Mindenekelőtt Vaszilij Kljucsevszkij kutatásait (főként A bojárok Dumája a régi Ruszban című doktori értekezését) és saját kutatási eredményeimet  használtam ennek az előadásnak az elkészítéséhez, valamint  egy igaz, egészen új fogalmat , amelyet Airi Strauss amerikai professzortól kölcsönöztem. Ki nem állhatom a tudományos szakzsargont – ezt a „madárnyelvet”, miként annak idején Herzen nevezte, amelyet igyekszem mindenütt, ahol lehetséges, minden iskolás számára érthető metaforikus nyelvvel helyettesíteni. Ez időnként sikerül. Most például a supra-identity fogalmával próbálom ezt tenni (amelyet rövidítve egyszerűen csak szupraként használok).
Álljon itt egy példa e fogalom használatára: egy párizsi lakosnak valahol Marseille-ban nyilván az jut eszébe, hogy ő mégiscsak párizsi. Londonban azonban természetesen franciának,  New Yorkban  pedig minden bizonnyal európainak tartja majd magát. Ha jól értem, az identitásban megjelenő hierarchiának ezt a legfelső szintjét nevezi Strauss professzor szuprának.
Oroszország  az egyetlen olyan európai ország (és talán még Németország, erre a későbbiekben még visszatérünk), amelyik történelme folyamán időről időre elveszítette ezt a bizonyos szuprát. Pontosabban  előfordult, hogy  elveszítette, majd  újra szert tett rá. Azután megint elveszítette, majd újra rátalált – de sajnos csak azért, hogy a következő alkalommal megint elveszítse, és megpróbáljon újra szert tenni rá. Éppen ebben rejlik Oroszország civilizációs ingatagsága. Megpróbálom ezt történelmi anyagon bemutatni.
Természetesen gyakorlatilag mindegyik európai ország keresztülment heves politikai viharok– forradalmak és ellenforradalmak, reformáció és ellenreformáció időszakán.  Jó példa erre Franciaország, mely 1789 után abszolút monarchiából először alkotmányos monarchiává alakult, majd pedig teljes egészében köztársaság lett, hogy azután császársággá, majd megint alkotmányos monarchiává és újra köztársasággá alakuljon, majd újra császársággá, és végül megint csak köztársasággá váljon.
Egyébként az 1850-es évek végén Katkov Rusztkij Vesztnyik (Orosz Közlöny) című folyóiratában kárörvendve kezdett kételkedni abban, hogy „vajon a francia nemzet képes -e egyáltalán  a politikai szabadság megvalósítására. Vajon nem zárult-e le Franciaország teljes fejlődési íve, nem fenyegeti-e a dél-amerikai köztársaságok sorsa, nem az vár-e rá a jövőben, hogy az anarchiát állandóan diktatúra, a tömegek uralmát a katonai despotizmus kövesse?”. Nem emlékezteti ez önöket az Oroszország jövőjével kapcsolatos mai jövendölésekre?
Két évtizeddel később Dosztojevszkij még határozottabban prófétált arról, hogy Franciaországnak befellegzett: „Franciaország ideje lejárt. Lengyelország sorsa vár rá, és politikai értelemben már nem létezik többé”. Ítéljék meg önök, mennyit értek ezek a jóslatok.
Mindössze azt hangsúlyoznám, hogy a franciák, minden radikális politikai metamorfózisuk ellenére sohasem veszítették el európai szuprájukat. New Yorkban mindig európai maradt egy francia, akár monarchiából, akár köztársaságból érkezett.
Franciaországban nem jelent meg semmiféle Európával való szembeállítás, semmiféle Sonderweg (amelyet az orosz nacionalisták „sajátos út”-ként igyekeztek oroszra fordítani – pedig  V. Szolovjov pontosabb megoldást talált rá: „külön-utasság”. Németországban a Sonderweg valóban uralkodó ideológia volt az egész 19. század folyamán, valamint a 20. század elején. A németek szembeállították saját szellemi Kultur fogalmukat a materialista Zivilizationnal. De Németország kivételnek számított. Európa többi részében semmi ehhez hasonlóra nem gondoltak – még a maguk idején oly nagy birodalmakban sem, mint Anglia, Spanyolország, Svédország vagy Dánia, pedig némelyikük keresztülment az egyház reformációjának kohóján. Sőt még a Habsburg birodalomban sem tagadták az európai szuprát, a lengyel Rzeczpospolitáról nem is beszélve, amelyik valamikor bizony szintén od morza do morza (tengertől tengerig) terült el.
Oroszország azonban megtagadta. Itt „a lelki-szellemi halálhoz” vezető útra lépett „latin” Európát megtagadó „külön-utasság” már a 15. század végén megjelent. Először mint ellenzéki ideológia, azután pedig, a 16. század közepétől egészen a 17. század végéig mint hivatalos, sőt mondhatjuk azt is, mint állami ideológia. A Moszkóviában akkoriban létrejött furcsa társadalom, Vaszilij Oszipovics Kljucsevszkij szavaival élve, „saját magát tartotta egyedül igaz hitűnek a világon, saját Isten-felfogását gondolta egyedül igaznak, a mindenség teremtőjét senki máshoz nem tartozó és mindenki más által ismeretlen saját orosz istenének képzelte”.
Vaszilij Oszipovics ezt Moszkóvia „organikus vétségének” tartotta. A szlavofilek azonban éppen emiatt nyilvánítják később az „orosz civilizációt” megtestesítő Szent Rusznak. Másként szólva Moszkóviának másfél évszázadon át semmiféle európai szuprája nem volt. Ennek megfelelően nem is Európa részeként szerepelt  az   1865-ben, Párizsban kiadott, Új bevezetés a földrajzba című kötet bevezető oldalán látható világtérképen. És a 17. század gondolkodói egyhangúan kizárták a tervezett Keresztény konföderációból. De nem volt ez mindig így.
A 9. századtól a 13. század közepéig, vagyis két és fél évszázadon át, tíz nemzedéken keresztül sem Oroszországban, sem Európa többi részén senkinek sem jutott eszébe kételkedni abban, hogy Oroszország az európai közösséghez tartozik, de az főleg nem, hogy valamiféle  sajátos, Európától  különálló „civilizációnak” nyilvánítsa. Mint ismeretes, Jaroszlav nagyherceg minden probléma nélkül feleségül adta három lányát a norvég, a magyar és a francia királyhoz. Egyiküknek nem volt szerencséje, a férje hamar meghalt, csecsemő utódot hagyva maga után. És a pravoszláv hercegnő – már a kereszténység kettészakadása után a leginkább „latin” ország – Franciaország uralkodónője lett. Úgy tűnik, az orosz szupra a Kijevi-Novgorodi Rusz idején semmiben sem különbözött a francia szuprától.
Ezután történt a tragédia. A 13. század közepén a mongol sztyeppék ázsiai barbár lovassága Európa felé útra kelve megállíthatatlanul ömlő lávaként árasztotta és tiporta el a Kijevi-Novgorodi Ruszt. Csak a Szibériából Európába vezető nagy ázsiai szteppék sorát lezáró magyar síkságon állították meg ezt a lávát, mely ezután visszaömlött Ázsiába. Ám az egykori  Kijevi-Novgorodi Rusz egész keleti fele a Dzsingisz kán birodalmának távoli nyugati provinciája maradt. Két évszázadra legördült az első vasfüggöny Oroszország és Európa között. Oroszország nemcsak, hogy elveszítette európai szupráját, hanem egy alapvetően más, eurázsiai-mongol szuprát kényszerítettek rá. Fővárosa Szaraj lett.
És éppen itt szövődött az orosz történelmi és politikai zűrzavar legfőbb gubanca, amely miatt a mai napig gyötrődik Oroszország.  Nyugaton és Oroszországban is egyetértés van abban, hogy amikor a Kijevi-Novgorodi Rusz belekerült a mongol „fekete dobozba”, szuprája  vitathatatlanul európai volt, és ez a konszenzus egyben azt is megerősíti, hogy amikor kikerült belőle, ez a szupra hirtelen eurázsiai-mongollá, despotikussá, „Dzsingisz kánivᔠlett. Ez tehát azt jelenti, hogy közmegegyezés van abban, hogy a mongolok igájából kikerülvén Oroszország hirtelen örökre elveszítette európai szupráját.
Karl Marx volt a legékesszólóbb védelmezője ennek a felfogásnak, mely az orosz történelem eurázsiai-mongol változatát hangsúlyozva tagadja a Kijevi-Novgorodi Rusz és Oroszország vallásos-kulturális azonosságát. „Nem a normann idők (vagyis a mongol hódítás előtti  Oroszország – A. J.) nyers pompája Moszkva bölcsője – írta Marx –, hanem a mongol rabszolgaság véres szennye, a modern Oroszország pedig nem más, mint e Moszkva átalakulása.  (…). Úgy tett szert erejére, hogy a rabszolgaság ügyeskedéseiben virtuózzá vált. Moszkva még önmaga felszabadítása után is tovább játszotta a rabtartó úrrá vált rabszolga felöltött hagyományos szerepét, azt a missziót követve, amelyet Dzsingisz kán hagyományozott rá”.
Ismerjék el, hogy ez pontosan olyannak tűnik, mintha valaki azt feltételezné, hogy például az ószövetségi zsidók Isten kiválasztott népeként kerültek volna bele az egyiptomi rabság „fekete dobozába”, ám kikerülvén belőle az Úr nem ismerte volna meg, sőt megtagadta volna a saját népét. Mint ismeretes, a Bibliában ezzel ellentétes véleményt fogalmaztak meg.
Csupán az szolgálhat Marx mentségéül, hogy fogalma sem volt Oroszország azutáni történetéről, hogy felszabadult a tatár iga alól. Nem tudott például arról, hogy a tatár iga vége és az „orosz Isten” gondolatának diadalmaskodása  között egy teljes évszázad telt el,  amikor is a bojár duma Kljucsevszkij szavaival élve „ alkotmányos intézmény” volt; amikor nyílt ideológiai háború folyt az országban az egyházi felek között; amikor a mongol uralmat követő  első oroszországi uralkodó, III. Iván nagyherceg kísérlete arra, hogy megreformálja az egyházat, a korabeli leghatalmasabb és leggazdagabb moszkvai intézmény, a pravoszláv egyház heves ellenállásába ütközött. Marx még arról sem tudott, hogy ebben a sok évtizeden át  húzódó harcban az egyház legyőzte az államot, és hogy „az orosz Isten” gondolatának diadalmaskodása, amelyről  Kljucsevszkij beszélt, csakúgy, mint két kísérőjelensége,  a önkényuralom és a jobbágyrendszer, éppen e győzelem eredménye volt.
Valójában nem rossz egy olyan despotizmus, amelyben az uralkodót rendre elátkozzák az ikonosztázok előtti kis emelvényekről mondott prédikációkban. Amelyben az egyház Joszif (Volockij) párti része nyíltan megfogalmazza a nép jogát a becstelen államfő elleni felkelésre, vagyis mai nyelven arra, hogy alkotmányjogi felelősségre vonja. És ami a legfontosabb, az uralkodó végeredményben erőtlennek bizonyul arra, hogy megtörje ezt az ellenállást. Miként hasonlítható mindez Dzsingisz kán vaskezű uralmához?
Tények sokasága áll rendelkezésünkre, amelyekből az következik, hogy Moszkva egyáltalán nem totalitárius szörnyként került ki a mongol iga kohójából, hanem átlagos észak-európai államként, amely nem nagyon különbözött Dániától vagy Svédországtól, sőt politikailag progresszívabb volt, mint Litvánia vagy Poroszország. Következésképpen tehát a mongol iga utáni időszak Oroszországa nem Dzsingisz kán Hordájától, hanem a Kijevi-Novgorodi Rusztól örökölte a „szupráját”.
Minden egyéb mellett már önmagában az a tény is erről tanúskodik, hogy III. Iván a muzulmán rabságból való megszabadulás után azonnal nekilátott az egyház reformjának. Felvetődhetett volna -e egyáltalán a reformáció gondolata, ha Oroszország valóban a Horda örököse lett volna, hiszen az iszlám  éppen abban különbözik más világvallásoktól, hogy ennek a vallásnak soha sem volt reformációja? Moszkva azonban a maga „európai évszázadában” egy nemzedékkel korábban nekilátott a reformációnak, mint a szomszédai.  Másként szólva ezt az eszmét nem átvette, hanem éppenséggel megelőzte Európát ezzel az elképzeléssel.
  Csak az volt a probléma, hogy míg a szomszédos országokban győzött a reformáció, Moszkvában – az egyház miatt – vereséget szenvedett. És éppen ez a körülmény határozta meg száz évre előre Oroszország sorsát.
 Tisztában vagyok azzal, mekkora felelősséggel jár egy ilyesfajta kijelentés, ezért is igyekeztem nagyon részletesen megalapozni. Röviden összefoglalom az érvelésemet: a 16. században Kelet- és Észak- Európát fokozatosan elérte a „második jobbágyság”. A királyok sorra adományoztak földet nemeseiknek és lovagjaiknak – az ezeken a földeken élő parasztokkal együtt, akiket új uraik jobbágyaikká tettek. Külön kérdés, hogy miért nem ment végbe ez a folyamat Nyugaton. Immanuel Wallerstein történész például azt feltételezi, hogy amilyen mértékben Nyugat-Európából gigantikus üzem lett, olyan mértékben alakult Kelet gigantikus farmmá.
Csakhogy Wallerstein nem vette észre, hogy a parasztság jobbágysorba döntése teljesen másként ment végbe Kelet- és Észak- Európában, feltételesen azt mondhatjuk, hogy svéd és lengyel módon. A különbség abban állt, hogy ott, ahol győzött az egyházi reformáció, a nemeseknek csak az egyháztól elkobzott földeket adományozták, de ott, ahol vereséget szenvedett, a bojárok és a parasztok földjét osztották szét. Ennek eredményeképpen a reformáció országaiban a parasztságnak csak a kolostori földekhez tartozó része maradt jobbágy, míg azokban az országokban, ahol nem győzött a reformáció, a röghöz kötés totálissá vált.
Másként fogalmazva, Kelet- és Észak- Európa népessége döntő többségének sorsa éppen az egyházi reformáció eredményességétől függött. Ezért az egyház győzelme Moszkvában az orosz arisztokrácia hatalmának végét és a jobbágyok teljes röghöz kötését jelentette. Éppen ez volt az értelme Rettegett Iván 1560-ban, Oroszországban elsőként végrehajtott önkényuralmi forradalmának, amellyel dédapjának a mongol iga alól szabadult Moszkváját „latinellenes”, Európától elkülönített Moszkóviává tette.
Másként fogalmazva, véget ért az orosz történelem európai évszázada, amikor még létezett szabad parasztság, alkotmányos duma és az eszmék szabad versenye. Az a Moszkva, amelyik még nem volt önkényuralmi, birodalmi, amelyet még nem jellemzett a jobbágyrendszer, önkényuralmi, birodalmi, jobbágyrendszeres Moszkóviává vált.
Ráadásul, míg Oroszország először olyan külföldi hódítók akaratából veszítette el európai szupráját , akik a saját kegyencükké tették az orosz egyházat, oly módon, hogy felmentették a közteherviselés, az  adófizetési kötelezettségek és általában az idegen uralom minden terhe  alól, addig  a 16. században éppen  a nagyhatalmú  egyház  akaratából ment ez végbe, amely  bizonyos értelemben a hódítók valódi örököseként lépett fel. Ennek következményeként jött létre az új vasfüggöny, amely másodszorra is elválasztotta az országot Európától.
Ha igaza lenne Marxnak és Oroszország Dzsingisz káni eredetű politikai természetéről szóló teória védelmezőinek, „az orosz civilizáció” legyőzése minden bizonnyal véglegessé vált volna. Ebben az esetben ugyanis Moszkóvia az Oszmán birodalomhoz vált volna hasonlatossá, és Európa hátsó fertályán lassan elhalt volna. Valójában azonban valami ezzel egészen ellentétes dolog történt Oroszországgal. A komor, izolált Moszkóvia mélyéről hirtelen erős európai reformátorok bukkantak fel. Először A. L. Orgyin-Nascsokin, őt V.V. Golicin követte, és végül Péter cár következett, aki vaskézzel rántotta ki az országot a moszkovita elkülönültségből, és visszaadta számára elveszített európai szupráját. Nagy Péter még egyik elődjének eljárását is megkísérelte megismételni, amikor lányát, Jelizavétát, feleségül ajánlotta XV. Lajosnak – feltehetően abban reménykedve, hogy Anna Jaroszlávna nyomdokain halad majd.
Ugyanakkor aránytalanul nagy ára volt annak, hogy Oroszország kikerült a moszkovita zsákutcából (zárójeles megjegyzésként ehhez annyit tennék hozzá, hogy talán még szörnyűbb árat fizetett ezért, mint amikor a 20. század végén a szovjet zsákutcából keveredett ki). Terror, rendőrállam, még szigorúbb jobbágyrendszer jellemezte ekkor Oroszországot, és ami a jövője szempontjából még fontosabb – az ország kettészakadt. Rabtartó elitje valóban belépett Európába, és kezdett jobban tudni franciául, mint oroszul, ám a parasztság döntő többsége Moszkóviában maradt.
És mégis, miként ezt Vlagyimir Vejdle megjegyezte, „Péter tette túlnőtt az elgondolásain, és az általa átalakított Oroszország sokkal gazdagabb és bonyolultabb életet kezdett élni, mint amilyet ő kegyetlenül az országra kényszerített. (…) Mestereket kezdett el nevelni, de Gyerzsavin és Puskin lett belőlük”. És mindez azért történt, mert „nem valahová Mekkába vagy Lhaszába vágott ablakot”, hanem Európába. Akármi módon is, de egy és egy negyed évszázadra Oroszország újra szert tett európai szuprájára.
Ugyanakkor az elfogulatlan szemlélő már a 18. század közepén észrevehette Oroszország ingatagságát. A nagy francia Enciklopédia akkortájt megjelent tizennegyedik kötetében igen pontosan megfogalmazódik „Péter uralkodása idején az orosz emberek (…) civilizáltabbak lettek, nagyobb kedvet kaptak a kereskedelemhez, érdeklődni kezdtek a tudományok és a művészetek iránt”, és „ötven év alatt nagyobb sikerre tettek szert e művészetek terén, mint bárhol három vagy négy évszázad alatt”. De az Enciklopédia szerzői ehhez azonnal hozzáteszik, hogy (ezek a művészetek) „még nem eresztettek elég mély gyökeret ahhoz, hogy valamely barbár időszak ne tudná szétrombolni ezt a csodálatos építményt”. De hát hogyan is lehetett ez másként, ha az ország még Péter uralkodása után is mintha változatlanul két idősíkon – az európai és a moszkovita időkben – élt volna tovább?
Elsőként a dekabristák ismerték fel a nemzet alapvető kettészakadásának halálos veszélyét, ők alkották „a halálra vesszőzés eltörlése” óta eltelt időszak harmadik nemzedékét, és egy gyakorlati feladatot állítottak maguk elé: Oroszország újraegyesítését. Éppen ebben rejlik az orosz öntudat történetében játszott valódi szerepük. A jobbágyok rabsága és az önkényuralom eltörlése nélkül nem lehetett megszabadulni a moszkovita örökségtől. Egész egyszerűen nem létezett más mód arra, hogy Péter ügyét logikusan beteljesíthessék, vagyis az ország véglegesen visszatérhessen Európába.
Ám a dekabrista felkelést leverték, és I. Miklós végrehajtotta Péter-ellenes fordulatát; „ a hivatalos népiesség” elméletének nevében újralapították Joszif régi, Péter által megszüntetett moszkovita  rendszerét. Elérkezett hát az Enciklopédiában megjövendölt „valamely barbár időszak”. Oroszországot és Európát megint szembeállították egymással, ám ekkor már nemcsak az „orosz Isten”  és a „latinság”, hanem két lelkületében teljesen eltérő világhatalmi erő, két egymás számára  idegen civilizáció állt szemben.
 A szlavofilek által szabályosan történelmi mítosszá alakított új joszifizmus azt akarta megismételni, amit középkori elődei tettek: teljesen elutasítani az európai szuprát, Moszkóviába visszatéríteni az országot.
Ezt nem sikerült gyorsan megtenniük. Oroszország Miklós halála után még háromnegyed évszázadon át egyensúlyozott az  Európa és Moszkóvia között húzott   végzetes  határvonalon – mindaddig, amíg a Miklóst követő elit be nem kapcsolódott az országnak egyáltalán nem kellő első világháborúba,  és nem végezte kollektív öngyilkossággal. És az új joszifista elgondolás végül megvalósult: igaz, a Szovjetunió teljesen váratlan, misztifikált formájában.  Oroszország valahogyan megint három nemzedéknyi időre elveszítette az európai szupráját. És miként a moszkovita időkben, most megint arra törekedett, hogy Európa alternatív civilizációjának mutatkozzék.
Minthogy ugyanakkor ez már nem a középkorban, sőt nem is a  19.  században történt, hanem  a tömegforradalmak és a szocializmus évszázadában, ez az új  joszifista elgondolás teljesen eltorzított, istentelen formában  valósult meg. Ez azonban lényegében nem változtatott a dolgon. Az Új  Moszkóvia – a Szovjetunió – éppoly reménytelen zsákutcának bizonyult, mint a régi. És 1991-ben szintén összeomlott.
Ám egy új Péter hiánya miatt Oroszország ezután megint visszatért arra az Európa és Moszkóvia közé húzott végzetes határvonalra, ahova Miklós halála után került – nem tudván határozottan, milyen is az ő szuprája, és általában hogyan tovább.
Lezárásképpen csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy mindhárom alkalommal, amikor Oroszország megtagadta az európai szupráját, szembeállítva magát hol a „latinsággal”, mint a moszkovita időkben, hol a forradalommal, mint I. Miklós korában, hol éppen ellenkezőleg, a kapitalizmussal, mint a szovjethatalom idején, változatlanul ugyanabba a sötét zsákutcába, „fekete lyukba” került, ahonnan úgy tűnik, csak hatalmas kataklizmák árán lehet kikerülni.
És végezetül érdemes emlékezetünkbe idéznünk Pjotr Jakovlevics Csaadajev harmadik filozófiai levelében megfogalmazott, ma is különösen és meglepően aktuális jóslatát: „Nemsokára testestül-lelkestül bevonnak bennünket a világ folyamába …és biztosan nem szabad majd sokáig magányunkba zárkózni. (Ez) egész jövendő sorsunkat az európai társadalomban élők sorsától teszi függővé. Ezért annál jobb lesz nekünk, minél inkább törekszünk majd arra, hogy eggyé olvadjunk velük”.
 

            VÁRI ERZSÉBET FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu