Európai város-e Barcelona? Már önmagában a kérdés is sértő. Hogy merészeli? Mondja a szemembe, ha meri! Kimegyünk az utcára, és megvitatjuk a dolgot, késsel a kezünkben! Európai bizony, de még mennyire! Sohasem vette még észre, hogy Barcelona után még van egy jó darab európai föld, délnek egészen Gibraltárig, nyugatnak meg Portugáliáig? Nem figyelte még meg, hogy amikor megérkezik La Jonquerába – Franciaország felől az autópályán –, van egy tábla, amelyre ki van írva: EURÓPA, így, csupa nagy fehér betűvel, „Európa-kék” háttér előtt, és körülötte ott az összes csillag? Akar más bizonyítékot is? Na jó, legyen.
Egy város, amelyet a rómaiak alapítottak egy ibériai falu romjain, a Földközi-tenger partján, nyilvánvalóan európai. Semmi kétség. A történelem azt mondja: Barcelona, független grófság, annak a Katalóniának a fővárosa, amely a 11. században, az Usatges megszerkesztésével, az első európai királyság volt, amely írott jogi nyilatkozattal rendelkezett. Barcelona, a régióközpont, a maga ötvennél több konzuljával a különböző városokban, Barcelona, amely részt vesz az európai dinasztikus háborúkban (Habsburgok, Bourbonok). Barcelona, amelyet 1714-ben háborúban győznek le – megint. A lerombolt Barcelona, amely azonban félénken felkapaszkodik a lejtőn, hogy aztán a 19. században megint egy olyan ország, Spanyolország gőzmozdonya legyen, amely nem igazán tartozik hozzá. A modernista Barcelona, az anarchista Barcelona, a republikánus Barcelona, az a város, amely történelmében, és a jó szerencse folytán, megkapta fejlődéséhez a világ minden tájáról odasereglett emberek hozzájárulását (akik ide jöttek dolgozni, kizsákmányoltatni magukat, meggazdagodni, művészkedni vagy toposszá válni: Antonio Gaudi, Pablo Picasso, Salvador Dali, Pablo Casals, Josep Pla). A háborúzó Barcelona. És a vereség után a frankóista Barcelona: 1939–1975. A frankóizmus persze elfajult diktatúra volt, gyalázatos diktatúra, de akárcsak a nácizmus, olyan politikai rendszer volt, amely Európában található.
Sok-sok ideig úgy tartotta a közvélekedés, hogy Európa az a terület, ahol hideg van, ahol kilenc hónapig esik egyfolytában, ahol az emberek nem dobják el a papírt az utcán, nem üvöltve beszélgetnek, és este korán lefekszenek, az öngyilkosság gondolatával, amely befészkelte magát a fejükbe. Ha ez az európaiság, akkor Barcelona nem igazán érzi magát európainak. Itt általában elég szép az idő, még mindig eldobják a papírt az utcán, kiabálnak, és olyan későn fekszenek le, hogy már az öngyilkosságra gondolni sincs erejük. A mai Európa, az Rostock is, és egy olyan régi, amilyen utálatos sport újjáéledése: a bevándorlókra való vadászat. Felteszem, hogy azok is, akik részt vesznek ebben a hatalmas csapásban, európainak érzik magukat. Ezzel szemben, ha európainak lenni azt jelenti, hogy magától értetődően egy kontinenshez tartozunk – Európához –, és nem töprengünk ezen túl sokat, nem merülünk zagyva és terméketlen filozofálásokba minden pillanatban, akkor igen, Barcelona európainak érzi magát. Ahogy Milánó, Lisszabon vagy Nîmes is, mint minden város, amelynek lakói megpróbálnak előrejutni, és a problémák ellenére is javítani az életszínvonalukon úgy, hogy közben azért ne essenek vissza a barbárságba.
Hogy vannak-e kézzelfogható bizonyítékai az Európához tartozásnak? Álljon itt néhány. Barcelonában van egy Európa utca és egy Európa tér. Van egy futballklub is, amelyet C.D. Europának hívnak: a Gr?cia negyed felső részében található, és be kell érnie azzal, hogy alsóbb osztályban játszik, távol az első osztály dicsőségétől. Nemrégiben még volt egy Európa bár is, egy svéd család működtette, aztán átalakíttatta és átkeresztelte (most egy svéd sör nevét viseli). Van egy hangszerbolt is, amelyet Europa Musicalnak hívnak, és van egy vendéglátóvállalat is, amelynek érdekes módon Eurocomer S.A. a neve (Euroevés S.A.). És egy futballklub, az F.C. Barcelona – a Barca –, a Bajnokcsapatok Európa Kupájának győztese, amelynek a pedigréje százszázalékosan európai.  Egy svájci alapította, volt egy elnöke, aki Bilbaóban született, volt holland edzője, és a játékosai közt volt már bulgár, dán, néhány holland, kasztíliai, aragóniai, andalúz, baszk, katalán. Álmodhat-e a ember ennél európaibbat?
Ami a politikai európaiságot illeti, tekintettel arra, hogy a frankóizmus alatt Európa-pártinak lenni egyenlő volt azzal, hogy az ember demokrata, minden civilizált párt aláírta az uniós csatlakozást. Amióta Spanyolország az Európai Unióhoz tartozik. Volt már néhány európai parlamenti választás, de a polgárok meglehetős szkepticizmussal vettek részt benne. Voltak évek, amikor két militáns Európa-pártiságtól szenvedtünk. Az egyik a spanyol államé volt, amelyet Felipe Gonzalez testesített meg, aki ragaszkodott ahhoz, hogy egy új Spanyolország legyen jelen Európában, amely aktív és készen áll rá, hogy elfoglalja a helyét a kontinens fejlettebb országai közt (még akkor is, ha ehhez nem elég gazdag), és amely hídként szolgál Európa és Latin-Amerika közt. A másik a Generalitat de Catalogne elnöke, Jordi Pujol nevéhez fűződött, ugyanis ez a politikus megszállottként ragaszkodott ahhoz, hogy az európai nemzeteknek egy mintaértékű liberális kormányzat képét mutassa fel, amely egy gazdaságilag fejlett és versenyképes, történelmileg és kulturálisan gazdag országot kormányoz, Katalóniát.
Ennek a kettős Európa-párti eufóriának köszönhetően Spanyolország a fanatizmushoz közeli hévvel harcolt a maastrichti szerződésért, és kizárta a népszavazásnak még a lehetőségét is. Időközben Barcelona megerősítette jelenlétét a nemzetközi színtéren. Ez a folyamat az olimpiai játékok sikerében csúcsosodott ki, a szocialista polgármester, Pasqual Maragall vezetésével. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy megerősödjön a „Barcelona-divat”, az a tiszavirág életű nemzetközi figyelem, amely lehetővé teszi a városoknak, hogy megismertessék magukat és szétsugározzák saját önképüket. Még ha ez a kép olykor csak részben felel is meg a valóságnak.
Barcelona talán a szokatlan tolerancia példája lehet mostanság Európa számára. Igen különös tolerancia ez, amely sokban hasonlít a közömbösségre, ám annyiban nem elhanyagolható, amennyiben igencsak kellemes együttélést tesz lehetővé. Barcelonában mindenféle náció él együtt a katalánokkal. Még ha ez nem is mindig nyilvánvaló, a hivatalos nyelv a katalán. A kasztíliai is hivatalos nyelv; használata némelyek szerint túlzás, mások szerint elengedhetetlen.
Van egy politikai rendszerünk, amely olykor a skizofrénia felé tart. Például amikor a polgármester és a központi kormány szocialista, az autonóm kormány meg liberális-nacionalista. Van háromféle rendőrségünk (helyi, független és állami), és néha nehéz rájönni, melyik milyen bűncselekményekkel foglalkozik. A kultúránk kevert, vegyes, amely számos művész nyelvét, gyökereit, tájait és alkotókedvét elegyíti. Olyan kultúra, amely éppoly jó festőket, mint amilyen jó muzsikusokat szül, jó szakácsokat és jó írókat (katalán és kasztíliai nyelven), és amely képes olyan eredeti jelenségeket produkálni, mint amilyen a katalán rumba. Ez talán Barcelona legtartósabb hozzájárulása Európához: a katalán rumba, nemcsak zenei mozgalomként, hanem a történelem és a temperamentum olyan összegzéseként, amely sokféle hatás nyomán alakult ki (cigány, andalúz, katalán).
A katalán rumbán kívül Barcelona a nyitottságát is beviheti Európába, hiszen olyan város, ahol – mint minden közösségben, amelynek van egy csöppnyi józan esze – az emberek jobban szeretnek szabadon élni, mint visszahullani az önkényuralom katakombáiba. Paul Valéry tette fel magának a kérdést: Vajon Európa azzá lesz-e, ami valójában, azaz kis fokká az ázsiai kontinensen? Ha Valéry jóslata beteljesül, Barcelona ismét tanúságot tehet toleranciájáról (és közömbösségéről), és nem lát majd semmi kivetnivalót abban, ha szép és rokonszenves ázsiai várossá kell válnia. Miért ne?

      MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu