A nagy háború végigdúlta az egész kontinenst. A Leuthennál elszenvedett szörnyű vereség után a szétvert osztrák seregek mindhiába próbáltak újra egyesülni. Egész csapatok kóboroltak a tágas vidékeken, másztak át a hegyi hágókon, álltak átkelésre készen a folyóknál, egyedül és csoportokban katonák és tisztek lovagoltak át az erdőkön, éjszakáztak falvak közelében, és szépszerével vagy sem, de gondoskodtak a túlélésről, ágyúik, amelyeket egy ideig vonszoltak magukkal, ott hevertek az utak mentén, lovakat nyeltek el a mocsarak, beteg és sebesült katonák vánszorogtak a nagyobb városok felé abban a reményben, hogy ott segítségre lelhetnek, de többnyire szitokra, fenyegetésre vagy a városi strázsák rájuk szegezett puskáira leltek, a megvert hadsereget senki sem tiszteli, senki sem féli. Farkasok módjára ólálkodtak a települések körül, támadtak, ahol lehetőséget láttak, loptak tyúkot vagy bárányt, aztán futottak vissza a mocsárerdőkbe, és a magas hegyek magányos útjain bolyongtak. A tiszteknek sem volt jobb soruk, akik menekülésre fogták, a katonáik sem tisztelték többé őket, itt nem volt több gyakorlatoztatás és vesszőzés, vesszőzéssel való fenyegetés sem, amely majd széttépi a bőrt a felsorakozott század előtt.
E hordák között vándorolt városról városra Simon Lovrenc, kérdezgette a menekülő katonákat, tudnak-e egy krajnai egységről, hallottak-e Windisch századosról, látott-e valaki egy nőt, ilyet és ilyet, mindenképp szép, szelíd, angyali teremtést, beutazta egész Bajorországot és elindult Szilézia felé, ahonnan még áradtak a csoportok, ezek a farkashordák, gázolta a falusi utak havát, és szinte úszott a tartományi utak latyakjában, járta a sáros, emberi lábaktól és lópatáktól széttaposott dűlőutakat, kérdezősködött a kocsmákban, ahol megszállt, kérdezgette a városi strázsákat, lázas tekintettel és elfúlva, mint egy vadászkutya kereste az ő, a kettejük, a Katarina nyomát. Sok napos bolyongás állt mögötte. 
Kérdezősködött a zarándokok körmenetéről, és nem kevés volt belőlük, és elég sok idő eltelt azóta, hogy a krajnai zarándokok elmentek Landshutból. Közülük most már biztos sokan látták az Aranyládát. Az egyedüli nyom, amire rátalált, tulajdonképpen Tóbiás atya volt. Az öreg, állítólag több mint száz éves embert mindenütt megjegyezték maguknak, ilyen zarándokkal ritkán lehet találkozni, pedig már nem kevés különös ember ment át odalentről az ő vidékeiken. Beszélt egy templom előtt, szekéren utazott, egy révésszel átkelt egy folyón. Kérdezősködött az osztrák sereg után is, átlovagolt-e erre valamilyen sereg ágyúkkal és nagy kísérettel? Persze hogy átlovagoltak csapatok és egész regimentek is, átlovagoltak kettes sorokban Szilézia felé, és szétvert, szétszéledt nyájként tértek vissza, visszavonultak, megverve a porosz harcterekről. Voltak zarándokok körmenetei és voltak seregek, amelyek vonszolták magukat ide-oda, ebben az úti kavarodásban, ezeken az utakon, vizeken, útelágazásoknál, falvakban és városokban ott volt Katarina is. Valahol ott kellett lennie.
Így múlt el a tél, 1756 decembere, amely egyetlen landshuti lendülettel szétverte az osztrák erőket, elmúltak 1757 hideg hónapjai, Sziléziából Simon átlovagolt Csehországba, onnan visszatér Bajorországba, nagy ívben kikerülte Landshutot, a Rajna felé indult, ahol már járt a múlt őszön anélkül, hogy tudta volna, járt a Rajnánál és az északi síkságokon, mert odahívta Katarina, egészen a túlvilágra nyíló kapukig. Elmúlt a tél, esős tavaszi hónap járta, enyhén permetezett az eső, amikor messziről ködöket pillantott meg, amint egy nagy vízfelület, egy tó felett lebegtek.
Amikor odaért a nagy tóhoz, amelyet Starnbergi-tónak hívnak, és a mellette fekvő helyhez, amit Tutzingnak hívnak, az első háznál, a halőr házánál megtudta, hogy lent a kunyhóban lakik egy nő, aki egy sebesült férfit hurcol magával. A halőrnek görbe lába volt, a falnak támasztott varsáját javítgatta. Vizet merített a kútból és megkínálta a lovon ülő utast. Mi szívesen segítünk az utazóknak, mondta, főként a keresztényeknek. Az a katona vagy rabló vagy micsoda, az maga az ördög. Éjjel ordít. A halőr elmondta neki, eldicsekedett, hogy ő itt úgyszólván hivatalos közeg, a herceg állította ide, gondja van a halakra, egyben az emberekre is, akiket az ő engedélyével vagy a nélkül fognak ki a tóból. Ezért nem mindegy neki, mi történik itt, a környéken. Amikor elmondta, hogy a nő zarándok, aki elmondta, hogy Kelmorajnba igyekszik, Simont elfogta a gyanú, csontjáig és szívéig hatolt a gyanú, aztán megült gyomorszáj tájékán és ott maradt. Milyen nyelven beszél? Idegen nyelven, magyarul. Igen, idegen nyelvet beszél, onnan tudják, mert a sebesülttel ezen a nyelven beszél. A sebesült pedig éjszaka ezen a nyelven üvölt, meg németül is, rútul káromkodik. A halőr azt gondolja, hogy a beteg férfi szökött katona, fegyvere vele van, és csöppet se szépen óbégat éjszakánként, felveri a falut káromkodásával és szörnyű üvöltésével, alig várják, hogy megszabaduljanak tőlük, pedig a beteg embert és a nőt, aki gondoskodik róla, nem verhetik ki csak úgy a faluból. A gyanú Simon gyomra tetejébe ült, és a gégéje felé nyomult, mintha sírás fojtogatta volna. Bizonysággá vált a sejtés, hogy ő az, az ő Katarinája, a hűtelen, az a szorítás a torkában kétségbeeséssé és haraggá változott, a férfi bizonyosan Windisch, a tiszt, a hetyke százados, és ez, aki itt jön, a jezsuita, a szerzetes, börtönből jön, és most mind a hárman itt voltak a tó partján: Katarina, a páva és a jezsuita.

Az öszvért kötőféken vezetve, sietve leereszkedett az úton, amit a halőr mutatott neki. Alatta volt a tó, tükre csillogott az esti napban, visszatükrözte az eget, annak alkonyi színeit. Magas hegyek koszorúzták a tájat, csúcsaik ugyanabban a színben izzottak, amely a tóba merült. Odalent állt az elhagyatott ház, előtte a düledező kocsi, az egész árnyékban volt, szinte már sötétben, és abból a sötétből kilépett egy asszony vödörrel a kezében. Simon szíve vadul nekiiramodott, meg kellett állnia. Az asszony a kúthoz ment, lépteit semmilyen álomban, semmilyen sötétségben, semmilyen erdőben, semmilyen tó mellett sem tudta volna eltéveszteni. Nézte, hogyan akasztja vödrét a kampóra, hajol át a kút káváján, és néz le a mélységbe, és azt is, hogyan hajolt le, miután felhúzta a vödröt, és átöntötte a vizet, hogyan egyenesedett ki, és igazította meg a haját, ezt sem lehetett eltéveszteni. Ő volt a zarándoknő, aki idegen nyelven beszélt. Megállt és végignézett a csillogó víztükrön. Simon követte a pillantását, mindketten ugyanazt a szépséget nézték. Álmatlan éjszakáin a börtönben, magányos estéin és a hajnali pirkadatban, amikor a falat bámulta, és álomképeket látott rajta, és a természet külső életének képeit, amelyek olyanok voltak, mint az álom, akkor tudta, ha valaha még nézni fogja a világ dolgait, a hegyeket, mezőket, erdőket, napot és holdat, akkor egészen másként fogja látni, mint eddig. Most legalább tudom, mi a szépség, bár ismerem, nem tudom szavakba önteni, mert ha tudnám, akkor meg is tudnám teremteni, ahogyan Isten teremtette az igéből. Bár tudta, hogy amit néz, az a szépség, ahogyan tudták a vízen úszó kacsák, a parton futkározó kutyák, a halak, ahogy a hátuk megcsillant a víz szíve alatt. Mind tudják, hogy mindez szép, és akit a börtön falához láncoltak, még a többi embernél és állatnál is jobban tudja ezt. És ebben a látványban az volt a legszebb, hogy nézte ő is. Most egészen közel volt, Simon oda akart kiáltani és lefutni a hegyen, de akkor megmozdult, fogta a vödröt és bevitte a házba.
Simon olyan közel ereszkedett a házhoz, hogy hallotta odabentről a beszélgetést, az ő hangját, egy férfihangot, mely válaszolt. A sejtés, amely a gyomorszájánál ült, most a csontjait hasogatta, a tó elsötétült, az ég elsötétült. Visszament a falu fölötti hegyre, az öszvért egy fához kötötte, leült a fűbe, nézte a ház ablakait, melyekben szétömlött a meleg, piros gyertyafény, és nem tudott elmozdulni onnan.

Amikor a templomtoronyban harangozni kezdtek az esti miséhez, a kunyhó ajtaja kinyílt, az ajtóban ott állt az asszony a gyertya bentről kiszűrődő halvány, vöröses fényében, és takarót terített a vállára. Kiáltott valamit, misére megyek, olyan hangon kiáltotta, amit Simon nem ismert, amely durva volt és nyers, misére, oda, hát aztán! Becsukta az ajtót, a házban valami leesett vagy széttörött, a férfihang utána mordult, aztán az asszony útnak indult, és jött egyenesen Simon felé, akinek már nem dörgött, hanem megállt a szíve. 
Neki is megállt, amikor Simon a nevén szólította, de neki azért, mert azt hitte, hogy szellemet lát, azt a szellemet, amely már megjelent neki a megáradt Rajnánál és egy kolostorban, messze északon, és most egyszer csak visszatért. Szellem vagy sem, szökött rab vagy sem, jezsuita vagy sem, amikor a szívük újra verni kezdett, Katarina csókolni kezdte Simont. Sírni kezdett és csókolgatni, egyszerre mindkettőt. Simon arca egy pillanat alatt csupa víz lett Katarina könnyeitől és csókjaitól. Összekönnyezte Simon arcát és csukott szemét,  csókolta a szemét és a homlokát és az orrát és a haját és a nyakát, szüntelenül, csókolta a kezét és az ing zsinórjait, melyek Simon mellén voltak összekötve, kioldotta és csókolta egyre, egész testével hozzásimult, és Simon keze önkéntelenül elindult ezen a testen, amely forró erővel tapadt az övéhez, a jól ismert testen, amelyet szeretett és amelyre annyiszor gondolt, keze magától emelte fel a szoknyát, nyúlt a szoknya alá, simogatta a tomporát és a hátát, mindenütt Katarina ismerős odaadó és ruganyos teste volt, de most forró, lázasan forró test, mint azon az első éjszakán, az első szeretkezéskor, amikor betegen feküdt, még kissé betegen. Katarina kézen fogta Simont, és bevezette a tóparti házba, becsukta az ajtót, amely mögött valaki harákolt, félálomban ordította, ki van nálad, asszony, ki van ott? Katarina lereteszelte az ajtót, ott valaki feküdt az ágyon és hörgött, senki, felelte Katarina, ne törődj vele, mondta, és magához vonta Simont, az ágyra. Igen, sóhajtotta, igen, igen, mondta megállás nélkül odalent, a tóparti házban, a sötét szobában, és hullatta rá a könnyeit, és a csókjait, igen, kérlek, igen, igen, Simon maga sem értette, mi történik vele, keze még mindig Katarina teste után kapkodott, simogatta a haját, ugyanakkor húzta a haját, öklébe fogta a fonatát, hogy nyekkent a tarkója, és felkiáltott a fájdalomtól. Mégis azt mondta, igen, igen, amikor Simon simogató és kapaszkodó keze az arcához nyúlt, amikor Simon teste az ő testét lefordította, mire e hirtelen, erős és erőteljes mozdulatra összefonódva legurultak az ágyról, lent Simon a tenyerébe fogta Katarina arcát, és erővel nyomta a padlóhoz, hogy a feje lent koppant, Simon megütötte őt, aki könnyes szemmel csókolta egyre tovább, igen, kérlek, igen. Te vagy az, mondta Katarina, téged kerestelek, mocskos szállásokon téged kerestelek, katonai táborokban, mentem egyik tábortűztől a másikig, árvízben, fogadókban és kolostorokban, most itt vagy.
Egyszerre megjelent a kép: Simon Lovrenc jezsuita novícius, jezsuita, kilép a kórházból egy hajnali  órán, az urak ott tartanak egy nőt, egy fiatal és szép nőt, az zavaros szemmel nézi Simont, az a zavarodottság beléköltözik, hogy beleszédül, most tudja, mit keresett akkor: mindkettőt, megbüntetni és ugyanakkor birtokolni, meg akarta ütni, és fel akarta emelni a szoknyáját, és a lába közé akart feküdni, ezt akarta, mind a kettőt. Most látta az ő és Katarina arcát egyszerre, látta a tulajdon kezét csattanni Katarina arcán, amely simogatta a kedves arcot, amely simogatta Katarina nyakát, és ugyanakkor megszorította, és nem tudta pontosan, mi történik, hol van, nem tudta, mit fog tenni. Festőt látott egy időtlen pillanatban, amint dühödt ecsetvonásokkal festette a falat, vadul vitte fel a színeket és gyöngéd mozdulattal kente szét őket, hogy gyöngédebb árnyalatokat nyerhessen, látta Katarinát, ahogy az a festő is látta a nőalakot annak a templomnak a falán, Visokóban, Ljubljana fölött, aki dühödt vonalakkal és gyöngéd vonásokkal varázsolta oda, ami a valós és ami a képzeletbeli világban szörnyű vagy szokatlan, aki a falra festette a mezítelen nőalakot, lába köré odatekerte a kígyót, háta mögé odarajzolta a csábítót, talán azt, aki ott hörög és szitkozódik a lereteszelt ajtó mögött, odarajzolta a csábítót a templom falára, amint a lemeztelenített női testet nézi és odaírta a képre: LUXURIA.
A hirtelen elrévedés egy pillanatában, amikor egy pillanatig arra gondolt, hogy valami mást szeretne faragni ebből az asszonyból, mint ami kétségkívül, hogy a testéből ütésekkel és simogatással megteremtene valamit, ami kétségkívül nincs többé, abban a pillanatban Simon teste beléhatolt, tagját széttárt lába közé tolta, a langyos és a bűntől nyirkos húsba, a nyelvét a nyitott szájába, a büntetés és ugyanakkor a megbocsátás dühével békült meg ezzel a könnyes, síró és csókoktól lucskos teremtéssel, akit keresett, és akit magának és magába akart, és aki ugyancsak valami más akart lenni mint, ami volt, amivé lett valaki másnak az ölelésében. Teljes erejével magához ölelte, és a két test vadul remegett, még azután is, amikor odafeküdt Katarina mellé, és közelről nézte, hogyan hullámzik meztelen melle, fehér melle, mindketten zokogtak, Simonnak is ömleni kezdtek átkozott, árulkodó könnyei, pedig nem lett volna szabad, semmi a világon nem lehetett volna úgy, ahogyan most volt. 
- Legalább a könnyeidet megkapjam, mondta Simon, legalább a szívedből jöjjenek ezek a könnyek.
- Isten a tudója, suttogta Katarina, Isten a tudója, mi van a lelkemben.
Szoknyájának széles zsebéből előhúzta a tojásdad zsebórát: lekéstem a miséről.
- Hol kaptad ezt az órát?
- Szépen tiktakolt, felelte Katarina, hallga csak, közelebb, mondta, egészen itt az arcom mellett légy, hogy érezzem a melegségedet, hallga csak!
Hallgatták az óra ketyegését. Tiktaktiktak. 

           (részlet egy regényből)

                      GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA
 
 

Bibliográfia

JANČAR, Drago
Kaján vágyak
Osiris, 1997

Az angyal pillantása
Jelenkor, 1997

Zajgás a fejben
Jelenkor, 2001

„Jelentés Hetedhétországból”
Magyar Lettre Internationale, 4

„Törzsek vagy Európa”
Magyar Lettre Internationale, 6

„Augsburg”
Magyar Lettre Internationale, 7

„Harangzúgás”
Magyar Lettre Internationale, 36 
 

„Zajgás a fejben”
Magyar Lettre Internationale, 40

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu