Győzelem ha van

Szürkéskék füst csapott fel, korom szállt, vérnarancs színű parázs lövellt a lassan sötétedő alkonyati égboltra, ahogy Musztafa Edrahim, a sarki tökmagárus megkavarta tepsijében a pörkölődő gesztenyét. Kaptam tőle egy fél csomaggal, és ahogy pucoltam, feketék lettek az ujjaim a koromtól. Az utcán nem volt senki, csak valamivel távolabb egy munkaruhás fiú, aki éppen egy bohócos plakátot ragasztott a hirdetőoszlopra. Felnéztem a toronyórára: delet harangoztak.

A házunk kapuja feletti erkélyen Lola néni szívta a fogát, miközben savanyú képpel törögette a tökmagot. Héját az utcára köpte, vagy megcélozta vele az arra repülő galambokat. Ott álldogált mellette a férje: zavartan pislogott, kezében egy gyűrött lottószelvényt szorongatva. A háttérben egy tranzisztoros rádió szólt, éppen a sporthíreket olvasták.

Nem egész félóra múlva kiabálásra lettem figyelmes. Kopasz fiatalok vonultak az utcán, tapsoltak, üvöltöztek, sípokat fújtak. Üvegszilánkok csörömpöltek. Véget ért a meccs, gondoltam.

Azt viszont nem lehetett eldönteni, hogy győztünk vagy vesztettünk.
 

Kettészelt szépség

A november végi ködök egyik első reggelén a szomszéd lakásban megszólaltak a hírek, ablakommal szemben kinyílt a rozzant kertkapu, belépett a férfi a végletekig elnyűtt melegítőben, és megetette a csirkéket. Szerencséje volt, az övéi átvészelték a meleget.

Aznap délelőtt érkezett meg a vándorcirkusz.

Utánfutós kombijaikat és a vén Lada karavánt a város szívében parkolták le, és rögtön nekiálltak kiszámítani, hol férne el a hatalmas sátor. Összeadtak, kivontak, szoroztak és osztottak, végül a főtér bizonyult a legmegfelelőbbnek. Így történt ez mindig, évről évre. Volt ugyan egy apróbb szépséghiba: két hársfa és egy villanyoszlop is volt a kijelölt területen; a sátorosok azonban minden évben ugyanolyan ügyesen illesztették be őket a porond és a padok közé.

A zenekar ismert cirkuszi dallamokat játszott, ezzel vette kezdetét a műsor.

Tollakkal feldíszített pónilovak vonultak be, hosszú kesztyűt és fehér keménykalapot viselő dámák vezettek őket körbe a porondon. Utána a fehér arcú bohóc következett, szintén tett egy kört, s közben idétlenül vigyorgott. Majd a késdobáló lépett színre, aki a keménykalapos nők legszebbikével mutatta be sokak szerint hátborzongató műsorszámát. A pengék szinte horzsolták a nő alabástrom bőrét. A zenekar minden tőr célba érését harsány zenével ünnepelte.

Ezt követően újra a bohóc tűnt fel, a közönség ezúttal is felszabadultan hahotázott, majd az artisták jelentek meg, akik hibátlanul mutatták be nem mindennapi tudományukat: ugrószőnyegről parádés szaltókat vetettek, magasan kifeszített kötélen jártak, selyemszálon függve hajladoztak, végül egymás nyakába állva egy emeletes formációt alkottak, amelynek csúcsán lángoló bottal zsonglőrködött egy kopasz törpe.

A bűvész produkciója lélegzetelállító volt. Először a megszokott mutatványokkal szórakoztatta a közönséget. Tarka kendőket húzott elő egy néző füle mögül, galambokat és nyulakat tüntetett el, ügyes kártyatrükköket mutatott be. A műsor második felében azonban két fiatal, karcsú szőkeség egy hosszú ládát tolt a színpadra, majd ismét megjelent ugyanaz a formás lábú dáma, aki a késdobáló műsorában szerepelt, meghajolt, felejthetetlen mozdulattal csókot lehelt a közönség felé, leemelte fejéről a keménykalapot, és befeküdt a hosszú ládába. A bűvész francia szavakat kiáltozott, mesdames et messieur, voilá votre mort, majd lecsukta a láda fedelét, elővett egy sűrűn fogazott fűrészt, megmutatta a közönségnek, az első sorokban ülők még meg is tapogathatták. Aztán a ládához lépett, kis ideig elmélyedve koncentrált, végül gyors mozdulatokkal kettévágta a hosszú ládát, benne a habfehér bőrű nővel. A lányok a szétfűrészelt test egyik felét a porond jobb, másikat a porond bal oldalára tolták, miközben az egymástól egyre távolodó kezeken és lábakon folyamatosan mozogtak az ujjak, a fej pedig egyre csak mosolygott, felejthetetlenül. A bűvész műsora ezzel véget ért. A gyönyörű dáma ott maradt kettévágva. Befejezésül a tarka ruhás bohóc jött be ismét, úgy lépkedett ide-oda, mintha éppen hasra akarna esni.

Még vacsora közben is a befejezetlen mutatvány járt a fejemben, hogy vajon összeforrasztja-e majd valamikor a bűvész azokat a kettéfűrészelt, gyönyörű részeket.
 

A borbély ügye

Mintha dézsából öntötték volna, úgy esett az eső egész nap és egész este. A toronyóra hajnali egyet harangozott, amikor elállt. A borbély csak erre várt. Fejére nyomta széles, egyenes karimájú kalapját, és megindult a város szívébe, hogy megvalósítsa legújabb tervét.

Milos borbély előzőleg egész nap lázasan dolgozott. Feliratokat készített. Kisebb-nagyobb cédulákra vastag, fekete filctollal egyetlen szót írt. Amikor az eső elállt, fekete kalapban a város központjába indult. Komoly arccal állt meg a lerágott halra emlékeztető hirdetőoszlop előtt. Egy ideig szigorú arccal szemlélte, majd a feliratok közül elővett egy nagyobbat, és az oszlopra ragasztotta.

Tovább lépett. Az útjába akadó fatörzsre is ragasztott egy cetlit. A tökmagárus bódéra szintén került felirat, és ugyanígy a bokrokra, a házakra, a házak előtt parkoló kerékpárokra, és a padokra, a szemetesládákra, a város egyetlen szökőkútjára. Amerre elment, Milos borbély mindenfelé kiragasztgatta a céduláit. A saját borbélyüzletének ajtajára is került egy. Közben összetalálkozott az utcaseprőkkel, Bogdánnal, Musztafával és Iszkanderrel. Intettek egymásnak, majd mindenki végezte tovább a maga dolgát.

Reggelre az egész város tele volt ragasztgatva a cetlikkel. Mindegyiken ennyi állt csak:
ELADÓ!
 
 

Bibliográfia

DANYI Zoltán
Pszichoszomatikus életrajzok
zEtna, Zenta, 2004
 
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu