Az ORTA AVRUPA EDEBIYATI GÜNLERI nem más, mint: KÖZÉP-EURÓPAI IRODALMI NAPOK. Ám hol is? Kérem: Konstantinápolyban. ORTA AVRUPA… És mikor? Hát a napokban. EDEBIYATI GÜNLERI. Európa aortája, vagy mi? Edebijánsan. 2004 őszén, amikor már a Boszporusznál is sárgulnak a levelek, s hidegek az éjszakák. Kabátot húznak a magas hidak horgászai.
Lombhullás ide vagy oda, tény: él és virágzik ez az ugyancsak érdekes nyelv, a török. Tele olyan ékezettel, amitől első pillantásra magyarnak nézhetnénk, aztán mégsem az. Érthetetlen szóözön számunkra, miképp a finn is. (És fordítva is érvényes, persze…) Ám itt-ott mintha több hasonlóságot mutatna a török, mint a messzi, hideg, halolaj-illatú finn, illetve a rénfaggyas lapp; csakhogy – valamiért – nem erre, a széles türk vonzerő fele gravitált a mi tudományunk. Nem ragadtunk bele a törökmézbe anno. Lehet amúgy, hogy egy álom lassan romba dől. Az északi fény délibábja szertefoszlik. És akkor marad a török? Egervár ostromlója, legénykék elrablója, kislánykák megrontója, a gyilkos török, az örök: ellenség. Jumurdzsák, a híres feneketlen Gyomorzsák. Jumurdzsák a rokonunk. Mit szólunk hozzá? 
– Na, de ez tényleg nem kérdés – állítja az isztambuli könyvfesztivál egyik szimpatikus taxisa tört angolsággal –, a török és a magyar testvérnép, és sokat szenvedett közösen a történelem folyamán. – Mondja őszintén ez a kreol, gigantikus bajuszú ember, s hogy szavainak nyomatékot adjon, semmiféle borravalót nem hajlandó elfogadni a magyartól. – Testvérek közt nem illik, véli. Üzmülü-güzmülü, oké, helló. Fíl fájn hír…Meni bux, big bux. Szmól bux…Lájk it! És aztán könyvből itt (is) van bőven. Elképzelném Zrínyi Miklóst, amint rendet vág közöttük. (?!) Nem, elképzelem inkább, amint a Szigeti veszedelem fordítása után kutat. Tenné ezt hasztalan, mert ha valamelyik csücsökben van is itt némi magyar irodalom, akkor ahhoz különleges detektor kellene, hogy megtaláltassék. Nincs, morzsányi sem, inkább ez lehet. De van régi orosz, például Dosztojevszkijtől a Félkegyelmű, helyben Budala címmel. Van Proust és Joyce – ha jól emlékszem –, az egész Ulysses törökül, tán még némi Finnegan is? Vagy csak álmodtam? Francia költők, német kortárs prózaírók, Günter Grass természetesen stb. Könyv hátán könyv, mondhatni. Különféle időrétegek a jelenben. És itt van Ivo Andrić is törökül: Híd a Drinán. 
Utóbbi elgondolkodtat. Már csak azért is, mert a török könyvfesztiválba illeszkedő Közép-európai irodalmi napok keretében, ahol én a nagy, nehezen mozduló intézményeket lehetőleg elkerülő, rugalmasabb érintkezési formákról beszélek, valaki majd a „magyarisztáni” történelmi regényekről érdeklődik nálam. A plenáris ülés után lép oda hozzám – fél kézzel lezserül a zsebében – ez a török professzor, egy isztambuli kiadó szerkesztője egyben, s olyan szépirodalmi művekről faggat – taxisofőrünk szellemében –, amelyek úgymond rávilágítanak sok vonatkozásban rokon népünk közös múltjára. Érdeklődése elvi szintű, az étel megérkezése abba is hagyatja vele az eszmecserét. Elsodródunk egymástól ezen az állófogadáson, amelyet a yeniköyi osztrák követségen rendeztek. A pazar palotában, ahonnan mi egykor kibuktunk, ugyancsak a történelem sodrában. Sebtében harácsolt, bácskai ügyességgel felpúpozott kajámmal egy sarokba vonulok, s megpróbálom elképzelni azt a magyarhoni irodalmi művet, amelynek tükrében a török olyan szívesen látná magát. Ha csak annyira is, mint Mehmet Paša Sokolović andrići, vagy inkább: az egész világ visegrádi „törökös” történetében. És egy se jut eszembe, holott sok energiát pazarolok erre. Egri csillagok Isztambul felett? Nem, nem… Akkor mégis bevillan egy szó: Dzsigerdilen! Ettől olyan késztetésem lesz, ami sokunkból tán eredendőn hiányzik. Elindulok megkeresni iménti emberemet más valaki művének címével az ajkamon. (Adott esetben Háy János kollégáéval.) 
Nagy a tömeg, a közegellenállás, vállak, karok és fejek fenyegető erdeje, de tudom, tudom, hogy megtalálom. Csak akarnom kell eléggé, ha közben meg is dermed a szármám Konstantinápolyban, 2004-ben. Hiszen én itt „egész mindannyiunkat” képviselem, hát nem? Úgy zabálhatom én itt ezt a törökül töltött káposztát. Hát nem…? Európa 'sztamboli kapujában. DZSIGERDILEN MEG A BOBDILEN. – Utóbbi már hódított, most mi vagyunk soron. Eredmény? Majd kiderül. De próbálni? Azt kell. Eladni, meg venni is. És egyáltalában mindenben végig kitartani, ahogy épp fenti Ivo Andrić mondta: annak a stewardessnek a mosolyával, aki tudja, valami nincs rendben a géppel. Ám ez egy másik történet kezdete. Nevezetesen a halálé. S akkora kanyart vesz, mint a török kard. Ha erre folytatom. Csak annyit még a halálról és Andrićról itt, miszerint egy nyirkos lejtőn meghúzódó, roggyant kerítéssel övezett emberi települést szemlélve benne (Ivo A.-ban) rég felmerült egy gondolat e világ valódi rendeltetéséről. E bolygó – R. V. fordító tolmácsolásában – tulajdonképpen egy karám, melybe betereltek és becsuktak mindent, ami a világűrben élt és nyüzsgött, azzal az egyetlen céllal, hogy itt elhaljon. A nagyobb kórházakban mindig van egy kórterem, ahova azokat a betegeket viszik, akikről látszik, hogy már csak néhány órájuk van hátra. A világűrben a mi Földünk ez a haldoklószoba. Hogy szaporodunk, nem más, mint illúzió, mert mindez a halál keretei közt történik, melyre ítéltettünk, ami miatt a Földre vetettek bennünket. Voltaképpen, világűri mércével mérve és a mi emberi szavainkkal kifejezve: tegnap idehoztak, ám holnap már nem is leszünk. A fű talán majd tovább nő, s az ásványok érnek, ám csupán önmaguknak. – Nos, a drinai híd e meghosszabbított, felénk ívelő gondolatára minden török értelmiségi depressziós is vevő. Különösképp valamiféle letűnt történelmi erő(tudat) és dicsőség elgörbült tükrében, egy régen összeomlott világbirodalom fantomfájdalmú szívében. 
Romok? Keleten egyébként – állítja ezt is mellesleg Andrić – nehéz olyan épületre bukkanni, mely teljes egészében szép tiszta lenne, és amelyen semmi kivetnivalót nem lehetne találni. Másrészt azonban Keleten nincs olyan épület, bármily roggyant és elhanyagolt legyen, amelyhez ne tartozna legalább talpalatnyi zöld kert, vagy ne lenne egy kútja, melyből élő víz folyik, vagy legalább egyetlenegy virágcserép az udvaron, gondosan ápolt fuksziával vagy rózsabokorral. Ez a hely ennek a málladozó épületnek a lelke. Nyugaton az épületeknek nincs ilyenjük. Ha Nyugat-Európában ilyen gondatlanul, tudatlanul és gyógyíthatatlan lustasággal ennyire elhanyagolnának egy épületet, bűzlene, mint a hulla, és megmérgezne mindent maga körül. A Kelet gyönyörűséges csoda és a legnagyobb borzalom, mert itt a halál s az élet közötti határ nincs világosan meghúzva, hanem kanyarog és vibrál. – Akár mustárszín katonai helikopterből szemlélve az ezüstzöldes balkáni Drina – teszem hozzá csak úgy. – Rezeg és csillámlik a Drina folyó kanyargó ezüst pántlikája, olyan magasról, ahonnan azt Mehmet Paša Sokolović hadvezér a maga idejében sosem láthatta; vagy netán még mindig, azaz épp most is látja. Mehemed, a kisfiú, aki látott tehenet… akit hajdanán egyszer elhurcoltak Boszniából Konstancinápolyba, s akinek később pazar kertje lett… aki később lába elé kényszerítette a fél világot, de közben megfogant benne a gondolat, hogy hídrombolás helyet: tán inkább hidat kéne építenie. 
Szokoli pasa – Cs. Z. fordító tolmácsolásában – kétségtelenül elfeledte (ha igen) a gyermekkori átkelést a Drinán, a csupasz partokat, amelyeken az utasok a hidegtől és bizonytalanságtól reszkettek; a lassú, szúrágta kompot, a furcsa révészt, a víz fölött az éhes varjakat. De nem felejthette el azt a fájó bágyadtságot, amely benne maradt, s amely soha többé nem hagyta el teljesen. Sőt, az előrehaladó évekkel és az öregséggel együtt mind gyakrabban jelentkezett az a sötét pánt, amely összeszorította a mellét, s gyermekkorának azzal a különös, jól ismert fájdalmával hasított beléje. Elviselhetetlen szúrással. A vezér ilyenkor lehunyt szemmel várta, hogy a fekete penge áthaladjon rajta, és a fájdalom enyhüljön. Egyik ilyen pillanatában támadt benne a gondolat, hogy ettől a kellemetlen érzéstől megszabadulhatna, ha eltörölhetné azt a kompot ott a távoli Drinán, amelynél a nyomor és minden alkalmatlanság összegyülekezik és szüntelenül lerakódik; ezt úgy tehetné, ha áthidalná a két meredek partot és a gonosz vizet közöttük, összekötné az országút két végét, s így mindörökre biztosan egybekapcsolná Boszniát a Kelettel, származásának helyét életének helyeivel. Így ő volt az első, aki egyik pillanatban – lehunyt szempillái mögött – meglátta a nagy kőhíd szilárd és biztos sziluettjét, a hídét, melynek azon a helyen kell létesülnie. – Tkp. így látta ezt Ivo Andrić, aki szerint igazándiból senki sem tudja, mit jelent különféle kultúrák metszéspontjában élni, ha nem tapasztalta meg azt, s az ő műve is csupán kicsi, keskeny palló az örvények felett – útban bizonyos dolgok megértéséhez. 
Mostanság – teszem hozzá viszont én – ez a regény az egyik legkomplettebb útmutató ahhoz, mi történt – régebben és újabban. Hol is? Nevezetesen a Balkánon. És kedves Professzoromék Isztambulban megvették, úgy látszik. S most kutatnak tovább. Balkánnál meg Ázsiánál is szélesebben? Szokoli pasa v. basa története pedig szépen megtalálja helyét a polcukon, mert hajmeresztő karóba húzás ide vagy oda, a szóban forgó regény legmarkánsabb pillérmotívuma mégiscsak ez az ember, aki hidat épített egykor azzal a nemes szándékkal, hogy az akkori világnak egy eldugott, porlepte részecskéjét összekösse annak dicsőséges és fényes anyagi, illetve szellemi központjával, a felvilágosultan ragyogó szultáni portával. Kétlem, hogy a történészi szempont ettől lényegesen különbözne. Hát az (isztambuli) olvasó véleménye? Erre még egyrészt várni kell, másrészt szinte esélytelen, hogy eljusson ide. Ugyebár? Boszporusz szeleinek szárnyán. (Épp hozzánk?) – S minderről természetesen eszembe jut az az ügyes szlavisztikai prof., aki a szél belső felét tanulmányozta, megírta Az utolsó szerelem a cári városban c. regényét, teával festett tájképeket, de igazából főművével, a híres Kazár-szótárral vált híressé a galaxisban. A szótárral, amelyiknek fő erénye és trükkje az, miszerint minden, ami belőle a valóságra vonatkozik, az az utolsó betűig a képzelet terméke, ami viszont nem a valóságra, az színigaz. Nem létezik, hogy ez a mű, amelynek elején ott találjuk annak az olvasónak a sírját, aki soha sem fogja felütni ezt a könyvet, hogy ez a szótár nem lenne meg törökül, ha már a világ összes nyelvére lefordították, még annál is eggyel többre – hiszen kazárul is elkészült. Utóbbinak a női példánya különösen kelendő, de ezen nincs is mit csodálkozni. Törökben is sok a depressziós, születése előtt kazár nyelvet beszélő értelmiségi férfi, akik ily módon remélnek némi megkönnyebbüléshez jutni, természetesen az amúgy felettébb gőgös szerző határtalan örömére.
Nos, van ebben a könyvben egy cikkely, amelyik isztambuli körökben különösen nagy figyelmet keltett. Kiváltképp azok körében, akik jártak már Anatóliában, s ott láttak árnyékot. Ez a fejezet – bizonyos B. I. szabadon értelmezett tolmácsolásában ugyancsak – bizonyos Dzsábir ibn Aksániról szól, aki nagyon híres muzsikus volt egykoron, s aki defen vagy sárgin játszott. Följegyezték az egyik dalhoz tartozó ujjrendjét, s abból kiderült, hogy zenélés közben tíz ujjánál többet használt. Ibn Aksáni szálfa termetű ember volt, ő maga árnyékot nem vetett, és oly sekély szempár ült a szemgödrében, mint két széjjeltaposott pocsolya. A halálra vonatkozó nézeteit nem akarta az emberek elé tárni, de közvetve továbbította hozzájuk meséivel, méghozzá úgy, hogy rávette őket az álomfejtésre, meg arra, hogy az álomvadászok révén igyekezzenek értesüléseket szerezni az elmúlásról. Úgy tudják, Dzsábir egyszer testestül – holmi fekete pánttal a kezében – megjelent Mehmet Paša Sokolović álmában, de hogy ott mit mondott, nem maradt meg, mivel véletlenül az írószer fonákjával jegyezték föl. Bizonyos ideig türbeőr is volt ibn Aksáni, mégpedig Murád szultán türbéjének viselte gondját. Ezt követően csavargó módra élt, magával hordozva fehér teknőcpáncélból készült hangszerét. Kis-Ázsia falvaiban kószált, muzsikált és jósolt. Fölöttébb különös módon veszítette életét. Ebben az időben a vásárokat járta, s amerre csak megfordult, ugratta az embereket. Beleköpött a pipájukba, kocsijuk kerekeit egymáshoz kötötte, szinte sürgette, hogy leteljék az ideje. Egy napon, amikor úgy találta, hogy letelt, felkeresett egy parasztot, akinek sárga tehene volt, és megalkudott vele, hogy az állatot gazdája egy meghatározott helyre vezeti. Azt a helyet álló éven át nem érte semmi nesz. A paraszt ráállt, odavezette a tehenet, az pedig keresztüldöfte Dzsábir ibn Aksánit, s ő holtan rogyott össze. Halála könnyű volt, gyors és szinte nesztelen, mintha csak elszenderedett volna, s alatta nyomban megjelent az árnyéka, talán csak azért, hogy bevárja a testét. – Mármost a defen vagy sárgin játszó anatóliai lantosok szerint egy ideig az ördög ujjrendjét ismerő Dzsábir ibn Aksáni nevét viselte a sátán is, amitől valószínűsíthető, hogy az árnyék, amelyről e történet végén beszélünk, nem más, mint magának az ördögnek az árnyéka. Így aztán elképzelhető, hogy Szokoli pasa magát az ördögöt pillantotta meg álmában, s hogy maga a sátán muzsikált a fülébe. Akár szöveg nélkül, ami valós magyarázatot adhat mindennemű lejegyzés hiányára. Egyben Szokoli pasa rövidesen bekövetkező halálára – hiszen neki is csak eljött az ideje egyszer. Akárcsak az első világháborúé. De kinek hogy.
Na már most mindebből kiviláglik, hogy a Híd a Drinán és Milorad Pavić professzor úr Kazár szótára mintegy kiegészíti egymást az isztambuli könyvpiacon, akár úgy, hogy kedvezményben részesül mindenki, aki mindkettőt megveszi. De tényleg: hol maradt a mi Dzsigerdilenünk? Lába kelt, mint Dzsábir ibn Aksáni lantjának? Vagy egyszerűen nem is létezik az isztambuli valóságban, miképp a karót emberébe kalapáló pribékből a jóérzés Boszniában?  Zavarba ejtő és elgondolkodtató kérdés; érzékelhető hiány mindenképp. Tehát ezért, hiányérzetből eredtem én egy mélysötét szemű, titokzatos török férfiú nyomába, nem másért. Hol? Hát emlékszünk még, nem? Yeniköyben, azaz: Jénikőben, ahogy egykoron a mi drága Mikesünk írta Rodostóbul. Mert hozakodhatnék elő ennek az elszelelő török könyvembernek a zágoni Mikessel is például, hisz nem párolgott el az elmémből Mikes Kelemen, akiről illik tudni, hogy a 18. századi magyar prózairodalom egyik legjelesebb alakja. Mikesé, aki Dzsábir ibn Aksáni halálának évében a kolozsvári jezsuita gimnáziumban tanult, azt követően II. Rákóczi Ferenc udvarába került, nem is sejtvén még, hogy a párkák lassan összesodorják sorsát a törökével. Ő ugyanis – mint az számunkra ismeretes, másokéra egyáltalán nem – a Habsburgok elleni szabadságharc bukása után ura hűséges követője volt a száműzetésben. Előbb Lengyelországba ment Rákóczival, majd Franciaországban tartózkodott vele, 1717-től pedig – szultáni meghívásra – Törökországban. Mikes Kelemen – egy rövidke, eleve kudarcra ítélt fegyvercsörgető kalandot leszámítva – a Márvány-tenger partján, említett Rodostóban élt a maga haláláig. A pestis csúf bikája végzett vele, hatalmas kolompolás közepette.
Mikes Kelement – mi ezt is tudjuk, török professzorunk vélhetően tényleg nem – az emigrációs tétlenség már korán rávette az írásra. (A pennával többre ment, mint a lanttal, született botfülűségétől hendikeppelten.) Vagy húsz kötetre való vallásos és erkölcstani munkát fordított le franciából: egyháztörténeti dolgozatokat, prédikációkat és elmélkedéseket. Ezeknél jelentősebb a Mulatságos napok című novellagyűjteménye, amelyet ugyancsak francia eredetiből ültetett át. Ám legnevezetesebb műve a Törökországi levelek. Utóbbi egy kétszáznál valamivel több darabból álló sorozat. A levelek címzettje P. E. grófnő, Mikes (állítólagos?) konstantinápolyi nagynénje. Megfigyelhető, hogy szerzőjük a korában divatos levélformát élményeinek rögzítésére használta. Leírta a bujdosók törökországi életét, szólt a török társadalomról, rajongó szeretettel rajzolta meg Rákóczi alakját, lépten-nyomon hangot adott mély honvágyának, s a fejedelem halála után a száműzöttek keserűségének. Forrásértékű művébe, amely ugyanakkor ízes humorú alkotás, számos rövid történetet, anekdotát szőtt. A Törökországi leveleket csupán a véletlen mentette meg az elkallódástól, s csak a szerző halála után több évtizeddel látott napvilágot a könyv első kiadása. „Lakunk partján a tengernek / Töltjük napját életünknek”. – A rövidke idézet tehát annak az ifjú korában apród férfiúnak a leveleiből származik, aki egy múltbéli szabadságharc bukása után árnyékként követte harcos urát a száműzetésbe. Ő az árnyékból kilépő ember, az önnön árnyékává változó pedig II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem. A pontosan 207 szépirodalmi levél ezzel együtt burjánzó remények és iszonyú reményvesztések hosszú sora, amelyből felcsillan a Márvány-tenger, felsejlik Rodostó. Törökszekfűs Magyar utca Rodostóban, amelyen Mikes elképzelt nénje ringó csípővel végigsétálhat – egészen a hullámzó tengerig. Meg vissza. Végtelen sokszor megteheti ezt a levelek címzettje: selymes bokájú és márvány térdű P. E. grófné. Akárcsak a levelek létező-létezett, nagydarab, kövérkés, gyomorszelekkel küszködő írója: Mikes Kelemen. Akárha egymással karöltve is sétálhatnak. Az idők végezetéig. Minden út Rodostóba vezet vissza. Ex Turcia nulla redemtio. – Szóval nagyon megható, viszont gondoljunk bele: vajon az egykor élt transzilvániai Mikes elvágyódása ma mit jelent egy elvágyódó töröknek? Mennyiben találkozhat a két elvágyódás? Attól tartok, nem túl tartós frigyről lehet szó. Főleg ha az illető valamelyest beleszerelmesedik Mikes titokzatos, titokzatosságában annál vonzóbb nénjébe, s úgy dönt – kor nem érdekes –, inkább marad. Akkor mi van? Nem sok. Miként amúgy se, hiszen az egyik tkp. "honvágy", a másik "elvágy", s e kettő inkább idegesíti egymást, mintsem kezet fogna. Mindazonáltal a jó szemű történészt érdekelheti a korabeli leírás, ellenben a hatalmas, török "szépolvasók" sokaságára számító kiadót, amelynek dolgozik, sorsdöntően kevésbé.
Marad a Dzsigerdilen; tudom, több magyar "törökművel" teli szakajtóból kiemelve, de nekem itt ez van – én írom, hát én választok. Akár szerencsétlenül is. Szóval, szerintem Háy János kolléga Dzsábir ibn Aksáni ténykedésének és halálának idejébe visszanyúló, újszerű regénye, illetve annak iróniája – akárcsak M. Pavić úr fergeteges filoszi eregetései, de akár I. Andrić jóval visszafogottabb, művébe különféle mendemondákat, mesedarabokat is beleszövögető, fád intellektusú, álrealisztikus írói bravúrja – méltán számíthat a török olvasótábor újabban jelentősen kiterjedő rétegének érdeklődésére. Mindazokéra, akik imádják a felsorolt esetek némelyikében akár csak futólag jelzett, mégis ott lévő régmúlt masszív anyagába ágyazott történeteket, de úgy "elregélten", ahogy azt a viszonylag újabb kori prózaírói technikák lehetővé teszik, bárminek nevezzük is ezeket, illetve nevezi az irodalomtudomány. E könyvek tkp. kettős eredménnyel járnak: szolgálnak mind az agy, mind a szív gyönyörűségére (totál dzsigerdilen), ráadásul megtornáztatják itt-ott a nevetőizmokat is, gondoljunk például arra a pavići hősre, akit bizonyos állításáért még a saját tevéje is leköpött, illetve Háynál a pénisz mesteremberenkénti megoszlására. Tehát mind a három mű tiszta dzsigerdilen. Nincs mese, azaz van, de máshogy. És micsoda találékonysággal, micsoda nyelvezettel, uramfia! Fordító legyen a talpán… mert nem mondhatom, hogy mindegy milyen, csak legyen… Törökben sem. Különben tiszta vész, a mű tényleg elvész. Elnyargal az ázsiai pusztaságba' (megkeresni az őshazát?).
Na és? Na és akkor, ha majd tényleg elérjük, hogy Isztambulban az egy és igaz Dzsigerdilent is olvashassák, akkor a törökökkel közösen konferenciát szervezhetnénk a dzsigerdilen több metamorfózison áteső fogalmának megvitatására (útban a pájsli v. a török szalontüdő képződményei felé), s erre megfigyelőnek a finneket is meghívhatnánk, hisz végül is szent a béke. Szerbek, bosnyákok bevonásával megtanácskozhatnánk, hogy lesz a májból szív, vagy fordítva; esetleg tüdő; mindegyikéből keserűpástétom; hogy Dzsábir ibn Aksánit valójában szíven vagy májon döfte-e az a kerge tehén; hogy tkp. meddig élhetett órákban és percekben kifejezve az a rettenetes büntetésből felnyársalt, majd a Drina fölött megforgatott és kifeszített szerencsétlen boszniai szerb paraszt, akinek szívét nem érte a karó; nem utolsósorban azt is, miképpen lettek a magyar férfiak érzékenyekké a török korban, és miért maradtak mégis érzéketlenek. – Nos, e jelentős, előrevetülő események buzgalmában követtem – hol szem elől veszítve, hol újra felfedezve a jénikői holtéhes tumultusban – azt a szóban forgó, csak röpkén megismert török férfiút, akitől e szenzációs terv kezdeti megvalósulását reméltem. És hogy végül is miért nem vittem végbe dolgomat, amikor felfedeztem őt a roskadozó asztalnál, pont a lazacos tálnál? Erről az isztambuli repülőtér felé a taxiban jutott időm bőven gondolkodni, a kijózanodás súlyos másnapján. – Miért is hagytam magam tőle messzire sodorni, mintegy kábán elúszva a lantok háttérmuzsikájában a hosszú svédasztal másik vége felé? 
Fentiekre több magyarázat létezik. Az egyik az lehetne, hogy utálom a lazacot, ez azonban nem igaz. Talán azért, mert én a kisebb és elasztikusabb egységek kapcsolatfelvételét szorgalmaztam, ő pedig egy "megaház" embere? Nem hiszem, annyiszor mondtam már egyet, s csináltam mást környezetemhez hasonlóan. Talán azért, mert éppen mással beszélgetett? Általában ez sem zavar túlzottan, ha már akarok valamit. Netalán éppen Mikes? Professzorunk mégiscsak ismerné Rodostóba fulladt és megkeseredett tollforgatónk egyes, a prof. szeretett nemzetére nézve nem túl előnyös leírásait, netán azt is, ahogy könyörtelen gúny tárgyává teszi a török elefántot? Nem, tuti, hogy fogalma sincs róla. Akkor hát mi? Már csak Isztambul felett, távozóban, amikor gépünk szélviharba keveredett, s motorjai úgy befalsoltak, mint szombat reggel a harmadnapos sárgi, s valahonnan felhangzott a sátán száraz köhögése, akkor villant agyamba, pontosan mit is láttam én Jénikőben az asztalnál. Márpedig azt, ahogy dr. Akshani a lazacos tányérját tartja. Pontosabban azt, ahogy a tizenegyedik ujjával – mintegy tisztességtelen előnyben a többiekkel szemben – még egy jókora töltött káposztát is a lazac mellé egyensúlyoz, s ördögi ügyességgel nem hagyja legurulni. Hát úgy éreztem, jól meg kell kapaszkodnom, hiszen rádöbbentem az ómenre; a rossz előjelre, amelyet elég megpillantani ahhoz, hogy az embernek kámforrá legyen a szerencséje. És akkor már hullottak is le az oxigénmaszkok, ott fityegett az enyém is az orrom előtt, s szívszakajtó meg májrepesztő sötét jövőt sejtető káosz lett úrrá a gépen.
Ma, amikor időnként kezembe veszem a Dzsigerdilen postázásra kikészített példányát, benne dr. Akshani névjegykártyájával, elgondolkodom azon, talán a még előttem álló misszió fontossága tartott-e ott életben? Isztambul felett azon a szombati napon (miként egykor a Szarajevó feletti turbulenciában óvott meg valamely erő, ugyancsak szombaton, ám igaz, hogy délután). Talán. Szeretném már postázni a könyvet, s véget vetni ennek a kínos duplikátum-meg triplikátum-történetnek, kitörölni az emlékek kellemetlen részét, azonban valami nem engedi. Tudom, személyesen kell elvinnem a kötetet, mint csemegeszámba menő „belsőséget”, s méltó főhajtással átadnom, miképp az egy veszélyeztetett kis kultúra alázatos követéhez és ugyanazon kultúra reprezentáns termékéhez illik. Nem csak úgy bevágni azt a széles ablakon, a kávéscsészék közé, netán a díszes keretű, orientális tükörbe, majd a nagy csörömpölésre elrohanni. Isten engem úgy segéljen! Dolgozom még ezen. Miként azon is, hogy megfejtsem a tizenegyedik ujjfogású (invenciózus farok-használatú?) muzsikájával Isten és  Sátán birodalma között hidat verő Dzsábir ibn Aksáni kibenlétének titkát.

Teszem ezt én, a saját árnyékát átlépő ember, aki – midőn szuszhoz jut – mindezt lefordítja majd angolra, az ajánlott szöveg mellé biggyeszti, mely legalább annyi bötűből áll, ahány magocskából a szezámtorta, s aztán? Aztán némi vakmerőséggel mégiscsak: neki is foghat a kiszemelt művet átültetni törökbe. Közben pályázgat, pénzkiegészítőül kicsit hastáncol, és lassan maga is elfogy, mint Isztambul felett a hold karéja. Csend. Sötétben hullámzik tovább Boszporusz töröksós, halpikkelyes tengervize.              

Jelige: TÜYAP

(Az említett fordítók: Radics Viktória, Csuka Zoltán és Brasnyó István)
 

bibl
BALÁZS Attila

Ki tette a macskát a postaládába?
1989

Én már nem utazom Argentínába
1995

Király album
Seneca, 1998

Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból
Holnap, 1999

Ki tanyája ez a világ
Kortárs Kiadó, 2000
 

Meztelen folyó
(folyópróza)
Árkád-Palatinus, 2003

Vágyak gyűjteménye
Palatinus, 2005
 

„Fagyni fog”  (Sziveri Jánosról)
in: (Reményi József Tamás szerk.)
Barbár imák költője
Kortárs, 2000
 
„Gróf Esterházy Péter öt szőrszálához”
Kalligram, 2000. 4. 

„Holtág, legendával” 
Alföld, 2000. 11.

„Katona, sóban” 
Prae, 2001. 1-2. 

„Hogy vagyok.(?) – így!”
Üzenet, 2002. tél

(tengerre, magyar!)
ADRIATICUM ADRIA JADRAN 
Műhely, 2002. 4.

„Danilo Kiš élete és irodalma”
(Radics Viktória Kiš-könyvéről)
ÉS, 2002. november 29.

„Kukorica János Vitéz”
(elforgatott könyv) 
Forrás, 2003. 3.

„Hukkle-hukk” 
Pergő képek, 2003. 13.

„Harmónia multiplex” 
Ex Symposion, 2000. 30-31.

„Angol kisváros” 
Ex Symposion, 2001. 34-35.

„Szem ha szakad, avagy: Szereti Ön a Ladikot?” 
Ex Symposion Vándor, 2003

„Start. Nyúlszív őrmester és Anna”
Magyar Lettre Internationale, 33

„A fák állva halnak meg”
Magyar Lettre Internationale, 40
      
„My country and the kalapács”
Magyar Lettre Internationale, 50

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu