Nagy dolgok történnek keleten. Ukrajna a talpára állt. Ezekben az utolsó
zimankós-havas novemberi napokban Európa szíve ott dobog Kijevben, a –
nomen est omen – Függetlenség téren. Kijevben folyik a harc az európai
alapértékekért, amelyeket nyugaton olyan magától értetődőnek, egyszer s
mindenkorra adottnak tekintenek. Eszükbe jut-e egyáltalán, Uraim, hogy
a szabadságért, a demokráciáért, a polgári társadalomért, általában a törvények
tiszteletéért harcolni kell? Például napokon és éjszakákon át állni hóban-fagyban?
És korántsem több szabadságról, több demokráciáról, valakik jogainak a
kiszélesítéséről van itt szó, hanem csupán e szavak alapjelentéséről. Uramisten,
gondolom magamban, nincs még veszve Európa, ha valaki fagyoskodni akar
az alapértékei nevében, nincs még veszve Európa, ha valaki harcolni akar
érte. Igen, kedves európaiak, Ukrajna a talpára állt, és próbál kilépni
Oroszország hosszú, súlyos árnyékából, próbál kikecmeregni a posztszovjet
lét komor, ijesztő sötétjéből, próbál kitörni a kvázi-független államok
ördögi köréből.
Több százezer egyszerű ember vonult a kijevi utcákra, hogy megmutassa,
övé Ukrajna, több százezer egyszerű ember jött, hogy követelje az országot,
amelyet elraboltak tőle. Ezek a teljesen egyszerű, átfagyott, elcsigázott
emberek ez alatt a pár koratéli, hideg nap alatt polgárokká váltak.
Én pedig pár napja óránként meghallgatom a rádióban a híreket. Ezzel
kezdem és fejezem be a napot, mivel biztosan tudom: nagy dolgok történnek
keleten, amelyek alapvetően meghatározzák azt, hogy hogyan fog kinézni
a kontinensünk. Most Kijev ad számunkra bizonyságot arról, hogy azért,
ami nekünk olyan magától értetődő, valóban érdemes áldozatot hozni. És
csak ők Kijevben voltak tisztában azzal, hogy mi várhat rájuk. Hiszen a
főváros felé masírozott a hadsereg, fokozott készültségben volt a rendőrség
és a biztonsági szolgálat, a városban látták az orosz Szpecnazt, vagyis
a különleges egységeket, és éjjel-nappal a Kreml kísértete lebegett a látóhatáron.
Egyszóval nem a hideggel és a kialvatlansággal folytattak küzdelmet az
emberek, hanem a félelemmel és annak emlékével, hogy errefelé a gyengébb,
azaz a polgár mindig alulmaradt a hatalommal, azaz a nyers erőszakkal szemben.
Múlt időben írok, pedig az egész még javában tart, és senki sem lehet
biztos a végkifejletben. Ma állítólag elállt a havazás, kitisztult az ég,
de éjszaka erősebben fog fagyni. Putyin KGB alezredes szerint Kijev utcáin
szélsőséges csoportok randalíroznak. Igen, Európa, „randalíroznak” ezek
a „szélsőséges csoportok”, mivel ugyanazokban az értékekben hisznek, mint
Te. Sőt azt is mondhatnánk, szép és hősies módon védelmezik ezeket. Anélkül
kezdték el, hogy bárkitől számíthattak volna segítségre. Valóban magányos
harc ez.
Mi ezt Lengyelországban a saját bőrünkön tapasztaltuk meg. Ha az embernek
Oroszország a szomszédja, kétszeresen is magányos. Talán ezért repült Kijevbe
volt köztársasági elnökünk, Wałęsa, és üdvözölték ott úgy, mint valami
Garibaldit. Szerintem mindenkinek oda kellene utaznia. Schrödernek is,
Blairnek is, Chiracnak is. Sajnos nem fognak. Ők csak Moszkvába utaznak,
mivel „Oroszország a demokratikus átalakulás élén halad”, ahogy a francia
elnök nemrégiben bölcsen megjegyezte. Szóval nem repülnek, hogy ne ingereljék
a KGB alezredest, aki már gratulált is Janukovicsnak a választási győzelemhez.
Akit mellesleg még a szovjet időkben köztörvényes bűnökért elítéltek. Akkor,
amikor Putyin közönséges kém volt az NDK-ban.
Igen, az utóbbi három-négy napban és éjszakán Ukrajna sokkal inkább
része Európának, mint maga Európa, és a szívem Kijevben, Lembergben, Ivano-Frankivszkban,
Kolomijában van. Két hónappal ezelőtt egy vasárnap reggelen elindultam
Lembergből. Amikor kiértem a városból, megállítottak a rendőrök: kövér
képű, komor fickók abban a bizonyos repülőgép-anyahajóra emlékeztető posztszovjet
rendőrsapkában. 50 dollár kenőpénzt gomboltak le rólam. Odaadtam a pénzt,
és dühösen elhajtottam. Vigyétek, gondoltam, fulladjatok meg, és maradjatok
örökre ebben a nyavalyás országban, ahol a világ legtermészetesebb dolga,
hogy a hatalom azt tehet az emberrel, amit akar. Még egy ilyen szomorú,
reménytelen hatalom is, a posztszovjet sapkájában. Szeretem ezt az országot,
és szívből gyűlölöm – ezt éreztem Lemberg határában. Szeretem, mert ott
él egy barátom, mert ukrán nevem van. Gyűlölöm a borzalmas szovjet öröksége
miatt, amely megfosztja az embereket a méltóságuktól, a józan eszüktől,
a szépségüktől. Ezt gondoltam akkor. Nem sejtettem, hogy két hónap múlva
bekövetkezik a csoda, hogy ez az elkínzott, elgyötört ország a talpára
áll. Igen, Európa, mától fogva nagyobb vagy.
Bibliográfia
STASIUK, Andrzej
Galíciai történetek
JAK Világirodalmi Sorozat, 2002
Fehér holló
Európa, 2003
Hogyan lettem író?
Mágus, 2003
Dukla
Magvető, 2004
(Jurij Andruhoviccsal)
Az én Európám
JAK-Kijárat, 2005
„Marie-ikon”
Kalligram, 1994. 12.
„Wladek”
Nagyvilág, 2000. 9.
„Karácsonyi történet”
Nagyvilág, 2001. 12.
„Emlékezet”
Kafka, 2001. 2.
„A hely”
Magyar Lettre Internationale, 42
„Hajónapló”
Magyar Lettre Internationale, 44
„Hogyan lettem író?”
Magyar Lettre Internationale, 48
„A kontinens módszere a fennmaradásra a paródia”
Magyar Lettre Internationale, 54
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu