Rebecca Ray
Szeretõk
Egy áprilisi kedden azzal állított haza, hogy elköltözik
otthonról. Nem így közölte a hírt; azt mondta
a szüleinek, hogy a barátjával találtak egy lakást,
mintha nem is az volna a lényeg, hogy elköltözik, hanem
az, hogy hová; úgy beszélt, ahogyan az esküvõn
az örömszülõket vigasztalják: nem a lányukat
veszítik el, inkább nyernek egy fiút. Õ is
pontosan így fogalmazott. Azt mondta, a lakás gyönyörû.
- Jaj, de jó - mondta az anyja, és az asztal fölött
megszorította a kezét.
- Remek - mondta az apja. Megkerülve az asztalt odament a feleségéhez,
és átkarolta.
A lány aztán felidézte, mi mindent kapott tõlük
karácsonyra meg a születésnapjaira, és azt mondta,
remekül mutat majd a sok holmi az új lakásban. Mondataiba
igyekezett a szüleit is belefogalmazni - ha majd nálunk ebédeltek,
mondta, ha majd átjöttök hozzánk, mondta. Sikerült
is elérnie, hogy megölelgessék, hogy rámosolyogjanak,
de leginkább csak álltak ott egymás mellett tanácstalanul.
Aztán egyszerre szólaltak meg, és ugyanazt mondták,
ezen aztán nevettek, aztán elhallgattak.
Csütörtökön megmutatta nekik a lakást. A
szõnyeg borította folyosón a saját lépteiket
sem hallották, a hely pedig olyan szûk volt, hogy a falnak
kellett préselõdniük. Ablak sem volt a folyosón,
amit az anyja, a retiküljét szorongatva, szóvá
is tett.
- Nincs természetes fény - mondta, és rámosolygott
a férjére.
A lány kitárta elõttük az ajtót.
Bent a lakásban az anyja már mindent csak dicsért.
Körbesétált, végigtapogatta és kinyitogatta
a szekrényeket, megvizsgálta az ablakokon a zsanért,
arrébb tolta az asztalt, bekukkantott alá, megnézte
a lábát. Szinte mindent végigtapogatott, de mindent
csak dicsért.
Az apja szinte semmihez sem nyúlt hozzá. Magas volt, majdnem
beverte a fejét az ajtófélfába, odabent pedig
sem a falhoz, sem a bútorokhoz nem ment közel. Elfogódottnak
látszott, minduntalan a zsebébe dugta a kezét, és
folyton a torkát köszörülte, noha semmiféle
mondanivalója nem volt.
A lány csak nézte õket szomorúan, és
nem tudott megszólalni. Pedig szeretett volna, mindenféle
vigasztaló dolgot akart mondani, de valójában csak
annyit, hogy szeretlek titeket. Nézte az apját, ahogy a kilátást
nézi, és semmi más nem jutott az eszébe.
Mielõtt elindultak, az anyja meg az apja megállt az ablakban,
és kibámult. Jelentéktelen apróságokról
beszélgettek; arról, hogy milyen látványt nyújthat
onnan az esti város, meg arról, hogy milyen fontos a szép
kilátás. Nem pillantottak egymásra, csak néztek
ki az ablakon, kéz a kézben.
Furcsa volt a költözés elõtti két hét.
Az apja nekilátott, hogy megjavítson neki mindenféle
rég tönkrement apróságot, az anyja pedig ennivalóval
traktálta, és egy hosszú írásról
mesélt, amit valamikor olvasott, és amely egy családról
szólt, ahol az anya rákos volt, és mindenki tudta,
hogy nemsokára meg fog halni. A cikk szerint ez a tudat közelebb
hozta egymáshoz a családtagokat, minden szabadidejüket
együtt töltötték, és többet értek
egymáshoz, mint azelõtt. Az anyja úgy gondolta, az
õ családjuk helyzete is hasonló. Ugyanakkor azonban
azt is gondolta, hiába kerültek egymáshoz közelebb,
egyúttal el is távolodtak. A cikkben szó sem volt
ilyesmirõl, legalábbis nem emlékezett rá. Ott
csak arról volt szó, hogy a családtagok jobban szerették
egymást, mint valaha. Tisztában volt vele, hogy a párhuzam
sántít: nem haldoklott rákban se más betegségben,
és azt sem hitte, hogy jobban szeretnék egymást, mint
valaha. A szeretet ugyanis más. A szeretet csupa játék,
õk viszont, noha kétségkívül többet
ölelkeztek, mint azelõtt, leszoktak róla, hogy csak
úgy a vicc kedvéért megpróbálják
kipréselni egymásból a szuszt. Csak álltak,
bénult ölelésben.
A barátjának csak egyszer beszélt a dologról.
Elmesélte neki, mi állt a cikkben, de azt már nem
tudta megfogalmazni, mit érez, a barátja pedig vigasztalásképp
csak olyasmit mondott, amit amúgy is tudott.
- Bármikor meglátogathatnak - mondta. - Kedvelem õket
- mondta. - Itt laknak egy köpésre - mondta.
Meg azt is mondta, hogy szereti. A szemébe nézett, és
úgy vallott szerelmet, mintha valami egész mást akarna
mondani. Mintha azt akarná mondani, a szerelme mindenre megoldás,
és megkönnyíti majd az elszakadást.
Húsvét vasárnap, a költözés napján
zuhogott az esõ és fújt a szél. A szülei
a tócsákat kerülgetve segítettek lecipelni a
kocsihoz a holmiját. Az apja nemigen tágított mellõle.
A szél a lába közé fújta a kabátját,
az arcát vörösre csípte a hideg.
Miután végeztek a pakolással, leültek a meleg
konyhában élesztõkrémes kenyeret enni, és
hallgatták a fûtõtest duruzsolását. Az
utcán már sötétedett. Néha, ha megfordult
a szél, az esõ verni kezdte a konyhaablakot. Nézték
a cseresznyefa szürke, szél cibálta sziluettjét,
és kibontottak egy üveg bort. A konyhában szokatlanul
nagy volt a rend, hiszen aznap alig ettek valamit.
Nagyon szerette volna, ha ez az utolsó együtt töltött
óra jól sikerül, de hirtelen minden zavarba hozta. A
Blu-tackkel kiragasztott fénykép, amin kanasztázik.
Az, ahogyan az anyja bort tölt a poharába. Nem tudta, mit mondjon.
Így hát apróságokról beszélgettek.
- Elraktad a samponodat? - kérdezte az apja. - Ott volt egy flakon
a kád mellett. Gondoltam, talán kellhet. - A mosogatónak
támaszkodott, két kézzel fogta a poharát, és
szórakozottan lötyögtette benne a bort. A lánynak
egyre sürgetõbb mehetnékje támadt.
Az anyja az asztal túloldalán ült, és cigarettázott.
A cipõjét lerúgta, a lábát föltette
egy székre, és fáradtan hátradõlt. -
Holnap húsvét hétfõ - mondta, és rámosolygott
a mosogatót támasztó férjére. A keze
az asztalon pihent. - Egész nap lustálkodhatunk. - Egy biccentéssel
odahívta magához a férjét, és átkarolta
a derekát. Úgy nézett föl rá, mint egy
kisgyerek.
A konyhai lámpa lágy, sárga fénybe vonta
a nyitott borosüveget, a lány bõrét. A falon,
az apja feje fölött észrevett egy kis foltot, ahol lepergett
a festék. A barackszín alól fehér kandikált
elõ, az apja munkája nyoma. Eszébe jutott a réges-régi
festés, a lepedõbe bugyolált bútorok, az apja
festékfoltos keze. Azelõtt talán kék volt a
fal, legalábbis úgy emlékezett.
- Emlékeztek arra a húsvéti csokivadászatra?
- kérdezte. - A csokitojások mellett üzenetek voltak.
Mindegyikhez írtatok egyet. - Meg akarta mutatni a szüleinek,
hogy még emlékszik rá, akárcsak õk.
- Akkoriban kék volt a konyha - tette hozzá.
- Minden üzenet egy-egy rejtvény volt - mondta az apja.
- Mit tojt még a nyuszi neked? Keresd ott, hol álmod leled!
- A párnám alatt - mondta. Eszébe jutott, hogy
a csokoládé megolvadt a párna alatt, a fólia
szétmállott, és beleragadt a masszába.
Az apja most már fél kézzel fogta a borospoharat.
- Mindig nagy gondot fordítottunk a zsúrokra meg az ilyesmire.
Bólintott, és nézte, ahogy az anyja átnyúl
az asztal fölött, és lepöcköli a hamut a cigaretta
végérõl. Most már semmi kedve nem volt elindulni.
Arra gondolt, talán azt mondhatná, hogy fáradt, és
inkább marad még egy éjszakára. Csakhogy a
barátjával megbeszélték, hogy fél hétkor
érte megy. A fiú ott várja majd a verandán,
a holmija dobozokban, az arcán a jól ismert mosoly.
A szülei egymásra pillantottak, aztán a férfi
odament a konyhaszekrényhez. Az asszony, a lába még
mindig a széken, nézte, ahogy a férje távolodik,
és kinyitja a szekrény ajtaját. Kisimított
az arcából egy tincset. - Arra gondoltunk, adunk neked egy
kis ajándékot - mondta a férfi, és kivett valamit
a szekrénybõl. - Nem nagy szám - folytatta. - Semmibe
sem került. Nem egy új kocsi kulcsa vagy hasonló. Nem
nagy szám.
Szabadkozni kezdett, hogy nem kellett volna, meg hogy teljesen fölösleges
ajándékot adniuk neki, de aztán a mondat közepén
elhallgatott. Valahogy hamisan csengtek a szavai. Soha nem beszélt
így a szüleivel.
Az apja megtorpant egy pillanatra, és szemügyre vette az
ajándékot. Olyan nagy volt a keze, hogy a lány nem
látta, mi van benne. - Haszontalanság - mondta az apja. -
Valószínûleg semmire sem tudod majd használni.
- Nem igaz - mondta az asszony. - Ne beszélj butaságokat.
A lányod biztosan nem fogja így gondolni.
- Ezt tõlünk kapod - mondta a férfi, és egy
kis fadobozt tett az asztalra. A doboz szemlátomást régi
volt; a lány nem tudta volna megmondani, milyen fából
készült, nem nagyon értett a fákhoz. Egyszerû
doboz volt, egészen aprónak tûnt az asztalon, a lámpa
sárga fénye lágyan tört meg a fedelén.
- Üres - mondta az apja. Lehajolt, és újra megérintette
a dobozt, de nem tolta közelebb a lányához. - Csak azért
mondom, nehogy azt hidd, van benne valami.
- Egy csomó pénzt akartuk belerakni - mondta az anyja
nevetve, aztán vállat vont. Mivel senki nem mondott semmit,
így folytatta: - Apád vette, amikor összeköltöztünk.
Egy ószeresnél.
A lány az anyjáról a dobozra pillantott. Megérintette
a fát, és érezte, hogy meleg. A konyhaszekrény
alatt halogénizzók voltak, átmelegítették
a szekrény alját, és felmelegítették
a dobozt.
- Csak húsz pennybe került - mondta az apja.
- Vannak emberek, mint például a nõvérem
- mondta az anyja, - akik azt hiszik, hogy ami olcsó, az nem lehet
olyan jó, mint ami több száz fontba kerül. A nõvérem
világ életében ilyen volt. Én viszont mindig
is úgy gondoltam, hogy ha az ember talál valami szép
dolgot, és olcsón meg tudja szerezni, attól az csak
még értékesebb lesz. - Figyelte, ahogy a lánya
kinyitja a dobozt, és végigfuttatja a tekintetét lágy,
sima felületén.
- Szerettünk volna belerakni valamit - mondta az apja. - Arra
gondoltam, egy kis potpourrit vagy ilyesfélét. De aztán...
nem is tudom. Így hagytuk.
- Arra gondoltunk, majd csak kitalálsz valamit. Jobb, ha te
döntöd el, mit teszel bele. Tarthatsz benne bármit.
A lány lenézett a dobozra. Kinyitotta és becsukta.
Aztán felpillantott a szüleire.
- A barátod rendes fiú - mondta az anyja. - Nagyon örülünk,
hogy találtál magadnak egy rendes fiút.
- Tudom.
- Jóravaló srác - mondta az apja.
- Szeretlek titeket - mondta a lány.
Megérintette a dobozt. A két kezébe fogta. Eszébe
jutott a barátja, aki nemsokára kiáll a verandára
a maga dobozaival, és lesi, mikor bukkan fel az utca végén
az autója.
Miután a lányuk elment, tovább üldögéltek
a konyhában. Megitták az üveg bort. A férfi figyelte,
ahogy a felesége felegyenesedik a székben, és meztelen
lábfejével odahúzza magához a cipõjét.
Lábujja körmérõl lepattogzott a vörös
lakk. Mindig vörösre lakkozta a lábujja körmét.
A férfi megfogta az üres borosüveget, és elmosolyodott.
- Jól bírta a strapát a mi kis dobozkánk -
mondta. - És csak húsz penny volt. - A felesége nem
pillantott rá, épp a cipõjébe igyekezett belebújni.
- Emlékszel? Ott vettem abban a kis boltban a mosószalon
mellett. - Ahogy az asszony elõrehajolt a lábfejéhez,
az arcába omlott a haja.
Lassan feltápászkodott, és észrevette,
hogy a férje figyeli, a borosüveg még mindig a kezében.
- Jaj, te - mondta az asszony. Átölelte a férje
derekát, és érezte, hogy a hideg borosüveg a
hátához ér. A férfi teste forró volt.
- Olyan vagy, mint egy radiátor. - Sokszor mondta már ezt.
Tetszett neki a hasonlat.
- Szeretlek - mondta a férfi.
Az asszony kikukucskált a férje válla fölött,
és a tiszta pulton megpillantotta a kekszes dobozt és egy
régi boríték hátán a másnapra
szóló bevásárló listát. Odabújt
a férjéhez.
- Én is szeretlek.
A nagylámpa fénye élesen verõdött
vissza az új lakás szõnyegérõl, faláról.
Itt is, ott is nagy tornyokban álltak a dobozok, alig tudták
átpréselni magukat közöttük. Miközben
a fiú kicsomagolta a bort, a lány végigjárta
a helyiségeket. A hálószobám, gondolta, a fürdõszobám,
gondolta. Úgy találta, a legjobb csengése mégis
a nappalinak van. Ki is mondta hangosan: - A nappalim.
Visszament a fiúhoz, aki két nagy halom elnyûtt
kartondoboz között állt, a kezében két borospohár.
- Az erkélyünk - mondta a lány, és a kicsiny
erkélyre mutatott, ahol már várta õket a két
szék, mintha egyedül az övék volna az egész
kilátás. A szobában áporodott volt a levegõ,
és a lány most vette csak észre, hogy még ki
sem bújt a kabátjából.
- Láttad a könyvespolcot? - kérdezte a fiú.
A polchoz vezette, és megmutatta neki, hogy a por mintázatán
meglátszik az elõzõ lakó könyveinek nyoma.
A falakon üres képszegek. Tanakodni kezdtek, mit akasszanak
rájuk, és azt is megpróbálták kitalálni,
miféle képei lehettek az elõzõ lakónak.
A fiú szünet nélkül mosolygott.
- Szerinted is egy pár lakott itt elõttünk? - kérdezte
a lány. Mert szerinte biztosan. Õt nem érdekli, felelte
a fiú. Megsimogatta a lány combját, és várakozó
tekintettel figyelte az arcát.
Nagyon sok bort megittak; a fiú nem hagyta, hogy kiürüljenek
a poharaik. A földön ültek, a dobozoknak támaszkodva,
néha pedig elheveredtek a parkettán. Arról beszélgettek,
vajon meddig fognak ott élni. Egy évig. Vagy talán
kettõig. Belegondolni is furcsa.
Késõbb, amikor egy kicsit már becsípett,
a lány elõvette a szüleitõl kapott dobozt, és
letette maguk közé a szõnyegre. Elmesélte, mit
mondtak róla a szülei, aztán pityergett egy sort.
- Szép kis doboz - mondta a fiú. - Biztos nagyon szeretnek
téged.
Felvette a nyitott borosüveg mellõl a parafa dugót,
és megmutatta a lánynak.
- Ezt pezsgõsdugóval szokás csinálni -
mondta.
A nadrágzsebébõl elõkotort egy maroknyi
aprópénzt, és keresgélni kezdett benne. A lány
mosolyogva nézte. Azt is szerette a fiúban, hogy a zsebében
tartja az apróját. - Be kell metszeni a dugót, és
a résbe egy ötvencentest kell dugni - mondta a fiú,
és felnézett a lányra. - Így szokás.
A lány figyelte, ahogy a fiú lehajtott fejjel, nagy mûgonddal
bemetszi a dugót. A háta mögött szinte szikrázott
a fal. Igyekszik megjegyezni ezt a pillanatot.
ELEKES DÓRA
FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|