T. M. LUHRMANN
Clifford Geertzről
(TLS, 2001)
Nemrégiben megjelentettem egy etnográfiai munkát, amihez rövidesen írásban
gratulált az érintett bennszülöttek egyike. Azt írta, hogy zavarták sűrű
általánosításaim és odavetett kommentárjaim, javasolta, hogy fűzzek hozzá
egy helyreigazítást a következő kiadáshoz, majd hozzátette, hogy mivel
nem volna sok értelme több szót vesztegetni arra, hogy mennyire másként
írta volna ezt meg, szeretne gratulálni elsőrangú munkámhoz.
Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de szűkebb szakmám, az antropológia
gyakorta részesítette Clifford Geertzöt ehhez hasonló elismerésben. Az
antropológusok többsége roppant módon csodálja a munkásságát, de nem győzi
hangsúlyozni, mennyi baj van vele. Ez fenyegető kilátás annak, aki róla
akar írni: ha csodálattal adózik neki – híján van a kritikai érzéknek,
ha bírálja, a tiszteletnek. Nincs mese. A csodálat a kritikai érzék hiányáról,
a bírálat a tisztelet hiányáról tanúskodik. A könyörtelenség szerintem
azoknak a nehézségeknek tulajdonítható, amelyekkel az antropológiának az
elmúlt néhány évtizedben kellett szembenéznie, és az abból fakadó tanácstalanságnak,
amiben ez a diszciplína manapság leledzik.
Geertz 1950-ben kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Saját elmondása
szerint vaktában választotta ezt a szakot. A háború alatt a haditengerészetnél
szolgált, és majdnem Iwo Jimába küldték, ezek után talán minden választás
sorsszerűnek tűnhetett. Eredetileg író akart lenni. Frissen kikerülve a
katonai szolgálatból, leszerelési papírjával a kezében Antiochba küldte
egy volt középiskolai angol tanára. Amikor Antiochnak vége lett, egy másik
volt tanára, ezúttal egy filozófia tanár javasolta neki az új kísérleti
társadalomtudományt, a Social Relation tanszéket a Harvardon.
Az 50-es évek aranykor volt az amerikai társadalomtudományban.
Hittek abban, hogy a technika nyerte meg az országok közötti háborút, így
a tudományos ismeretek képessé teszik az amerikaiakat arra is, hogy megnyerjék
a szegénység, a bűnözés, a rasszizmus és más társadalmi bajok elleni háborút
is. A Center for Advanced Study in Behavioral Sciences (egy viselkedéstudományi
magas szintű tudományos központ) 1954-ben jött létre (Geertz 1958-59-ben
volt ennek tagja) azzal a nemes küldetéssel, hogy minél többet tudjunk
meg az emberi viselkedést irányító alapelvekről. Az első időkről készült
szemcsés dokumentumfilmen ma is láthatók a komoly, elszánt öltönyös férfiak,
olyan ünnepélyesen, mint egy fehérházbeli találkozón, amint összefognak,
hogy társadalmi problémákat oldjanak meg szellemi eszközökkel, amelyeket
épp olyan éleseknek és megbízhatóknak tartottak, mint azokat, amelyekkel
az atombombát hozták létre.
És ha az 50-es évek volt a tudomány aranykora, a harvardi Social
Relation tanszék volt a fellegvára. A „Soc Rel”, ahogy nevezték, eltörölte
a hagyományos diszciplináris határokat azzal, hogy a társadalom világát
egymásra ható, interaktív területekre osztották: személy, kultúra, szerepek
és intézmények, gazdasági és társadalmi feltételek, stb. A különböző diszciplínáknak
különböző területekre kellett koncentrálniuk sajátos módszerekkel, de a
diákoktól azt várták el, hogy elsajátítsák valamennyi diszciplína megközelítési
módjait, és minden metodológiában mesterfokra emelkedjenek, amire szükségük
lehet, bár ezek közül csak egyre fognak specializálódni. Az antropológia
természetesen a hosszú távú résztvevő megfigyelés (a terepmunka) módszerét
használta, vizsgálati területe a kultúra. A szerepek és intézmények a szociológiának
jutottak, a személyiség a pszichológiának. De mire a tudományterület története
eljutott erre a pontra, a kultúra vált a magyarázatává mindannak, amire
az antropológusok választ kerestek. „Mindenki tudta – írja Geertz –, hogy
a kwakiutlok megalomániások, a dobuk paranoidak, a zunik higgadtak, a németek
autoritáriusok, és mindenki tudta, hogy azért ilyenek, mert a kultúrájuk
(mindegyiknek megvolt a magáé, és egynek sem volt több egynél) tette őket
ilyenné. Arra voltunk ítélve – folytatja – , hogy egy olyan logikával
és nyelvvel dolgozzunk, amelyben a fogalomnak, az oknak, a formának és
az eredménynek ugyanaz a neve.” Az interdiszciplinaritás ethoszától vezérelve
arra vállalkozott, „hogy visszanyesse a kultúra fogalmát”.
„Interpretation of Cultures” (magyarul: Az értelmezés hatalma)
című 1973-ban megjelent tanulmánykötetében – amely mindmáig egyike minden
idők legszélesebb körben hivatkozott antropológia könyveinek – fektette
le Geertz azt a tételét, hogy a „kultúra” kifejezés azoknak a jelentéssel
bíró szimbólumoknak a jelölésére kellene hogy szolgáljon, amelyeket az
emberek egy társadalomban arra használnak, hogy értelmet adjanak az életüknek
a maguk számára, és azt állította, hogy az antropológusoknak az a feladatuk,
hogy értelmezzék ezeket a szimbólumokat, leginkább ahogy egy irodalomkritikusnak
az a dolga, hogy az irodalmat értelmezze.
Ez jelentős beszűkítése volt az antropológiai látókörnek. A Harvard
egyik legjelentősebb antropológusa, Clyde Kluckhohn a kultúrát úgy definiálta,
hogy abba minden belefért, még a konyhai mosogató is: a helyi szokások
és viselkedésmódok, nyelv, rokonsági rendszer, kézművesség, politikai szervezet:
„az emberi társadalmak, és ezáltal az emberiség olyan sajátosságainak és
produktumainak egy készlete, amelyek testen kívüliek, nem adhatók át biológiai
öröklés, csak más mechanizmusok útján.”. Geertz felhívta a figyelmet arra,
hogyan adnak értelmet mindennek a komplexitásnak azok, akik benne élnek.
„Mivel Max Weberrel együtt úgy vélem, hogy az ember olyan lény, aki a saját
maga által szőtt jelentések hálóján függ, úgy fogom fel a kultúrát, mint
ezeknek a hálóknak az együttesét; elemzését pedig ennélfogva nem törvénykutató,
kísérletező tudománynak, hanem jelentéseket kutató, értelmező tudománynak
tekintem.” Ezek után arról írt tanulmányokat, ahogyan partikuláris, látszólag
jelentéktelen eljárások – a kalendárium működéséhez hasonlóan – tükrözik
és kommentálják egy lokális világ társadalmi szervezetét. Ez is jelentős
leszűkítése volt az antropológusok ambícióinak. Geertz felől nézve az antropológus
nem a szegénység elleni harc tudományos közkatonája. Ennél jóval rangosabb,
de sokkal kevésbé magabiztos figura.
A 70-es évekre Geertz nagyon híressé vált. Sosem tett szert népszerűségre,
mint Margaret Mead – sosem írt népszerű bestsellert – de az egyetemi körökön
belül egyfajta félisten lett. Az ő nemzedékéhez tartozó antropológusok
azt mondják, hogy ott volt mindenki más, sokáig senki, aztán jött Geertz.
Miért? A válasz részben az, hogy olyan gyönyörűen írt. Ritkaság
az olyan társadalomtudós, aki kimondottan jól is ír, talán soha senki se
volt még ennyire idézhető. „Egy nép kultúrája szövegek halmaza, amelyek
maguk is halmazok, amelyekbe az antropológus igyekszik beleolvasni valódi
tulajdonosaik válla fölött.” A válasznak részét képezi az ahhoz fűzött
remények elkerülhetetlen meghiúsulása, hogy a társadalomtudomány véget
vet a szegénységnek, helyreállítja a valódi demokráciát, és feltámasztja
az amerikai családot. A 70-es évekre, a polgárjogi mozgalom és a
vietnami háború után az az elképzelés, hogy néhány értelmiségi képes megoldani
egy társadalom problémáit azzal, hogy összegyűjti a tényeket és közzétesz
egy tudományos dolgozatot, rendkívül naivnak tűnt. A korabeli szkeptikusok
még azt az elgondolást is támadták, hogy a tudomány megbízható tudás szerzésére
való. Thomas Kuhn ismertebb volt Clifford Geertznél.
***
A válasznak az a része, amiről én kezdek egyre jobban meggyőződni,
az, hogy Clifford Geertz egy olyan robosztus, eszméletlenül intoleráns
akadémikus közfelfogás keretein belül munkálkodott, amely határt szabott
annak, hogy mire juthat egy antropológus a terepen, ennélfogva előírta
azt is, hogy mi az, amit ténylegesen tehetnek. Geertzben megvan az, amit
egy kollegám, Roy D’Andrade „New Jersey realizmusnak” hív, de azt hiszem,
Hobokenre és nem Princetonra gondol. Geertz rámutatott, hogy milyenfajta
információt tud gyűjteni egy átlagos terepmunkás (publikus, könnyen megfigyelhető
dolgokat, amikből van bőven), és milyenfajta következtetéseket vonhat le
ezekből az adatokból (interpretálhatja őket, mint egy irodalmár egy verset,
de nem vezethet le belőlük specifikus oksági összefüggéseket, ahogy egy
laboratóriumi kutató tudós következtethet sajátos biológiai mechanizmusokra
egereken végzett kísérletekből). Akik terepmunkát végeznek – állítja Geertz
–, nem kezelhetik olyan precízen az adataikat, ezek oksági összefüggéseit,
előreláthatóságát, egyetemes érvényességét és megbízhatóságát, mint a molekulárbiológusok.
Nem tudják kontrollálni a környezetüket, nem végezhetnek vizsgálatot egy
kontrollcsoporttal. Jobb, ha nem képzelik azt, hogy olyanok, mint a laboratóriumban
kutató tudósok, mert egy ilyen összehasonlításból szánalmas vesztesként
kerülnének ki.
Ugyanakkor Geertz megmutatta az antropológusoknak, hogy mennyi
mindent meg lehet ragadni egy körülhatároltabb hatókörben. Ha elsődleges
metódusunk a résztvevő megfigyelés, igazán jók lehetünk gazdag, komplex
narratívák írásában arról, hogy milyenek is az egyes különös népek, mit
gondolnak arról, hogy mit csinálnak, milyen célból, milyen jelentéskereteken
belül. Megmutathatjuk az olvasóinknak, hogy mondjuk a balinézek miért szeretik
a falusi kakasviadalokat, mivel a fémsarkantyús szárnyasok közötti küzdelem
bizonytalan kimenetele olyan sok mindent megragad és kibont a bali társadalom
különböző problémáiból. Meg lehet tanítani az olvasóinkat arra, hogy magukhoz
hasonló embereket lássanak a balinézekben, akik a vereség, a remény és
a félelem ugyanolyan nagy problémáival küzdenek, helyi fordulatokkal és
tréfálkozással próbálva ezt értelmezni, hogy éppúgy lehet életbölcsességet
tanulni a küzdelmeikből, mint a Lear királyból. Egyszer Geertz elégikus
prózáját olvasva úgy éreztem, hogy egy edzett atléta osztja meg velem az
életfilozófiáját. (Persze éppen terepmunkán voltam.) Játssz a saját térfeleden,
ezt mondta. Olyan pályán versenyezz, amit a legjobban ismersz.
A józan észnek sokszor mégis furcsa, kanyargós utakat kell bejárnia
az akadémiai életben. Geertz műve felszabadító hatású volt és maradt mindmáig
az antropológián kívüli diszciplínákban. Lehetővé teszi a történészeknek,
hogy észrevegyék azt, ami váratlan és látszólag triviális, hogy abban,
ha egy inas megkínozza az úrnője macskáját, a francia forradalom előjelét
lássák.
A „The Fate of Culture” (A ‘kultúra’ végzete) című tanulmánykötetben,
amelyet Sherry B. Ortner jelentetett meg Geertz tiszteletére és munkásságának
méltatására, a nem antropológusok többnyire heves szakmai elismeréssel
és hálával adóznak neki, még ha történészkent William Sewell amellett érvel
is, hogyan lehetne továbblépni. Stephen Greenblatt, az angol irodalom professzora
és az új historicizmus egyik alapítója rámutat, hogy Geertz lehetővé tette
az irodalmárok számára, hogy ne csak olyan ismerős kifejezéseket használjanak,
mint „dráma”, „kézirat” és „jelek”, de hogy referenciájukat kiterjesszék
egy szélesebb és kevésbé jólismert anyagra is. Sőt Greenblatt azt is állítja,
hogy Geertz lehetővé tette az irodalomtudósok számára, hogy a kézzelfogható
mindennapiságot irodalmi formába sűrítve lássák, és hogy meglássák az irodalmi
formákat nemcsak a nyilvános produkciókban (a /szín/játékban, a publikációkban,
de a köznapi bensőségességbe beszivárogva) is. „A valóság érintését akartam”
– írja Greenblatt, és Geertz műve azt sugallta neki, hogy az irodalom lényege
„a mindennapiság édes, meghitt fényének birtoklása, amit majdnem lehetetlen
megtartani egy szűk eliten vagy elvonultságon belül”.
Az antropológusok azonban nem maradtak mindig ilyen fenntartás
nélküliek. Geertz üstökösszerűen felívelő hírnevét az antropológián belül
majdnem hasonlóképpen látványosan kirobbanó támadások követték. Ebben az
irigység is szerepet játszott. De valójában az történt, hogy az antropológusok
gyorsan felfogták azt
a döntő szempontot, hogy az antropológus inkább irodalmár, mint kísérletező
tudós. Aztán dorgálták Geertzöt, hogy ne fogadja el mindazt, ami szerintük
ebből az állításból következik. Ortner szóbanforgó kötetében George Marcus
úgy állítja be Geertzöt, mint aki felismeri a terepmunka és a vizsgált
alanyok közötti viszony komplexitását – cinkosságát Marcus szerint –, aztán
visszahúzódik, mert nem akarja megingatni a távolságot tartó, kiegyensúlyozott
etnográfusról kialakított saját elképzelését.
Nem sokkal ezután hirtelen megváltozott a helyzet. Foucault és
nem Lévi-Strauss lett a domináns hang Európából, a hatalom vált a jelentés
helyett az uralkodó témává. A kötethez írott világos bevezetőjében Ortner
azt állítja, hogy a jelentés és a hatalom egyaránt lényeges analitikus
fogalmak, és hogy Geertz művében a hatalom éppúgy érzékeltetve van, de
rámutat, hogy egy bizonyos ponton túl számos antropológus úgy tekintett
Geertzre, mint aki tévedett. (...) A kötet szerzői saját kutatásaikról
számot adva tiszteletüket, hálájukat és elismerésüket fejezik ki azért,
amit ebben Geertznek köszönhetnek, mégis úgy írnak, mintha olyan tudás
birtokában lennének, amelyet más antropológusok nem sokra tartanak. Ez
összefügg azzal, milyen nehézségekkel jár antropológusnak lenni manapság.
Mindenekelőtt kiderül, hogy bár Geertz rámutatott a kényes pontra, egyszerűen
leírni, amit láttunk, még mindig roppant hasznos lehet, mégis nehéz azt
csinálni, amit ő, mert olyan jól csinálta, hogy hozzá képest minden etnográfus
másodrendűnek tűnik. Talán ennél is fontosabb, hogy az antropológusok,
ahogy Geertz hangsúlyozza „Available Light” című legújabb könyvében, már
nem élnek a régi előkelő elszigeteltségben. Ha egy antropológus mostanában
utazik Balira, nemcsak az egzotikus balinézeket fogja ott találni, hanem
balinéz
mérnököket is, nyelvészeket, pszichológusokat, irodalmárokat stb. És
ezek nemcsak a nyelvet és a helyi kultúra bonyolultságait ismerik jobban,
mint az antropológus, de az antropológus puszta jelenléte kellemetlen emlékeket
idéz fel más fehér és jólszituált betolakodókkal kapcsolatban. Az antropológusok
a gyarmati korszak nagyrészét azzal töltötték, hogy megóvják a „bennszülötteket”
egy legjobb esetben kétbalkezes kormányzattal szemben. A posztkoloniális
időszakban cinkosságuk és bűnösségük aggasztja őket. Az is aggasztja őket,
hogy mit is kellene kutatniuk, és az is, jó okkal, hogy tudományos szinten
nem tudják fölvenni a versenyt az adott távoli országból származó tudósokkal.
Sok antropológust foglalkoztat az az óhaj, hogy valami morálisan
jót tegyenek távoli országokban, talán hogy ezzel kompenzálják a bűntudatot
és az aggályokat. A többségük nem elégszik meg azzal, hogy értelmezzen.
Diagnosztizálni akarják az elnyomást, és megmagyarázni a bűneit. A barikádra
akarnak vonulni és a forradalmat katalizálni. Mégsem olyan, mintha a régi
jó háború utáni álmokat elevenítenék fel. Néha az az érzésem, mintha a
diákok elvontan akarnának társadalmi aktivisták lenni, anélkül hogy tudnák,
mire akarnak agitálni vagy miért, anélkül hogy igazán hinnének abban, hogy
az értelmiség társadalmi aktivitása képes volna bármit is elérni. A többségük
frusztrálttá válik. Van itt egy paradoxon, ahogy Geertz megállapítja. Az
antropológia még soha nem volt ennyire centrális jelentőségű és ilyen széles
körben olvasott az egyetemi berkekben; az antropológusok pedig még sosem
voltak így elbizonytalanodva.
A morális bizonytalanságnak ebben a kontextusában Geertz legújabb
könyve, az „Available Light” mélyen megrendítő. Sok az ismerős téma, a
tanulmányok többsége korábban már megjelent. Geertz beveszi a kötetbe híres
kiáltványát az anti-antirelativizmusról; a Sahlins és Obeyesekere között
Cook kapitány halálának okáról és mikéntjéről folytatott nyilvános tudományos
vitában hozott ítéletét; rövid írásait Brunerről, Kuhnról és Taylorról;
a vallásról tartott William James-előadását és másokat. Olyan morális gondolatmenet
fut ezeken végig, ami legvilágosabban „A gondolkodás mint morális aktus”
című korai írásában fogalmazódik meg, amely megjelenhetett volna már a
„The Interpretation of Cultures” című kötetben is, de nem jelent meg.
A gondolkodás viselkedés, mondja ebben, és morálisan is eszerint
kell megítélni. Azt állítja, hogy annak a kapcsolatnak a zűrös reciprocitása,
amelybe egy antropológus kerül nem kötődve bizonyos kötelékekhez, és a
terepmunkás és vizsgálódásának alanya kölcsönösen előnyére válnak egymásnak
saját céljaikat tartva szem előtt – ez arra készteti az antropológust,
hogy másokhoz való viszonyában szemlélje magát. Nem lehet megérteni egy
másik nézőpontot anélkül, hogy valamelyest azonosulnánk vele, anélkül hogy
megtanulnánk, hogyan kell éreznünk ahhoz, hogy jelentsen nekünk valamit;
és mégsem lehet elhatározás alapján megszabadulni morális zsigereinktől.
Meg kell tehát tanulni egy olyan elfogulatlanságot, amely nem a morális
elképzelések tudományos félretolása, de nem is a morális tisztesség szubjektivista
diadala. „A distancia nem az együttérzésre való képtelenségből fakad, hanem
egy olyasfajta együttérzésből, amely elég rugalmas ahhoz, hogy állja a
morális reagálás és a tudományos megfigyelés közti roppant feszültséget.”
Megítélni megértés nélkül Geertz szerint a moralitás arculcsapása, megérteni
anélkül, hogy magunkra vennénk az ítélkezés felelősségét, alázatra és bölcsességre
tanít. „A képesség arra, hogy egyszerre hűvös és aggódó pillantással tudjunk
szemlélni embereket, eseményeket (és önmagunkat), az érettség egyik legbiztosabb
jele egy embernél és egy népnél.” Ez a morális javak egyike, ami ma egy
antropológus számára elérhető, nem úgy mint egy elnyomott nép nyugati civilizációtól
való megmentésének nemes célja, méghozzá azzal érhető el, amiben az adott
antropológus a legjobb: megfigyeléssel, írással, azzal, hogy elolvassák.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
GEERTZ, Clifford
Az értelmezés hatalma
Századvég, 1994, Osiris, 2000
„Kultúrák háborúja”
BUKSZ, 1996. 3.
„Történelem és Antropológia”
in: Történeti antropológia
Replika könyvek, 2000
„A tényeken túl”
Magyar Lettre Internationale, 18
„Az identitás politikája”
Magyar Lettre Internationale, 31
„Kultúrák”
Magyar Lettre Internationale, 38
„Az eszes vadember – Lévi-Straussról”
Magyar Lettre Internationale, 40
„Városok”
Magyar Lettre Internationale, 45
„Diszciplínák”
Magyar Lettre Internationale, 47
„Darabokból álló világ”
Magyar Lettre Internationale, 49
„Hegemóniák”
Magyar Lettre Internationale, 51
„Országok”
Magyar Lettre Internationale, 53
„A singgahani metresze (Modernitások)”
Magyar Lettre Internationale, 55
ALEXANDER, Jeffrey
„Modern, anti, poszt és neo”
Magyar Lettre Internationale, 42
EAGLETON, Terry
„A kultúra két fogalma”
Magyar Lettre Internationale, 43
GEERTZ, Clifford
„Anti-antirelativizmus”
in: Az értelmezés hatalma
Századvég, 1994, Osiris, 2000
BUKSZ, 199
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|