Annelies Verbeke
Aludj!
 

Azt hittem, anyám szakácsnő. Minden jel arra mutatott. François, aki bevásárolni ment; a férfiak, akik nyögtek, mert a gyomruk fájt; na meg a fejecskék. A hajuk majonézes cikóriából, krumpli az orruk, két tükörtojás a szemük, és paradicsomból a szájuk. Alatta aztán legtöbbször borsóból a nevem: Benoit. A „De Gieter” már nem fért ki, de nem is volt rá szükség. Úgy sosem szólított.
Anyám a konyhapultnál állt, nekem háttal. Néztem szorgos könyökét, magassarkújának rövid lépteit, és fényes, vörös ruhája felett viselt kötényének masniját.
Anyám szép volt. Mindig étel- és kölniillatot árasztott. Amikor éjszaka mellette feküdtem, hosszú hajszálait a füle mögé simítottam, és néztem, ahogy lélegzik. Bracke tanár úr azt mondta, hogy a Hold nem süt, csak visszatükrözi a Nap fényét. De ez nem így van. A hálószoba-ablakunkon beeső holdfény anyámra sütött. Félig kitakart mellére, amely fel-le ringatózott; a szemöldökei közti ráncra; az ajkára, amit a tarkómhoz nyomott, amikor alvás közben az ölébe húzott.
És amikor a konyhapulttól felém fordult, tudtam, most jön. A fejecske, nekem, alatta a nevemmel. De először mindig anyámra néztem. A mosolya feletti izzadságcseppekre és a szemébe.
Az első alkalom, amikor megláttam a fényt a szemében, a barna faasztalnál volt, a nagyszobánkban. Anyám a hálószobából jött ki a férfiak egyikével, akik túl sokat ettek. Az osztálytársam, Willy apukája volt az. Pillantásra sem méltatott, és határozottan lépdelt a lakásunk bejárati ajtaja felé.
Nemigen gondolkodtam el az anyám kezében lévő pénzen. „Ameddig fizetnek…” – mondta egyszer François a fülem hallatára. François biztosan megvolt két méter, úgyhogy ő csak tudta. Arra összpontosítottam, hogy lemásoljam: „Jantje egyszer látta, hogy érik a szilva”, és őszintén együttéreztem a kisfiúval, akinek megtiltotta az apja, hogy gyümölcsöt szedjen. Örültem, hogy nekem nincs apám.
Valaki megkocogtatta a vállamat, de amikor balra néztem, nem volt ott senki. Anyám a jobb oldalamon állt és nevetett. Két meleg tenyerét az arcomra simította, és megpuszilta a homlokom. Úgy tűnt, mintha órák óta néznénk egymást. A melegség leszállt a testem középpontjába. És akkor megláttam, ahogy valami felfénylik a pupillájában. Tudtam, hogy ezt soha nem fogom elfelejteni.

Már majdnem ősz volt, mégis elmentünk a tengerhez. „A mi kis tengerünk”, így hívta anyám, mert közel laktunk hozzá, és senki nem járt oda olyan gyakran, mint mi. Anyám ritkán úszott. A ruháimat fogta, és nevetett minden egyes hullámnál, melyet legyőztem.
Hetedik születésnapomra búvárszemüveget és -pipát kaptam tőle ajándékba. A sós víz megtöltötte a számat, mielőtt erősen kifújtam volna a levegőbe. Kiköptem a gumi-szájrészt, és azt kiáltottam:
– Bálna vagyok!
Ő integetett. Vajon hallott engem? Megmutattam neki a legerősebb mellúszás-tempóimat.
A nyirkos szellő összeborzolta a tarkómon égnek álló hajszálakat, miközben lábaim lesújtottak az alacsony hullámokra. Anyám a karomnál fogva kiemelt, és körbeforgatott a levegőben. Lábaimmal átkulcsoltam a derekát, és hátra vetettem a fejem. A mi kis tengerünk, homok, casino, gát, nap, a mi kis tengerünk, férfi kutyával, móló, homok, a mi kis tengerünk. Repültem. Kacagtunk. Azután közelebb húzott magához, az arcunk összeért. Eljött a tangó ideje.
– Rem-tem-tem-tem – dalolta.
Tettetett komolysággal néztünk kinyújtott karjaink irányába. Az én karom a megfelelő irányba húzta az övét. Három erőteljes lépést tett. Most, csak egy rövidke időre, egymásra kell néznünk, és azután azt fogja csinálni, tudtam.
– Tadadadaada.
Megtette. Mint egy kiskutya megnyalta az orromat, mielőtt ismét felém fordította volna az arcát. Belefújtam a fülébe.
A nap lebukott, és aranytóvá festette a szürke vizet. Kidörzsöltem a hajamból a sót. Ismét kigomboltam az ingem, mert az egyik fele hosszabbnak bizonyult, mint a másik. Megkötöttem a cipőfűzőm.
– Hosszúnadrágot kellett volna rád adnom – mondta.
De csak akkor kezdtem el fázni, amikor beszélgetni kezdett a gáton egy férfival. A férfi suttogott. Reméltem, hogy ő nem fog a fülébe fújni. Továbbra is suttogott. Valószínűleg beteg. Anyám is suttogott. Furcsa. Lehet, hogy a férfi épp a süket ellentéte, és minden hang túl hangos számára.
A sirályokat néztem, ahogy büszkén Anglia felé lebegnek. Ez az ő kis tengerük is. Megosztották velünk, és azokkal a halakkal, amelyeket nem ettek meg. Ezzel semmi bajom nem volt. De a beteg férfival igen. Azt akartam, hogy elmenjen. Anyám aggodalmas pillantása, amit felém küldött, nem kerülte el a figyelmemet. A férfira nevetett. De nem igazából.

Akkor este beteg lettem. Anyám az ágyunkba vitt, és tágra nyílt szemekkel nézett a hőmérőre, melyet a számból vett ki.
– Negyven fok! – kiáltotta, és a konyhába sietett.
Bracke tanár úr azt mondta, hogy itt sose lesz negyven fok, Görögországban, Ausztráliában és Marokkóban viszont ez gyakran előfordul. Amikor anyám ismét berobogott a szobába, azt kérdeztem, szerinte úgy nézek-e ki, mint egy ausztrál. Vihogott, a lelkemre kötötte, hogy emiatt ne aggódjak, és egy feltöltött melegvizes palackot tett a lábamhoz.
Becsuktam a szemem, és egy bálna hátán együtt ringatóztam a mi kis tengerünk hullámaival. A feje és a háta között lévő lyukon keresztül beszélt hozzám. A hangja a méreteihez képest meglepően magas volt.
– Frederik vagyok, és elviszlek Marokkóba.
Bólogattam.
– Hallja, azzal semmit nem érek, ha bólogat. Tehát, mit gondol?
Úgy tűnt, a bálnák nem ismernek tréfát.
– Bocsásson meg, Frederik. Nagyon szívesen mennék Marokkóba.
– Tudatában van, hogy egy másik tengerre megyünk?
Elgondolkodtam. Bracke tanár úr mesélt valamit másik tengerekről. Csak nem tudtam felidézni, hogy mit.
– Anyám is velünk jön?
– Nem.
– Akkor hozzál vissza, Frederik!
– Ne is gondolj erre!
Hátra néztem, és láttam, ahogy anyám a strandon integet felém. Lecsúsztam Frederik sima oldalán, és a vízben találtam magam. Nem féltem. Biztosan el tudok úszni a feléig. Anyám már jött is elém.

                       MÁTHÉ VERONIKA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu