Mit jelent az a szó hogy fantázia? Ha ezt a fogalmat a kortárs művészet
keretei közt kívánjuk értelmezni, bizonyára rávágjuk, hogy a fantázia a
művészi szabadságot jelenti, ami lehetőséget teremt arra, hogy a műalkotás
olyan legyen amilyen, azaz: bármilyen.
A szabad lehetőség csak látszólag kötetlen. A képi gondolkodást, így
a művészi képzelet útjait befolyásolja sok olyan tényező, amit épp a kortárs
művészet „jelenidejűsége” teremt. Mondjuk azt, ez a fantázia kerete. Ha
ezek a határok a mű korszerű megjelenésének letéteményesei, akkor eszünkbe
juthat, vajon mit gondoljunk azokról, akik épp e keretek határait igyekszenek
kiterjeszteni.
Ennek a szándéknak alapvetően két iránya lehet. Az egyik lehetőség
az, hogy a keretek elmozdítását a művek megjelenésében, technikájában,
azaz médiumában keressük. Ez a fajta fantázia nem a művek nyelvezetére
vonatkozik, hanem a megjelenítés módjára, a „közvetítés” technológiájára.
Nagy csábereje ez a képzőművészetnek, mert az évről évre korszerűbbé váló
hard- és szoftverek mindig újabb és újabb kihívást jelentenek mind az alkotók,
mind az értelmezők számára.
Nehezebb helyzetben van az, aki keretek elmozdításakor képzeletét személyes
adottságnak tekinti, azaz nem a technológia vonatkozásain tűnődik, hanem
a téma „képének” megmutatási lehetőségein.
Ebben persze újdonságot teremteni igen ambivalens vállalkozás. A mai
fogalmazásmódok mögött ott tornyosul a modernizmus és a klasszikus művészet
súlya és egésze, amivel szembe nem állítható újítás, csak olyan ismétlés
és utalás, ami a mában érvényesíti azokat az elképzeléseket, amelyek a
vizuális gondolkozás általános érvényű szabályozóinak bizonyultak és bizonyulnak.
Ezért alapszik a műalkotásba vetett hitünk alapkategóriák létén, mint amilyen
a kompozíció, az arány, a jelkép, a metafora és a jelentés.
Kupcsik Adrián utóbbi években készített képeivel pálcát tör a fantázia
tradíciója mellett, és képeivel azt állítja, hogy a komponálás, a megjelenítés
módja és szimbólumrendszere nem a valóságról készült technológiai képekben
keresendő, hanem a művész fejében, aki felkészültségének felelős tudatában
teremti meg azokat a módszertani kereteket, amelyekben a fantázia szabadsága
értelmet nyer.
A fantáziát tehát ő bizonyosan egy klasszikus értelmű fogalomnak tekinti.
Munkái egyre inkább klasszikus szimbólumok felelevenítésének lehetőségeivel
foglalkoznak, amelyek alapját az a gondolat adja, miszerint ezek jelentésének
kibontása a képi gondolkodás pszichológiai alapjaihoz vezet vissza, ezért
szükségszerű. Új festményein mai környezetben, mai modellek jelennek meg
olyan helyzetekben, amelyek eredetét a klasszikus művészet kompozíciós
sémáiban és ikonográfiájában fedezhetünk fel.
Munkamódszerében szerepet játszanak számítógépes 3D programok, amelyek
megteremtik annak a lehetőségét, hogy szabadon felépítse jelképeinek és
figuráinak világát. A 3D nem a valóság: az ábrázolás során a kompozíciós
vázlatokat helyettesíti képi sémák modellálásával és körbejárásával. A
figurák végső kidolgozása (élő)modellek segítségével történik, hogy részleteik
minél realistábbak legyenek.
Kupcsik „valóságos” képalkotása a klasszikus művészet mintáinak átírásán
alapszik. Képeinek témáit a mindennapi impressziók, a világ állapota szüli.
A terror, az erőszak, az ellenállás, a baleset, a gyilkosság, a bűn, a
bűnös, az ártatlan, a hős, az áldozat csak néhány fogalom azok között,
amelyek egy mai művész, így Kupcsik világlátását is befolyásolják. Ezek
a mindennapi hírekben is felmerülő kategóriák az emberi élet alapvető konfliktusaiból
származnak. Olyan ellentétek és párhuzamok, amelyek leírása és megjelenítése
a kultúra történetének alapvető mozgatói és kérdései. Kupcsik Adrián ezt
felismerve keresi azokat a lehetőségeket, ahol a felidézett tématípusok
megfeleltethetők a jelenkor festészetének.
Kupcsik piktúrájának fent leírt jelenlegi állapota egy előremutató
szakasz kezdetét jelenti karrierjében, amiben szakítani látszik az úgynevezett
médiakritikus művészet törekvéseivel. Álláspontjával kritizálja a fotóalapú
festészetet, amely egy eszköz – a kamera – révén rögzített látvány redukcióját,
más médiumba való átalakítását tűzi ki céljául. A klasszikus művészet nyelvezetét
használó gondolkodásmód felhasználja ugyan a médiában fellelhető képtömeget,
de annak reprezentációs módszereit nem tekinti felidézendő ábrázolási módnak,
legfeljebb egy tematikus előképnek.
Az utóbbi években készült sorozataiban, a „Yogában”, a „Moratóriumban”,
az „Áldozatban” illetve az ezek mellett készült önálló kompozíciókban látható,
ahogyan a klasszikus képalkotás elvei az ember képén keresztül mélyültek
el alkotásaiban. A 3D virtuális realizmusától indulva jutott el a témaválasztás
szimbólumaiig és a megjelenítés öntörvényűségének szükségességéig. Az alak
a lét szimbólumaként fokozatosan kapott az általános helyett egyedi karaktert,
aminek során jellegzetességei már tipizálták azt a generációt, akiről Kupcsik
beszélni akar. Bár a portré korábban is fontos volt alkotásaiban, jelenlegi
képei a művészekről készült szériájával ellentétben a művészet képzeletben
való születéséről tanúskodnak, ahol az adott szereplők beazonosíthatósága
másodlagos a beállítás szimbolikussága és jelentése mellett.
Kupcsik Adrián festményein a fantázia elvét az önálló komponálási képességben
láthatjuk. A lehetőségben, hogy a művész az emlékeiből, a vizuális tapasztalataiból
és a mindennapi képi élményeiből összegezze azt a kompozíciót, amit képein
megjelenít. Ezzel a módszerrel a művészetet olyan komplex jelenségként
határozza meg, amelyben a téma, a tartalom és mindennek a képe autonóm
egységet jelent, és ezek együttese a festészet önállóságát és függetlenségét
hirdeti.
Petrányi Zsolt
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu