Luxembourg az egyetlen olyan, százezernél kevesebb lakosú város, amely pályázhat az európai fõváros címre. Háromszorosan is: nemcsak azért, mert egy szuverén állam fõvárosa és számos uniós intézmény székhelye, hanem azért is, mert évezredes története tanúskodik arról a stratégiai és diplomáciai szereprõl, amelyet Európában betöltött a századok során. Szikla volt, amelyet Lazare Carnot 1795-ben így minõsített: ,,Gibraltár után a legerõsebb fegyveres erõdítmény Európában".
Errõl a történelmi súlyról és kiemelt helyzetrõl azonban fogalmunk sincs, amikor átszeljük Luxemburgot vagy ha rövid üzleti úton tartózkodunk ott. Én, aki tizenhárom év alatt több mint ötszázszor jártam a városban, ismerhetném ugyanolyan rosszul, mint azok a zárkózott bankárok és tisztviselõk, akiket párizsi és frankfurti járataiba présel be a Luxair, ha nem lettem volna kíváncsi erre az éppoly vonzó, mint amilyen ismeretlen fõvárosra.
Tény, hogy az autópályáról, amely a Findel repülõtérrõl a kirchbergi Európai Központba vezet, semmit sem látni a városból. Ha az ember egyszer túljutott a Joséphine-Charlotte hídon, ahonnan már látni lehet az óváros egyik meredek homlokzatát, mármint ha az ember nem merül el a dossziéiban, csak szép, nem túlságosan fantáziadús és nem túl festõi körutakat talál, köztük a Royal körutat, a bankok Viasacráját, amely Zürichnek is díszére válna.
Ha autópályán érkezünk Belgium vagy Franciaország felõl, Luxembourg a józan arcát mutatja: látszólag unalmas város, épphogy lelket lehelnek bele egy - mellesleg diszkrét - székesegyház karcsú tornyai, és felsorakoznak a jómódú, de nem igazán eredeti lakónegyedek. Az utazó pedig, aki vonattal érkezik, a városközpont felé haladtában nem lepõdik meg semmi máson, mint egy pompás 18. századi palotán, amelyrõl nyilván azt gondolja, hogy az uralkodó nagyherceg lakóhelye, holott csak az ARBED székháza - azé a vaskohászati társaságé, amely megcsinálta a nagyhercegség szerencséjét -, amellyel, legalábbis hivalkodásban, ám ugyanabban a középkori stílusban, csak az 1856-ban épített Állami Takarékpénztár veszi fel a versenyt, ahol egy évszázaddal késõbb az Európai Szén- és Acélközösség elsõ székhelye volt.
Ha Luxembourgot meg akarjuk érteni, le kell vetkõznünk a rohanó üzletember reflexeit vagy az európai tisztviselõ szociológiai súlytalanság-állapotát, és annak a turistának a lépteihez kell igazodnunk, aki szeret lófrálni, hallgatózni, beszagolni mindenhová, úgy mint Sevillában vagy Athénban. Nem kell hozzá sok idõ, hiszen a város kicsi, de sok figyelmet igényel, mert titkai vannak.
A jó szándékú turistát elõször a közép-európai jelleg lepi meg. Mitteleuropa itt kezdõdik vagy végzõdik. Még ha a legtöbb felirat francia nyelvû is, és ha ezt a nyelvet mindenki beszéli is, méghozzá igen jól, a levegõben, a homlokzatok színeiben, a kávéházak atmoszférájában, ahol patakokban ömlik a sör és harsány a nevetés, a húsboltok és a cukrászdák áruban bõvelkedõ kirakataiban, a járókelõk nyugodt, fegyelmezett és kicsit nehézkes járásában, az általános tisztaságban van valami németes. Ezt a benyomásunkat megerõsíti a Luxembourgiak beszédmódja is, akik bár többnyelvûek, gondosan ügyelnek rá, hogy egymás közt és legszívesebben idegenek elõtt is csak azt a dialektust beszéljék, amelyet nemrégiben emeltek a nemzeti nyelv rangjára, és amely - noha nagy számú francia szót és kifejezést tartalmaz, és van benne néhány, a hollandra emlékeztetõ éneklõ hangsúly - germán felmenõjére hasonlít.
És itt kezdõdik a félreértés. Mert Luxembourg nem német, nem belga, nem holland és még csak nem is francia. Hanem, hinnék-e, luxembourgi, ami nem ilyen egyszerû, és csak abból a hosszú, szigorú történelembõl érthetõ meg, amely be van vésve ama antik erõdbe.
Luxembourg csak látszólag fekszik síkságon. Kétségkívül messzebb esik az Ardennektõl és a tõle keletre folyó Moselle völgyétõl. Ám a város, amely már az antikvitásban is két római út keresztezõdésében feküdt, a Petrusse és az Alzette völgyébe mélyen beékelõdõ homokkõsziklára épült; itt olyan külvárosok vannak, amelyek megõrizték festõiségüket, ellentétben magával a várossal.
Ez a kivételes fekvés nyilván meghatározta Luxembourg sorsát. Valójában minden a Bock szikláján kezdõdött, ,,Lutzelbourg"-gal, a kis erõdítéssel, amelyet 963-ban emelt Sigefroi gróf, egy moselle-i, aki felvette a Luxemburg grófja címet. Azóta a fegyverek szerencséje határozta meg az erõdítés és a Luxemburgi Ház sorsát. A kis várból hatalmas erõdítmény lett. A Luxemburgi Ház 1308-tól 1437-ig ült a Szent Birodalom trónján. A nagyság végsõ soron aztán a Hercegség és a város ellen fordult, így a 15. és a 19. század közt kézrõl kézre vándorolt. Luxemburgot a Burgundiai Ház kebelezte be, amely a Hercegséget évszázadokra hozzákötötte a francia kulturális befolyási övezethez, aztán V. Károly uralta, aztán háromszor került francia fennhatóság alá, I. Ferenc, XIV. Lajos idején és a Direktóriumtól a császárságig, mikor is Forêts megye székhelye lett, aztán osztrák lett a 18. században, és végig a 19. században a stratégiák és diplomáciák tétje, majd az 1815-ös bécsi egyezménnyel létrejött Nagyhercegség fõvárosa. 1867-ben lerombolják az erõdítményt.
Csak 1890-ben jelenik meg az elsõ helyi származású dinasztia, a Nassau-Weibourgok, akik az elsõ világháború után, Charlotte hosszú uralkodásával, végleg megerõsítik a hatalmukat. Neki köszönhetõ, hogy a Nagyhercegségben már egy évszázada példás méltósággal uralkodhat ugyanaz a család. A 20. században a Nagyhercegség sorsa elõbb az elsõ, majd a második világháborúban vált kérdésessé. Ez utóbbiban a náci megszállás és annektálás heroikus ellenállásba ütközött. Ekkor zajlott le az 1942-es sztrájk, az egyetlen, amellyel Hitlernek egész európai vállalkozása során szembe kellett néznie. Ez a viharos történelem mély nyomokat hagyott Luxembourg arcán, de a lelkében is. A legnyilvánvalóbb nyomai ennek azok a katonai építkezések, amelyek az erõd lerombolása ellenére nagy számban és nemcsak a Bock sziklás kiszögellésén maradtak fenn - ahonnan egyébként ragyogó kilátás nyílik a városra és a völgyre; Vauban itt készítette legközismertebb munkáit; látványosak az osztrákok által épített kazamaták; Kirchberg fennsíkján a Trois-Gland erõd nagyszerû sétálóhely. A városi park, amely nyugat felõl fogja körül a várost, egy régi erõdítésre épült, amelynek még ma is megvannak a nyomai, mindenekelõtt a Louvigny villánál, ahol még nemrégiben is a Luxembourgi televíziós társaság székhelye volt (az adást Kirchenbergbõl sugározzák), magát az adótornyot pedig Vauban egyik erõdítményének romjaira építették.
A civil építészet sajnos kevésbé látványos. 1554-ben tûzvész pusztította el a középkori várost. Luxembourg stratégiai rendeltetése nemigen segítette a reneszánsz és a barokk kibontakozását, amely oly sok európai városon nyomot hagyott. A legrégibb fennmaradt épület a mai hercegi palota; a legkorábban épült szárnya, amely városházaként szolgált V. Károly idejében, a spanyol reneszánszt idézi. Itt, a székesegyház és az Állami Múzeum közt érezni legjobban a város régi atmoszféráját: hivatali negyed ez, a Nemzeti Könyvtárral, amely az egykori jezsuita kollégiumban székel, és a minisztériumokkal, amelyek közül nem egy régi patríciusházakat foglal el; egy kis téren, ahová mindenkinek szabad bejárása van, ezen házak egyikében, a Burgundiai palotában dolgozik a kormány elnöke, irodája a földszinten található.
Jean-Claude Juncker minden bizonnyal Európa egyetlen olyan miniszterelnöke, aki úgy tud kommunikálni polgártársaival, hogy egyszerûen kinyitja az ablakát - és talán keresztnevükön szólítja õket. Luxembourgban ugyanis mindenki ismeri egymást. Egy 450 000 lakosú országban egy olyan fõváros, amely az országterület 2 százalékán a lakosság majd 20 százalékát tömöríti, megteremti a családias demokrácia légkörét. A politikai harcok itt sem kevésbé élesek, mint másutt, sõt, túl sok is a politika; minden család politikai hovatartozása ismert, hiszen az apáktól a fiúkig vagy szocialisták, vagy liberálisok, vagy keresztényszocialisták voltak, de minden roppant kedélyesen mûködik. A történelem által ide-oda vetett luxembourgiak jól tudják, hogy még azelõtt szervezték államba õket, a 19. században, hogy igazán nemzetté válhattak volna. Nincs furcsább dolog - különösen az Európai Unió keretei közt -, mint látni ezt a százszor leigázott kis közösséget lassacskán szuverén állammá és homogén nemzetté válni, mi több, õ alkotja a kontinens egyik legstabilabb és legvirágzóbb országát.

Nem véletlen, hogy a Nagyhercegség az Európai Unió elszánt híve volt: nemcsak azért, mert így esélye volt rá, hogy kis mérete ellenére is úgy kezeljék majd mint önálló államot, hanem azért is, mert alkalma nyílt rá, hogy tartósan kiegyenlítse azokat a hatásokat, amelyek az egykori spanyol vagy osztrák Hollandiából érik, illetve Franciaország és Németország hatását: nagy és félelmetes szomszédok, gazdasági és kulturális vonzerejük annál termékenyebb a számára, minél inkább egyensúlyban és kordában tartják egymást. Csak azt sajnálhatjuk, hogy a Nagyhercegség nem tudta jobban kihasználni potenciális aduját, hogy összekötõkapocs lehet a német és a francia kultúra közt. Ezt próbálta meg a két világháború közt a tekintélyes nagyiparos család, a Mayrischek, akiknek colpachi kastélya egy kicsit a 20. századi Coppet volt: írókat, filozófusokat, mûvészeket gyûjtött egybe. Minthogy a luxembourgiak mindkét kultúrát a sajátjuknak mondhatják, mindkét nyelvet tökéletesen beszélik, átvehette volna, más formában, a stafétabotot ezektõl a jelentõs mecénásoktól, még akkor is, ha a nagy szomszédok kicsit lekezelõen bánnak vele. Noha õk mindkét országot figyelik, és most már, hogy össze vannak kötve, sok mindent mondhatnának nekik a szellemek közeledésérõl. Pierre Werner a hetvenes évekbeli tervével ott volt a monetáris unió kezdeteinél.

Jó lenne, ha a luxembourgiak, minden indokolatlan komplexusuk ellenére, kezdeményezõen lépnének fel a kultúrák párbeszéde érdekében. Minden európai otthon érezheti magát náluk. És nem véletlen, ha a luxembourgiak két fõ tevékenységi területe a bank és az audiovizuális kultúra. 1970-tõl 1990-ig a bankok száma megnégyszerezõdött, és 98 százalékuk húsz ország pénzügyi szervezetének leányvállalata. Ami pedig az audiovizuális kultúrát illeti, a CLT-vel, amely rengeteg rádió- és televízióprogramot mûködtet egész Európának szánva, és az SES-szel, amely Pierre Werner remek kezdeményezését, a kirobbanó sikert aratott Astra mûholdat kezeli - annak ellenére, hogy kezdetben erõs kétségekkel fogadták, elsõsorban Franciaországban -, Luxemburg kulcspozíciót szerzett magának, amely növeli európai kisugárzását.
Luxembourg városa, amely dolgos és nyugodt, kozmopolita, ám ugyanakkor befészkeli magát sajátos nemzeti identitásába is, sikeresen végrehajtotta saját átváltozását. Hatalmas útépítési munkálatokat kezdett akkori nagyszerû polgármestere, Lydie Wurth-Polfer vezetésével, amelyek megfelelõ lassúsággal folytak ahhoz, hogy egy nagy fõvároshoz méltó dugókat hozzanak létre. És ez az egyetlen hasonlóság, mert azt nem mondhatjuk, hogy Luxembourg atmoszférája viharos vagy különösebben mókás volna. Alig van éjszakai élet. A színházi élet elég aktív, elsõsorban a Capucins színháznak köszönhetõen, amely franciául, angolul, de luxemburgi nyelven is játszik. Van néhány képtár, mert a város polgársága nem közömbös a kortárs képzõmûvészetek iránt. A követségek, elsõsorban a franciák által kezelt kulturális központok számos konferenciát szerveznek. Koncerteket az RTL szimfonikus zenekara ad. Mindebbõl összeáll egy olyan kulturális élet, amely ha nem éri is el a nagy metropoliszok színvonalát, felér a legfontosabb szomszédos városokéval, Trierével, Metzével, Saarbrückenével vagy Nancyéval.
A luxemburgiak a bor civilizációjához tartoznak: valóságos vallásossággal veszik körül nagyrabecsült moselle-i fehérborukat, és történelmüktõl örök hûséget örököltek a burgundiai borok iránt.
Kevés gyereket látni az utcán, és a fiatalok nem harsányak. A város zsibongását a kereskedelem adja, meg a turisták, amikor a kellemes évszakokban német, lotaringiai, belga vagy holland buszok tömege önti a városközpont sétálóutcáiba az éltesebb turisták csoportjait. A legélénkebb hónap a június, a nagyherceg hivatalos születésnapjával és az Octave vallásos ünnepeivel, ahol összegyûlnek az alkotmányos testületek és a lakosságnak az a része, amely még mindig hû a nemzeti katolicizmushoz.
Az európai utazónak Luxembourg paradox megállóhely: Európa legnyugodtabb városa citadellaváros; a Nagyhercegség, amely letûnt német áramlatok romjának tûnik, merész építészeti alkotásokból álló európai központjával és audiovizuális vállalataival futurista arculatot mutat; ez a józan, látszólag provinciális, prózai és elzárkózó nép sokféle kultúrával van átitatva, és sokkal nyitottabban, bátrabban néz Európára, mint a nagy nemzetek.
Lehet, hogy van az életnek egyfajta luxembourgi ,,nehézkessége". De sokkal nehezebb lenne európainak lenni Luxembourg és a nagyhercegség nélkül, amely ezer év háborús összecsapásainak békés terméke.

         MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu