AZ ANTONIN ARTAUD-DUPLUM
Kihalt belőlem
  (váratlan végetérés – a versé is)
 

Kihalt belőlem az érdeklődés a világ dolgai iránt,
és ezt pontosan mondom, ha ilyen lazán, mert
ilyenek a világ dolgai, alapossággal csak
a váratlan fordulatok adódnak, balesetek,
az anyag kellemetlenségei, melyek mindannyiunkat
fenyegetnek, ezért ha akármit, ami ténylegesen szellemi,
kinyilvánítanánk, jókor tegyük, az ne legyen,
hogy csak csalódásunk és nyomorultságunk az oka.
NEM AKAROM SZAPORÍTANI A SZÓT, ÉLŐBEN SENKIVEL SEMMI DOLGOM.
Nem, erőm bizonyos meglétével még egyidejűleg
jött el az, hogy a világ dolgai nem érdekelnek, s ha
valaki megkérdezi, hogyan is van ez, tudom kérdése
– sejthető – lényegét: nem, az irodalommal
tovább foglalkozom, a rám bízott, rám bízható,
általam megszerzett, általam egyáltalán megszerezhető
munkákat el akarom végezni, de erről sem akarok
– a megrendelőkön vagy a fogadó szerveken túl –
senkivel sem öröm, sem nehézség jegyében beszélgetni,
az érintkezés tárgya még a rossz honorárium sem lehet,
hagyom, remélhetőleg ezt is, van, ahogy van.
TOTYI EGYELŐRE TOVÁBBRA IS ÉL ÉS FŐMEDVÉMÉK KÁRTYÁJA FOLYTATÓDIK.
És szó sincs arról, hogy bármi kihalt volna, vagy hogy
egy egész cukrászda kievése, az élet örök szépségében a
hívés lenne a tárgy, vagy a szeptemberi nap zászlóúszása,
végképp nem az áhítatból és hajnali részegségből, magános
éjszakai csavargásból gyűrkélődött véres vatta, melyet egy
tévésorozat érzelmeskedő és nyögdelő ápolónője átérző arccal
kikotor az ágy alól, ahová a hozzátartozók rúgták. Hát éterien ne!
 
 
 

Most végre, ami oly rég
 (ld. „Érdeklődésem a világ dolgai iránt megszűnt”)

Most végre, ami oly rég csak
egy folyamatnak volt a része,
nem kell szégyenkeznem, nincs az,
hogy iksszel nem gombfocizom,
zével nem kocsmázom egy sort,
ipszilonnal nem megyek ki lópályára,
duplavével nem telefonálgatok,
és egy sor embert végső soron megsértek,
vagy kegyes – fájó! – jóérzésükre kell
számítanom. Nem, semmi számítgatás.
Mint mondtam, ez bekövetkezett, és
nem fáradságosan. Nem is fáradtság
eredményeképp, ilyen mentségre
nem akarok számítani, lásd fentebb.
Némelyekkel csak előfutárkodott
ez, ami most úgy van, hogy nem egy cuk-
rászdát kienni, hordót felinni,
élet értelmébe, örök, hinni,
örök, hát mit kellek hozzá hitemmel,
hitem magánügy, van, de nem lehet vele
összedumálni, vonatba beülni stb.,
a legrövidebb tömegközlekedési utakat
próbálom tenni csak, többnyire gyalog járni,
és ennek semmi köze bizonyos Arany János
emléktáblájához, igaz, ő 66 évesen meg is halt.
 
   *

„Megmaradtok, mint irod. tudósok, művtöri mannok
egy-egy kornál, vagy egál, nem olvastok semmit.
S engem az írott dolgaim fejeznek ki, nem a kolumbusz
által behozott krumpli orrom, vagy szemem fénye,
felszedett vagy leadott kilóim változatossága stb.
Engem öregem”, olvastam ezt valami álmomban, én írtam,
„vagy alaposan olvasol, vagy alapvető affinitásod van
– ritka, s nagy mennyiségű ily emberiséget használni
sem tudok, jobb az aprópénz! – vagy nyista. Affinyista,
vagy nyista. De főleg vagy olvasol engem, vagy sem, de
ha sem, nagyon megkérlek, ne akarjál társalgást és
társaskodást. S hogy 50%-nál nagyobb lenne hibám ebben,
elutasítom. Mellesleg egy legújabb mondás: A Nap is csak
50-50 százalék! A többit (ha!) adja hozzá az ég!”
Te anyagszomorító!

   *

A bizony (FÜGGELÉK, FÜGELÉK, FŰKELLÉK) nincs annyi ember
(ez itt még úgynevezett, ún. emberszabású tréfa volt mégis),
hogy kellő mértékben elmondhassam, mennyire semmit nem
akarok élőszóval elmondani. Nagyobb mester, ki megálltál
a Boul’ Mich-en, s lejtősnek minősítetted az egészet, nemcsak
a rus Cujas sarkát, s hogy mindenki feléd irányul, lefelé jönne,
bizony, én nem is tudom, de szerencsére. Nem is tudom, mi
kritérium, hogy véletlen balsors rendelése az élőszókényszer,
istenem, nem szabhatom meg az utcán, ki jár arra. De egynémely
távolságra hazulról szép ritkásan-titkásan meg lehet lenni
(se ritka magam nem vagyok, se titkom túl sok nincs), de
hazafelé közeledvén (arra, ahonnét kimozdulni se kéne, derekas
pszichotikus állapot nem lenne az! menne) egyre sűrűbb az unalom,
az álérdekesség (élőszavas találkozás) veszélye. Ám ez csak
egyszeri írásmű, nem tudományos, logikusnak is ki tudja,
ki veszi – mint levegőt az Évford. Poétától! –, a palánkok
közé szárnyalok vissza, munkám folytatom, a hűvös örökkévaló
dolgok közti őgyelgésről szóltam az imént (hegyvidéki, hajnali
plazák!), s nem közeli túlsúly (magam lefogytam végképp megint),
nem közeljelenlét teszi, amit… hát amit nem ez tesz. A világ dolga
idegen lett tőlem, épp ezért igyekszem szabályosan viselkedni,
csak nem fogom a rendetlenség természetességét gyakorolni ott,
ahol egyáltalán nem az én… már el is felejtettem miféle… gyakorlatom
szerint… nem is gyakorolnak, de kaparják maguk alá a végeredményt,
a legkisebb helytől kezdve, ahol kiszolgáltatott vagy. Nekem az élő-
beszédes találkozás elhagyása olyan feladatvégrehajtás, mint az autós
ügyességi versenyen az, hogy a kis csengettyűket ne csendítsünk meg.
Valamint hátha az angyali nép is leszállna, de csak ritkásan, persze.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu