Sergio Benvenuto
Párizs rejtelmei
(a bisztrók és a filozófusok városa)
Fő a kisugárzás
Ahhoz, hogy Párizst megértsük, be kell látni, hogy Franciaországban
alapvetően két dolog fontos: a dicsőség (gloire) és a kisugárzás (rayonnement).
Minden francia gyereknek megtanítják, hogy amikor a saját dallamos
nyelvét beszéli, egy civilizáció kisugárzásának centrumában érezheti magát.
A tanárokat például különböző kritériumok szerint értékelik, amelyek között
az egyik legfontosabb, hogy van-e kisugárzása, hogy képes-e az iskolán
kívül is hatást kifejteni. A kisugárzás olyan metafora, ami az invázió
és a kolonializálás nemkívánatos képletét hivatott korrigálni: eszményi
esetben a felvilágosult város (ville lumiere) világítótornya elűzi a sötétséget,
és elér egészen a holdig. Minden kis franciától elvárják, hogy egyszer
ilyen világítótoronnyá váljon.
De vajon hány francia elégelte meg mára a szélsőbalosokkal együtt,
hogy világítson? Az angloamerikai modellek áradatának elvakító hatásával
szemben sugározni ma annyi, mint ellenállni.
Bisztrók
Ha az olasz kávéház exhibicionista, akkor a párizsi café voyeurködő.
A kevés olasz kávéházba úgy megy az ember, mint egy társadalmi eseményre;
az a lényeg, hogy lássák az embert, akik ott ülnek, és hogy ő lássa az
ott ülőket. A párizsi bisztró ezzel szemben másféle igényt elégít ki. Azért
megy oda az ember, hogy figyelje az elhaladókat és olvasson. Olvassa ne
csak az újságokat és könyveket, hanem a kint eláramló valóságot, a mellette
öntudatos tánclépésekkel elvonuló szép teremtményeket. A café előtt ott
a járda. Egy caféban ülni annyi, mint egy kivételes helyet, egy filozófiai
nézőpontot elfoglalni: innen az ember a világ mint panta rei /állandó áradásban
lévő valami/szemlélésének adja át magát.
A londoni pub ezzel szemben public (nyilvános) jelentése ellenére
inkább arra hajlik, hogy nyilvános helyen privát zugot alakítson ki. Egy
angol számára a privátszféra annyira értékes, hogy még a nyilvános helyeken
is ennek kell érvényesülnie. Egy pubban az ember többnyire körülül egy
asztalt egy társasággal, mint egy család. Nincs pincér, aki kiszolgálná
az embert, magának kell, akárcsak otthon, a sört odahozni az asztalához,
a privát kolóniák színteréhez. Nem volt-e az angol kolonializmus saját
privát világuk átültetése tetszés szerinti helyekre?
A barmaneket a bárpult választja el a vendégektől, határozott
védőfal szigeteli el a vendégek számára fenntartott helytől. Az egész pubnak
van egy bankra emlékeztető komoly, majdnem ünnepélyes atmoszférája, ahol
a bennfentes banktisztviselők világa el van választva az ügyfelek profán
világától. Az English way of life két legnagyobb vívmányának megfelelői
fellelhetők a pubban.
A párizsi bisztró ezzel szemben odakint sokszor kerek, bent pedig
négyszögletes asztalokkal van berendezve. Odabent ezek a négyzet alakú
és derékszögű asztalkák kartéziánus módon dominókockákként kombinálhatók.
Az építőkocka asztal dualisztikus: pároknak való, akik szembeülnek egymással.
Ha az angol pub a kis magánlakások nyilvánossága, a francia bisztró az
ágy előszobája, egy olyan hely, ahol a párok megismerkednek, szemeznek
egymással, udvarolnak, évődnek.
Aki nem párban utazik, az felül egy amolyan bakra, hosszúlábú
sámlira, a bárszékre a zinc, a bárpult mellé. Ezeket a bárpultokat már
régóta nem készítik cinkből, manapság inkább sárgarézből vannak. De azelőtt
szürke, foltos cinkpultok voltak a bisztrókban. A bisztrók genetikai mátrixa
ténylegesen a szegényebb néposztályokhoz kapcsolódik. Egy üveg sör vagy
vörösbor mellett ülve próbál a kézműves vagy munkásember egy kétségbeejtően
banális társalgásba elegyedni a zinc túloldalán álló csapossal. Odakint
a kukkoló figyeli, hogyan folyik mellette a világ, odabent a párok vizslatják
egymást, szemeznek egymással a dominóazstal két oldalán, míg az egyedülmaradt
vendégek a bárpult mellett üldögélnek, és a – normális esetben férfi –
felszolgáló személyében igyekeznek szükség esetén beszélgetőpartnert találni.
A kör és a folyó
Egy párizsi még mielőtt bekerül az elemi iskolába tisztában van a városának
egy alapvető adottságával: azzal ugyanis, hogy kerek.
Aki a fővárosban él, ahogy a franciák tisztelettteljesen mondják,
annak pontos elképzelése van róla, és mindig tudja vizuálisan is, hogy
a metropolisnak éppen mely pontján tartózkodik. Párizs karteziűnus logója,
a város látható pecsétje még az Eiffel-toronynál is közismertebb:
a Szajna transzverzális/átlós hajlatának/görbületének perimetrikus keresztmetszetéből*
van véve. Ez az alak mindenütt megtalálható, minden metróállomáson, minden
buszmegállóban. Egy római, egy bécsi, egy londoni, egy athéni szeme előtt
nem lebeg mindig városának stilizált képe, egy párizsinak azonban mindig
ott van a fejében. Azért is, mert egy párizsinak a képzeletvilágában ez
a körszerű forma, ahol minden vonal összetalálkozik, a világ virtuális
és szellemi középpontja is.
Franciaországnak mindenesetre – ha nem is a geometriai értelemben,
de mégis majdnem – a közepén található Párizs. A franciák hatszögűnek mondják
az országukat, és a hatszögletű forma a körhöz közelít: A francia elképzelés
szerint Párizs egy kör (majdnem) egy kör közepén.
És ennek a középpontnak a középpontjában található az Ile de
la Cité kis paralellogrammája, amely évszázadokig egyet jelentett egész
Párizzsal, ezzel a rendkívül folyóparti/fluviális/erősen folyami várossal.
A középpent eme középpontjának a középpontjában van az az üres tér, amelyet
egyik oldalról a Notre Dame, a szemben lévő oldalról pedig a rendőri prefektúra
határol. A francia civilizáció (a civilisation francaise) két örök fundamentális
hatalma: az egyház és az állam, a hit és a rendőrség.
Módomban volt megismerni néhány olyan várost, amelynek a lakói
a világ közepének vélik magukat, bár a föld gömbölyű. Sok római érzi magát
a pápának és az anik birodalom maradványainak hála a ptolemaioszi világmindenség
középpontjában lehoronyozva. Washington lakói ezzel szemben a kopernikuszi
univerzum közepén érzik magukat, mert ez a város a föld leghatalamasabb
politikusainak a munkahelye. Egész a legutóbbi időkig a moszkvaiak a jövő
világegyetémen központjában érezték magukat: Moszkva, a harmadik Róma,
a planetáris szocializmus fővárosa. Ami a New York-iakat illeti, ők drágán
fizettek meg azért, hogy nemcsak ők maguk tekintettték magukat a vertikalizált
univerzum középpontjának. Aki Los Angelesben él, azért érzi magát a képzelőerő
univerzumának a középpontjában, mert ebben a városban – és erről a városról
– olyan képek készülnek, amelyeket a világon mindenütt látnak. Talán a
jeruzsálemiek vagy a mekkaiak vagy a varanaisiak is a centrumban érzik
magukat a mindenkori kkézenfekvő okokból.
A párizsiak a leginkább én-központúak mindezek között: úgy gondolják,
hogy Párizs gondolkodik a világ többi része helyett, és hogy az egész világ
gondolkodása Párizsból indul ki.
De míg Párizs nagyjából-egészében kerek, addig Párizson belül
nincs semmi, ami kerek volna. Azt a Párizst, amelyet ma ismerhetünk, Georges
Eugene Haussmann, III. Napoleon prefektusa tervezte 1870 előtt, a központból
kivezető bulvárok nyalábja, és nincs közöttük egyetlen kerek tér sem. Egyet
kivéve: ez a Place de Catalogne a Montparnasse pályaudvar környékén. Amikor
Ricardo Bofill spanyol építész kialakította ezt az egyetlen kerek teret,
az nagy botrány volt. Egészen úgy, mintha a centrum egyetlen centruma a
katedrális és a prefektúra közötti üres tér volna, egyetlen térnek sem
engedtetik meg az a kerekség, ami a centralitás kifejezője – csak négyzetek
és derékszögek vannak megengedve. Másszóval Haussmann úgy strukturálta
meg Párizst, mint egy erekkel behálózott testet, amelyben kell a szüntelen
körforgás. /állandóan cirkulálni kell/. A prefektus politikai-katonai célja
állítólag az volt, hogy eltávolítsafelszámolja/megszüntesse azokat a labirintusokat
és zugokat/sarkokat, ami a párizsiak számára lehetővé ette, hogy ciklusszerű
szabályossággal baikádokat emeljenek.* Párizst ezért aztán rendőri kritériumok
szerint ápítették át. És egy párizsi számára a rendőrség az, amelyik azt
mondja: „Haladjunk, kérem körbe!”/Cirkuláljunk kérem!/* Egy kerek téren
az ember megáll, gyülekezik, konspirál, időnként lázadásban tör ki – egy
olyan városban azonban, amely széles közlekedési útvonalakból és kereszteződésekből
áll, szükségképpen tovább kell haladni, előre törekedni, nyomulni/áramlani.
Párizs egy pókháló, amely nem fog semmit, viszont sugárzik kifelé. Hitler
mégis szerette Párizst, Berlinnek is hasonló városi struktúrűt szeretett
volna: ő is szeretett volna sugározni kifelé.
A város szemiológiájáról tartott egyik előadásában Roland Barthes
1967-ben arról beszélt, hogy a város nagy ütőereit folyóknak lehet tekinteni.
Ez mindenképpen elmondható Párizsról, egy eredendően folyami városról.
A valósi folyón, a Szajnán is nagy a jövés-menés/nagyban folyik a cirkulálás/.
Turistahajók, péniches, elegáns, hatalmas teherszállító uszályok, amelyek
mint koporsók suhannak tova hangtalanul a folyami bulváron. De a híres
párizsi bulvárok is folyószerűek. Az ember letelepszik a partjukon, a bisztrók
és utcai kávézók kerek asztalai mellé, és ott ülve, a le Monde-ot olvasva
figyeli, hogyan úszik el mellette a járókelők forgalma.
Párizs mindig Párizs marad
Alapjában véve úgy látom, hogy Párizs nem sokat változott azóta, hogy
1967 és 1973 között diákként ott éltem. Lehet, hogy ezt az én látószögem
teszi, mert az én koromban az ember már inkább ahhoz kötődik, ami nem változik,
hogy megőrizzen valamit, ami megmaradt a fiatalságából, még ha időnként
hajlandó is a szükséges óvatossággal szemügyre venni egyik-másik újabb
dolgot. Párizs sokkal kevesebbet változtt, mint London például.
Az angol főváros többé már nem az a gőgös/büszke elszigetelődött
kivétel, ahol minden másképp van, mint a kontinensen, a reggeli breakfasttől
a rendkívül bonyolult pénzrendszerig a félkoronákkal, guineákkal, pennykkel,
sterlingekkel és egyéb cirádákkal. London olyan európai fővárossá vált,
mint a többi, ahol az ember bort és espresso kávét hörpölhet, ahol leszólítják
a lányokat az utcán, és ahol a metróban ellopják az ember pénztárcáját.
A 60-as években Londonban angolosan lehetett enni, azaz nagyon rosszat,
ma azonban London az a város, ahol a világ legjobb etno-éttermei találhatók.
Ha a britek még lenézik Európát, és attól félnek, hogy a kontinens rájukkényszerítheti
a jobboldali közlekedést és az Eurót, akkor ezek már az utolsó még megmaradt
észrevehető különbségek. Leginkább attól félnek, hogy Nagy-Britannia olyanná
válhat, mint az az ország, amely szerintük az egyenes ellentétük megtestesülése,
és amelyet nem tartanak sokra: mint Franciaország ugyanis.
Negyven év alatt Párizs nem sokat változott. A fontos könyvesboltokban
néhány újabb szerző mellett nagyjából ugyanazokat a könyveket árulják,
mint annak idején. A legfontosabb napilapok még mindig ugyanazok: Le Monde,
Libération, Le Figaro, France-Soir. A L’Humanité, a kommunista párt hivatalos
orgánuma, amelyet valamikor farmeres aktivisták árultak vasárnaponként
az utácán, egészen kis példányszámra esett vissza. Még a hivatalos vicclap,
La Canard Echainé is dacolt az idővel, akárcsak más tekintélyes intézmények,
mint mondjuk a francia akadémia, a műszaki főiskola, az École Normale Supérieure,
az École Nationale d’Administration és a College de France. A képesújságok
továbbra is tele vannak pszichológiai és pszichoanalitikus cikkekkel. A
bisztrót, a tükrökkel teleaggatott helyet, ahol az ember megissza a maga
pohárka borát, reggel bekapja a croissant-ját, ma is szokás látogatni,
órákon át tartó beszélgetésekre vagy hogy csak üljön ott az ember a bulvárfolyó
partján és olvasson vagy írjon. A sült krumpli, a palacsinta és a croque-monsieur
íze ugyanaz amaradt, a fiatal párizsiak sokszor ugyanúgy gondolkoznak és
beszélnek, ahogy mi, fiatalok beszéltünk és gondolkodtunk az 1970-es évek
Párizsában. Néhányan azok közül, akik abban az időben a kulturális bálványaink
voltak – mint Sartre, Foucault, deleuze, Lacan, Barthes, Bourdieu, derrida
és így tovább – már meghaltak, mások, mint Lévi-Strauss, Todorov, Serres,
Sollers vagy Kristeva még élnek, és a fiatalok számára ma ők adják a biztos
repertoárt.
Az a Párizs, ami számít – amelyik a változatlan etikai-politika
eszmény posztmodern fordulatát elindította – ellenáll a tényleges változásnak.
Ma is adottnak lehet venni, hogy egy fontos találkozásra egy elismert entellektüellel
a Chez Balzar-ban kerül sor a Rue des Écoles-ban, az alternatív és jólmenő
Sorbonne éttermében. Vagy a Closeri des Lilas-ban a Boulevard Montparnasse-on,
amely híres írók számos nemzedékének nyújtott menedéket. Minden asztalon
ott egy kis aranytábla azoknak a híres szerzőknek a nevével, akik az a
19. század óta kedvelt helye volt – és az a párizsi VIP/híres ember, akivel
ott találkozunk, elvárja, hogy egy napon az az asztal, amelynél most a
pastist (ánizsos likőrt) iszogatjuk*, az ő nevével ellátott táblácskát
viselje.
Persze változik az egyész Nyugat, amennyiben amerikanizálódik,
azaz egyre inkább alkalmazkodik egy olyan Amerikához, amelyik viszont a
maga részéről, szerencsére, európaizálódik. Mégis minden európai ország,
még ha töbéé vagy kevésbé amerikanizálódik is, önmaga marad, és megőriz
egy olyan otthonos, családias légkört, ami megkülönbözteti a többi amerikanizált
országtól. Olyan ez, mint az embereknél, ahogy öregszenek: Mindegyik „választ”
valamilyen, az idős korra jellemző tulajdonságot – alapjában véve az öregek
kezdenek hasonlítani egymásra – és mégis minden öreg ember az marad, ami,
vagy ami volt, és megőriz magában egy idioszinkratikus nosztalgiát.
Fényudvarok
A francia kultúra szervezete egy „Versailler”-i modellen nyugszik,
amelyet a különböző forradalmak soha nem érintettek igazán: egy világító
központ árasztja a tudást és a stílust, mint a Napkirály versailles-i udvara.
A francia intellektuelek szeretik azt mondani XIV. lajos modorában: „A
kultúra én vagyok”. A legeldugottabb francia vidéken is tudja minden
reményteljes ifjú ember, hogy fel kell mennie Párizsba, akkor is, ha éppenséggel
Normandiában vagy Pas-de-Calaisban él. Párizs van a legfölül. A kulturális
kiválóságnak egy rendkívül arisztokratikus paradigmája uralkodik, amely
erős kontrasztban áll a szürke és demokratikus – tehát eltömegesedett –
modellel, amelyet Amerika majdnem minden országra rákényszerít, Kínát is
beleértve.
Ez az arisztokratikus modell az általános kulturális színvonal
elhanyagolásához vezet, mert a kinevetés, a polgári nevetségessé tevés
sznob kultúráját űzi, és az udvarnál, (a királyi udvarnál, a ház udvarán)
van otthon, tehát abban a két vagy három párizsi kerületben, ahol az ország
kultúrájának nyolcvan százalékát állítják elő.
Nincs még egy nyugati ország, amelynek a kultúrája annyira centralizált
volna, mint Franciaországban. Fiatalon Párizsban tanultam – és az öt év
alatt ritkán támadt igényem arra, hogy egy kulturális esemény kedvéért
elhagyjam a várost – talán a canni vagy az avignoni fesztiválok vagy egyik-másik
strassburgi előadás kedvéért. És ahhoz, minden eseménynél ott legyek, ami
nekem Franciaországban érdekesnek tűnt, elég volt a Les Halles, Denfert-Rochereau
és a Gare d’Orsay között közlekedni.
Ha a kulturális színvonal mutatóit nézzük – egyetemet végzők,
a nyomtatott vagy elolvasott könyvek száma, a kutatás és oktatás támogatása
és hatékonsága, a bejegyzett szabadalmak száma, az újságok példányszáma
stb –, akkor az derül ki, hogy Franciaország végsősoron közepes méretű
kultúrnemzet, éppen csak valamivel jár Olaszország és Spanyolország előtt.
A francia kultúra presztízse valójában teljességgel a párizsi „fejben”
összpontosul. Olyan ez az ország, mint egy ember kicsi, kissé angolkóros
testtel és aránytalanul nagy, hatalmas, túlságosan vallásos fejjel.
Az amerikaiaknak botránkozás
Ismert és kedvelt párizsi hagyomány – amit mindig rokonszenvesnek találtam
– kényelmetlen és botrányos szerzőket megjelentetni. A 18. századtól napjainkig
a „francia szerző” megjelölés sokszor egyet jelentett a szertelen sznobizmussal,
szégyent a jámbor lelkek és földhözragadt édesanyák szemében, veszélyt
a tiszta szellemre nézve. Már Voltaire vagy Rousseau, Baudelaire vagy Bataille
nevének hallatára siettek keresztet vetni. És ma is mulatságos megfigyelni,
ahogy különböző kontinensek tisztességben megőszült/derék professzorai
ijedten ugranak fel a katedráikon, ha Foucault, Lacan, Deleuze vagy Derrida
neve elhangzik. A különbség csak annyi, hogy míg a 18. század végén a jóravaló
emberek hívők és királypártiak voltak, ma pedig „tudományosak” és „demokraták”.
Ami feltűnő, hogy a kényelmetlen és botrányos teóriát és művészetet
az állam óvja. 1999-ben francia értelmiségiek és filmesek x-edik esetben
kezdtek „ellenállási kampányt az amerikai homogenizáló gondolkodásmód”
ellen, és az államtól több támogatást követeltek az anglofon kulturális
termékek inváziójával szemben. De megvédhető-e a saját kultúra az amerikai
óriástól, ha kisgyermekként az állam kötényébe kapaszkodik? Valójában ezek
a francia nyugtalanság- és botránytermelők nem a francia adófizetők támogatását
élvezték – hanem az amerikai magánbefektetőkét, akik azért jöttek Párizsba,
hogy a párizsi kultúrába invesztáljanak, amely olyan kellemesen kényelmetlen
és botrányos.
Ez a paradoxon: a párizsi belle époque (boldog békeidők) produkciói
haladó amerikaiak nevéhez fűződtek. Ők próbáltak európaizálódni, és elfelejteni
puritánoktól és marhapásztoroktól való parlagi származásukat, Párizst választották
kedvenc európai kolóniájuknak. A 19. században Boston, New York és London
voltak azok a városok, ahol a pénzt csinálták; Párizs pedig az a város,
ahol elköltötték – műtárgyakra, kokottokra és merész női fehérneműkre.
Azok, akik, mint Henry James, ki akartak kupálódni, erre a célra nem Londont
választották (London akkoriban egy ellenszenves gyarmati hatalom megtestesítője
volt), nem Rómát (túlságosan elmaradott), nem Berlint (túl porosz és túl
szigorú), nem is Bécset (túl császári), hanem Párizst. A dollárokkal teli
zsebű amerikaik voltak tehát azok, akik kialakították Párizsnak mint egy
új művészi avantgárd kikovácsolójának, a bohémség fővárosának, a zenés
kávéházak valamint a csupa pezsgővel és harisnyakötőkkel teli izgalmas
élet rezervátumának mítoszát. Ezért nem hiszek én az amerikaiak és a franciák
közötti szakadatlanul hangoztatott antipátiában – kultúráik titokban már
hosszú ideje kölcsönös függésben vannak egymástól.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|