„A nemzet, mint Európa jellegzetes egysége, csaknem másfél évezredes fejlődés eredménye. Közkeletű felületes nézet, hogy Európában az államhatárok és velük együtt a nemzeti keretek másfél évezrede a szüntelen változás állapotában vannak, amelyben a hatalmi erők hatásán kívül semmi állandóság vagy belső törvényszerűség nem érvényesült. Ez a szemlélet nem veszi észre, hogy a változó államhatárok és áttekinthetetlen hűbéri viszonylatok zűrzavara mögött Európa nemzeti keretei – a nemzeti keretek megalakulásának, helyi változásainak és osztódásainak kritikus időszakaitól eltekintve (i. sz. 5-6., 10., 15-16. és 19-20. század) – meglepő állandóságot és hallatlan szívósságot mutattak. Nemzetek, ha egyszer létrejöttek, a történelem tanúsága szerint pusztán a központi hatalom meggyengülése és helyi hatalmak önállósulása folytán sohasem estek széjjel: az önállósult helyi egység csak akkor vált külön-külön új nemzetté, ha különállásához megfelelően erős vagy hosszan tartó politikai élmények járultak, melyek az új egység belső öntudatát és külső tekintélyét megalapozták.” (1)
Bibó István a modern nemzetek kialakulásának folyamatait több művében is államelméleti, szociológiai és kulturális eseménysorok metszéspontjaiban értelmezi. Ha a nemzetfogalommal kapcsolatos értekezéseit olvassuk, az elemzések fő keretei elsősorban a jogi és a morális normák figyelembe vételét jelentik. Tagadja azt a közkeletű álláspontot, hogy a nemzet és a nacionalizmus fogalma a francia forradalommal, vagy általában a polgári forradalmakkal jellemezhető elsősorban. (2)
Bibó szerint Nyugat-Európában az egyes nemzetek karakteres elkülönülése az 1414-es konstanzi zsinat után történt egy olyan folyamatban, ahol a francia, az angol és a spanyol királyságok megindultak a nemzeti értelemben vett egységesülés útján, míg a német és az olasz királyságok egy széttagolt speciális alakzatban állandósultak, váltak szimbolikussá. Ekkor alakulnak ki Nyugat-Európa nemzeteiben azok a politikai élmények, amelyek egységesítő vagy elválasztó szerepükből kifolyólag az egyes nemzeti emlékezetek közös alapját jelentették a későbbi nemzetközi kapcsolatokban. A nacionalizmus első népies megnyilvánulását Bibó Jeanne d’Arc mozgalmához fűzi, hiszen itt már megragadható a nemzeti érzés megjelenése, a közösségi szempontok fontossága és a nemzeti nyelv élményének értékelése is. Ortega találó megállapításával mutat rá arra a korabeli politikai technikára, hogy az európai államok nem azért voltak egynyelvűek, mert az egynyelvű népek egységesültek és alapítottak államot, hanem azért, mert valamelyik nép kulturális, politikai vagy számbeli hegemóniája deklarálta az egynyelvűséget. Ennek bizonyítéka, hogy mindmáig fellelhető a hagyományban a régóta elfeledett valamikori nyelvi és politikai határok emléke. (Pl. francia-vallon, francia-katalán, dán-norvég nyelvhatárok) 
Ezzel összefüggésben megállapítja, hogy a középkori eredetű európai nemzethatárok kevéssé változtak az évszázadok során, mindössze kisebb mértékű eltolódások tapasztalhatók. Az európai nacionalizmus megjelenése csak látszólag köthető a francia forradalomhoz, hiszen ennek elemei már jóval korábban érzékelhetők a nyugat-európai történelemben, mégis azért kötik elsősorban ehhez az időponthoz, mert a harmadik rend ekkor deklarálja önmagát a nemzet legnagyobb és legfontosabb tényezőjének. Mindebben egész Európa számára óriási szerepet játszott e közösségi érzés birtokbavétele. A modern demokrácia legfontosabb mondanivalója a szabadnak született és a premodern kötöttségektől mentes ember kreatív és önmegvalósító hajlamának győzelme a transzcendens hatalomra alapozó, kiváltságok alapján működő arisztokratikus világ felett. 
Bibó figyelmeztet arra, hogy a modern demokratikus nacionalizmus mindig is a meglévő állami keretekben vált identitássá. Ahogy Nyugatról haladunk Kelet felé, az államkeretek és a nemzeti azonosságok egyre kuszább valóságaival találkozunk. Ezt a vegyes és soknemzetiségű területet a Habsburgok formálták nagyhatalmi törekvésekkel átszőtt államalakulattá. A 18. század közepéig a Habsburgok elsősorban a római birodalmi és a német királyi attitűd alapján szervezték a birodalmat. Csak a 18. század közepétől válik jellemzővé az, hogy a dunai államokat egyfajta osztrák azonosságtudattal próbálták egységesíteni. A Habsburgok rendszeresen tettek kísérletek arra, hogy a hatalmuk alá vetett nemzeteket meggyengítsék, összemossák és így egységesítsék. Az osztrák nemzeti tudat nem volt képes betölteni a nyugat-európai értelemben vett nemzeti érzelmek kohéziós szerepeit, hanem megmaradt provinciális élménynek. 
Ebben az időben vált a politikai közgondolkodás részévé a nemzeti sajátosságokat felvonultató nép fogalma, s innen indul el a közép-kelet-európai speciális jelenség, a nyelvi nacionalizmus. Ennek jelentősége a kisnemzetek törekvései kapcsán értelmezhető. A legfőbb szándék etnikai érvekkel fellépni a bizonytalan politikai jövőkép ellen. „Nem azt jelenti ez, hogy e területeken nyelvészeti tényezők hozzák létre a nemzeteket, s bármiféle dialektusból nemzetet lehet elővarázsolni. A nemzeteket itt is, mint mindenütt, politikai tényezők hozzák létre. Az itteni nemzetek túlnyomó része: a lengyel, a magyar, a cseh, a görög, a román, a bolgár, a szerb, a horvát, a litván mind olyan, melynek a történelem hosszú évszázadain keresztül megvolt a maga állami vagy félig állami szervezete és sajátos politikai tudata. Az a néhány nemzet (szlovákok, lettek, észtek, albánok), amelyek első látásra úgy tűnnek fel, mintha tisztán nyelvi alapon születtek volna meg, szintén nem az egynyelvűek „összeállása” által, hanem történelmi élmények és folyamatok során jöttek létre. Így például a szlovák nemzeti tudat abban a történelmi élménysorozatban alakult ki, mely kezdődött a magyar nyelvi nacionalizmussal szemben való politikai és kulturális ellenállással, és folytatódott a magyar államtól a csehszlovák államhoz való csatolással, az önálló Szlovákia megalakulásával s Csehszlovákia helyreállításával.” (3)
A közép-kelet-európai nyelvi nacionalizmusok egyik fő jellemzője az, hogy a nemzetek közötti határok képlékennyé váltak. Ennek egyik oka, hogy a nyelvi határok nem igazodtak a földrajzi, gazdasági tényezőkhöz, másrészt különösen erősek voltak a közösségi élmények és érzelmek erői a lokalitás összetartozást deklaráló körülményeiben. Jellemzően ezek az okok álltak a rendszeres határviták mögött, s ez a forrása Bibó szerint a közép- és kelet-európai nemzetek politikai hisztériáinak. Kiemelkedően fontosnak tartja a közép-kelet-európai nemzetmodellek fejlődésének vizsgálatában Lengyelország, Csehország és Magyarország államiságának összeomlását. A lengyeleknél a lengyel-litván-orosz lakosságrészek történeti problémái álltak a háttérben. Mindezt nehezítette keletről az orosz, nyugatról pedig a német expanziós törekvések súlya is. Bibó felhívja a figyelmet arra, hogy Lengyelország első felosztása után Európa-szerte ismertté vált a lengyel hazafiak demokratikus tömegmozgalma. Ennek eredménye az 1791-es alkotmány, amely eltörölte a királyválasztást, a nemesi konföderációkat és a liberum vétót, amely 140 esztendőn keresztül tette lehetővé a szejmben azt, hogy egyetlen képviselő tiltakozása meggátolja bármely törvény elfogadását, s ezáltal volt működésképtelen a lengyel törvényhozás. 
A történeti magyar állam alapvető problémája hasonlatos Lengyelországéhoz. Itt azonban a történeti államkeret csak részben magyar nyelvű, és sokféle kisnemzet érdekei voltak jelen. Bibó két részre osztja a nemzetiségeket: az északi területek népei szívesen kapcsolódnának egy többnyelvű magyar államhoz, míg a déli nemzetiségek a problémáik megoldását elsősorban a Habsburg Birodalomtól várták. Le kellett számolni azzal az illúzióval, amit a különféle nemzeti mozgalmak képviselői vallottak, hogy a demokratikus szabadság lehetősége egyben a nemzeti egységet is megteremti a történeti Magyarország határain belül. Ezt a problémát legfőképpen az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseménytörténete élezte ki, amikor a Habsburg-ellenes küzdelem még nehezebbé vált azáltal, hogy a déli és délkeleti nemzetiségekkel egyik kormány sem volt képes közös álláspontot kialakítani, s „így a szabadságért harcoló Magyarország egyszerre találta magát szemben az európai reakció hatalmaival és saját elégedetlen nemzetiségeivel, s az eredmény az 1849. évi katasztrófa volt.” (4 ) Mindennek eredménye az a széles körben elterjedt politikai érzület, hogy az európai nemzetek Magyarországot nem segítették a függetlenségi küzdelemben, valamint az is nyilvánvalóvá vált, hogy az itt élő nemzetiségek jelentős része a magyar függetlenségi harc örvén önálló államot kívánt létrehozni. A magyar nemzettudat 19. századi történetének jelentős tanulsága az, hogy a Kárpát-medence nem-magyar nemzetiségeinek közjogi küzdelmeit megakadályozva kísérelték meg a történelmi Nagy-Magyarország egységét fenntartani. Itt találhatók a későbbi sovinizmusok okai. 
A harmadik állam, Csehország sorsában is fontos szerepet játszott a nyelvi és történelmi határok különbözősége. Bibó rámutat arra, hogy a kétharmad részben cseh és egyharmad részben német etnikum ellentétei a huszita háborúkra vezethetők vissza. A 30 éves háború után a német orientáció jutott túlsúlyra, ugyanakkor a Habsburg államon belül tovább élt a cseh államkeret. A 19. századra pedig a németek és csehek között felerősödött nyelvi küzdelmek alapján meggyengült a cseh-bohémiai azonosságtudat érzése, a csehek a szláv kölcsönösség gondolata iránt lelkesedtek, a németek pedig a nagynémet egyesítés elvéért küzdöttek. A 20. század elejére csak fokozódtak a cseh és szlovák államalakulatok ellentmondásai. „Csehszlovákiának Németország összeomlása folytán sikerült egységben megtartania a vegyes lakosságú történeti Csehországot, kelet felől viszont magához kapcsolta a történeti Magyarország szlovák lakosságú területeit, s még ráadásul a területi kikerekítés jegyében számottevő magyar területeket is. Az új államalakulás elvi alapja ellentmondó volt: a cseh területeket történeti és etnikai folytonosság, a német területeket történeti, de nem etnikai kapcsolat, a szlovák területeket etnikai, de nem történeti kapcsolat fűzte az új államhoz, a magyar területeknek pedig sem történeti, sem etnikai kapcsolatuk nem volt vele.” (5)
A létrejött Csehszlovák állam két alapelvre épült: egyrészt a versailles-i döntés területi rendezéseinek sérthetetlenségére, másrészt a demokráciára. Mindebben szerepet játszott az is, hogy a cseh állam a többi kelet-európaival összehasonlítva fejlettebb, iparosodottabb és erős városi polgársággal rendelkezett. Az említett három közép-európai állam sorsának közös vonásait Bibó a következőképpen értékeli: egyrészt mindhárom, igaz nem egy időben, pozitívan reagált a nyugat-európai demokrácia kihívásaira, másrészt mindhárman beleestek abba a csapdába, hogy soknyelvűségük folytán nem tudták megoldani az egységes nemzeti azonosságtudat problémáját. Hiú ábránd maradt az a politikai érzület, hogy a nemzettudat kohézióját a nyugatról importált, demokratikus elvű szabadságeszmék fogják megteremteni. Mindezek alapján következett be „Lengyelország teljes felosztása, a magyar szabadságharc 1849. évi bukása és Csehszlovákia 1939-40. évi katasztrófája. Mind a három katasztrófát az tette végzetessé, hogy az európai reakció hatalmaival harcoló ország ugyanakkor szembekerült saját elégedetlen kisebbségével is. Mind a három nemzet úgy érezte, és joggal, hogy Európa szégyenletesen cserbenhagyta.” (6)
Mindebből fakadóan a három állam progresszív politikai nemzedékei közös illúziója volt az, hogy a történeti keret kényszerű szétzilálása nem természetes okok alapján ment végbe, hanem az esetleges hatalmi okok következményeként, és lehetőséget láttak abban, hogy a korábbi történeti formát helyreállítsák. (7)
Természetesen vágyálom maradt Bibó megoldási javaslata, hogy a közép-kelet-európai országok határviszonyait az etnikai és az önrendelkezési elvek figyelembe vételével kellene megoldani. Kiss Gy. Csaba véleménye szerint „Árnyaltabb képet kaphatott volna, ha jobban figyelembe veszi például a kelet-közép-európai szlávok nemzeti ideológiáját, hogy eszmerendszerükben - többek között éppen Herder hatására – nem a szülőföld, az ország, hanem a közös kultúra és a nyelv a központi kategória. A Kollár-féle pánszlávizmus (paradox módon éppen Pesten született) nem közös politikai keretet tűz ki célul a múlt század harmincas éveiben, hanem a szellemi, kulturális kölcsönösséget.” (8)
Ezután Bibó megvizsgálja a közép-kelet-európai országok politikai kultúráinak alakulását. A kérdés szinte minden területén elmaradás tapasztalható, és a térség népei és országai egyaránt képtelenek a nyugat-európai típusú demokratikus fejlődésre. Ennek gyökereit Bibó egyrészt abban látja, hogy az Elbától keletre megcsontosodott jobbágyi rendszer egészen a 19. századig konzerválta a hűbériségnek azt a típusát, amely nagyon nehezen mozdult el a polgári életforma és a keresztény humanizmus szociális elveinek irányába. Másrészt ezekben az országokban a nagy befolyású arisztokrata földbirtokosok és a hadseregek vezetőinek érdekei inkább az antidemokratikus nacionalizmust képviselték. „A nemzeti érzés, még ha szűk és kicsinyes is, a demokratizmussal egytestvér komoly tömegérzelem, márpedig érdekviszonyokba szilárdan beleágyazott emberek és csoportok komoly tömegérzelmet sem stimulálni, sem átélni nem tudnak. Legfeljebb igyekeznek kihasználni és a maguk szempontjából erősíteni azt a félrevezető és zsákutcába terelő hatást, melyet a különféle történeti megrázkódtatások és félelmek egyes országok politikai fejlődésére gyakoroltak.” (9)
Fontos teret tulajdonít Bibó a térségben gyakorta tapasztalható hazug propaganda szólamoknak és zavaros filozófiáknak is. Fontos összetevőként emeli ki azt, hogy a félrevezető hatások, a féligazságok, öncsalások indulati alapokon működtek, és ezt a különböző érdekcsoportok a félelemre alapozták annak érdekében, hogy a térség népeinek egymáshoz való viszonya kiegyensúlyozatlan legyen. Ugyancsak ezt az érzést közvetítette a herderi jóslat félreértéséből származó, a közösségért érzett egzisztenciális félelem is, amely a nemzet megszűnéséről, haláláról szólt. Ezek a politikai feszültségek sovinizmusuk erejénél fogva eljutottak odáig, hogy kölcsönösen kétségbe vonták az egyes nemzetek létezését is. Fokozta ezt az ideológiai krízist az is, hogy a vulgármarxizmus a nemzeti eszmét egyértelműen a kapitalizmus érdekeként állította be, s ez óriási károkat okozott abból a szempontból, hogy a tömegtársadalom szervesen megtanulhassa a hagyományokon alapuló nemzeti önismeret stúdiumait. Mindez még összekapcsolódott azzal is, hogy a nacionalizmus legvadabb formája az antidemokratizmussal is összeszövődött. Míg Nyugat-Európában a közösség jövőképe összekapcsolódott a szabadság eszméjével, addig Kelet-Európában ez ellenkezőleg történt. (10)
Ugyancsak visszavetette a kelet-európai kisállamok sorsának fejlődését az a sokszor kívülről is irányított érdek, hogy nemzeti törekvéseik rendszerint ütközzenek egymással, és a hibát szinte mindig a szomszédos népben keressék, ahelyett, hogy a megoldandó problémákban konszenzusokat alakítottak volna ki. „Súlyos ellentmondást jelentett az a tény is, hogy Kelet-Közép-Európában a nemzeti törekvések metszették egymást. Az egy időben és egymás hatására kialakuló nemzeteszmények gyakran – burkoltan vagy kevésbé burkoltan – egymás területére is igényt tartottak. Azok a nemzeti mozgalmak, amelyek támaszkodhattak egységes területre vagy hagyományra, érintetlen területi állomány mellett óhajtották megvalósítani az etnikai-nyelvi egységet (a csehek, a magyarok és a lengyelek is). A nyelvtestvérek egyesítését célul tűző mozgalmak is rendszerint sokkal nagyobb területre tartottak igényt, mint amilyent valóban kitöltött az illető etnikum. A román Eminescu nem sokat törődött a valóságos etnikai helyzettel, amikor a „Dnyesztertől a Tiszáig” húzott képzeletbeli határt népének, vagy a múlt században a szlovák Samo Chalupka, aki így jelölte ki a szlovák területet: „Imé határaink: amott a Duna árja, amott sziklás falát vonja körénk a Tátra…” (11)
Ez az állapot abban is kifejeződött, hogy gyakorta uralkodóvá vált a demokrácia klasszikus elveinek meghamisítása is. Itt írja le Bibó az azóta sokat idézett mondatait a félelem és a demokrácia kapcsolatáról: „Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” (12)
Mindez alkalmat adott arra, hogy az állandósult félelemben rendszeresen kijátszották a különféle érdekcsoportok egymás ellen a demokratikus elveket, az általános választójogot és a nemzeti érzések alternatíváit. Mindez Bibó szerint csak erősítette az ideává vált hamis realizmus elterjedését, amelynek fő jellemzője az erőszakosság és az a jövőkép, amely az egyes kormányok egyensúlyozó politikája helyett inkább az államfői hatalomtól várta a bajok orvoslását. Közép-Kelet-Európában ebben a helyzetben ismét középponti szerepet kap az uralkodó, a nemes és a katona eszménye, s ez okozta azt, hogy a polgári, civilizált és felvilágosult eszmék rendszeresen zátonyra futottak. Mindezt Bibó összeköti a nemzeti intelligencia problémájával. Ennek presztízse Kelet-Európában rendkívül alacsony, és legfőképpen a nyelvi hagyományok és a kultúra ápolásában nyert kifejeződést. „Ezért lett a „kultúra” ezekben az országokban olyan óriási politikai jelentőségű momentum, ami azonban nem annyira a kultúra virágzását jelentette, mint inkább elpolitizálódását.” (13)
Ebben a nemzeti intelligenciában tárultak fel azok a lehetőségek, hogy kifejezésre jusson a nyelvi és népi individualitás, ami gyakorta szemben állt a dinasztikus eredetű állami keretekkel. Mindezt Bibó összeköti a politikai jellem deformálódásával és a nemzeti materializmus kérdéseivel. Az előbbi a politika eszközeivel keltett hisztérikus állapot, amely nélkülözi az egészséges egyensúlyt a kitűzött célok és a valóság között, az utóbbi pedig távoli rokonságban van a marxizmus szociális materializmusával. 
A tanulmány utolsó három fejezetében Bibó javaslatokat tesz a második világháború utáni békekötés alapelveihez annak érdekében, hogy a kelet-európai kisállamok további sorsa ne elsősorban a legyőzöttség és a kényszerítés körülményei között valósuljon meg, hanem a békekötés technikáiban lehetőleg minél nagyobb szerepe legyen az erkölcsi kötelezettségvállalásnak és a szabad beleegyezésnek. Ajánlásaival a trianoni diktátum igazságtalanságait és kényszerítő jellegét kívánta megváltoztatni. 
Mindezek alapján a magyar politikaelmélet egyik jelentős és útkereső tanulmánya A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Bibó elemzésének középponti tartalma arra irányul, hogy a 20. századi magyar politikai közgondolkodásban a nemzeteszme legfontosabb összetevője a nyelvi kulturális hagyomány és az etnikum kapcsolata. Ugyancsak lényeglátóan mutat rá arra, hogy a magyar nemzetfogalom pokoljárásának legfőbb oka az a magyar és egyben kelet-európai sajátosság, hogy rendszeresen szembeállították a nemzeti hagyományok eredményeit a demokratikus eszmékkel. Ennek összetevőit részletesen kifejti.
Mindemellett szükséges azonban rámutatni arra is, hogy Bibó a történeti és politikaelméleti vizsgálódásait nem kapcsolja össze a térség gazdasági folyamatainak jellemzőivel. Egyrészt a kisnemzetek közötti sovinizmusok ideológiai háttereit alaposan veszi szemügyre, másrészt azonban kevesebb szót ejt e térség népeinek pozitív kapcsolatairól. Ugyancsak kérdéses, hogy a kisállamok történetének torzulásait teljes mértékben a nyugat-európai modellekkel való összehasonlításban veszi szemügyre. Kevésbé láttatja a kisnépek közötti hatalmi viszonyok sajátosságait, hiszen ez a kérdés a nyugati fejlődés szempontjából sem teljesen koherens, hiszen az államhatárok és a nemzeti határok egybeesése vagy különállása a nyugat-európai modellekben is okozott torzulásokat. Mindenesetre Bibó megállapításai haszonnal vehetők figyelembe a magyar történelem későbbi alakulását illetően. Ezt a tanulmányt érdemes összevetni az 1948-ban keletkezett Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című írásával, amely már a párizsi békekötés után és a koalíciós idők részben demokratikus eseményei után született. A középpontban a magyar alkat kérdései állnak. „A magyar alkat, a magyar jelleg keresése azonban az utolsó évtizedekben egy ezen túlmenő, hangsúlyozottan tragikus vonást is felvet: immár arról van szó nálunk, hogy a magyar történelem utolsó száz esztendejének sorozatos katasztrófáiért, a magyar politikai fejlődés egyenetlenségéért, a magyar társadalmi értékrend és szellemi fejlődés szívósan, újból meg újból kiütköző egészségtelen vonásaiért a magyar alkat, a magyar jelleg valamiféle meghasonlását, megromlását tegyük felelőssé. Ahogyan Németh László felteszi a kérdést, meg kell találnunk, hogy „hol veszett el a magyar a magyarban.” (14)
E súlyos szavak elsősorban nemzetkarakterológiai illetve pszichológiai vizsgálatot sejtetnek, ugyanis arra helyezi a hangsúlyt, hogy az újkorban a magyarság olyan külső formákat és hatásokat tett a magáévá, amelyek a hagyományaiból eredő alkatával ellentmondásban vannak. Ezek közül hármat állít a középpontba: az idegen uralmat, az idegen beolvadást és az idegen hatást. Mindezekből az 1918-ig tartó 400 esztendős Habsburg uralom realitás. Ehhez fűzi Németh László elemzését a 19. századi sváb és zsidó asszimiláció problémáiról, valamint Karácsony Sándor megállapítását a magyar-német viszony történetéről, amelyben a magyarságot a gyarmati viszony alapján deformálják az idegen észjárás hatásai. Majd hozzáteszi azt, hogy vajon nem volt-e ugyanaz a helyzet akkor, amikor a társadalmi elnyomás szempontjából a nemzetiségekkel kapcsolatban a magyar volt az elnyomó, tehát a magyar észjárás is okozhatott más nemzeteknek deformáló hatást. 
Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy az idegen észjárások hatásai természetesen pozitívak is lehetnek. (15) Ezután állítja középpontba azt a kérdést, hogy a 19. század végétől a döntő történeti momentumokban a magyarság vezetői zömmel rossz döntéseket hoznak, rossz szövetségeket kötnek, és rosszul ismerték fel a nemzeti érdekeket, és ezzel szemben más nemzetek hasonló politikai sorsfordulók alkalmával helyesebben, és - saját kollektív érdekeik szerint - jól döntöttek. Mindezek alapján kísérli meg a magyar alkat problémáinak alapokait kifejteni. (…)
Bibó sajnálattal állapítja meg, hogy az 1848 utáni száz esztendő során a hazugságokon és illúziókon felülemelkedő, realista szemléletű politikusoknak és közíróknak a véleménye szinte semmi módon nem érvényesülhetett. Ezt erősíti meg Németh László is, aki a nemzeti alkat megzavarodottságát a hígmagyar és a mélymagyar kifejezésekkel szemléltette. Ugyancsak hozzájárult Bibó olvasatában a magyar történelem tragikus végkimeneteléhez a társadalmi és politikai élet különböző területeinek elformátlanodása. (16)
Az alkat kérdését Bibó nemcsak lélektani definíciók alapján jellemzi, hanem rámutat arra, hogy fontos figyelembe venni a társadalomelméleti és szociológiai tényezőket is. Az egyéni emberi alkat ugyanis egyrészt hordozza az örökölt és szerzett adottságokat, amelyek a környezeti hatások, a nevelés, valamint az élmények és tapasztalatok függvényében jönnek létre. Az alkat valójában soha nem állandósul, hanem a különféle körülmények között állandó mozgásban és változásban van. Az alkat egyéni és közösségi természetét nagymértékben befolyásolja a különféle szituációkban kialakuló reagálóképesség. Ezt tartja Bibó a legfontosabbnak, hiszen ha valamilyen ok következtében megszűnik a reális reagálóképesség, ez nemcsak az egyéni és közösségi alkat működési zavarait idézheti elő, hanem a társadalom egészének sorsát is befolyásolja. (17)
Ezt a folyamatot Bibó megpróbálja felülről szemlélni, és arra mutat rá, hogy a nemzeti karaktertípusok tudatosítása helyett fontosabb azt érzékeltetni, hogy a valóság helyes értékelése a közösség teljesítményében milyen eredményeket hozhat. Ezzel kívánja felhívni a figyelmet a búsuló magyar belenyugvásra hajlamos magatartásának kritikájára. Semmit sem ér a zsenialitás, a tehetség és az eredetiség, ha a közösség sorsa összességében nem képes céljai szerint kibontakozni. Ezt a megállapítását példázza az angolok és franciák alkatával, akik „… egy történelmi pillanatban addig kialakult alkatukkal, addigi közösségi orientációjukkal bizonyos fokig szembefordulva egészen nagy közösségi vállalkozásokba fogtak bele. Az angol nemzetnél ez a fordulópont a reformáció felvétele s az angol puritanizmus ezt követő kialakulása volt, a franciáknál pedig a francia forradalom s a már előzőleg, majd párhuzamosan kialakult francia racionalizmus. Minkét vállalkozás a maga történeti pillanatában a régi, ismert nemzeti jellegnek igen nagymértékben való feladását vagy megváltoztatását is jelentette: a reformáció utáni Anglia, a forradalom utáni Franciaország a kortárs szemében egy csomó színnel szegényebb volt az azelőttinél.” (18) 
Bibó konklúzióként fogalmazza meg azt is, hogy az alkat nemcsak adottságok, lehetőségek és statisztikai tényezők puszta összegzéseként jellemezhető, hanem mindezeken túlmenő szabályozó és regulatív törvényszerűségként is. Mindehhez számára 1948-ban alapvetően hozzátartozik az az intellektuális erőfeszítés, amely a magyarságnak, mint közösségnek, a megújítására irányul. Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem Bibó életművének egyik legfontosabb esszéje a magyar politikai kultúra és társadalomfejlődés száz esztendős sorsáról. A szerző a magyar nemzet történeti eseményeit egyszerre vizsgálja a közép-kelet-európai és nyugat-európai nemzetek társadalomfejlődésével összefüggésben. Míg a nyugat-európai modellben megvalósult a parlamentarizmus alapján nyugvó és egyre jobban kiszélesedő szabadságmodell, addig Magyarországon a politikát formáló egyéni és közösségi alkatok deformációi miatt ez a szabadságmodell beszűkült, és az 1944-es tragédiába torkollt. Utána a koalíciós idők keretei között ismét lehetőséggé vált a magyar szabadságmodell újragondolása, újraépítése. Ez azonban 1948-tól ismét zsákutcába jutott, hiszen a jaltai szerződés következtében egész Kelet-Európa a szovjet orientáció fennhatósága alá került, és ismét egy négy évtizedig tartó zsákutcás és torzult periódus útjára lépett. 

Bibó István elméletének egyik pozitívumát Az európai társadalmi fejlődés értelme című írása kapcsán Robert N. Berki így fogalmazza meg: „Bibó politikai filozófiájának egyik pozitívuma az a tisztaság, tömörség és meggyőző erő (és a bátorság), amellyel megragadja az európai tradíció lényegét. Értelmezése az európai erkölcsi és politikai örökség és az intézményi formák fejlődése fővonalának eredeti megközelítése. Olyan, amely szinte páratlan a kortárs gondolkodók körében. Bibó biztos kézzel bontja szét ennek a fáradt és egyáltalán nem makulátlan hagyománynak a külső rétegeit, hogy kiemelje a lényegi magvát. Csak egyetérthetünk vele abban, hogy az európai tradíció lényege – az egyes ember méltósága és az ezt lehetővé tevő és biztosító demokratikus intézményrendszer – nem veszített érvényességéből. Ezt nem kellene szégyellnünk, felhígítanunk vagy másra cserélnünk, hanem meg kellene próbálnunk megérteni és ennek a jegyében élni.” (19)
Ugyancsak fontos eleme Bibó szemléletének, hogy kora közép-kelet-európai politikai rendszereit összeveti a Nyugat politikai formáival, s ebben a legmeggyőzőbb momentum az, hogy fellép az ideológiai polarizáció ellen, és egyfajta harmadik út megrajzolásával kísérletezve a liberalizmust hozzágondolja a szocializmushoz, ám ez a szocializmus nem azonos a megvalósult kelet-európai rezsimek hirdette elvekkel. Szintén Robert N. Berki hívja fel a figyelmet arra, hogy Bibó a modern európai történelem konzervatív olvasatát valósítja meg, de ugyanakkor kora aktuális politikájában egy nyitott és radikális álláspontot foglal el. (20) 

Bibó politikai filozófiája a rendszerváltás utáni politikai mező szinte mindegyik pártirányzata számára alapot nyújtott, és gyakorta egymással merőben ellentétes irányzatok is találtak elemzéseiben érveket programjaik kialakításához. Ennek oka, hogy az általa érvényesnek tartott, különnemű európai értékek között kísérelte meg létrehozni a harmóniát. Műveiben nem törekedett egy kizárólag érvényes szintézis megteremtésére, hanem a különféle politikai formák egyeztetési lehetőségeit kutatta. Történetfilozófiai nézeteiben szorosan kapcsolódik össze a kereszténység a liberalizmussal és a szocializmussal. Kísérletének a lényege az volt, hogy e három elv működőképes intézményrendszereit miképpen lehet felépíteni és összehangolni. Élete során mindvégig bízott abban, hogy az egyes uralmi típusokat humanitárius alapon meg lehet szabadítani a félelemtől, az agresszivitástól és az autark hatalmi intézményektől. A közösséget alkotó polgár tudatával gondolkodott, és a progressziót nem egy ökonomista-technicista világban képzelte el, hanem a megegyezéses, tervezett és határolt forradalom alapján gondolta felépíteni az európai világ jövőjét, ahol a közösséget alkotó polgár számára képesek garantálni az intézmények az emberi méltóságot. 
 
 

Jegyzetek:
1. Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In: B. I.: Válogatott tanulmányok. Második kötet, 1945-1949., Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986., 187-188.o. (a továbbiakban: A kelet-európai…)
2. „Csupán az történt ekkor, hogy a nemzethez fűződő politikai folyamatok tömegmozgalmakká, a nemzethez fűződő érzelmek tömegérzelmekké váltak. Ez az átalakulás egyes nemzeteknél aránylag simán, másoknál robbanásszerűen, ismét másoknál valóságos katasztrófasorozatok kapcsán folyt vagy folyik le. Ennek a folyamatnak a során egyes nemzetek materiálisan és morálisan meggyarapodtak, mások materiálisan elnyomorodtak, és morálisan elaljasodtak, s volt olyan is, melynek fejlődése mindenesetül zsákutcába jutott.” In: A kelet-európai … 187.o.
3. im.196.o.
4. im. 203.o.
5. im. 205-206.o.
6. im. 209-210.o.
7. „E három nemzettel az tette volna legnagyobb jót, aki történelmi országuk felszámolását az etnikai és önrendelkezési elvek szigorú alapulvétele mellett folytatja le. A történeti ország széttörése akkor is fájt volna jó ideig, de az elnyomott honfitársak szenvedéseinek a zaklató hatása elmaradt volna, az pedig egyenesen kijózanítólag hatott volna, hogy az elcsatolt másnyelvű népek köréből komoly jajszavak és a történeti kerethez való visszakívánkozás komoly hangjai nem érkeztek volna. Így kialakult volna egy olyan közhangulat, mely kénytelen rájönni a részleges megcsonkítás kikerülhetetlenségére, és előbb-utóbb meg is szokta volna a tények erejére támaszkodó új határokat.” In: A kelet-európai… 210.o.
8. In: Kiss Gy. Csaba: A nemzetfogalom néhány antinómiája Kelet-Közép-Európában. In: Bibó emlékkönyv I., Századvég Kiadó, Budapest, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1991., 113.o. (a továbbiakban: Kiss Gy. Csaba)
9. In: A kelet-európai… 214-215.o.
10. „Sajnos, annyira megszoktuk már, hogy észre sem vesszük, micsoda szörnyű fából vaskarika ez: elvárni és kifejleszteni a szabad ember jellegzetes erényeit, a spontán lelkesedést, a tudatos önfeláldozást és a felelős aktivitást egy olyan közösségért, mely nem biztosítja a szabad ember kifejlődésének az elemi feltételeit.” In: A kelet-európai… 219.o.
11. Kiss Gy. Csaba 115.o.
12. A kelet-európai… 220.o.
13. A kelet-európai… 223.o.
14. Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: B. I.: Válogatott tanulmányok. Második kötet, 1945-1949., Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986., 571.o. (a továbbiakban: Eltorzult…)
15. „Ha le akarunk jutni ezekről a vakvágányokról anélkül, hogy süketté válnánk a valóban meglevő problémával szemben, akkor először közelről meg kell jelölnünk azt, amit bajnak érzünk. Milyen tapasztalatok alapján állíthatja valaki, hogy ez a közösség elvesztette önmagát? Jó, tudjuk, hogy az ország ifjúságának nagyobb része nemzetközi zenére nemzetközi táncokat táncol, hogy a beszélt és írott magyar nyelv számtalan vonatkozásban ízét-színét vesztette, hogy sokkalta több alárendelt mondatot használunk, mint őseink, hogy a magyar társadalom közösségi formái megzavarodtak és megbizonytalanodtak. Ezek azonban többé-kevésbé európai és világjelenségek, nem magyar különlegességek, még ha egyes hazai tünetek az átlagosnál súlyosabbak is.” In: Eltorzult… 573.o
16. „Magyarországon pedig hatvanhét óta fokozatosan, tizenkilenc óta rohamosan, kasztonként külön és országosan együttvéve általános elformátlanodás következett be a megszólítási formáktól egészen a közéleti formákig, vagy álformák kialakulása a cigányozó mulatástól a hatvanhetes kiegyezésig, vagy a formák rákos túlburjánzása a mezőkövesdi népviselettől az Emericana dominus avatásáig. Az ugyanekkor folyó asszimiláció különböző összhangtalanságaiban is tehát az asszimiláló közösség belső zsákutcája a döntő, az okozó momentum.” In: Eltorzult… 606-607.o.
17. „Alkatnak és reagálóképességnek nem az a viszonya tehát, hogy alkatunk örök tulajdonságainak elemzésével jutunk el a helyes cselekvés irányelveihez, hanem pontosan fordítva, az ép reagálóképesség aktív alkotó működése során formálódik ki az ép alkat.” In: Eltorzult… 614-615.o.
18. In: Eltorzult… 616-617.o.
19. Robert N. Berki: A moralizmus realizmusa. Bibó István politikai filozófiája. History of Political Thought, XIII, 3. 1992/3. Magyarul: http://www.law.klte.hu/jati/bibo/ 9.o., fordította: Csepregi András (a továbbiakban: Berki)
20. Bibó demokratikus szocializmusa teljesen szabad a forradalom és a felfordulás tehertételeitől, az, az ő modellje szerint, az antik gondolkodás, a középkori kereszténység és a korai modern „polgári” mozgalmak logikus folytatása. A francia forradalomnak és következményeinek bibói értelmezése közel áll a mérsékelten konzervatív írók nézeteihez (/Edmund/ Burke-éhez és Hegeléhez, de nem /Joseph/ de Maistre-éhez), a lényeg viszont az, hogy, szemben velük, Bibó nem áll meg az intézményeknél és ideológiai védelmüknél, amely a felfordulásokra adott azonnali válaszként jelent meg. Félre a pánikkal és térjünk vissza az erkölcsi alapelvekhez – ez Bibó legfontosabb üzenete, s ez olyan üzenet, amit a „Nyugat” konzervatívjainak, liberálisainak és szocialistáinak egyaránt érdemes lenne megfogadniuk, és hasznukra fordítaniuk, s így talán a jövő néhány „kisiklását” és „torzulását”, ilyen vagy olyan színezetű tömeghisztériáját elkerülhetnék,” In: Berki 10.o.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu