Martin Mooney
 

Focisták hóban

Már szombatonként korán sötétedik.
A reflektorok tégláiból sugárzó 
fényárban világít a csapat meze, 
mint egy gyerekfestmény, és a szolgáló

és védő rendőrök élénk esőkabátja 
meleg, mint a kocsmaablakok. De 
felettünk a sarki tél lélegzik. Hosszú
éjjele, lehellete, az áramszünet délre tart.

Megérkezik az első hóvihar, mintha
jégen csúszott volna meg a részeg Föld.
A szurkolók a túloldalon elmosódnak.
A partjelzőt elnyeli saját vonala.

A sárga zsaruk, a piros és kék focisták
rezegnek, összemennek és felszívódnak.
A bedobás elfehérül a hópelyhek alatt,
ferdén esnek be a stadionba. A gólokat

a kimart föld fényévei nyelik magukba.
Mintha egy türelmetlen, kozmikus törvény
(mondjuk az entrópiáé) emelné fel a kezét.
Mintha a világvége sűrűsödne ebbe a pillanatba:

huszonkét játékos szintelen mezben,
köztük egyetlen fekete árnyalak, megáll
egy kitaposott ponton, amit most vett észre,
és egy sípot az ajkához emel.
 
 

Az eltűnt tanonc

Mert elkésett, nem dolgozhatott.
Kék fény forrt a gyárudvar aszfaltján,
itt nem járt busz, idegen volt a környék 
bőrszín boltok és gazos járdák között.
A sérelmén kotlott (tehet ő a
melegről, meg hogy lekéste a kocsit?)
és egy poshadt csatornát követett
az országút messzi zugása felé...
Mérgében szidta a balszerencsét
egy üres raktárnál és eltűnt végleg.
Később a holmiját megtaláltuk,
a szerszámok berozsdáltak, de
helyén volt a vízszintező buborékja,
és a termoszban a tea még meleg.
 

         Gerevich András fordításai


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu