T. M. LUHRMANN
Clifford Geertzről
(TLS, 2001)
 

Nemrégiben megjelentettem egy etnográfiai munkát, amihez rövidesen írásban gratulált az érintett bennszülöttek egyike. Azt írta, hogy zavarták sűrű általánosításaim és odavetett kommentárjaim, javasolta, hogy fűzzek hozzá egy helyreigazítást a következő kiadáshoz, majd hozzátette, hogy mivel nem volna sok értelme több szót vesztegetni arra, hogy mennyire másként írta volna ezt meg, szeretne gratulálni elsőrangú munkámhoz.
 Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de szűkebb szakmám, az antropológia gyakorta részesítette Clifford Geertzöt ehhez hasonló elismerésben. Az antropológusok többsége roppant módon csodálja a munkásságát, de nem győzi hangsúlyozni, mennyi baj van vele. Ez fenyegető kilátás annak, aki róla akar írni: ha csodálattal adózik neki – híján van a kritikai érzéknek, ha bírálja, a tiszteletnek. Nincs mese. A csodálat a kritikai érzék hiányáról, a bírálat a tisztelet hiányáról tanúskodik. A könyörtelenség szerintem azoknak a nehézségeknek tulajdonítható, amelyekkel az antropológiának az elmúlt néhány évtizedben kellett szembenéznie, és az abból fakadó tanácstalanságnak, amiben ez a diszciplína manapság leledzik.
 Geertz 1950-ben kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Saját elmondása szerint vaktában választotta ezt a szakot. A háború alatt a haditengerészetnél szolgált, és majdnem Iwo Jimába küldték, ezek után talán minden választás sorsszerűnek tűnhetett. Eredetileg író akart lenni. Frissen kikerülve a katonai szolgálatból, leszerelési papírjával a kezében Antiochba küldte egy volt középiskolai angol tanára. Amikor Antiochnak vége lett, egy másik volt tanára, ezúttal egy filozófia tanár javasolta neki az új kísérleti társadalomtudományt, a Social Relation tanszéket a Harvardon.
 Az 50-es évek aranykor volt az amerikai társadalomtudományban. Hittek abban, hogy a technika nyerte meg az országok közötti háborút, így a tudományos ismeretek képessé teszik az amerikaiakat arra is, hogy megnyerjék a szegénység, a bűnözés, a rasszizmus és más társadalmi bajok elleni háborút is. A Center for Advanced Study in Behavioral Sciences (egy viselkedéstudományi magas szintű tudományos központ) 1954-ben jött létre (Geertz 1958-59-ben volt ennek tagja) azzal a nemes küldetéssel, hogy minél többet tudjunk meg az emberi viselkedést irányító alapelvekről. Az első időkről készült szemcsés dokumentumfilmen ma is láthatók a komoly, elszánt öltönyös férfiak, olyan ünnepélyesen, mint egy fehérházbeli találkozón, amint összefognak, hogy társadalmi problémákat oldjanak meg szellemi eszközökkel, amelyeket épp olyan éleseknek és megbízhatóknak tartottak, mint azokat, amelyekkel az atombombát hozták létre.
 És ha az 50-es évek volt a tudomány aranykora, a harvardi Social Relation tanszék volt a fellegvára. A „Soc Rel”, ahogy nevezték, eltörölte a hagyományos diszciplináris határokat azzal, hogy a társadalom világát egymásra ható, interaktív területekre osztották: személy, kultúra, szerepek és intézmények, gazdasági és társadalmi feltételek, stb. A különböző diszciplínáknak különböző területekre kellett koncentrálniuk sajátos módszerekkel, de a diákoktól azt várták el, hogy elsajátítsák valamennyi diszciplína megközelítési módjait, és minden metodológiában mesterfokra emelkedjenek, amire szükségük lehet, bár ezek közül csak egyre fognak specializálódni. Az antropológia természetesen a hosszú távú résztvevő megfigyelés (a terepmunka) módszerét használta, vizsgálati területe a kultúra. A szerepek és intézmények a szociológiának jutottak, a személyiség a pszichológiának. De mire a tudományterület története eljutott erre a pontra, a kultúra vált a magyarázatává mindannak, amire az antropológusok választ kerestek. „Mindenki tudta – írja Geertz –, hogy a kwakiutlok megalomániások, a dobuk paranoidak, a zunik higgadtak, a németek autoritáriusok, és mindenki tudta, hogy azért ilyenek, mert a kultúrájuk (mindegyiknek megvolt a magáé, és egynek sem volt több egynél) tette őket ilyenné.  Arra voltunk ítélve – folytatja – , hogy egy olyan logikával és nyelvvel dolgozzunk, amelyben a fogalomnak, az oknak, a formának és az eredménynek ugyanaz a neve.” Az interdiszciplinaritás ethoszától vezérelve arra vállalkozott, „hogy visszanyesse a kultúra fogalmát”. 
 „Interpretation of Cultures” (magyarul: Az értelmezés hatalma) című 1973-ban megjelent tanulmánykötetében – amely mindmáig egyike minden idők legszélesebb körben hivatkozott antropológia könyveinek – fektette le Geertz azt a tételét, hogy a „kultúra” kifejezés azoknak a jelentéssel bíró szimbólumoknak a jelölésére kellene hogy szolgáljon, amelyeket az emberek egy társadalomban arra használnak, hogy értelmet adjanak az életüknek a maguk számára, és azt állította, hogy az antropológusoknak az a feladatuk, hogy értelmezzék ezeket a szimbólumokat, leginkább ahogy egy irodalomkritikusnak az a dolga, hogy az irodalmat értelmezze.
 Ez jelentős beszűkítése volt az antropológiai látókörnek. A Harvard egyik legjelentősebb antropológusa, Clyde Kluckhohn a kultúrát úgy definiálta, hogy abba minden belefért, még a konyhai mosogató is: a helyi szokások és viselkedésmódok, nyelv, rokonsági rendszer, kézművesség, politikai szervezet: „az emberi társadalmak, és ezáltal az emberiség olyan sajátosságainak és produktumainak egy készlete, amelyek testen kívüliek, nem adhatók át biológiai öröklés, csak más mechanizmusok útján.”. Geertz felhívta a figyelmet arra, hogyan adnak értelmet mindennek a komplexitásnak azok, akik benne élnek. „Mivel Max Weberrel együtt úgy vélem, hogy az ember olyan lény, aki a saját maga által szőtt jelentések hálóján függ, úgy fogom fel a kultúrát, mint ezeknek a hálóknak az együttesét; elemzését pedig ennélfogva nem törvénykutató, kísérletező tudománynak, hanem jelentéseket kutató, értelmező tudománynak tekintem.” Ezek után arról írt tanulmányokat, ahogyan partikuláris, látszólag jelentéktelen eljárások – a kalendárium működéséhez hasonlóan – tükrözik és kommentálják egy lokális világ társadalmi szervezetét. Ez is jelentős leszűkítése volt az antropológusok ambícióinak. Geertz felől nézve az antropológus nem a szegénység elleni harc tudományos közkatonája. Ennél jóval rangosabb, de sokkal kevésbé magabiztos figura.
 A 70-es évekre Geertz nagyon híressé vált. Sosem tett szert népszerűségre, mint Margaret Mead – sosem írt népszerű bestsellert – de az egyetemi körökön belül egyfajta félisten lett. Az ő nemzedékéhez tartozó antropológusok azt mondják, hogy ott volt mindenki más, sokáig senki, aztán jött Geertz.
 Miért? A válasz részben az, hogy olyan gyönyörűen írt. Ritkaság az olyan társadalomtudós, aki kimondottan jól is ír, talán soha senki se volt még ennyire idézhető. „Egy nép kultúrája szövegek halmaza, amelyek maguk is halmazok, amelyekbe az antropológus igyekszik beleolvasni valódi tulajdonosaik válla fölött.” A válasznak részét képezi az ahhoz fűzött remények elkerülhetetlen meghiúsulása, hogy a társadalomtudomány véget vet a szegénységnek, helyreállítja a valódi demokráciát, és feltámasztja az amerikai családot.  A 70-es évekre, a polgárjogi mozgalom és a vietnami háború után az az elképzelés, hogy néhány értelmiségi képes megoldani egy társadalom problémáit azzal, hogy összegyűjti a tényeket és közzétesz egy tudományos dolgozatot, rendkívül naivnak tűnt. A korabeli szkeptikusok még azt az elgondolást is támadták, hogy a tudomány megbízható tudás szerzésére való. Thomas Kuhn ismertebb volt Clifford Geertznél.

***
A válasznak az a része, amiről én kezdek egyre jobban meggyőződni, az, hogy Clifford Geertz egy olyan robosztus, eszméletlenül intoleráns akadémikus közfelfogás keretein belül munkálkodott, amely határt szabott annak, hogy mire juthat egy antropológus a terepen, ennélfogva előírta azt is, hogy mi az, amit ténylegesen tehetnek. Geertzben megvan az, amit egy kollegám, Roy D’Andrade „New Jersey realizmusnak” hív, de azt hiszem, Hobokenre és nem Princetonra gondol. Geertz rámutatott, hogy milyenfajta információt tud gyűjteni egy átlagos terepmunkás (publikus, könnyen megfigyelhető dolgokat, amikből van bőven), és milyenfajta következtetéseket vonhat le ezekből az adatokból (interpretálhatja őket, mint egy irodalmár egy verset, de nem vezethet le belőlük specifikus oksági összefüggéseket, ahogy egy laboratóriumi kutató tudós következtethet sajátos biológiai mechanizmusokra egereken végzett kísérletekből). Akik terepmunkát végeznek – állítja Geertz –, nem kezelhetik olyan precízen az adataikat, ezek oksági összefüggéseit, előreláthatóságát, egyetemes érvényességét és megbízhatóságát, mint a molekulárbiológusok. Nem tudják kontrollálni a környezetüket, nem végezhetnek vizsgálatot egy kontrollcsoporttal. Jobb, ha nem képzelik azt, hogy olyanok, mint a laboratóriumban kutató tudósok, mert egy ilyen összehasonlításból szánalmas vesztesként kerülnének ki.
 Ugyanakkor Geertz megmutatta az antropológusoknak, hogy mennyi mindent meg lehet ragadni egy körülhatároltabb hatókörben. Ha elsődleges metódusunk a résztvevő megfigyelés, igazán jók lehetünk gazdag, komplex narratívák írásában arról, hogy milyenek is az egyes különös népek, mit gondolnak arról, hogy mit csinálnak, milyen célból, milyen jelentéskereteken belül. Megmutathatjuk az olvasóinknak, hogy mondjuk a balinézek miért szeretik a falusi kakasviadalokat, mivel a fémsarkantyús szárnyasok közötti küzdelem bizonytalan kimenetele olyan sok mindent megragad és kibont a bali társadalom különböző problémáiból. Meg lehet tanítani az olvasóinkat arra, hogy magukhoz hasonló embereket lássanak a balinézekben, akik a vereség, a remény és a félelem ugyanolyan nagy problémáival küzdenek, helyi fordulatokkal és tréfálkozással próbálva ezt értelmezni, hogy éppúgy lehet életbölcsességet tanulni a küzdelmeikből, mint a Lear királyból. Egyszer Geertz elégikus prózáját olvasva úgy éreztem, hogy egy edzett atléta osztja meg velem az életfilozófiáját. (Persze éppen terepmunkán voltam.) Játssz a saját térfeleden, ezt mondta. Olyan pályán versenyezz, amit a legjobban ismersz.
 A józan észnek sokszor mégis furcsa, kanyargós utakat kell bejárnia az akadémiai életben. Geertz műve felszabadító hatású volt és maradt mindmáig az antropológián kívüli diszciplínákban. Lehetővé teszi a történészeknek, hogy észrevegyék azt, ami váratlan és látszólag triviális, hogy abban, ha egy inas megkínozza az úrnője macskáját, a francia forradalom előjelét lássák. 

A „The Fate of  Culture” (A ‘kultúra’ végzete) című tanulmánykötetben, amelyet Sherry B. Ortner jelentetett meg Geertz tiszteletére és munkásságának méltatására, a nem antropológusok többnyire heves szakmai elismeréssel és hálával adóznak neki, még ha történészkent William Sewell amellett érvel is, hogyan lehetne továbblépni. Stephen Greenblatt, az angol irodalom professzora és az új historicizmus egyik alapítója rámutat, hogy Geertz lehetővé tette az irodalmárok számára, hogy ne csak olyan ismerős kifejezéseket használjanak, mint „dráma”, „kézirat” és „jelek”, de hogy referenciájukat kiterjesszék egy szélesebb és kevésbé jólismert anyagra is. Sőt Greenblatt azt is állítja, hogy Geertz lehetővé tette az irodalomtudósok számára, hogy a kézzelfogható mindennapiságot irodalmi formába sűrítve lássák, és hogy meglássák az irodalmi formákat nemcsak a nyilvános produkciókban (a /szín/játékban, a publikációkban, de a köznapi bensőségességbe beszivárogva) is. „A valóság érintését akartam” – írja Greenblatt, és Geertz műve azt sugallta neki, hogy az irodalom lényege „a mindennapiság édes, meghitt fényének birtoklása, amit majdnem lehetetlen megtartani egy szűk eliten vagy elvonultságon belül”.
 Az antropológusok azonban nem maradtak mindig ilyen fenntartás nélküliek. Geertz üstökösszerűen felívelő hírnevét az antropológián belül majdnem hasonlóképpen látványosan kirobbanó támadások követték. Ebben az irigység is szerepet játszott. De valójában az történt, hogy az antropológusok gyorsan felfogták azt
a döntő szempontot, hogy az antropológus inkább irodalmár, mint kísérletező tudós. Aztán dorgálták Geertzöt, hogy ne fogadja el mindazt, ami szerintük ebből az állításból következik. Ortner szóbanforgó kötetében George Marcus úgy állítja be Geertzöt, mint aki felismeri a terepmunka és a vizsgált alanyok közötti viszony komplexitását – cinkosságát Marcus szerint –, aztán visszahúzódik, mert nem akarja megingatni a távolságot tartó, kiegyensúlyozott etnográfusról kialakított saját elképzelését.
 Nem sokkal ezután hirtelen megváltozott a helyzet. Foucault és nem Lévi-Strauss lett a domináns hang Európából, a hatalom vált a jelentés helyett az uralkodó témává. A kötethez írott világos bevezetőjében Ortner azt állítja, hogy a jelentés és a hatalom egyaránt lényeges analitikus fogalmak, és hogy Geertz művében a hatalom éppúgy érzékeltetve van, de rámutat, hogy egy bizonyos ponton túl számos antropológus úgy tekintett Geertzre, mint aki tévedett. (...) A kötet szerzői saját kutatásaikról számot adva tiszteletüket, hálájukat és elismerésüket fejezik ki azért, amit ebben Geertznek köszönhetnek, mégis úgy írnak, mintha olyan tudás birtokában lennének, amelyet más antropológusok nem sokra tartanak. Ez összefügg azzal, milyen nehézségekkel jár antropológusnak lenni manapság. Mindenekelőtt kiderül, hogy bár Geertz rámutatott a kényes pontra, egyszerűen leírni, amit láttunk, még mindig roppant hasznos lehet, mégis nehéz azt csinálni, amit ő, mert olyan jól csinálta, hogy hozzá képest minden etnográfus másodrendűnek tűnik. Talán ennél is fontosabb, hogy az antropológusok, ahogy Geertz hangsúlyozza „Available Light” című legújabb könyvében, már nem élnek a régi előkelő elszigeteltségben. Ha egy antropológus mostanában utazik Balira, nemcsak az egzotikus balinézeket fogja ott találni, hanem balinéz
mérnököket is, nyelvészeket, pszichológusokat, irodalmárokat stb. És ezek nemcsak a nyelvet és a helyi kultúra bonyolultságait ismerik jobban, mint az antropológus, de az antropológus puszta jelenléte kellemetlen emlékeket idéz fel más fehér és jólszituált betolakodókkal kapcsolatban. Az antropológusok a gyarmati korszak nagyrészét azzal töltötték, hogy megóvják a „bennszülötteket” egy legjobb esetben kétbalkezes kormányzattal szemben. A posztkoloniális időszakban cinkosságuk és bűnösségük aggasztja őket. Az is aggasztja őket, hogy mit is kellene kutatniuk, és az is, jó okkal, hogy tudományos szinten nem tudják fölvenni a versenyt az adott távoli országból származó tudósokkal.
 Sok antropológust foglalkoztat az az óhaj, hogy valami morálisan jót tegyenek távoli országokban, talán hogy ezzel kompenzálják a bűntudatot és az aggályokat. A többségük nem elégszik meg azzal, hogy értelmezzen. Diagnosztizálni akarják az elnyomást, és megmagyarázni a bűneit. A barikádra akarnak vonulni és a forradalmat katalizálni. Mégsem olyan, mintha a régi jó háború utáni álmokat elevenítenék fel. Néha az az érzésem, mintha a diákok elvontan akarnának társadalmi aktivisták lenni, anélkül hogy tudnák, mire akarnak agitálni vagy miért, anélkül hogy igazán hinnének abban, hogy az értelmiség társadalmi aktivitása képes volna bármit is elérni. A többségük frusztrálttá válik. Van itt egy paradoxon, ahogy Geertz megállapítja. Az antropológia még soha nem volt ennyire centrális jelentőségű és ilyen széles körben olvasott az egyetemi berkekben; az antropológusok pedig még sosem voltak így elbizonytalanodva.
 A morális bizonytalanságnak ebben a kontextusában Geertz legújabb könyve, az „Available Light” mélyen megrendítő. Sok az ismerős téma, a tanulmányok többsége korábban már megjelent. Geertz beveszi a kötetbe híres kiáltványát az anti-antirelativizmusról; a Sahlins és Obeyesekere között Cook kapitány halálának okáról és mikéntjéről folytatott nyilvános tudományos vitában hozott ítéletét; rövid írásait Brunerről, Kuhnról és Taylorról; a vallásról tartott William James-előadását és másokat. Olyan morális gondolatmenet fut ezeken végig, ami legvilágosabban „A gondolkodás mint morális aktus” című korai írásában fogalmazódik meg, amely megjelenhetett volna már a „The Interpretation of Cultures” című kötetben is, de nem jelent meg.
 A gondolkodás viselkedés, mondja ebben, és morálisan is eszerint kell megítélni. Azt állítja, hogy annak a kapcsolatnak a zűrös reciprocitása, amelybe egy antropológus kerül nem kötődve bizonyos kötelékekhez, és a terepmunkás és vizsgálódásának alanya kölcsönösen előnyére válnak egymásnak saját céljaikat tartva szem előtt – ez arra készteti az antropológust, hogy másokhoz való viszonyában szemlélje magát. Nem lehet megérteni egy másik nézőpontot anélkül, hogy valamelyest azonosulnánk vele, anélkül hogy megtanulnánk, hogyan kell éreznünk ahhoz, hogy jelentsen nekünk valamit; és mégsem lehet elhatározás alapján megszabadulni morális zsigereinktől. Meg kell tehát tanulni egy olyan elfogulatlanságot, amely nem a morális elképzelések tudományos félretolása, de nem is a morális tisztesség szubjektivista diadala. „A distancia nem az együttérzésre való képtelenségből fakad, hanem egy olyasfajta együttérzésből, amely elég rugalmas ahhoz, hogy állja a morális reagálás és a tudományos megfigyelés közti roppant feszültséget.” Megítélni megértés nélkül Geertz szerint a moralitás arculcsapása, megérteni anélkül, hogy magunkra vennénk az ítélkezés felelősségét, alázatra és bölcsességre tanít. „A képesség arra, hogy egyszerre hűvös és aggódó pillantással tudjunk szemlélni embereket, eseményeket (és önmagunkat), az érettség egyik legbiztosabb jele egy embernél és egy népnél.” Ez a morális javak egyike, ami ma egy antropológus számára elérhető, nem úgy mint egy elnyomott nép nyugati civilizációtól való megmentésének nemes célja, méghozzá azzal érhető el, amiben az adott antropológus a legjobb:  megfigyeléssel, írással, azzal, hogy elolvassák.

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

GEERTZ, Clifford

Az értelmezés hatalma
Századvég, 1994, Osiris, 2000

„Kultúrák háborúja”
BUKSZ, 1996. 3.

„Történelem és Antropológia”
in: Történeti antropológia
Replika könyvek, 2000

„A tényeken túl”
Magyar Lettre Internationale, 18 

 „Az identitás politikája”
Magyar Lettre Internationale, 31

„Kultúrák”
Magyar Lettre Internationale, 38

„Az eszes vadember – Lévi-Straussról”
Magyar Lettre Internationale, 40

„Városok”
Magyar Lettre Internationale, 45

„Diszciplínák”
Magyar Lettre Internationale, 47

 „Darabokból álló világ”
Magyar Lettre Internationale, 49

„Hegemóniák”
Magyar Lettre Internationale, 51

 „Országok”
Magyar Lettre Internationale, 53

„A singgahani metresze (Modernitások)”
Magyar Lettre Internationale, 55
 

ALEXANDER, Jeffrey
„Modern, anti, poszt és neo”
Magyar Lettre Internationale, 42

EAGLETON, Terry
„A kultúra két fogalma”
Magyar Lettre Internationale, 43

GEERTZ, Clifford
„Anti-antirelativizmus”
in: Az értelmezés hatalma
Századvég, 1994, Osiris, 2000

BUKSZ, 199


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu