Jugó-enciklopédia
Ajvar (Ajvár)
A nemzeti identitás és konyha része. A töltött káposzta, burek és csevap
mellett a legismertebb – az ország összes nemzete és nemzetisége számára
egyformán kedvelt –
jugoszláv étel. Legfontosabb összetevői: főtt – de inkább sült – majd
ledarált paprika (sötétpiros, ún. „roga”, amit a falusiak a téli befőzés
– édesanyáink kedvelt foglalatossága – idején az autóutak mellett hálókba
csomagolva árulnak), padlizsán és fehér hagyma. Akárcsak a töltött káposzta
esetében, minden magára valamit is adó jugoszláv háziasszonynak megvan
a saját ajvár-receptje, amelyről állítja, hogy a legjobb. Hatalmas mennyiségben
készül, befőttesüvegekbe kerül, és spájzban tárolják a szilvalekvárral
teli csuprokkal, meggybefőttel, savanyú uborkával és pfeferónival együtt.
Létezik természetesen bolti ajvár is, de az, a házival összehasonlítva,
annyira silány, hogy beszélni sem érdemes róla. Hivatalosan az ajvar körítésként
funkcionál (értsd: húsételhez), leggyakrabban mégis kenyérre (természetesen
fehér kenyérre) kenve eszik.
Az ajvárkészítés reflexe még az emigrációban is megmaradt: minden őszelőn
szemtanúja vagyok, ahogy háziasszonyaink megostromolják a török zöldségeseket
és a „roga”-paprikák közt válogatnak.
Iris Andrić
Bogumili (Bogumilok)
Történetileg: keresztény, patarén szekta; folytonosságot biztosító
„vörös fonal”, Jugoszlávia és a jugoszláv népek egységének egyfajta múltba
vesző gondolati (mitikus) archetípusa. Az egyik legnagyobb bogumil nekropolisz
Nyugat-Hercegovinában, Donje Dragajovicében, a Zmijske-dombság közelében,
a Vran-hegység lábainál fekszik. Sírköveit harcosok, vadászok képei és
csillagok díszítik.
A bogumilok kulturális metaforaként – különösen, ahogy népeink művészetében
artikulálódott – jelentősebbnek tűnnek „tisztán” történelmi-vallási elemeik
összességénél. Gondolkodóink, íróink, költőink, zenészeink, színészeink
legkiválóbbjai – Kriľanićtól és Krleľától (aki a délszláv népek politikai-kulturális
őseként számon tartott bogumilok újrafelfedezésének és a fogalom eredeti
kontextusba való visszahelyezésének szinte szinonimája) Mak Dizdaron és
bogumil ciklusán keresztül a rockerekig (pédául az Indexi együttesig és
a Dizdar-versek alapján készült Modra rijeka című koncept-albumukig), valamint
Johnny ©tulićig (Balegari… című lemezének borítóját glagolicával nyomtatták)
és a Feral Tribune című szatirikus újságig – a szó legtágabb értelemében,
direkt vagy indirekt módon mindannyian foglalkoztak a bogumilokkal, felmérve
annak jelentőségét, amit ez a nemes kultusz implikált.
A szerk.
Bratstvo i jedinstvo (Testvériség és egység)
E két szóval jellemezhető népeink, nemzeteink és – már ameddig léteztek
– nemzetiségeink egymás közti viszonya; minden beszéd, beszámoló, alkalmi
írás stb. kötelező fordulata. Tito is élt vele minden egyes nyilvános fellépésekor:
„Úgy vigyázzatok a testvériségre és az egységre, mint a szemetek fényére”.
A szókapcsolat használatos volt még különböző objektumok megnevezésére
is, mint például: Testvériség és egység autópálya. Gyakori és hangsúlyos
használatától eredeti elementáris jelentését szinte teljesen elveszítette.
Dragon Jovanović-Duąan Matić
Cockta
Híres, erősen csipkebogyó ízű üdítőital; jugoszláv termék. Mint szocialista
ország, a JSZSZK nem szerette volna, hogy ifjúsága a kapitalista Coca-Colára
tapadjon. De mivel nem akart a rigid szocializmus hazájának sem tűnni,
s a fiatalok számára hozzáférhetővé szeretett volna tenni egy „világi”
italt, megalkotta a „Cocktát”, a Coca-Cola hazai megfelelőjét. Eredetileg
szlovén termék, állítólag a planicai nagy síugrósánc megnyitóján debütált,
1956-ban. Ragyogóan megtervezett üvegje volt, relief-szerűen domborodó
betűkkel. Persze, mivel soha senki nem tudta megállítani az „atlantai szörnyet”,
a Coca-Cola hamarosan betört a jugoszláv piacra is, a mi Cocktánk pedig
szép lassan – bár sohasem teljesen – feledésbe merült. A JSZSZK szétesése
sok szerbiai magánzónak tette lehetővé, hogy Cockta név alatt kisebb-nagyobb
mértékben mérgezett italt gyártson. Több ízben is kísérleteztek a plagizálással,
amelyek közül a Cookta volt a leghírhedtebb. A Cooktát előállító cég mosogatószert
is gyártott, ami közvetlenül a Cookta mellett állt az üzletek polcain,
a megtévesztésig hasonló dizájnnal, s minden valószínűség szerint a megtévesztésig
hasonló ízzel.
Mihajlo Spasojević
Darkeri (Darkerek)
(fn., tsz.) A „darker” szó az angol „dark”-ból („sötét, komor”) származik.
A nyolvanas években először Zágrábban, majd Jugoszlávia többi nagyvárosaiban
– az angol Gothic mintájára – megjelenő szubkultúra elnevezése. A társasághoz
tartozók nevüket a zágrábi Jabuka-klubban kb. ’84-től rendszeresen megrendezett
„Dark-dance” zenei események után kapták. Kizárólag fekete ruhájuk (bőr-,
csipke-, gumi-stilizálások és más fétis-ruhadarabok viselete a nyolcvanas
években amúgy is széles körben elterjedt military look mellett), különleges,
a sápadt (vagy fehérre festett) arccal kontrasztban álló frizurájuk különbözteti
meg őket másoktól. A néhány tucat kamaszból álló csoport idővel több száz
(állandó és „hétvégi”) tagot számlálóra duzzadt.
A darkereket rabul ejtette (igaz, leginkább csak a felszínen)
a „sötét oldal”. Érdeklődési körük átfogta az ezotériát, fekete mágiát,
a természetfelettit; zenéjük jellemzően atonális vagy minimális tonalitású,
leginkább elektronikus zene volt. Kultuszfilmjük Tony Scott Az éhség (Hunger)
című alkotása, amelyben a Bauhaus – a „mozgalom” Joy Division melletti
kulcs-együttese – is feltűnt. Bár a fekete szín a darkereknél leginkább
felfogás és stílus kérdése, a kései kommunizmus idején kinézetük alapján
„erőszakos”, ideológiai felhangot tulajdonítottak a csoportnak, s a társaságot
gyakran azzal vádolták, hogy fasiszta eszmékkel kokettál. A legélesebb
támadás 1988-ban érte őket, amikor a kalandos életű zágrábi írót, ®eljko
Malnárt minden ok nélkül az állítólag darker „Fekete Rózsa” társaság vezetőjévé
kiáltották ki (a nép körében gyorsan terjedt egy népszerű kétsoros versike:
„Ha rosszul bánik veled a férjed, a Fekete Rózsa megment téged”) és fekete-mágia
szeánszok, valamint – talán ezek hozadékaként – a „kultuszhoz”
(ahogy abban az időben a napi sajtó definiálta) tartozók öngyilkosságainak
megszervezésével vádolták. És bár öngyilkosságok nem voltak, s a botrány
gyorsan elhalt, egy ideig valóságos hajtóvadászatot tartottak a „boszorkányokra”.
Ritkán fordult elő a történelem során, hogy ilyen erőteljesen – és ekkora
publicitás mellett – számoljanak le egy szubkulturát képviselő csoport
establishmentjével.
Đorđe Matić
Eurokrem
Az első – olasz licenc alapján született és hatalmas propagandával
kísért – jugoszláv csokoládékrém. A gornji milanovaci Takovo terméke. Bár
elsősorban gyermekeknek szánt édesség, egy kis kocka Eurokrem a JNA tízóraijának
– a reggeli és ebéd közti étkezésnek – szerves része volt. Nagy népszerűségnek
örvendett tehát a katonák közt, akik vagy a belső piacon – pl.: egy Eurokrem
két pástétomért –, vagy a boszniai és szerbiai terepgyakorlatok ideje alatt
a falvak lakosságával folytatott cserekereskedelemben értékesítették: pl.
három Eurokrem és egy húsos reggeli egy üveg slivovicáért.
Horvátországban a legjobban megsiratott szerbiai termék. A legendás
takovói szájpadlásünnep darabjaira hullott: az egészséges táplálék szülői
imperatívusza és a gyerekek vágyakozása a hamisítatlan édes élvezetre nem
csak formailag, hanem ténylegesen és feloldhatatlanul rövidre záródott.
Kenték kenyérre, falták kanállal, lehetett az világos, sötét vagy vegyes;
a világ összes Kinder Ladéja és Nutellája nem tudta volna soha helyettesíteni
a gasztronómiai élvezet eme Mount Everestjét. Nem mintha túlságosan lényeges
lenne, de felteszem a kérdést: ismernek-e valakit, akinek sikerült egy
szelet kenyeret úgy megkennie, hogy az, mint a reklámban, félig világos,
félig sötét legyen?
NoMad/anonim
Fića (750-es Zastava)
Kerekekkel ellátott közlekedési eszköz – nagyvonalúan: gépkocsi. Bár
apró termetű utasok kis távolságra történő szállítására szánták, a Zasztival
teljes családok utaztak rokonlátogatóba (bőröndökkel, nagynénikkel és az
útra szánt töltött paprikával teli fazekakkal) az ország másik végébe.
A hatvanas években a Zaszti-vásárlás akkora esemény volt egy család életében,
ami csak a születéshez vagy a halálhoz volt mérhető. A Zaszti beavatása
úgy történt, hogy a tulajdonos hihetetlen mennyiségű lelkes szomszédgyereket
gyömöszölt be az autóba, és körbefurikázott velük a környéken. Majd a következő
szertartásokat végezték el: 1. rituális kocsimosás; 2. a YU-matrica körültekintő
felragasztása; 3. a kocsi belsejének miniatűr futballcipővel vagy bokszkesztyűvel
történő feldíszítése. Ez idő alatt az asszonyka megvarrta a védőponyvát,
amelyre a tulajdonos előre és hátra, valamint – biztos, ami biztos
– a tetejére is ráírta a rendszámot. És pontosan akkor, amikor a Zaszti
vezetői megállapították, hogy mindent elértek, amit csak lehet, és hogy
az élet szép – megjelenik a Zastava 1300-as. Az országutak ragadozóinak
a vezetői, előre megfontolt szándékkal, az ülésekre védőhuzatot húztak
(a Zasztik számára ilyet senki sem gyártott). A legértékesebbek a műszőrme
huzatok voltak, amire a Zasztik vezetői egyedül a szőrös volánborítóval
tudtak válaszolni. Egészen különös irigységet váltott ki a Zastava 1300-as
hátsó ülése mögötti tágas kalaptartó (ilyen a Zasztiknál nem volt), amelyre
akár két díszpárnát (FK Partizan felirattal) és egy bólogató kutyát is
kényelmesen el lehetett helyezni. A Zaszti-vezetők kísérletei, hogy újabb
matricák felragasztásával (fejjel összeütköző tigrisek és Vigyázz! felirat),
hosszú műanyag antennák és belső Panoramic visszapillantótükör felszerelésével
vágjanak vissza, eleve kudarcra voltak ítélve.
A vezetők, mindezek ellenére, a végsőkig védték tulajdonuk integritását,
még ha a Zaszti húzta is a rövidebbet: városi legendák őrizték meg a nyugdíjas
új-belgrádi zászlós esetét, aki lakásának ablakából egy kézi gránátvetővel
lőtt szét egy nagykamaszt, amikor az megpróbálta ellopni az ablaktörlőjét.
Dejan Novačić
Gastarbajteri (Vendégmunkások)
Jugoszlávok, akik ideiglenesen külföldön vállaltak munkát.A 60-as évek
kezdetétől nagy számban érkeznek Svédországba, Ausztriába, de különösen
Nyugat-Németországba – mert otthon nekik olyan jó dolguk volt. A
mieink általában idegorvosok, ügyvédek voltak vagy német irodalmat tanítottak
– így tehát a helyi lakosok roppant szívélyesen és nagy tisztelettel fogadják
őket. Ennek ellenére a vendégmunkások állandó honvággyal küzdenek. A bánatukat
vagy alkoholba fojtják, vagy bizonytalan betűkkel feliratozott („©aban“,
„Jaąar“, „Zorica“) kazettákon érkező dalokkal enyhítik. Egyetlen vigaszuk
a hazatérés álma. S mivel az álomban garázs, szekrénysor és traktor is
szerepel, a vendégmunkások időközben takarékoskodnak (ném. spórolnak),
azaz életüket egy jobb idő reményében helyezik letétbe. Ami viszont soha
nem jött el.
Dejan Novačić
Gotova jela 29. Novembar (Készétel a November 29. étteremből)
A különutas szocializmus érett korszakában nőttem fel a legtipikusabb
jugoszláv családban: szüleim, nővérem, egy kandúr és én. Meg persze a 750-es
családi Zaszti. Apám és anyám dolgoztak. A hétvégeken édesanyám előre főzött,
a munkanapokat valahogy át kellett vészelnünk. Hétfőnként általában a szombati
maradékot ettük, keddenként a vasárnapit. Szerdánként édesapám (aki ilyenkor
valamilyen titokzatos oknál fogva mindig korábban érkezett haza a munkából,
mint a hét többi napján) zacskós levest készített és hagymás tojásrántottát
sütött. Csütörtökönként a szabadkai November 29. étteremből hoztuk az ételt:
míg apám általában a szaftos pacallal gyürkőzött, a nővérem és én vastag
sztaniolban felmelegített és feltálalt székelygulyást ettünk. Soha nem
voltam elragadtatva a November 29. étterem „palettájának” többi ételétől,
de a székelygulyás igazán megérte az árát.
Mind a mai napig nem próbáltam ki az „igazi” székelygulyást (vékony
csíkokra vágott savanyú káposztából és felkockázott marhahúsból készült,
paprikával bőségesen fűszerezett magyar étel) – az, amit konzerv formájában
lehetett kapni, eleget tett az elvárásaimnak. Olyannyira, hogy a világ
semmi kincséért sem tudok visszaemlékezni arra, hogy mi volt ebédre péntekenként.
Vladimir Arsenijević
Jajce
Jajce várorosa tavairól, vízeséseiről, AVNOJ-áról (Jugoszlávia Nemzeti
Felszabadításásának Antifasiszta Tanácsa), valamint arról ismert, hogy
soha nem egyezett bele, hogy a város neve elé a „Tito-” előtag kerüljön.
A középkori bosnyák állam valamikori székesfővárosa. 1943. november 29-én
a délelőtti órákban a világ hírtársaságai átvették a TANJUG (Új Jugoszlávia
Távirati Irodája) bejelentését, miszerint az AVNOJ előző éjszaka Jajcében
megtartott Második ülésén megalakult a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság,
s ezzel egyidőben Josip Brozt marsallá (a hadsereg főparancsnokává) nevezték
ki. A JSZSZK fennállásának ideje alatt évente kb. 250.000 látogató érkezett
az AVNOJ Múzeumba, hogy megtekintsék az Ivan Ribar és Roboljub Čolaković
által aláírt dokumentumokat, hogy meghallgassák Josip Broz beszédeinek
hangfelvételeit, valamint, hogy megnézzék, hogyan ugranak le a helybéli
fiúk két sörért és egy adag csevapért a város 45 méter magas vízesésének
tetejéről.
A JSZSZK fennállásának ideje alatt a jajceiek büszkék voltak arra,
hogy a marsall és felesége meglehetősen gyakran vendégeskedett városukban,
és soha nem érkeztek üres kézzel. Tito 1978-ban járt itt utoljára, s amíg
ez alkalommal a város egyik szállodájának a Jajce nevet adta, Jovanka elvtársnő
Testvériség és egység névre keresztelt egy általános iskolát. Azon a helyen,
ahol valamikor Josip Broz mellszobra állt, ma egy díszes koszorú látható
„Sok boldogságot az ifjú párnak! ” feliratú szalaggal.
Goran Tarlać
Kosovska (Koszovói lány)
Goran Bregović és a Bijelo Dugme életművéből nem hiányoznak a politikai
és az erősen átpolitizált dalok; a későbbi események fényében ezek közül
is az egyik legjelentősebb a Kosovska (Koszovói lány). Első pillantásra
ennek a feldolgozásnak – egy klasszikus rock’n’roll (Ne spavaj mala moja
– maga is a Rock’n’roll music feldolgozása) és egy népdal-szöveg
egyvelegének – semmi köze a politikához. Szó sincs itt testvériségről és
egységről, ellenforradalomról vagy bármi ehhez hasonlóról – egyszerű szerelemi
történet.
De pontosan ebben a látszólagos banalitásában rejlik elementáris politikai
ereje: a Másik – másságában való, s mindenek előtt egy idegen nyelv használatával
együttes – elfogadása, de ami még ennél is fontosabb: a Másik önfeledt
örömének, zenéjének, szerelmi szokásainak és rituáléinak elfogadása…
A nacionalista és rasszista gondolkodásmód szerint az idegen étel mindig
büdös, az idegen zene mindig hangos, az idegenek dalai diszharmonikusak,
a nyelvük érthetetlen, a szexualitásuk veszélyeket rejt magában (mindig
ők követik el az erőszakot, s csakis ők lehetnek homoszexuálisok vagy impotensek)…
Dejan Krąić
Letovanje na hrvatskom primorju (Nyaralás a horvát tengerparton)
A horvát tengerparton mindig jobb nyaralni, mint bármely más ország
tengerpartján. Hogy miért? A mennyiség minőségbe való átcsapásának marxista
elmélete alapján szükségszerű, hogy a minden valószínűség szerint leghosszabb
tengerpart egyben a legnagyobb turista-csalogató is legyen. A szocreál
szállodák természetes szépségükkel (olyannyira természetes ez a szépség,
hogy még különféle állatok – rovarok, kígyók, skorpiók stb. – is ellepték
a szállodákat), a vendéglátóipar legkiválóbb szolgáltatásaival (sokszor
egészen vadregényes környezetben) és tartalmas szórakozással (éljen Dragojević,
a reiviéra legnagyobb énekese!) vonzotta a vendéket. A szlovén konkurencia,
hideg tengerük miatt, kizárólag a csábító trieszti shopping-túrák kiegészítő
linkjével szolgálhatott, amely kirándulások célja a kommunistává alakított
öntudat által (és az árak tekintetében is) elfogadható, kívánatos nyugati
áruk – elsősorban a trendy olasz divatcikkek, azon belül is a cipők – beszerzése
volt. Crna Gora budvai színházi fesztiváljai (tegyük szívünkre a kezünket,
és valljuk be őszintén, gyenge ellenfele volt a nemzeti érzelmektől kísért
és az alkohol társaságában végigmulatott buliknak), valamint a Herceg-Noviban
megrendezett popzenei fesztiváljai ellenére sem tudott soha e téren a horvát
kínálat komoly ellenfelévé válni: a spliti zenei események mindig alakalmat
adtak arra, hogy feltűnjön a yu-könnyűzene egy új csillagja, lévén a tánczene
területén a horvát produkciók mindig is kizárólagosan dominánsak voltak
(emlékezzenek csak vissza a biztosan befutó szerzők megszámlálhatatlan
zágrábi győzelmére, amikor Jugoszlávia képviselőit válogatták az eurovíziós
versenyekre). Sok elégedetlen belgrádi a Crna Gora-iak lustaságát az ország
lakosainak nemzeti sajátosságain gúnyolódó viccekben átkozta el, és mindössze
egyetlen Montenegróban töltött nyár után vagy sokkal vonzóbb úticél – a
számtalan sziget egyike (Brijuni, ahol Tito is meg szokott szállni saját
villájában) –, vagy kevésbé ismert helyek mellett döntött, hogy legalább
egy rövid időre tényleg kipihenjék a színvonalas szolgáltatások fáradalmait.
Bosznia-Hercegovina igen keskeny, s mondhatni életadó infúzióhoz hasonló
tengeri kijáratának (az adott földrajzi-fizikai törvényszerűségeknek) köszönhetően
már az első körben kiesett a tengeri turizmus nagyhatalma cím elnyeréséért
folytatott hajszából. Szerbia egy dunai szigettel, az Ada Ciganlijával
és a vallással vigasztalódott, s – bár amíg Crna Gora rendelkezik tengeri
kijárattal, addig Szerbia is – turisztikai kínálatait a gyógyfürdőkre és
a hegyekre csoportosította át, vagy a területileg kiterjesztett, absztrakt
Nagy Szerbiára, amelyhez valószínűleg hozzátartozott volna a Cote d'Azure
és talán még az „örök tavasz“ szigete, Bali is. Makedónia a maga édesvízű
határ-tavaival mindössze szimulálhatta volna a tengerparti kínálatot, és
csak tengődhetett volna a szép kék Adria happeningjeinek árnyékában. „Marko,
marko, a napom forró / Gyere a tengerre“ – ez nem a Novi Fosil Markót megidéző
dalszövege, hanem a JSZSZK kedvenc valutájáról, a Márkáról van itt szó,
amitől – a szezon befejeződésétől és a legmegátalkodottab ellenség, a tél
beköszöntétől kezdődő időszakra – sokan az anyagi feltételek garanciáját
várták: a horvát turizmus most igazi nemzetmentő irányvonalat vesz. Nem
feledkezhetünk meg természetesen azokról az apróságokról sem, amelyek tulajdonképpen
az élet sava-borsát adják és a sikeres turizmust jelentik, és amelyek soha
nem hiányoztak a leghosszabb tengerpart kínálatából: az ügyes pizza-akrobatákról,
akik a pizzatésztát általános elismerést kivívó kungfu-mozdulatokkal nyújtották
a kiskocsmákban; a kedvenc desszertről, a banana-splitről (még ma is misztikus
köd burkolja, hogy a split [szétválasztani, szétvágni] tulajdonképpen angol
átvétel, vagy egy spliti specialitásról van szó). A helyi énekesek helyi
népdalokat énekeltek a helybéli hajókon (a helyi egzotikum ősi vonzereje
a külföldi vendégek számára) szemben a külföldi repertoárból származó fancy
jachtokon, autókon és motorkerékpárokon való száguldozással (szintén elemi
vonzerő – a különbség csupán az, hogy ez most nekünk szól); és ott volt
még a kismillió hasznavehetetlen bizsu az irdatlan mennyiségű standon.
Még ma is megvan a mókust formázó dísz-függönycsipeszem, valamint a tengerkékre
festett és a tenger morajlását magában rejtő kagylóm „…i emlék“ felirattal.
Ki tudott volna ellenállni ennek a pompás kavalkádnak, amely – legalább
az éves szabadság két hetétre – önfeledt szórakozást és kikapcsolódást
biztosított?
Duąan Maljković
Mljetovanje
A hetvenes évek újbelgrádi kifejezése a Mljet szigetén való nyaralásra.
Kempingezés az erdőben, fürdés a két tavat formáló öbölben vagy (aki a
nudizmusnak hódolt) a nyílt tengerben, kitűnő alkalom a maresz vagy marcsa
(a gandzsa, grász és fű mai elnevezései)* kipróbálására. A reggeli kötelezően
kihagyandó, mivel mindenki délig aludt.
Ebéd: konzerv-pacal. Vacsora: ki mit talál. Nemzetközi tolerancia és
szelíd versengés mindenben. Gitáros-boros éjszakák; gyorsan fellobbanó
nyári szerelmek, soha nem a saját városodból valóval. Minden egy, néha
több, megválaszolt vagy megválaszolatlan levéllel ért véget. A belgrádi
fiúk a zágrábi vagy szlovén lányokat preferálták és viszont. A belgrádi
lányokat meg kellene kérdezni, hogy kiket részesítettek előnyben.
Mihajlo Pantić
Novokomponovana narodna muzika (Újrakomponált népzene)
Zenei értelemben az újrakomponált népzene a JSZSZK délkeleti és középső
részén élő lakosság folklór-motívumainak parafrázisát jelenti. Hagyományos
népi hangszereken (Dallape, Yamaha, Fender Stratocaster), elsősorban vendéglátóipari
egységekben, sportcsarnokokban és emigráns-klubokban adták elő. Az ÚKN
– a zenei örökség megőrzése mellett – különösen szövegeik gondolatébresztő
rétegei, valamint poétikai telítettsége miatt jelentős.
Az ÚKN szerzőiről – dalaik tematikájának vizsgálata alapján – elmondható,
hogy nagy figyelmet fordítanak az alapvető metafizikai kérdésekre, ezek
közül is elsősorban a teodícea problémájára („Mit vétettem Isten ellen”;
„Miért szenvedek ennyit, anyám”), de nem
mellőzik az egyes tudományokat vagy tudományágakat sem, mint például
a komparatív szociológiát („Az én falum szebb Párizsnál”) vagy a pszichiátriát
(Jaj, ha cicázhatnánk, babám / De nem engedi a mamám). Ami a poétikáját
illeti: bár az ÚKN a hagyományos verselésre és stílusalakzatokra épül,
egyes szerzőik a szürrealizmustól (Könnyeimmel ragasztom fel a tapétát)
a dadaizmusig (Talá nittam, tántán torgok) terjedő avantgárd kifejezésformákhoz
fordulnak.
Az ÚKN kutatásának területéről szültetett, gyakran polemikus hangvételű
elméleti munkákat a belgrádi Sabor című szakfolyóirat publikálta. A 80-as
évek vége felé érik meg a helyzet arra, hogy az ÚKN heterogén irányzatait
és iskoláit feltérképezzék, és egyazon ideológiai mozgalom keretén belül
intézményesítsék. Az ÚKN más jelentős kulturális intézményekkel – mint
például a SANU (Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia) és az UKS (Szerb
Írószövetség) – együttműködve nagy hatást gyakorolt a közgondolkodásra
és az ország általános hangulatára.
Dejan Novačić
Ritmovi iz kafića (Kávézói ritmusok)
Variációk: Mi is az a „kávézó”, mi jut róla az ember eszébe? Nem tudom.
Egy kis helyiség, pulttal és a kis terem mélyén két-három magas könyöklővel?
Ahol mindent barna műanyaglapokkal borítottak, és ahol hazai konyakot (Mirogojac,
Marlon Brandy, Badel-Meinhoff…) ittunk ásványvízzel (Radenska, Jamnička);
ahová reggel a munkások az első felesükre tértek be (hó-rukk: egy-kettő…)
a munka megkezdése előtt? Egy terem pulttal és a pult előtt egy kis szabad
hellyel (szintén két-három könyöklővel), oldalt egy keskeny átjáróval (ez
elengedhetetlen!), amelyből a WC, a konyha és az étkező nyílik? A konyhából
rántás, csuszpájz, a legigényesebb gurmanok ízlése szerint való gulyás,
pacal és babfőzelék szaga csap meg; egyszóval menzaszag, ami szinte örökre
beissza magát az ember ruhájába… Olyan helyiségek, ahol perec sem volt,
vagy ahol még süteményt is lehetett kapni?
Történet: Nemrég olvastam egy mai igazhitűtől, hogy a kávézók szocialista
találmányok. Na, bazmeg! Akkor neki a falusi kocsma csak idilli emlék marad,
vagy ha ő maga nyitott mostanában egy csupa-márvány és vörösréz kávézót,
azt – elméletének megfelelően – a sötét múlttal kell mérnie.
A kávézók a kezdeti időkben (a hatvanas évek elején) az akkori
modern architektúrának megfelelően épültek: beton, alumínium és üveg –
magát a várost jelentették, a nagyvárosiasságot, olyasmit, amit a zsibongás
és a sürgés-forgás szelleme hat át. A kávéházat helyettesítendő született
meg a kávézó; egy hely, ahol gyorsan le lehet hajtani valamit, és már mehetünk
is tovább (a munkahelyünkre?). A balkáni hedonizmus ugyanakkor erősen a
komótosság felé tendált; a kávézó a hosszas elidőzés helyszínévé vált.
Talán nem tévedek, amikor azt gondolom, hogy az első igazi zágrábi
kávézó a híres Majmunjak – későbbi nevén DIK (Druątvo iznemoglih kurčeva
[Lankadt Farkak Társasága]) – volt az Ilica utca legelején; a (fokozatosan
kiöregedő) zágrábiak fő gyülekezőhelye. Nagyon valószínű, hogy pontosan
erre a kávézóra gondolt Hrvoje Hegeduąić, amikor „azokról a kávézóbeli
öreg fiúkról“ énekelt, akik „fáradt tekintettel számlálgatják a járókelőket…“
Milyen modern volt is azidőtájt a zrinjevaci Splenda (Splendid) a homokosaival,
banánfrappéival és még mi mindennel, amiről máshol akkor még nem is hallottak…
Kávé és junk-ital: Míg az amerikaiak és az angolok kitalálták a junk-foodot,
nálunk felfedezték a junk-italt. Kávézóink az ő gyorséttermeik hazai megfelelői
voltak, azzal a különbséggel, hogy amíg oda azért járnak, hogy minél hamarabb
bekapjanak valamit és menjenek tovább, ide azért térnek be, hogy minél
gyorsabban megigyanak valamit, s utána az égvilágon sehova se menjenek.
Miért nevezték el kávézónak? Minden bizonnyal (a café iránti)
kedvességből. Feltételezem, hogy volt benne némi eufemizmus is, ugyanis,
ami engem illet, a kávézókban – meggyőződésem, hogy a többséghez
hasonlóan – legkevesebbet kávét ittam (szinte soha), bár az is igaz, hogy
a kávézóba szóló meghívás leggyakrabban az „Egy kávéra?“ kérdéssel kezdődött.
No tehát, kávé! Bemégy, határozottan a pulthoz indulsz, és még
épp a kellő pillanatban meghallod: „Figyelj… Vagy inkább valami erősebbet?”
Íratlan szabályok szerint kávét a kávézóban csak akkor iszik
az ember, amikor már kezd az alkohol hatása alá kerülni és ezt valamivel
ellensúlyozni szeretné. Erre – figyelmen kívül hagyva azt, hogy régebben
a konyakot sörrel szoktuk lazítani (ez az ún. uzsonna) – az eszpresszó
a legideálisabb.
Definíció és élet: Azt tudom csak biztosan, hogy a kávézó egy olyan
helyiség, amely két jellemzője alapján különbözik az összes kávéháztól,
bisztrótól, cafétól… – az egyik az üvegfal (akár egy kirakat), a másik
a pult a könyöklőkkel.
Az első kávézóknak teljesen szokásos üvegfalai voltak, jól lehetett
látni, hogy ki van bent és hogy kik vannak kint; a kávézó az utca részét
képezte. Visszafogottan, de minden a nyilvánosság előtt zajlott. Ma a magukra
valamit is adó kávézók üvegei foncsorozottak, az utcáról nem látni a helyiség
belsejét, sem a vendégeket. Nyilvános jellegüket az adja, hogy a hetvenes
évek eljétől kitelepedtek az utcákra – először a Mali Kavkaz, majd a Zvečka
és a Blato, a nyolcvanas években a Quasar, valamint az Opatovina egész
sor kávéháza, s nem oly rég a Dolac is. Mint valami mediterrán városban,
álltunk a kávézók előtt, néha (pénzszűkében) semmit sem fogyasztottunk,
de ott voltál, mert tudtad, hogy akit keresel, előbb-utóbb meg fog jelenni.
Ezek előtt a zágrábi kávézók előtt, az utcán született meg és élte életét
a zágrábi újhullám: itt gyülekeztek a képregényesek, a rockerek, a színészek,
de még – s ez kevésbé ismert – az írók is. Olvassák el Pero Kvesić első
köteteit, Davor Slamnig első könyvét, Goran Bujić Zlatni ąutját, a Nemoguća
varijantát Stanislav Habjantól – az összes fiú abból a Mali Kavkaz-Zvečka-Blato
körből való, ahol én is elég sokszor ittam… Itt született meg a zágrábi
(s lényegében a horvát) urbánus irodalom. Aztán a „fiatal demokrácia” a
rendőrséggel szétkergettette az Opatovina és a Dolac kávézói előtt összegyűlt
fiatalokat.
Stimmung: Az igazi kávézói figurák nem hangosak. De kik az igazi kávézói
figurák? A környékbeliek. A kávézóban szinte meg sem szólalnak, mindenki
mindent tud a másikról, italra mindig futja (honnan?, hiszen vagy egyáltalán
nem dolgoznak, vagy csak néha csurran-csöppen valami…). De ami a legfontosabb:
nem xenofóbok – soha semmilyen érzelmet nem mutatnak a helyiségbe lépők
iránt. Mint az árnyék kúsznak a pulthoz, majd az itallal vissza a sarokba
– nehogy a többi vendéget vagy a személyzetet megzavarják.
Az öreg veteránok néha segítenek lepakolni az asztalokat; cserébe
italt kapnak. Szinte mindegyik kávézónak megvan a maga alkoholistája, hús-vér
Castaneda-szelleme, akiknek útjai kifürkészhetetlenek, akikről egyszerűen
lehetetlen kideríteni, hogy léteznek-e a kávézón kívül is.
A férfi szellemein kívül a kávézóknak megvannak a maguk női szellemei
is: a középiskolás lányok. Le sem tagadhatnák, hogy ez az első kávézói
kiruccanásuk a hedonizmusba. Milyen komolyan beszélgetnek a Coca-Colájuk
és kávéjuk mellett; a cigaretta még nem nőtt össze az ujjaikkal; affektálva
gesztikulálnak finom kis kezeikkel, amelyek még nem vágtak hagymát és amelyekkel
még sohasem mosogattak; szünet nélkül ismétlik az általuk coolnak tartott
mozdulatokat. Azt gondolják, hogy mindenki őket nézi. És jól gondolják
(már ami engem illet). Némelyikük majd a kávézó királynője lesz.
Figurák: egyik könyök a pulton/asztalon, az ital a másik kézben; mindkét
könyök az asztalon, az ital a tárgyszemély előtt; az egyik kinyújtott kar
tenyere a pulton/asztalon, a másik kéz gesztikulál (itallal vagy anélkül)
– ez a jókedv csúcsa. A nők (magasságukra való tekintet nélkül) leginkább
egyszerűen csak a pultra támaszkodnak. Nagyon ritka póz: mindkét kéz a
pultra/asztalra helyezve mint valami párna – tárgyszemély mozdulatlan,
mellette a még ki nem ivott pohár.
Nem elképzelhetetlen, hogy az asztal vagy a pult előtt székek állnak,
bár ennek általában több a kára mint a haszna. Ha nincsen, senkinek sem
hiányzik. A kávézók paradoxona: a pult előtt álló székek nem garantálják,
hogy a vendégek hosszabb időt fognak a kávézóban eltölteni.
Borivoj Radaković
Sarajevski Marlboro (Szarajevói Marlboro)
A Philip Morris szakértői – a hagyomány szerint – a következő trükköt
vezették be: minden egyes országban, ahol Marlborót készültek gyártani,
előzetesen tanulmányozták a helyi konyha sajátosságait, s a kapott adatok
alapján olyan dohánykeveréket állítottak össze, amely a legjobban illik
az adott módon elkészített ételhez. A Marlboro tehát minden országban szándékosan
más és más. Igaz vagy sem: „A szarajevói Marlboro minden idők legjobb cigarettája“.
szerk.
©tefica Cvek
Dubravka Ugreąić ©tefica Cvek u raljama ľivota (Stefica Cvikli az élet
karmai között, Égtájak 1988/89; Stefica Cvek az élet sűrűjében, Kijárat,
2004) című regényének, illetve Rajko Grlić U raljama ľivota (Az élet karmai
között) című filmjének főszereplője. A Jugoszlávia területén élő leányok
(kilátástalan) helyzetének iskolapéldája. Számunkra, akiket ma „háború
előtti tyúkoknak” neveznek, a „figyeljetek, csajok” – mintegy annak jelzéseként,
hogy az aktuális kérdésekkel kapcsolatban most tökéletesen használhatatlan
tanácsok következnek – minden esetben szinte kötelező kezdete volt a férfiakkal
foglalkozó mondatoknak…
Majda Vojniković
Tesla, Nikola
A jugoszláv fizika atyja. A Lika folyón fekvő Gospić melletti
Smiljanban született villanyszerelő édesapától és háztartásbeli édesanyától.
Mivel jó tanuló volt, ösztöndíjat kapott a Princeton egyetemre, ahol az
„Elektromos akkumulátorok: az áramcsiholástól a kábelekig” című munkájával
doktorált.
Rengeteg szabadalma és találmánya volt, többek közt ő találta fel a
Vaskaput és a villamosszéket. Soha senkivel nem fogott kezet, mert fóbiája
volt a statikus elektromosságtól. Páni félelem vett rajta erőt, amikor
dörgött és villámlott.
Választékára nagy figyelmet fordított; naponta legalább hétszer fésülködött.
Szép férfi volt – a színész ©erbedľijához való hasonlósága miatt róla forgattak
filmet és tv-sorozatot. Az ő tiszteletére bocsátották ki az 500 dináros
bankjegyet, amelyen rövidnadrágban ül és Borbát olvas. Tesla a testvériség
és egység szimbóluma lett, mivel azon kevesek egyike volt, akiket mind
a szerbek, mind a horvátok maguknak követeltek. Mivelhogy amerikai volt.
Dejan Novačić
Titovi govori (Tito beszédei)
Egy Tito-beszédből: „Most támadnak minket, mert elfogadtuk az amerikai
gabonát. De én állítom, hogy ez jobb annál a szovjet gabonánál, amit egyáltalán
meg sem kaptunk.”
Még egy Tito-beszédből: „Ma mi rendelkezünk valami olyannal, amivel
sokan nem. Sokan rendelkeznek valami olyannal, amivel mi nem. De ez nem
fontos!”
Mića Marković
Érdekes, hogy az egyetlen Tito-beszéd, amely manapság oly sokaknak jut
eszébe – azt hiszem: Split, a hatvanas évek körül – az az, amelyet a Laibach
használt fel a „Panorama/Decree” című kislemezén: „Tengernyi vért ontottunk
népeink testvériségéért és egységéért, senkinek sem fogjuk megengedni,
hogy csak egy ujjal is hozzánk nyúljon, hogy kívülről bomlasszák a mi testvériségünket
és egységünket. És azok ott Keleten, és amazok ott, Nyugaton tisztában
kell legyenek azzal, hogy nem térünk le az egyetértésben kialakított politikánk
törte útról, amelyre a negyvenes években léptünk, azaz, mivel megvan a
saját utunk, meg merjük mondani, hogy mi az, ami jó ezen az oldalon, és
mi az, ami nem, és hogy mi az, ami jó azon az oldalon, és mi az, ami nem.
Mindenki számára világos kell legyen, hogy mi nem fogunk senki semmilyen
politikájától függeni, hogy megvannak a magunk nézetei, és hogy meg tudjuk
ítélni, hogy mi jó és mi nem.”
Dejan Krąić
Vegeta
A Podravka gyár ételízesítője (só/nátriumglutaminát és szárított zöldség),
az egyik legismertebb importáru, s egyúttal a JSZSZK minden egyes háziasszonyának
a jobbkeze. Valószínűleg Jugoszlávia egyik legelső ún. brand terméke, a
mindenki által jól ismert, nevető szakácsot ábrázoló rajzzal, aki összeérintett
mutató és hüvelykujjával fordul felénk. Egy, ma már idős asszony találta
ki, akit Koprivnicában mindenki csak Vegeta Néninek hív. A tény, hogy a
Vegeta „titkos összetevője”, a nátriumglutaminát kiemeli az étel ízét,
ősidők óta ismert; a kínai konyha kommersz változatában régóta használt
adalék.
Az elnevezés etimológiáját illetően két elmélet létezik: az egyiket
a Klaić-féle szótár definíciójában olvashatjuk: „a Vegeta a latin „vegetus”
(egészséges, erőteljes, erős) megfelelője. A másik a szót annak összetevőiből
– „vitaminok”, glutaminát” és különös „taste” – származtatja.
A Vegeta még arról is híres, hogy a reál-szocialista országok háziasszonyai
készek voltak arra, hogy a jugoszláv turistáknak egy csomag Vegetáért odaadják…
szinte mindenüket…
Dejan Krąić/Mihajlo Spasojević/szerk.
Yugo
32 KW-os, 45 LE-s, 900 cm3-es, 3940 mm hosszú, 1580 mm széles és 1390
mm magas személygépkocsi. A Yugo a legnépszerűbb jugoszláv gyártmányú autó.
A gyártását valamikor 1983 körül kezdték el, és valamilyen oknál fogva
sehogy sem tudták abbahagyni. 45-65-ös motorral fut, a csomagtartón pedig
45, 55, 65, 60efi, 45a, 55a, 45ax, 55ax, 55ex feliratok olvashatók. A nagyobb
számmal büszkélkedő többe is került. Javasolt leszerelni a jelzést a szomszéd
autójáról, és egy olcsóbb típust venni. A Yugo arról volt híres, hogy a
befizetés után hosszan – több éven keresztül – kellett várni arra, hogy
megérkezzen. Arról is ismert volt, hogy a Zastava gyár a vásárlóival meglepetés-játékot
játszott „Az ön autója vajon milyen?” néven; szemre ugyanis az összes kifogástalan
állapotban volt, de a minőségbeli változatoknak köszönhetően némelyik csak
néhány évig vagy 30.000 km-ig bírta, míg másokat minden gond nélkül el
lehetett vezetni akár 10-15 évig, illetve 150.000 km-t – még az is eszébe
jutott az embernek, hogy egy másik ugyanilyet vegyen.
A 90-es évektől egyre gyakrabban bukkant fel az amerikai filmekben.
Bruce Willis vezeti a Die Hard 3-ban, Brandon Leon a The Crowban. A Start
Flagben lehagy egy WV Caravelát vezető társaságot, valaki közülük meg is
jegyzi: „Nem tud többet ez a WV, nézd már, mi előz…”, míg Steve Martin
Bowfingerjében a főszerelő mögötti plakáton tűnik fel, teljes két másodpercre.
Legerőteljesebben mégis a nem túl régi hollywoodi Drowning Monában képviseltetik,
amelyben egy egész település kizárólag Yugót vezet. A hangulathoz az amerikai
nyilvánosság üzleti szférájának részéről egy New Jersey-i autókereskedő
is hozzájárult a cégét reklámozó szlogenjével: „Ha 30.000 $-nál drágább
autót vásárol, Yugót kap ajándékba!”
Az évszázad munkája – ahogy a Yugo-projektet nevezték – nem indult
valami fényesen. A belgrádi TV élőben közvetítette, ahogy az első Yugókkal
megrakott vonat Bar kikötője felé indul, ahonnan Amerikába kellett volna
továbbszállítani az autókat. Az ünnepség színvonalát magasrangú vendégek
és élő TV-közvetítés emelte, holott tudvalevő volt, hogy az kocsik még
nincsenek készen. Másnap a vonat visszatért az üzembe, hogy az utolsó simításokat
is elvégezzék. Az autó mitológiájának része az a (valószínűleg apokrif)
elbeszélés, amely egy Yugo-tulajdonosról szól, aki képtelen volt kinyitni
vadonatúj autójának ajtaját, majd amikor leszedte az ajtókárpitot, a Crvena
zastava munkásainak üzenetére bukkant: „Borítékban több pénz várna, ajtaja
is jobban zárna.”
Marko Tasi/Boris Popović/anonim
MEDVE A. ZOLTÁN FORDÍTÁSA
|