- Nem is értem miért engem szedett fel – mondtam kínban feszengve ülésemen, mellettem a kis pasival, aki szerencsére nem értett magyarul.
- Én sem – felelte Kimono szigorúan és szemrehányóan. Majdnemhogy haragvóan nézett vissza rám a földalattin, London keleti vége felé száguldva – hozzám jobban illik – tette hozzá zordul – add nekem. Elképedtem. Hogy micsoda? Mihicsohodaha? Épp most szedtem fel ezt a pasit a pubban, alig egy órája, egyértelműen kezdettől egymást szúrtuk ki, egymást akartuk, és akkor Kimonó csak úgy a la natúr lenyúlná tőlem? De könyörgöm én nem azért nyafogtam neki, hogy elszedje tőlem az est viszonylagos főnyereményét, hanem, mert együttérzésére szerettem volna apellálni és bölcs tanácsadására, szóval ki akartam dumálni az egészet, mert tényleg összezavarodtam ebben a nyilvánvalóan egy éjszakás történet felé terelődő násztáncban, ami most meg volt fejelve azzal az apró mozzanattal, hogy a pasi épp csak a vállamig ért, és ezt egyszerűen képtelen voltam disztingváltan kezelni – amire egyébként a helyzet egyáltalán nem adott okot. 
- De hát hozzám jobban illik – rugózott tovább saját szükségletein Kimonó – aki szintén egy fejjel volt alacsonyabb nálam – szinte követelőzően.
- De mégis hogy gondolod – vetettem ellen halálra váltan, hogy mindjárt elveszi tőlem a kis pasit, (akit nem is tudtam mennyire akartam, gyanús voltam magamnak, hogy egyáltalan nem), ahelyett hogy segítene megágyazni nekem, segítene áthidalni viselkedési áramkieséseimet, mert nem folytathatom le a klasszikus menekülési-közeledési táncot a Nagy Mitikus Hímmel, melynek koreográfiája rendesen ki van dolgozva, be van ágyazva velőimbe, hanem ehelyett egy kis hímmel bukdácsolok, ügyetlenkedem itt a tavaszi mezőn, vagyis hát jobb híján a helyi brit keleti végekbe száguldva egy lekopott műanyag ülésen próbálom szoktatni magamhoz a gondolatot és tettet, vagyis átgyúrni mindazt, amit a kompabilitásról képzeltem egész  huszonkétévnyi életemben. Alig vártam, illetve jelen esetben alig nem vártam, hogy vízszintesbe kerüljünk, lehetőleg a sötétben, ahol ugyanezek a magaslati kiterjedések nem nyomnak annyit a latban, és nem homályosítják el józan ítélőképességemet és a test őszinte szavát.
- De hát különben is hogy gondolod – folytattam rettegve, hogy Kimonó esetleg tényleg sokkal jobb nő nálam, aki ha kisujjból felajánlkozik, alapjáraton több esélye van, mint nekem, és kétségbeesve kapaszkodtam gondolatban a mellettem ülő kis pasiba, mint már valamilyen törvényesen elkerített és nekem kiutalt birtokba (miközben már rá se bírtam nézni kínomban, hogy nem vagyok képes eligazodni tengerhullámként egymásnak csapódó, kuszán kavargó érzéseim áramában) –  nem zavar, hogy mi most épp a te fiúdhoz megyünk aludni, aki órák óta vár rád, csakis rád meg ráadásul még az anyja is ott van?
- Nem érdekel – tromfolt le Kimonó, aki hirtelen rettenetesen jól kezdett szórakozni azon, hogy mindenért, ami aznap este történt és történni fog és annak minden leheletnyi leágazásáért rám hárítja a felelősséget. Lubickolt a gondolatban, hogy egyszerre szabadult meg gondolatban a teljes egy hete húzodó zűrös pasi ügyétől, és trancsiroz bele, vágja szét és agyon az én egyelőre limbóban várakozó suta ügyletemet. 
- Mi nem érdekel? 
- Az a pasi.
- De hát muszáj érdekeljen, nála fogunk aludni, könyörgöm. 
- Akkor is elegem van abból a terroristából, gyűlölöm, ahogy egyszerűen odaáll a mosogató mellé mikor mosogatok és folyton azt magyarázza, mit hogyan csinálok rosszul, és pattog, hogy nem mosogathatok folyó vizben, mert kiapadnak az óceanok vagy mi..

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu