FARKAS ZSOLT
Mark, a kerítõ
 

Igaza volt a Josnak, tényleg nem nézték a fényképet a kártyán. Nekem hosszú, sötét hajam van, neki rövid, szõke, nekem barna szemem, neki kék, meg egyébként is. Ha holland a név a kártyámon, miért szólok angolul egy amszterdami múzeum beengedõ-emberéhez. De a nevet se nézték. Pedig még sor se volt a pénztárnál, egyedül voltam. Áthúzta a kártyát a gépen, ami kiírta, hogy érvényes.
Egy csukott, kétszárnyú ajtóra mutattak, az a bejárat. Bementem. Nagy, magas, üres terem, minden felülete vászonnal beborítva. Erõs lámpa világított fenn a magasban. Szemben egy ugyanolyan ajtó, mint a bejárati. Elindultam felé, de alighogy megmozdultam, mintha az egész terem is megmozdult volna. Megálltam. Erre megállt a terem mozgása is. Megint elindultam. És megint. De egy-két lépés után rájöttem, mi okozza az érzékcsalódást.
Mintha egy digitális raszter milliónyi pontja mozdulna, úgy emelkedett ki a látványból a kép, a terem közepén egy hatalmas vászon, jó magas, és dupla annyi széles, és tulajdonképpen saját nemlétét ábrázolta, vagyis egy üres, vászonnal beborított termet, nyilván az általa eltakart látványt, de tökéletesen: csak ha elindultam felé, akkor lehetett látni a hatalmas képfelület képpontjainak egységes mozgásából. De valahogy az érzékcsalódás, a becsapottság, az illúzió érzete nem szûnt. Visszahátráltam az ajtóhoz: megint eltûnt a kép. Csak az üres termet lehetett látni, ahogy fentrõl megvilágítja egy erõs lámpa, és a szemközti ajtót. Megint elindultam, megint mozogni kezdtek a képpontok, de csak a négyszögön, a képen belül. Aztán a talajt és az oldalsó falakat néztem, azok nem mozogtak-változtak; valóságos látványnak, sima vászonnal bevont felületeknek tûntek, ha mozogtam, akkor is; semmi káprázat. Akkor tényleg van kép, gondoltam, és kíváncsian gyorsítottam fel lépteimet a hatalmas vászon felé, melyen egyre kivehetõbb lett a raszter és az egyes képpontok. Karnyújtásnyi közelbe érve látszott, hogy a vászon ritka szövésû. Kiderült, hogy a milliónyi kis lyukacska és a szálakra festett milliónyi kis festékfoltocska változó nézõpontomhoz képesti eltérõ mozgása okozza a látványnak ezt a diffúz elevenségét. Ösztönösen meg akartam érinteni a vásznat. Körbenéztem; persze, ha lett volna itt valaki, már észrevettem volna. De kamerák biztos vannak. De amerre csak láttam, mindenütt vászon, tagolatlanul; egyedül az egyszerû fa szárnyas ajtó törte meg az egységes felületet. A terem fölsõ régióját pedig a reflektor vaksötétbe borította.
Hozzáértem a képhez. Közelebb hajoltam, hogy jobban megnézzem. Eszembe jutott, hogy egészen közelrõl nyilván át lehet látni a lyukacson. Azonnal beugrott: nyilvánvaló, hogy egy ugyanilyen képre kell rálátnom. Vagyis egy olyanra, ami nem látszik, mert tökéletesen megegyezik az általa eltakart látvánnyal. És valóban, mint számítottam rá, ugyanaz a látvány fogadott a képen átnézve, mint ránézve a bejáratnál: üres tér, vászonnal bevont padló, fal, középen a fa szárnyas ajtó. Ráadásul az ajtó mintha közelebb lett volna.
És elõtte állt egy fiatal nõ.
Megdobbant a szívem.
Cselekednem kellett, amíg nem késõ.
- How did you get over there?
A nõ megfordult és felkacagott.
- O I did it in just the same way! - mondta és megint kacagott.
Iszonyú erõs dèja vu érzés lepett meg.
De azonnal rájöttem, ez nem dèja vu, hanem a nõt ismerem. Szonja volt az, akivel a múltkor egy bulin találkoztunk a Langenstraaton.
Gyönyörû volt, okos, és magyar.
- Did what? - kérdeztem vissza.
- Get over here.
- You mean, you asked somebody?
- Exactly - csak a szeme mosolygott.
- And what did he answer?
- O I did it in just the same way! - mondta Szonja mosolyogva és hitetlenkedve rázva a fejét.
- O did he?
- Yes. And he also supposed that he was a he.
- Nem váltunk inkább magyarra? - kérdeztem.
Inkább rémületnek mondanám, ami az elsõ pillanatban áthullámzott az arcán. Aztán a pillanatnyi zavar után kisimult, lehunyta a szemét, és leszorított szemhéjjal mondta:
- Basszus! - és kinyitotta a szemét.
- Aha - feleltem arra a kérdésére, hogy:
- Zoli?
- Igen, Szonja.
- És ez az, amit a Mark...
- Igen, és lassan remélhetõleg fény derül a Mark nagy titokzatoskodásának az okára. Nemkülönben titkos üzelmeinek céljára.
- De pont azt mondta, hogy nem fogjuk megismerni egymást - mondta.
- Én is így emlékszem - mondtam.
- Én biztos voltam benne, hogy valami szex-helyre küld bennünket - mondta kicsit elbizonytalanodva. Mintha elszégyellte volna magát. Vagy csak én láttam naivnak ezt a feltételezést.
- Akkor most elindulok és megkerülöm ezt a vásznat - mondtam és már indultam is. - Hátha te is így csináltad - tettem hozzá. - Na, mégse faltól-falig kép - mondtam, mivel láttam már a vászonkép szélét, és hogy van rés közte és a rá merõleges fal vászonsíkja között.
- Faltól nem is, de falig igen.
- Hogy érted?
- Hogy csak az egyik oldalán tudod megkerülni.
- És te a másikon próbáltad elõször? - kérdeztem semleges tónusban, mert éppen megkerültem a képet a szûk résen.
Nem állt ott Szonja.
- Na, hol vagy? - kérdeztem.
- Na, hol? - kérdezte.
Láttam az ajtót, elég éles szögbõl. Elindultam felé. Ahogy megmozdultam, az ajtó atomjai elkezdtek átrendezõdni. Aha, így logikusabb is: a második kép merõlegesen volt az elsõ mögött. Odamentem hozzá, közelhajoltam finom vászonrácsozatához, és megpillantottam Szonját, amint éppen felém néz, mintha onnan is át lehetne látni a vásznon, nemcsak ilyen közelrõl, ahonnan én nézem õt.
- Ó, Ariadné - szóltam át.
- Azért ezt a Mark jól kifundálta, nem? - mosolygott vissza.
- Miért, õ a mûvész?
- Milyen mûvész?
- Hát akinek a mûalkotásában bolyongunk.
Az ötlet láthatóan meglepte Szonját.
- Nem hiszem.
- Azt hittem, hogy te ismered.
- Nem, én is a bulin találkoztam vele elõször.
- Sõt, igazából én azt hittem, hogy ti együtt vagytok.
Szonja kifejezéstelen tekintettel ingatta a fejét.
Megint megdobbant a szívem.
- Az ajtót megnézted már? - kérdeztem.
- Meg.
- És?
Szonja nem reagált.
- Na jó, akkor megyek, megkerülöm ezt a vásznat is, megnézem, ott vagy-e, és ha nem, akkor nyilván benyitottál az ajtón, ahol egy másik ugyanilyen teremben találod magad. Csak elforgatva kilencven fokkal, lenn lesz a kép a földön, vászon helyett pedig, ööö, várjál csak, minden üveg lesz, és lefelé menõ üveglépcsõk lesznek festve a lefelé menõ üveglépcsõket lefedõ üvegképre. Vagy? Itt vagy?
Szonja nem reagált. Feltûnt, hogy milyen nagy a második kép, milyen hosszú az út a falig, amelyen remélhetõleg tényleg ott lesz az ajtó. Mindenesetre megint jó felé indultam, mert megláttam a rést a kép és a fal közt. Befordultam.
Szonja állt elõttem. Mögötte a félig nyitott ajtó.
- Te az ajtón át jöttél? 
- O I did it in just the same way! - tört ki Szonjából az éles kiáltás, és gurgulázott a nevetéstõl. Hajladozva, ellenállhatatlanul kacagott, nagyon elengedte magát. Már a bulin is láttam így. De gyorsan összeszedte magát. Mire megigazította a ruháját is, rezzenéstelen, szigorú arccal nézett fel.
- Úgy érted, hogy...
Szonja tágra nyílt szemekkel nézett, sajnálkozó arckifejezését a kitörni készülõ nevetést fegyelmezõ arcizmok hullámzása fodrozta. Aztán megint összeszedte magát.
Sóhajtozott, a szemeit törölgette.
- Na, és mi a poén? - kérdeztem, mivel nem válaszolt, és elindultam a nyitott ajtó felé.
Az ajtó az elsõ képpel párhuzamos falban volt, amely a rájuk merõleges második kép túloldalán, éppen a felénél húzódott. Ezért tûnt olyan hosszúnak az út a falig a második képnél. Bementem az ajtón, vissza az elsõ terembe, ellenõriztem a helyzetet.
- Na és mi van az üvegterem helyén? - tette fel a találós kérdést Szonja odaátról.
Ösztönösen odanéztem, de a félig nyitott ajtószárnyaktól semmit sem lehetett látni. Próbáltam összeszedni, mire emlékszem odaátról, de semmire nem emlékeztem.
- Egy másik vászonterem, ennek a pontos tükörképe?
Szonja nem válaszolt.
- Ki lehet találni?
Erre se válaszolt. Nézegettem a két kép hátulját. Ugyanúgy voltak megfestve, mint a másik oldalról: az ajtón belépve az üres terem illúzióját keltették.
Aztán észrevettem a félig nyitott ajtón a feliratot.
- How did you get over there? - olvasta fel valaki hangosan a hátam mögül.
Megdobbant a szívem.
Szonja hangja volt az. Megfordultam, és nem láttam.
- Gyere, igyunk valahol egy kávét - mondta a kép mögül.
 

Bibliográfia
 

FARKAS Zsolt
Mindentõl ugyanannyira
JAK - Pesti Szalon, 1994
Kukorelly Endre
Kalligram, 1996
Most akkor
Filum, 1998
Ér
Kalligram, 2004
,,Milyen Ameszba"
Magyar Lettre Internationale, 6.
,,Kánonvita és kultúrháború az Egyesült Államokban"
Magyar Lettre Internationale, 27.
,,Einleitung (Kukorelly, Garaczi, Németh Gábor, Parti Nagy Lajos)
Magyar Lettre Internationale, 34.
,,és"
Magyar Lettre Internationale, 35
,,Itt van Amerika?"
Magyar Lettre Internationale, 39
,,Néhány ad hoc megjegyzés egy könyv ürügyén"
Magyar Lettre Internationale, 51
(Garaczi Lászlóval, Kukorelly Endrével, Marno Jánossal, Németh Gáborral) 
,,Beszélgetés a posztmodernrõl" 
Magyar Lettre Internationale, 29
(Kiss Noémivel, Marno Jánossal, Németh Gáborral, Péterfy Gergellyel, Szilágyi Zsófiával)
,,Szextett Závada Pál, Szijj Ferenc és Esterházy Péter könyvérõl"
Magyar Lettre Internationale, 46, 47, 48


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu