van. Galíciától délre, Máramarostól keletre, Moldvától északnyugatra a Tisza partján áll egy pont. Egyenes út vezet oda. Ha a Kárpátalja völgyein és szurdokain át közelítjük meg, akkor nincs messze az aknazlatinai sóbányáktól. Azon az úton haladunk, amely Beregszászról egyenesen Csernovicba visz. Vonattal tizenhét, de autóval vagy busszal öt-hat óra alatt megtehető. A vasutat azért ne válasszuk, mert úgy kanyarog, ahogy a történelem cikázott e tájon, szerencsés és szerencsétlen társadalmakra osztva a világot; hol a román, hol az ukrán oldalon mennek a sínek, többször megállítanak minket a határőrök, és ha árvíz keletkezik, meg sem mozdulnak a vagonok, de még a buszok és az autók is állva maradnak. A kettéosztott Máramarosszigeten, legalábbis az ablakból úgy látszik, ma már nincsenek szerencsés társadalmak.
1873 és 1913 között a bécsi katonai Földrajzi Intézet a Monarchia területén először végzett méréseket. Ekkor jelölték ki a magassági alappont hálózatot. Itt, a Felső-Tiszánál, a Barnabás hegycsúccsal szemben találjuk meg Európa középpontját, de van olyan leírás is, mely szerint Közép-Európa középpontjáról volna szó. Igaz, az egyszerű matematikai számítások nem támasztják alá, hogy itt bármiféle középpont lenne, mégis, akkoriban, a századfordulón gyorsan megépült egy obeliszk, melyen az alábbi felirat olvasható: Állandó alappont, melyet egy rendkívül pontos osztrák-magyar monarchiabeli szintezővel, az európai hosszúsági és szélességi fokok szerint állapítottak meg.  
Persze nem mondtam igazat; az út nem egyenes, hanem görbe. Aki elindul a világ közepére, csodálkozik, milyen szép a világ. Az apsák (Alsóapsa, Középapsa, Felsőapsa, Kisapsa) dombtetőin fatemplomok állnak, puha szőnyeggel vannak bélelve, s az utazó, ahogy elmegy mellettük, rögtön kis temetőkhöz ér, melyek a templomok oldalában vannak; bedőlt kajibák közt halad tovább, újjáépített Tisza-hidakra lát és az egykori Árpád vonal bunkerei között kacsázik. A világ közepe egészen pontosan Barnabás és Terebesfejérpatak között áll. Ha tovább haladunk, s elhagyjuk Rahót, majd Kőrösmezőt, a Tisza Fekete-forrásához jutunk. Itt ér véget a Tisza és a Tisza völgye. A Csarnahora 2000 méter magas hegygerince mögött pedig már a bukovinai dombság veszi kezdetét, a huculok és a haszidok földje, a Szucsava és a Szeret folyó, közötte pedig egykori szántók, gaz és művelt terület, itt éltek öt faluban a bukovinai székelyek. 
Kanyarodjunk még vissza a hegyekbe! A cseromosi erdei haszidok tudnak valamit. Egyszer valaki azt mondta, ők a vidék igazi pesszimistái, mert ha katasztrófát jósolnak, igazuk lesz. Ne szaladjunk tehát le a hegyekről, mert akad olyasmi, amit nem látunk, pedig ott kell lennie az erdőben. Ha a Csarnahora felé tekintünk, tőlünk keletre a Pop Iván havasait látjuk. Csak győzzünk felnézni az intuitív népek misztikus hegyére! A Popiván 2028 méter magas, fekete szurdokainak istenfélői egykor görögök, rómaiak, zsidók és ruszinok voltak. Az elmúlt századokban pedig már innen indultak a fatutajok Kutyba, a Dunára, sőt akár Szegedig is úsztattak innét fát. Amiről a hegyek beszélnek, az itt mindenki számára ismert, csak nekünk marad még egy ideig titok. 
A hegyi úton egészen pontosan nyolcvanhét kanyar van, mert egyszer egy haszid megszámolta őket. Elég rögös ez az út. S ha megindulnának a cseromosról a rögök, abba az egész világ belepusztulna! Félve nézzük a hegyeket. Élt egyszer itt egy nagy ember, Frank, aki beutazta a világot, meséli a cseromosi fogadós egyik könyvem feljegyzésében, de azt mondta, nincs annál fáintosabb utazás, mint tutajjal bejárni e tájat! Dus klärt er… Ugye, nem is gondoltuk volna, hogy itt élnek emberek? S ami még furcsább, hogy zsidók élnek itt. Funt, a fogadós egy egész estén át magyarázta az utazóknak, hogy mi az, hogy erdei zsidó.
Épp száz évvel később ülünk a buszon. Már egyetlen tutajjal és tutajosával sem találkozunk. Fodrozódik a Tisza. Fekete, sárga köröket fut. Nem túl barátságos. Fogadót sem találunk, de a fogadós intelmei a világ végéről is velünk tartanak. Épp olyan az út, ahogy a történetek jósolták; majdnem leszakad alattunk egy híd, leomlik a fal, összedőlnek a kajibák. De nem. Semmi sem dől össze. Mindig akad egy hajszál, egy szó vagy valami más eszköz, ami egybetartja a történetet. A fogadós nyugodtan, kezével néha kissé hadonászva, fejét forgatva mesél tovább. S amikor kanyarba ér a busz, magamhoz kell szorítanom őt, hogy értsem, mit mond a könyvemben. Éppen egy érdekes történetnél tart, egy erdei keramicsról, a tutajosról beszél, aki… De nem. Nem mesél itt senki. Kinézek a busz ablakán, és látom, hogy nincs itt senki, aki mesélne. A fogadóst és a fogadóját sem látni, csak a cseromos szakadékainak omlott, sziklás falait. Nincs itt semmi. Nincsenek emberek. Beszéd sincs. Semmi sincs. 
Miközben haladunk, látjuk, hogy a vadak felhúzódnak a hegyre. Eltűnik az útról a vadmacska, a hiúz, a vaddisznó és farkas. Kietlen vidékre érünk, de a kietlenség leginkább a lelkekben keletkezik, nem a dombok formájában látható. A szurdokok változatlanok, akármilyen idő van, ők kibírják. A táj valamiképp a lélek paródiájává érik, egyre jobban torzul, ahogy haladunk előre. Aki tavasszal erre jön, senki sem ússza meg, hogy ne találkozzon az özönvízzel. Megint eszembe jut a zsidó, aki az özönvízről mesélt. Az úton néhány fa hever, egy-egy jól kivájt gödör, félreszórt aszfalt, mintha emberek dolgoztak volna rajta. Mintha utat akartak volna építeni. De látjuk, hogy nincs itt senki. Emberek csak a Volgában és a Moszkvicsban ülnek, egy darabon kísérnek minket, követnek, néhány száz méterig haladnak velünk, majd benéznek az ablakon és elrobognak mellettünk. 
Zuhog az eső. 
Aztán egyszerre csak hirtelen eltűnnek a hegyek, mintha sosem lettek volna, és egy másik világban kötünk ki. Alábbhagy az eső. A Prut folyó túlpartján megpillantjuk Csernovcit. Prut parti Bécs. Ezen aztán lehet nevetni, pedig igaz. A város nevéről sokaknak egyáltalán nem valamilyen fény, fényesség vagy fényűzés jut eszébe. Hanem, hogy érzékletes legyek, a fekete tej. Fekete tej, Paul Celan nevezte így a halállal szőtt születést. Feltehetőleg nem arra az egykor fényes világvárosra gondolt, ahol 1921-ben született, mikor érzékeltetni próbálta szülőföldjének és származásának színhelyét, hanem az élet kioltására, az élet megszüntetésére, ami Bukovinában létező valóság. Bukovina tartomány nem egyszerűen szülőföld. Azt hiszem, elég szerencsétlen volna így nevezni. Bukovina minden és semmi. Sokszínű, soknemzetiségű; kopár és elüldözött, kiürített. Ha ránézel, látsz valamit, pedig nincs ott semmi. Nulla, origó. A periféria centruma. Közép-Európa ismeretlen közepe. Igen, azt hiszem, itt van valami, amit kezdetnek és végnek lehetne nevezni, és állandóan velünk van, ha erre utazunk.
A világ legeldugottabb pontján áll egy város. 
Közelebb megyünk hozzá, közeledünk, egészen közel vagyunk és látjuk, milyen szép. Megtapintjuk, belemegyünk, közel vagyunk, és látjuk, milyen. Ebből semmi sem következik. Ezért nem kell odautazni, hogy ezt megtudjuk. De igen. Azt hiszem, már a puszta, felszínes látványából sok minden következik majd. Aki látja a várost, rögtön tudni fogja, hogy egy ismeretlen helyen járt.
 

2. Tiszavirág
A legintenzívebb utazások a legjobb esetben is csak tiszavirágéletűek. Gyorsan elmúlnak, mintha meg sem történtek volna. Az ideális utazás, ami több hétig tart, s az előkészülete akár évet vagy éveket vesz igénybe, sokszor hosszabb távon rövidebbnek tűnik. Hogy lehet ez? Azt hittük, megismertük a világot, mert úton voltunk. Pedig valójában semmit sem ismertünk meg, hacsak nem azt a nyomasztó érzést, hogy mennyi sarkát nem ismerjük még. Nem, a világ maradjon csak ismeretlen. Az utazó meg gondoljon, amit akar, úgyis csak néhány benyomása marad. Hogy mi az a benyomás? Egy olyan pillanat, ami a bédekkerekből hiányzik: nevezzük az ottlét pillanatának. 
Ott vagyunk. Menjünk bele az utazásba!
Itt van előttem körülbelül ötven fénykép, amit a Kárpátalján és Csernovicban készítettem. Fekszenek az asztalon, kiterítve. Valóban ott jártam, ahol a képek készültek? Nem tudom. Most, hogy vége az útnak, nem csak azt látom a képeken, amit a kamera mögött láttam. Egy csomó olyan dolog van rajtuk, amit szabad szemmel észre sem vettem. Annyi minden van rajtuk. Kell egy kis idő, amíg észreveszem, mit is láthattam valójában, és mi az, amit csak odaképzeltem. A legtöbb kép homályos, összemossa a kontúrokat. Ez az ismeretlen, eddig még alig-alig felderített, vagy csupán csak egyszerűen elfelejtett vidék hajlamos a tájáról készült fényképeken is szürreálisnak mutatni magát. Mégis, talán épp egyedül ezekkel a képekkel lehetne bizonyítani, hogy létezik.
Itt van előttem egy fényképsorozat, amit rajtam kívül csak néhányan látnak majd. (Nem sikerültek túl jól a képek. Néhány kimondottan homályos. Olyan, mintha nedves lett volna a kamera optikája.) Inkább benyomásokat rögzítettem. Erős barnás szürke a tónusuk, néha kis zölddel itatódik át. Az olyan képeken, ahol a Tiszát is felvettem, sárga és kék foltok látszódnak. A kavics világos, a kavicson heverő szemét kék, zöld és szürke. Az egyik fényképen látható egy fekete halálfej, pléhkeresztre van felfüggesztve. A fej szemei fehérek, akár a csontok. A templomok belső képein pedig szucsavai kék látható, ezek talán már a bukovinai kolostorok előszínei. Szent István és Szűz Mária ruhája is kék a Kőrösmezői templom fali díszén. Jézus szeme is általában ég kék. Ahol a húsvéti kendőket fotografáltam, ott tisztán látszódnak piros hímzések. Minél tovább bámulnánk a felvételt, annál több színt fedezhetnénk fel rajta. Csernovic, a végső úti célunk pedig már valóban fényes, ha a párát leszedem a róla. Végül a sírkövekre tett fényképekről készült képek következnek. 
Utólag tűnik fel, hogy kivétel nélkül, szinte minden fotográfián látható víz. Vagy a Tisza mentén, ami annyiszor szelte utunkat, vagy máshol, a földeken, bárhol, az úton, valahol. A folyó egy akadály szerepét vette magára, nem is látszik, hogy folyó, hiszen mindenhol gátat építenek neki. Megépítik a gátat, ami árvízkor azonnal leomlik. A Tisza az út lényegi kísérője. Zabolátlan, s ilyen értelemben minden jó út elrontója, tulajdonképpen végig küzdöttünk vele. Tavasszal a folyó nem valamiféle csörgedező patak, s vízszilánkjai egyáltalán nem az utazó szemét kápráztatják. Ilyenkor, tavasszal eltűnik vélt ártatlansága, számító lesz és gonosz, romboló. Talán nyáron visszatér szebbik, szűzi arca. De most az út alatt és a képeken sincs segítségünkre. 
A Tisza. Egyszer majdnem teljesen elmosta a buszunkat. Bármilyen szögből tekintünk rá, csak az látszik, ahogy az útra és a lápra téved a hatalmas tavaszi zuhatagban. Fent valahol a Kárpátokban elhagyja fekete és fehér forrását és egy kezelhetetlen felnőtté duzzad. A többhetes esőzés pedig teljesen kifordítja a medréből. A Tisza, így utólag rá gondolva, nem csecsemő, az hiszem, de nem is egy érett, szép nő, inkább egy pusztító kamasz.
 
 

3. Víz

Máshol is látszik víz. Látszik az esőben. Minden nedves, a házak, az emberek kabátja, a templomok melletti füves terület, a fahíd deszkái, a kertek és a keskeny legelők. Az ittenieknek valószínűleg ez a vízzuhatag jelenti a tavaszt. Majdnem két hete hogy nem hagyta abba a víz egy perce sem. Két nap után olyan, mintha egy akváriumban kirándulnánk. (Ugyanezen év nyarán, pár hónappal később Románia hatvan százaléka víz alá kerül. Az emberek teljesen tehetetlenek az áradással szemben. A filmfelvételeken házakat, falvakat és utakat mos el a hirtelen lezúduló eső.) A Csernovicban készült képek is nedvesek lettek, mert úgy emlékszem, igen, pontosan tudom, hogy esett az eső, mikor előhívtam őket, és megáztak picit.
Egyébként azt hiszem, az írásnak és a víznek sok köze van egymáshoz. Akinek utazásokat kell rögzítenie, olyan, mint a folyami halász. Egy folyópart halásza, aki nélkül ugyanúgy folyik minden, mert nem szólhat bele, mi történik a folyóban. Aztán persze mégiscsak beleszól, mert csak a magáét meríti ki, csak és kizárólag azt, ami a leíráshoz kell neki. A képeken útitársak is láthatók., mégis megfeledkezek róluk. De talán később szóba kerülnek. Még nem tudom, fogalmam sincs, hogy alakul az út.
Csernovic létezik. Láttam és lefényképeztem, bárkinek megmutatom, aki kéri. Aki nem kéri, annak is őt mutogatom, mióta megjöttem. Mint markotányosnő a katonák között: ugye nem is tudtat, hogy van egy ilyen város, kérdezem, és előveszem a bizonyítékokat, mint egy bűncselekmény jeleit. Mintha tudnám, mi történik a fronton túl. Pedig semmit sem tudok, csak jártam valahol, valahonnan megjöttem.
Csernovicba be lehet menni. Méghozzá úgy kell belemenni, hogy először meg kell mászni egy dombot, amin áll, ezért tulajdonképp a város falai közé kell valahogy bejutni. Ha Hosszúmező felől érünk ide, először a Prut folyón kelünk át, majd a pályaudvar mellett haladunk el, aztán, ahogy egyre beljebb és beljebb jutunk a romos falak között, a romos falak meszelt falakká változnak, az utcán macskakövek lesznek láthatók. Ha úgy érezzük, száz évet repültünk vissza az időben, egészen biztos, hogy nem csak képzelgünk: megérkeztünk.  Itt állunk egy valóságos város belvárosában. 
Csernovic határozottabb létezéssel bír, mint más bukovinai városok, Szucsava, Szeret, Radóc, Kimpolung, vagy a máramarosi koronavárosok: Visk, Huszt, Técső és Máramarossziget. A régió központja, egy igazi világváros, színházzal, piaccal, egyetemmel, püspöki székhellyel és a történelem sok-sok szélfútta nyomával. Ha valaki írásokból, emlékekből ismeri, akkor még sokkal nagyobbnak tűnhet, mint amilyen valójában. Zadagóra, egyik elővárosa, a haszidizmus központja, s lehet, hogy ismertebb, mint bármely más európai nagyváros. Ha el akarnánk olvasni, az több évet venne igénybe. Bejárni, beutazni, viszont akár egy nap alatt is be lehet.
Szóval végig zuhogott az eső. Általában kiszárad a szám, ha a világ eldugott helyein járok. A sok folyadék segíthetne, de azt csak az út végeztével lehet magunkhoz venni. Többször eszembe jut, hogy de jó lenne visszafordulni, hazamenni, befeküdni az ágyba és az ágynemű alatt gondolni az utazásra. Megérkezni Csernovicba olyan lehet, mintha majdnem teljesítenénk egy távot. Mintha a hosszútávfutó a cél előtt hagyná abba, mert rájönne a futás értelmetlenségére. Célja? Célja azt hiszem nem volt ennek az utazásnak. Mindenünk csupa víz lett. Kopognak az esőcseppek a padlástér tetején. Az eső és a fa érintkezésének tompa hangja kíséri a számítógép billentyűinek dörgését. A szemem könnyezik, pedig nem szoktam meghatódni az esőcseppektől. Nem értem, mi köze lehet mondjuk egy városnak és a léleknek egymáshoz?
 

4. Valóságos utazás
Pedig egy városnak és a léleknek igenis sok köze lehet egymáshoz. Egy város neve jelenthet találkozást, szerelmet és gyilkosságot, de jelölheti a pusztulást, önmaga megszüntetését. Ám lehet maga a fényesség, kirakat, a központ, a centrum, a város vágyának tárgya, de a magányt és a társasságot is elnevezhetjük róla. Ilyen város: Róma. Ilyen Jeruzsálem. Párizs vagy Budapest. Manapság egyre többet mondjuk: Berlin vagy Krakkó. A város nevéből lesz a születés és a halál helye. Az unalom és az izgalom. Büntetést és jutalmazás. Ne higgyük, hogy Csernovicban csak a szerencsétlen társadalmak bűnhődését látni. Csernovicban ott van a boldogság pillanata, akár egy esőcsepp formájában. De a boldogság ott lehet a paprikás vodka cseppjében is. A boldogságnak ezer formája van ebben a városban.
2005 tavaszán indultunk el. Egyfelé indultunk, mégis többféleképp mondhattuk, hová megyünk. ????????, Czernowitz, Cernauti, Csernovic... Két évvel azután vagyunk, hogy egy antropológus csoporttal először jártam Bukovina romániai részén. Ez az utazás és az útról készített beszámoló tehát folytatása valaminek. Nem ismétlése, folytatása, hiszen nem lehet kétszer ugyanoda utazni. Ugyanannak a kelet-magyarországi egyetemnek az utasai ülnek a buszon, nagyjából ugyanazok az arcok, mint két éve és nagyjából ugyan azok a szavak, italok, szerelemi viszonyok, szakítások, megfigyelések és vitapontok kísérték utunkat, mint akkor. Mindenki az akkori nézeteinek fogja maradt, ez már felszálláskor kiderült. Semmiféle általános antropológiai váz nincs. Minden az értelmezőtől függ. Ha az értelmező elrontja a gyomrát, nem kap enni vagy inni, akkor attól függ majd az útleírás. Az értelmező pedig nem feltétlen közösségi ember, tehát nem található különösebb értelmezői közösség sem a buszon. (Jobb így utazni.) Nem is tanulmányi útra indultunk, inkább megfigyelni. Rálelni valamire, amiről már egyszer lemondtunk, és amiről majdnem azt mondták, nincs, nem létezik, nem látszik és lefényképezni sem lehet. 
A sok esővíz türelmesebbé tette az utasokat és álmos tekintetük jámborrá változtatta őket. Pszt, alszik a busz. Fent vagyunk, végre, mindenki megvan, a lemaradós lányok is, az előző napi táncolók, indulhatunk. Vezetőnk semmit sem felejtett el. Tulajdonképpen neki köszönhetjük az utat. Kirándulásaink általa rendkívül pontosak és valódi bizonyítékokkal szolgálnak az elveszettnek látszó tárgyak mint kultúrák visszanyeréséhez. Úti Kalauzunk, I. Z. még Magyarországon kiosztja a térképet, statisztikát ad a kezünkbe, azoknak a falvaknak a vallási és nemzetiségi eloszlását, melyeken áthaladunk majd. Óvatosan ügyel rá, hogy pusztán adatokat kapjunk. A busz semmit sem értelmez óvatlanul, nem ítél, igaz, nem is követ senkit és semmit. Egész úton csak megy előre, tankol, és iszik, ha szomjas. A busz segít magán: ha meglát egy tetemes lukat az úton, kószáló szamarat, kutyát, kacsázó biciklistát, vagy egy másik fuldokló autót, ami gödörbe jutott, kinyújtja a karját a busz és segít. Az Úti Kalauzunk, I. Z. hátraszól, és az utasok segítenek a bajbajutottakon. Milyen szívtelenek az utasok, ha árvizet vagy a szélvédőre tapadt kolduló cigánygyerekeket észlelnek. Ilyenkor minden megfordul, és nem szívesen szállnak ki a buszból.
Beregsuránynál keltünk át a határon. Majd Beregszásztól a Tisza felé vettük az irányt. Husztnál kanyarodtunk rá a Tisza bal partján vezető útra, és innen végig követtük a folyó vonalát Técsőn és Rahón keresztülvágva Kőrösmezőig. Odafelé majd két órát álltunk a határon. Egy kortárs magyar író, B. L. és az ő parancsnoki protekciójának segítségével. Ám a benzint, cigit, vodkát csempésző árusok nagyobb előnyben részesültek, mint mi, az irodalmi protekciósok. A csempészek többet kirándulnak, mint az írók, és többször mennek terepmunkára, mint az antropológusok. Annál nagyobb öröm nincs, mint álmosan és ittasan megérkezni Kőrösmezőre egy ilyen határátlépés után. Az egész busz mosolyog, amikor Olga néni integet, és a tudtunkra adja, hogy megérkeztünk. Igen. Ők, a közösség, már majdnem elfelejtették a hosszú úton, hová is indultak, fogalmuk sem volt, hogy lett volna a folytatás, ha nincs Olga néni, és Olga néni nem integet. Így imbolyog a világ.
Másnap jártunk a falumúzeumban, láttuk Lenint, Sztálint és a huculokat, és láttuk a ma is itt élő 806 magyar régi háztartási eszközeit. Kőrösmező lakosságának nagy részét Galíciából, Bukovinából, Erdélyből és Magyarországról telepítették be a 16. és a 19. században. A huculok kezdetben pásztorkodtak, később vakmerőségükről és bátorságukról lettek híresek: erdőgazdálkodással és fausztatással, tutajozással foglalkoztak. A fát a Csornahoráról egészen Csernovicig el tudták úsztatni, de volt köztük olyan, aki a tutaja tetején rendszeresen Szegedre úszott. Az egykori Budapest szállóban aludtunk. A szálloda 1940-ben épült, a visszacsatoláskor. Fából készült, hucul stílusú, kétemeletes épület. A város intarziacímerei találhatók az egykori táncteremben, itt vacsoráztunk. És az egyik este itt, ebben a teremben töltik majd a magyar férfiantropológusok a női antropológusok szájába a vodkát egy üvegpuskából. De ez nem igaz. Azt írom inkább: minden nap krumplit és húst ettünk és a vacsorához teát ittunk az intarziás ebédlőben. 
Később jövök rá, milyen nyughatatlan helyen laktunk. Épp az ablakunk alatt folyt össze a Fekete-Tisza és a Mezőhát-patak. Ez persze még nem volna elég ok a nyugtalanságra, de ha a Mezőhát-patak völgyében vezető országúton elindulunk, a bércek között a Tatár-hágóra kapaszkodhatunk fel. A második világháborúban a hegy gerince állandó határvonal volt: először a cseh-lengyel, majd a magyar-lengyel és végül a magyar-szovjet határ. 1918 végén, mikor a galíciai ukránok kiléptek a Monarchia kötelékéből, itt, az ablakunk alatt kiáltották ki a Kőrösmezői Hucul köztársaságot, majd nem sokkal ezután Kőrösmezőt Csehszlovákiához csatolták. És 1941-ben ugyanebből a pontból szállították el a Galíciából beáramló, áttelepített „hontalan zsidókat” Kamanyec-Podolszkíj térségébe és ott meggyilkolták őket. 
Az események misztikus ködbe vesznek. A puskákban ma vodka van. És emléktáblák sincsenek. Nemrég a huculok is részt vettek a narancsos forradalomban, meséli Olga néni, hát, várjuk a csodát. De azt hiszem, Juscsenko késik, egyre csak késik, Kijev pedig messze van, talán ott jobb az élet. Reggel korán kelünk. A zuhogó eső és a Tisza összefolyása nagy zajt kavar. Mire felszáll a köd, indulnunk tovább. Olga néni is jön velünk. A közösség ámul és bámul. Elmondjam mikor? Amikor másnap, a Kőrösmezőtől számított öt órás utazás után megláthatja Párizst. És aztán látja Bécset. Nem érti, hogy került Ukrajnában Budapestre?
Csernovic tehát létezik. Már nem a buszon van, nem a fejekben kavarog, nem csak képzeljük, hanem tényleg ott állt a busz orra előtt, az utasok szeme láttára mutatja magát. Mint egy koros hölgy, aki még egyszer, talán utoljára mutatja meg nekünk öreg, de szép fogait és ránctalan bőrét. Ott áll a busz orra előtt a város. Ez a régi-új osztrák, jiddis, ukrán, román város, ahol egy kultúra leporolt kövei látszanak, s ahol, ha az ember a falakhoz fordul, még le lehet fújni a port. Itt vagyunk, Bukovina tartományának egykori fővárosában sétálunk picit. Megnézzük majd a pályaudvart, a színházat, a német és a zsidó közösségi házat, bemegyünk a egy pravoszláv, katolikus, református és zsidó templomba, és végül elmegyünk az egykori ortodox katedrális mai egyetemi épületéhez.
 

5. Sárga dombok
Az előző út, amit Bukónak neveztem, ott ért véget, hogy Klimauciban, a lipovánok kis falujában kötöttünk ki, ahonnan vissza kellett fordulnunk, mert elértük a határt, ami Ukrajna és Románia között húzódik. Egy romos templom tornyába másztunk fel, és innen néztünk át a túloldalra. Galícia irányába néztünk, és képzeletben a Dnyeszter folyóig láttunk. Bámultuk a nagy semmit. Ami odaát éppoly riasztó volt, mint ideát. A határ nem tett különbséget. Éppolyan sárga és melankolikus volt a bukovinai dombok földje ebben az országban, mint abban ott. Itt is, ott is ráncosak a földek és az arcok. Most, hogy két évvel a vágyakozás és a kitekintés után eljutottunk oda, ahová annakidején csak a toronyból tekinthettünk, azért több minden élesebbé és világosabbá vált. Már nem látom a semmit, ha Bukovinában vagyok.
Valóban ez volna Csernovic? 
Máshol vagyunk, és mintha otthon volnánk. Az egykori monarchiabeli város sarkai ismerősek, a buszok, a macskaköves utak, színháza és kávéházai egyáltalán nem valamiféle idegen, bombázás utáni űrből kerülnek elő. A Prut partján épült domb nemcsak egy domb többé, hanem egy korszak. A Magyarországról induló utazó ide-oda mozoghat az ismerős formájú utcákon. Két, sokszor három nyelvű térképen kell eligazodnia. Ránéz egy homlokzatra, egy erkélyre, egy múzeumbejáratra, és tudja, hol van. Minden város különböző, de a különbözés nem az épületekben, a stílusról írt stílusos kifejezésekben, hanem a benyomásokban ragadható meg. 
Egy régi könyv alapján kószálunk, mert minden majdnem ugyanúgy van, mint régen. Ha lefújjuk az ukrán utcai névtáblákról a port, német utcaneveket látunk. Az Illustrierte Führer bédekkere alkalmas arra, hogy a monarchia idejében kialakított városképet pontról pontra bejárjuk. Csak néhány dolog és a dolgok neve nincs a helyén. A Schiller szobor és a Schiller Park, a híres Pieta a városháza előtt, az ortodox érseki palota, a Bécsi Kávézó, a könyvesboltok, a Csernovici Morgenblatt vitái, a Der Nerv folyóirat avantgárd lírikusai, Paul Celan fúgái, Karl Krauss vitacikkei, Sperber könyvei, Gregor von Rezzori emlékezései vagy Karl Emil Franzos fél ázsiája; a Ring Platz és az Ausrtia Platz, a Siebenbürger-Strasse, az Enzenberg-Hauptrasse. Ezek sincsenek sehol. Ami nincs, azt odaképzeljük, tehát az is lesz valahogy.
 
 

6. Valótlan város
A bukovinai városok nappal híján vannak mindenféle költőiségnek. Ilyenkor a dombok irányából érkező rossz hangulat, a szkucsnó lepi be őket. A szkucsnó a szív fájdalma. Azt hiszem, írnom kellene az itteni emberekről. A bukovinai emberek napközben látszólag alig élnek, vagy legalábbis a dombokon nem látszik, hogy élnének, a vágyak ugyanis alig észrevehetően folynak át a szkucsnóba, beletompulnak abba a rettentő unalomba és fájdalomba, ami erősebb minden energiánál. Ezért itt azt mondják, éjszaka, álmaikban látják megvalósulni vágyaikat. S hogy miről álmodnak ezen a tájon az emberek? Azt aligha fogjuk kideríteni. Az álom titok. A titok pedig titok. Nem tudni, mi ő és ki ő. Nem tudni, mit rejteget. Talán a semmit, talán a valamit, az egész Bukovinán túli világot. A titok természetéből adódóan nincs szüksége felderítőkre. Tehát itt még az utazó is vágytalan személy, amolyan felesleges ember, aki így szabadon bármerre mehet, szeme, figyelése belengheti a tájat, mégsem fog tudni változtatni rajta. Azt hiszem, maga a feleslegesség itt a leggyönyörűbb érzés, és a bukovinai emberek ezért boldogok. 
Gregor von Rezzori, a tartomány híres emigráns írója, a civilizáció látszatának nevezi a századfordulón épült bukovinai pályaudvarokat, házakat, udvarokat. Ahogy a dombság földesurainak viselkedését is a táj ecsetével festi át, és mindenre és mindenkire ráfesti a látszat árnyékát. Egyedül a vásári napok engedik feledtetni a szkucsnó lepte, melankolikus kételyeket. A vásár, márpedig fél-ázsiában ez fontos, ha nem a legfontosabb polgári és gazdasági esemény, egyedül képes életet lehelni az emberekbe, egy vásár akár az egész bukovinai tartományt megmozgatja. Csernovicban ma is híres vásárok zajlanak.
Mi is elmentünk egy kisebb vásárba, a piac lenyűgöző látványt nyújt: a műanyag kínai cipő, márkás táskák, militáris felöltők, hangkazetták és pornódévédék, megvan a csillagok háborújának legújabb része; de találtunk gyógyszert, zöldséget, tyúkot, festett tojást, hucul fazekat, beteg macskát, könyveket, csavart, biztosítékot. 
A szkucsnó egész úton jött velünk, akárcsak két éve. Azt képzeltem, hogy egy kolbászoló, vemhes kutya formájában a busz csomagtartójába költözik, mert egy volánbuszban akarja világra hozni kölykeit; rühes lovakká változik, akik integettek, mikor elmentünk mellettük, meghúzódott a kantárjuk és egyre csak gyorsították lépteiket, hátha elvisszük őket magunkkal; kucsmában, alkoholmámorosan, biciklin; szép, fiatal lány koromfekete ruháján; vagy csak egyszerűen a busz ablaküvegére tapadva, az enyhe kísértő eső cseppjének körte alakú formájában akart velünk jönni. 
Milyen biztonságos errefelé utazni, mondta valaki, mert semmi sem változik. 
És aztán egyszer csak jött a romantika. A neobarokk és a neoklasszicizmus. Richard Wagner és Franz Liszt kéznyoma a színházban, és egykori ágyuk a Hotel Moldaviában a Holowna utcán. A görög mitológia a színház domborművein. Otto Wagner bécsi építész épületei. De mindenek előtt, elsőként a Jugendstilben épült pályaudvar, és több bécsi építész munkája, a híres csernovici színház, az igazságügyi palota, a városháza, templomok, gimnáziumok, a kórház és az egykori varázslatos püspöki palota, ami ma az egyetemnek ad otthont. 1905-ben írta egy utazó, hogy a csernovici Bécsi Kávéházakban hamburgi kávét lehetett inni és trieszti citromot a teába rakni. De ne írjuk át hamis nosztalgiává a szocialista realizmust. Az egykori Marktplatzon álló Piéta helyén volt Lenin emlékműve, amit mi (sajnos?) már nem láthattunk, mert 1991-ben eltüntették. Jelenleg nem áll semmi a téren. Hacsak nem a szép és kemény ukrán miniszterelnöknő, Timosenko fonott haja egy plakáton. A művészeti múzeum és a bank épületei láthatók a tér oldalában. Ezek a mozgalmas épületek és az épületek közötti lukak, üres helyek a szkucsnó újabb arcai. Akárcsak a zsinagóga, az egykori Egyetem utcán, amelyet 1873 és 1877 között építettek. Régen, a könyvem szerint azt mondák rá, olyan, mint egy arab mese. Ma már aligha mondaná ezt bárki. A város negyvenhat zsinagógájából egyet nemrég újra megnyitottak, a többit átalakították mozivá, lakóházzá vagy áruházzá.
A lelki üresség két év múlva is üresség, csak máshogy hat. Amikor megpillantjuk ezt a védett várost, a kelet nyugatját, már nem keverjük bele a lelkünket. Csak állunk, megyünk és figyelünk. Csernovic végig, az első pillanattól fogva egy második pillanat: két emlékezet egymásra montírozása. Most, hogy itt ülök és próbálom megközelíteni, amit láttam, úgy érzem, ez a város olyan, mint egy bármikor előhívható kép a benyomásról: amint meglátjuk, rögtön azzal a vággyal keveredik, mintha a századfordulón akarnánk megpillantani. De ez a vágy hamis, hamis volna úgy tekinteni Csernovicra, mint a századforduló városára. Száz év alatt sokminden megváltozott, és akik itt élnek, nem a kávéházakról szeretnének beszélni. Csernovic, a Prut parti Wien, tényleg dombokra épült. Elhiszem. Bár nem is voltak ezek olyan nagy dombok. Simán felment rajtuk a miskolci távolsági járat. Most már tudom, hogy vannak, mert álltam a dombokon. Mindenki ott állt, kénytelen volt, mert jó egy órás késéssel indulunk tovább. Csernovicban hamar elúszott az idő, ezért nem tudtuk meghallgatni az embereket. 
Időközben rájöttem, a városi képek azért vizesek, mert a Prut folyó és az emberek könnyei látszanak rajtuk. Nem tudom, igaz-e, amit írok, de azt tudom, hogy láttam, vagy ha nem láttam, hát odaképzeltem, vagy ha már elképzelni sem tudom, ideírom: láttam könnyeket.
 
 

7. Der Friedhof avagy temetni jöttünk
Nem is olyan jó németnek lenni! Ahogy egyáltalán nem jó székelynek sem lenni! És nem jó, Bukovinában nem jó zsidónak lenni!
Akkor minek jó lenni?
Halottnak jó lenni.
A történelem folyamán Bukovina tartományát számtalanszor kifosztották az idegenek. Kifosztották, de hozzá is tettek valamit. A 19. századra a tolerancia helyévé változtatták az itt élő népek. 
Útikönyvem ? klassz, új kötet, nemrég vettem az Örs vezér téri plázában, egy lány és egy fiú írták, akik pár évvel ezelőtt jártak itt ? három legérdekesebb látnivalót nevez meg. A Szépművészeti Múzeumot, a szecessziós stílusa miatt. A Csernovici Egyetemet, a keleties bizánci stílus és a nyugati reneszánsz formavilág keveredése miatt. Végül a Temetőt. Közép-Európa egyik legnagyobb temetője terül el a város keleti szélén, az egykori Vorstadt Kaliczankában. A temetőt egy széles út vágja ketté: egyik oldala a zsidó temető, a másik oldalon a Monarchia szinte valamennyi népét megtaláljuk: ortodox, református és katolikus sírokat is láthatunk. S hogy mi köti össze a két oldalt? Az arcképek és portrék. Kivétel nélkül, szinte valamennyi sírkövön találunk fotográfiákat.
Részben igaza van a könyvnek, részben viszont nincs. Hiszen sem a Monarchia, sem ezek a népek ma már ebben a formában, ahogy a temetőben érintkeznek, illetve szétválnak egymástól, nem létezik. A régi csernovici temető tulajdonképpen ma már nem szerves része a városnak. A zsidó temető pedig alighanem szinte teljesen elhagyatott. Olyan mintha nem is lenne, mintha a temető a halottaké lenne, nem pedig az élőké. Pedig a temető az élőké.
Belépünk.
Minden a feje tetejére áll. Rohadt érzés temetőben járni, mondja valaki, és szeme elé rakja a kezét. Van olyan, aki észre sem veszi, hogy romokon jár, hiszen annyira lenyűgözik a hatalmas, expresszionista sírok és a helyenként megalomán, sírkő nagyságú zsinagógák. Mindenütt kövek. Micsoda kéjes érzés mások életén és tetemén taposni. Mások életét három másodperc alatt elolvasni. A dátumokból sok minden kiderül, de persze nem derül ki minden. A háború utáni műveken vörös csillag és Dávid-csillag van egymás mellett. Egy hatalmas női arckép látható, aki nem engedte, hogy pusztán vörösként temessék el. A második világháborúban ötvenezer csernovici zsidót gyilkoltak meg, ő feltehetőleg azon pár ezer túlélő egyike, aki nem vándorolt ki 48-ban Izraelbe. A haláltól félünk, de a sírkövetőktől mindenkinek valami kéjes izgalom ül az arcára. Mintha keresztrejtvényt fejtenénk. Amit a temetőben látunk, aligha létezik az életben és hamarosan teljesen el fog tűnni, mert rendkívül rossz állapotban találjuk a sírokat. Tulajdonképp egy kitöltetlen rubrikában állunk. Benőtt, liános kacsok fogják körül a sírok többségét, fák lombjai és bokrok közt kutatunk, s van, ahová egyszerűen nem férünk be. A köveiken a múlt egy-egy mozaikneve áll: Zucker és Zuckermann, Zwilling és Zwillingné, rózsa és mandula, Franzos és Antschel. Hier ruht die Mutter. Hir mein Sohn und mein Mann. Hier bin Ich. Hier werde ich ruhen. Itt fekszik anyám. Itt a fiam és a férjem. Itt én vagyok. Itt fogok meghalni. (Hol haltál meg? Michalkán, a táborban?)
Mekkora ez a női fej? – mondják kivétel nélkül, akik látják a temetőről készült képeimet. Ez a sír meg olyan, mint egy templom. Mindenki csak csodálkozik, hogy van, vagyis bocsánat, hogy volt egy ilyen világ. Volt és még látszik. Hatalmas fejek, kis asszonyfejek, férj és feleségportrék, gyerekportrék, kisebb áldozati szobrok, feliratok, feliratok, feliratok. Héber, német, ukrán, orosz, román nyelven. Csernovic temetőváros. Ha Bukovina a könyvek földje, ahogy Celan mondta, akkor Csernovic a fényképek városa. Kell egy készülék, aminek segítségével előhívjuk a temetőben álló arcképeket.
Van itt valaki. Majd elfeledkeztem róla. A fogadós. Mit is mesélt a keramicsról?
„Az erdei zsidó, kedves uraim, olyan szerzet, akinek nem sokat mond a Rothschild név,  engedelmükkel, semmit sem mond. Jura fia, Mikola Halamasuk neve viszont nagyon sokat mond, mindent. Mert Rothschild úr dacs. Halamasuk meg a szomszédom. Épp tőle vettem ezt a tehenet. Micsoda tehén! Mindennap elbeszélgetünk vele. Meg ők is velünk. – De nehogy azt higgyétek, hogy nem tudom, mi az, hogy elegancia! Tudom én: ez az úr Stanisławowból jött, minden reggel új inget vesz, tiszta selyemből. Na és mire megy vele, hát Rothschild úr? Az a nagy hírű dacs?! Ő naponta háromszor vesz új inget, reggelihez, ebédhez, vacsorához. Hát ez az! Milyen kényelmetlen! És akkor mit mondjunk a mi felséges urunkról, a császár őfelségéről? Mondjuk, minden pillanatban levesz meg fölvesz egy inget – hahaha. Mekkora nagy baj. Látják, én tudok mindent – nevetett a fogadós. – De fáradjanak beljebb.” 
Hát azt mesélte, hogy nem is olyan jó németnek lenni. Sokkal jobb volt szegény, erdei haszidnak lenni a Cseromoson. A legjobb elbújni a világ elől. A világ legeldugottabb és legkisebb pontján állni. Az volt a legjobb!

(Miskolc-Csernovic, 2005. április 28.- május 1.)  
 
 

Olvasmányok egy csernovici úthoz:

Fazekas István: Hetedíziglen. Bukovinai székely családi krónika, Polis, Kolozsvár, 2005.

In der Sprache der Mörder. Eine Literatur aus Czernowitz, Bukowina, Hg. Ernest Wichner-Herbert Wiesner, Literaturhaus Berlin, 1993.

Kovács Sándor: Ahol a Tisza születik, Hungarovox Kiadó, Bp., 2005.

Sós Judit – Farkas Zoltán: Kárpátalja. Lemberg és Csernovic, Jel-Kép, Budapest, 2004.

Stanisław Vincenz: Találkozás haszidokkal, Múlt és Jövő, Budapest, 2001.
 
 

Bibliográfia
 

KISS Noémi
Határhelyzetek. Paul Celan költészetéről
Anonymus, 2003

Tájgyakorlatok
JAK–Kijárat, 2003

„Fekete-fehér fény”
(Biográfia és fotográfia Nádas Péter:
Valamennyi fény című munkájában)
In: Egytucat. Kortárs magyar írók
női szemmel
JAK–Kijárat, 2003

„Az idegen táj és gyakorlata”
Magyar Lettre Internationale, 41

„Egy szobor szépsége és mentsége”
Magyar Lettre Internationale, 43

„Digitális Bédekker”
Magyar Lettre Internationale, 45

„Bukó –
Csoportos utazás kelet felé”
Magyar Lettre Internationale, 49

„Paróka. A nő és az írás”
Magyar Lettre Internationale, 57

(Farkas Zsolttal, Marno Jánossal,
Németh Gáborral, Péterfy Gergellyel
és Szilágyi Zsófiával)
Szextett Závada Pál, Szijj Ferenc és Esterházy Péter könyveiről
Magyar Lettre Internationale, 46, 47, 48

„H mint néma határ”
Magyar Lettre Internationale, 54
 
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu