Fleur Jaeggy
Milánó
(a legromantikusabb olasz város)
 

Kedves Alberto Savinio,
Örömmel és kíváncsisággal olvastam csapongásait Milánóról. Ön azt írja, hogy Milánó a beszélgetések városa, hogy az estéi lágyak, hogy ,,bölcs és meditatív: a legromantikusabb olasz város". Ön magával ragadja az olvasóját, mint az oly gyakran megesik a könyveiben. Ezúttal azonban zavarba ejti õt. Elkezd töprengeni, hogy látta-e valaha is Savinio városát? Nem, õszintén szólva sohasem látta. Talán túl késõn született, amikor már az is véget ért, ami éppen hogy megszületett. Ebbõl a gemütlich Milánóból, amely olyan kezes, módos, ebbõl a városból, amely modern és mégis egy nagy falu - vagy falvak, törzsek összessége -, már csak igen keveset láthat az ember, ha szétnéz maga körül. Ebbõl a varázslatból jószerével csak salak maradt. Az ön olvasója talán túloz. Minden salakból, romokból születik újjá, gondolták az indiánok. Felforralták a piszkos vizet, mert hasznára lehet még valamelyik istenségnek. Eltûnt a Hotel Marino is, ahol ön az ablak elõtt ülve írt, és nézte a varrólányokat, akik a Scala évadnyitójára varrták a jelmezeket. Eltûnt a Biffi is, a Scala büféje, amely egy test volt a színházzal, és fenntartotta kapcsolatait a külvilággal. Szertefoszlott. De ennek kétségkívül nincs jelentõsége. A nagy színház tovább él. Ám ha jobban belegondolunk, mégiscsak fontos ez. Mindenkinek joga kell hogy legyen egy csésze teához. Persze, akárhol jár, évszázadok óta mindenki siránkozik a városok miatt, amelyek ,,nem olyanok már, mint régen". 1954-ben egy Eugenio Montaléval folytatott beszélgetésben mondta Hemingway: ,,Milánó már nem olyan, mint régen. Már nem emlékeztet Stendhalra." Hát igen, Milánó ma még kevésbé emlékeztet Stendhalra. Czeslaw Milosz ötven év után visszatért Litvániába. Megkérdezték tõle, milyennek találja. És õ azt felelte, meglepi, hogy ,,objektíve" szépnek látja. Félénk mosollyal mondta. Aki ma visszatér Milánóba, nem lehet ilyen szûkszavúan nyájas.
Ragaszkodnék Stendhalhoz. Mindenkinek, aki egy icipicit is szereti Milánót, Stendhal az utolsó menedék, a város legfõbb védelmezõje, akiben megvolt az a rendkívüli merészség, és talán elegancia is, hogy egyszerûen ,,a milánói Henri Beyle"-nek neveztette magát. Egyszóval Stendhal mondta, hogy Milánónak vannak a legkényelmesebb utcái. Kedves Savinio, az ön olvasója találhatott volna költõibb példát is, hiszen Stendhalról van szó. Ám az ön olvasója egy város szépségét a sétáin méri le. Egy kicsit úgy, mint az ön könyveiben, szeret csatangolni, kóborolni, csak úgy, minden cél nélkül. Milánó nem a csatangolók városa. A kicsit is szórakozott sétáló minden lépésnél belebotlik egy lyukba, egy frissen kátrányozott gödörbe, egy korlátba. Gadda, aki jobban ismerte Milánót, mint ön, Savinio, õ is csatangolt. Szeretett végigmenni négylábon a Castello büdös és nedves falai mellett. Olyankor királytigrisnek hitte magát. Már gyerekkorában is romok közt csavargott, beszívta a falakból gyöngyözõ illatokat. Csalódott. Mérnök lett, nem tigris, végül író vált belõle, házsártos és búskomor író. Számára, aki lombard volt, Milánó csúnya és formátlan város maradt. És el is magyarázza, miért, pontosan azokkal a lesújtó részletekkel és ugyanazzal a patájával, amellyel leírta a vágóhídi reggelt. Savinio, Stendhal és Gadda olvasója, aki 1968 óta él Milánóban, bizonytalanságba esik. Talán neki is kellene valamit mondania Milánóról. Hát tessék: a milánói ég. Nincs ég. A sétáló felnéz. Mint egy koldus. Úgy néz fölfelé, mintha egy másik élet emlékeit keresné. Az ég fehér. Mozdulatlan. Materiális. És azok a hatalmas, törékeny, puha felhõk hol vannak? Kivándoroltak Európa más fõvárosaiba. Vannak napok, amikor a szél kisöpri a szennyet, és akkor ide látszik az Alpok. Az ilyen napokon az ember a csoda vigaszát érzi, a város megváltozik. Egyszóval az ég mindenkinek jót tesz. Azt hiszem. De hol van az ég? ,,Ne kérdezd, hol az ég", írta Gerhart Teerstegen a Geistliches Blumengärtleinjében.
És Európa? Az olvasónak mondani kell valamit Európáról is, amely már rögeszmévé vált, mint oly sok ember számára az ezredforduló. Kétkedõ hang felel a kérdésre: Milánó Európai város volna? Igen. És a kultúra? És Európa? A hang egyre kétkedõbb. És Milánó? Az olvasó kinéz az ablakon. Fák, csend. Milánó titkos kertjei. A félig nyitott, régi kapukon át lát rájuk az ember. Alapjában, kedves Savino, a város nem ennyire rossz. Egy apró részlet elég, egy kert, és az olvasó máris hátat fordít a szerzõinek. És elindul egyedül a Torino utca felé, amely tele van kis üzletekkel, cipõboltok kirakataival és megint csak cipõboltok kirakataival, tele van emberekkel és villamosokkal. Szinte bujkálva, mint valami színházi kulissza mögül, egy alig néhány méteres kis utca végében elõtûnik egy elképesztõ szépségû templom. Ez a San Satiro, Bramante munkája. Nagyon kevesen veszik észre, mintha csak egy párhuzamos világhoz tartozna. Északi fény árad be az ablakokon. Amikor behatol a nap, felébreszt egy festményt szürke szendergésébõl, vagy egy oszlopot, mintha valami szemfényvesztés volna az egész, egy látomás. Nemrégen restaurálták az épületet. A templom oszlopai, amelyek a restaurálás elõtt olyanok voltak, mint a délibáb, most tényleg valami szemfényvesztésre hasonlítanak. Ápoltak, semmi szenvedély. Régen lehetett itt látni égõ gyertyákat. Tiszta lángokat. Emlékszik Henry Jamestõl a The Altar of the Dead-re? James felismeri a gyertyáit, egyiket a másik után, még a lángjuk színét is. Ma belépünk egy templomba, átmegyünk rajta, megnézzük a villanykörtéket, eszünkbe jut a gyertyák libegõ lángja, amelyet a legcsekélyebb buzgóság vagy ima is megremegtetett. Ó, az öngyilkos lidércfények! Ma mozdulatlanok a villanykörték konok fényében. Egy kapcsoló kioltja õket. Odakint, már ismét a Torino utcán, irodákat látunk, bankokat, szédületes cipõ- és ruhaboltokat. Milánó nem hajlandó tudomásul venni semmit, ami szép benne, ahogy a San Satirót sem. Aki már évek óta él ebben a városban, nem tudja érzelemmentesen vagy gyöngédség nélkül nézni, mégis valamiféle acquired taste-tel, ami azért kevés az üdvösséghez. Sokaktól hallottam, hogy nem élnének másik városban. Miért? Nem válaszoltak. Ezzel szemben egy úr azt mondta: ,,Mit akar, én minden nap helikopterrel megyek az irodámba, Milánót sohasem látom." Értékelem mindazok magabiztos véleményét, akikkel Milánóról beszéltem. Még az ég ügyében is kifaggattam õket: a szájuk grimaszba rándult, a szemük elkerekedett. Az ég? De hát miért kellene látniuk? Hiszen õk dolgoznak! Azzal otthagytak. Persze, nincs itt semmi abból a hirtelen lenyûgözöttségbõl, amely Gogolt fogta el meg Rómában, amikor a Lelkekre gondolt. De Milánó az a város, amely elébe mehetne a költõknek, ha csak egy icipicit is igaz az, amit T.S. Eliot mondott egyszer (és csak egy költõnek juthat ilyesmi eszébe): ,,Ha nem bankban dolgoztam volna, elfásulok."

           MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu