Vámos Miklós
Ta-ta-ta-tamm
(Budapest kultúrváros)
Fiatalabb koromban úgy tudtam, senkire nem hasonlítok. A krisztusi korba
érvén, megdöbbentett, hogy reggel a tükörben többé nem magamat láttam.
Apám nézett vissza rám. Noha több mint tíz esztendeje a sírban volt. Betöltvén
a negyvenediket, tapasztalnom kellett, hogy immár nemcsak apám, anyám is
néz rám a tükörből. Nehéz percek, amikor megérted: minden változás visszatérés
is egyben. Furcintos üzenetet kapsz a Sorstól, hiába minden, nem szabadulhatsz,
alapjában véve olyan lettél, mint ők. Ha ezt megemészted, tudhatod, jövőd
a múltban van megírva. Ne csodáld, ha egyre gyakrabban gondolsz a gyerekkorodra.
S a szüleidre.
Szegény anyám csak egy dalt zongorázott. Azt, amelyiket Elizának írta
Beethoven. Anyám úgy érezhette, személyesen neki szól, Erzsébet volt, de
gyerekkorában Lizinek szólították. Kérdés, emiatt tanulta-e meg a Für Lizit,
ahogyan ő mondta. Azt, és csakis azt. Vagy a zenetanárnője döntése folytán.
Akadnak annál egyszerűbb, kezdőknek ajánlottabb darabok. Így vagy úgy,
mást nem játszott. Ezt is csak addig, amíg a pianínótól el kellett válnunk,
égető szükség támadt az árára. Anyám soha nem bocsátotta meg magának, hogy
eladta. Még kevésbé, hogy olyan olcsón. Hiába, másként nem tellett volna
az egyetlen festésre-mázolásra, melyre első tizenkilenc évem alatt sor
került.
Édesapja, az asztalosmester vette azt a pirosas barna árnyalatú, osztrák
gyártmányú hangszert, ma már esküdni mernék, azért esett rá a választása,
mert olyan makulátlannak tetszett a politúrozása. Márkanevével – Höschhen
– azóta sem találkoztam. Anyám meg volt győződve róla, hogy a zongora (ekként
hívta, nagyzolásból) jelentős értéket képvisel, családi vésztartaléknak
tekintette. Karácsonyra és születésnapjára kapta – e két dátum az ő esetében
kevés híján egybeesett –, amikor beköltözött élete első lakásába, a Vilma
királynő útjára (mai Fasor, tegnapi Gorkij fasor), Szendrő Zolival, az
első férjével. Aki 1946-ban, háromnegyedévi boldog házasélet múltán, kivándorolt
Kanadába. Vagy Ausztráliába? És inkább ’47-ben? Nem valószínű, akkor született
a nővérem, anyámnak előtte még össze kellett jönnie apámmal. Jó ideje nincs
kitől kérdezősködnöm.
Anyám nem követte Szendrő Zolit a tenger(ek)en túlra. Második házassága
apámmal, ha jól számítom, harminckét évig tartott. Ebből mintegy huszonkilencet
éltem át velük, s mondjuk, huszonhetet követtem több-kevesebb figyelemmel.
Mindezalatt alig múlt el hét anélkül, hogy anyám szóvá ne tette volna,
milyen heves kultúréletet folytattak ők ketten a Zolival. Színház, mozi,
koncert, olyan volt az nekünk, mint testnek a kenyér! Már gimnáziumba jártam,
amikor a mondat második fele visszaköszönt. Kérdeztem anyámat: Tudod, hogy
ezt Shakespeare írta? Attól még igaz lehet, felelte talányosan. Másik gépiesen
ismétlődő nosztalgikus tirádája így hangzott: Sajnos, édes öcsikém, szegény
édesapád nem olyan mozgékony fajta, mint a Zoli volt, hat ökörrel se tudom
kirángatni a lakásból, pedig én úgy elmennék a Zeneakadémiára, meghallgatni
egy Bétóven ötödiket! – tenyerével beletúrt a levegőbe, a simogatás és
a zongorázás mozdulataival, s hozzádúdolta: Ta-ta-ta-tamm! Én eleinte nem
tudtam, hogy ez is idézet, azt hittem, a komoly zenét jelképezi a baljós
futammal.
Szegény anyámmal harminchat évet tölthettem ebben a világban. Sose
vittem el a Zeneakadémiára, egy Bétóven ötödikre, ta-ta-ta-tamm. Bár érteném,
miért. Az sem világos, ő maga miért nem járt oda, apám életében is megtehette
volna, halála után még tizenhét esztendeje maradt rá, tizenhat, ha a gyászévet
leszámítjuk. Két barátnője, Bertuska vagy Radóné bizonyára örömmel társult
volna hozzá. Mozgékonykodhatott volna egyedül is, ha tényleg annyira… Élete
utolsó szakaszában immár naponta emlegette a testnek a kenyeret és a ta-ta-ta-tammot.
Emlékszem, amikor zárt osztályi kezelésre szorult, ott is föl-fölharsant
a nagy bécsi klasszikus mester szimfóniájának felütése. Anyámnak kétség
kívül volt hallása, talán válhatott volna belőle muzsikus, ha az asztalosműhely
– olykor -üzem – anyagi helyzete nem oly hullámzó.
Gyakran megesett a zord húszas-harmincas-negyvenes években, hogy az
éj leple alatt surrant ki a család addigi otthonából, valamivel a háznegyed
előtt, minthogy a fölgyülemlett bértartozás kifizetésére nem voltak képesek.
Csupán a legszükségesebb motyót vitték magukkal, a többit inkább sorsára
hagyták. Asztaloséknál a bútor fogyóeszköz. De a zongorát – pianínót –
már annak előtte elszállítatták, javíttatni, úgymond. Megesett, hogy csupán
egyszobás lakásra tellett, ám a zongorához még ekkor is ragaszkodtak, bakfis
anyámnak a tetejére ágyaztak meg. Ennek fényében érthető, miért értékesítette
oly sajgó szívvel azt a másikat, amellyel őt bocsátották útjára, házasélete
(az első) kezdetén.
Szegény apám csak egy könyvet olvasott. Mindig, meg-megállva. Ujjával
mutatta a sort, ahol tartott. A címoldalon, valaha aranyozott betűkkel:
Görög és Latin költők anthologiája. A borítót bársonyos tapintású zöld
papírból préselték, mely a sok fogdosástól szürkévé fakult. Ó, be szeretném,
ha megvolna, de nincs, eltűnt, hiába kerestem égen-földön. A gyűjtemény
két (pontosabban három) nyelvű volt, jobbra az eredeti poéma, a túloldalon
a fordítás. A Görög és Latin versek zömét a Nyugat legfinomabb költői ültették
át magyarra. Mindezt csak hallomásból tudom, soha nem olvastam bele. A
gimnáziumban sem latint, sem görögöt nem tanultam.
Azt a könyvet magával vitte a kórházba, minden alkalommal. Majd két
évig ingázott a Péterfy Sándor utcai gyógyintézet és a lakásunk között,
az arány fokozatosan az előbbi javára billent. Akkor is vele volt, amikor
már nem térhetett haza. Az antológiának nyoma veszett. Aligha hihetem,
hogy ellopták, addigra lerongyolódott a külseje, elsárgult a belseje. Csak
neki volt akkora érték. Az a legvalószínűbb, hogy kidobták.
Apám naponta belemélyedt. Hazatért a munkahelyéről – ötvenkilencig
a Nyomdagépellátó Vállalattól, ott marósként kereste a kenyerét, később
az Újpesti Bőrgyár jogügyi osztályáról –, leült a sarokba, kezébe vette
a Görög és Latin költőket. Megszűnt számára a világ. Képes volt egyetlen
versszakra bambulni, míg rásötétedett. Akkor sem gyújtott lámpát. Anyám
sokszor rászólt, minek ül a homályban, rontja a szemét. Jólesik, mondta
az apám. Egyszer, elfeledvén, hogy ott gubbaszt, fölkattintottam a kapcsolót.
Apám összerándult. Szeméből csorogtak a könnyek. Valami baj van? Semmi…
csak… szép! – hosszú mutatóujja egy szonett derekán pihent. Rég volt. Tán
igaz se volt? De igen. Míg el nem feledem. Ha leírom, alkalmasint tovább
is.
Ahány fontos városban jártam Európában, jóformán mindről kiderült,
hogy a kulturális főváros címére áhítozik. Építenek színházat, bibliotékát,
koncerttermet, múzeumot. Még inkább: fesztiválközpontot. Dicséretes. Kérdés
azonban, akadnak-e arrafele mániákus olvasók, akik évtizedeken át kitartanak
egyetlen versgyűjteménynél, mely annyi idő múltán is megríkatja őket. Akadnak-e
elszánt zenerajongók, akik csak egy dalt zongoráznak, míg el nem kényszerülnek
adni a pianínót, de aztán is folyton a Für Lizit s a Bétóven ötödiket emlegetik,
ábrándos tekintettel. Hölgyeim és uraim, a magyar metropolis hatodik kerületében
éltek–haltak efféle nők és férfiak. Csakhogy akkoriban még föl sem vetődött,
hogy lapot osszon nekünk Európa. Budapest, ezennel kultúrvárosnak nyilvánítalak.
Ta-ta-ta-tamm.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|