Mao, Proust és a zsidóság
Jóllehet Grijspeerde évekkel ezelőtt költözött a lakásba, azóta sem
rendezte be teljesen. A csupasz falak mellett és az ablakpárkányokon dobozokban
álltak a könyvek, prospektusok és használati tárgyak. Mindenütt papirosok,
szótárak, pénzügyi napilapok, számlisták, Figarók, adóívek és évkönyvek,
zöld kórházi papírkendők, papírtörülközők, fényképek és iratcsomók hevertek.
Közöttük szerteszét csipeszek, ollók, kötszerek és egyéb egészségügyi cikkek,
piszkos tányérok, csészék és szivarvéggel teli hamutartók. A háttérben
egy könyvespolc rogyadozott a francia irodalom, többek között egy teljes
Pléiade-sorozat és a zsidó nép történelmével, szokásaival és vallásával
foglalkozó számos tudományos mű terhe alatt. A legfelső polcon előkelő
helyet kapott Mao Ce-tung Vörös Könyvecskéje. Ez más tészta volt, mint
az az irodalom, amit többnyire porolgattam, például a Viszontlátás a Berezinánál
vagy A virágkötészet örömteli művészete. Az íróasztalon, ijesztően magas
papírhegyek alá temetve, egy írógép állt. És ne feledkezzünk meg a dobozokról:
a lakás minden sarkában a Baxter cég kartondobozai éktelenkedtek. Főleg
a hálószoba volt a dobozok Eldorádója. Az ágy lábánál fokozatosan fogyott,
majd hirtelen mindig újra nőtt a dialízis-folyadék zacskóit tartalmazó
dobozok tucatjaiból építkező torony. Minek csűrjem-csavarjam: munkába lépésemkor
a Keizersgracht 509/b elképesztően rendetlen volt. És az is maradt.
Grijspeerde napjai teljességgel az öblítések, más néven cserék jegyében
teltek, amelyeket naponta négyszer kellett elvégeznie. Miután több parázs
vitát folytatott a körzeti ápolónőkkel, akiknek hozzá nem értése komoly
fertőzésekhez vezetett, saját maga intézte a dolgot. A cukrosvizes zacskók,
gumicsövek, csatlakozók és lefolyózacskók kezelése bonyolult művelet volt.
Ha nem kellett elmennie otthonról, Grijspeerde nem vette a fáradságot,
hogy felöltözzön, inkább ízléses, holdakkal, csillagokkal vagy kockákkal
díszített, sötét bársonypizsamákat hordott. Így könnyebb volt a hasán lévő
lyukra csatolni a cukrosvizes zacskót, mint ha háromrészes öltönyt viselt
volna. Az öblítés, ami háromnegyed órát vett igénybe, rendkívül elfárasztotta.
Mikor kész volt a csere, és Grijspeerde a vizeletszínű folyadékkal teli
zacskót egyszer-kétszer alaposan odacsapta a földhöz, hogy megállapítsa,
a gumicsőben le- avagy felfelé mozognak-e a légbuborékok (az utóbbi esetben
üres a húgyhólyagja), kliensem felkereste az ágyát.
Életörömét tovább keserítette, hogy le kellett fogynia. Még a magához
vehető, köbcentiben mért folyadékmennyiséggel is takarékoskodnia kellett.
Gyűszűnyi kávé és két csésze híg tea volt a napi adagja. Hajszálpontosan.
Nem volt kövér, mivel azonban alig mozgott, szervezete szinte semmit sem
égetett el. Napi négy cserével és megfelelő diétával otthon maradhatott.
De, ha egy kicsit is meghízott volna, nap mint nap a kórházba kellett volna
mennie dialízisre, ami nem nagy öröm. Ez a fenyegetés Damoklész kardjaként
lebegett a Keizersgracht 509/b fölött.
Ilyen megpróbáltatások közepette sokan állandóan rosszkedvűek lennének,
vagy keserű apátiába esnének. Grijspeerdét más fából faragták. Szenvedését
– súlyos szó, de hogyan ecsetelhetném sorsát tömörebben? – nem bagatellizálta,
de ritkán panaszkodott. A nyafogást nem ismerte. A tényt, hogy betegsége
csak romlani fog, bátor belenyugvással vette tudomásul. Határozottan és
higgadtan, szinte szerényen és a legkisebb önsajnálat nélkül közölte velem,
hogy a szakorvosok még két, három, legfeljebb négy évet adtak neki. „Ezért
szeretném az utolsó éveimet a lehető legkellemesebben eltölteni”, mondta,
és vett egy új szivart. „Nem ment el a kedve mindentől?”, kérdeztem hitetlenül.
Grijspeerde csücsörített, kieresztett ajkán egy füstfelhőt, amit aztán
szemével követett. „Még elegendő örömmel szolgál az élet”, állapította
meg férfiasan.
Grijspeerde maoista volt, ugyanakkor milliós vagyonra tett szert részvényügyletekkel.
Ez a furcsa társítás volt a magyarázata egyfelől a lakásban felhalmozott
nagy mennyiségű antikapitalista olvasmánynak, másfelől kliensem meleg érdeklődésének
a Wall Street dolgai iránt. A maoista mozgalombeli fizetésképtelen cimboráknak
nyújtott kölcsönök felemésztették kliensem vagyonának jelentős részét,
de még mindig Justus van Maurik Corona nr. 1-et szívott, hatalmas, darabonként
fémcsőbe csomagolt szivarokat.
Habár egy-kettőre láttam, hogy amíg pontosan végzem a dolgomat, nincs
mitől tartanom, kezdetben mégis kicsit féltem Grijspeerdétől. Végtelenül
udvariasan és szertartásosan viselkedett – magatartásában időnként volt
valami katonás –, de nem hagyott kétséget afelől, ki az úr a házban. Ha
menni készültem, minden alkalommal megkérdezte, pontosan mikor jövök megint,
pedig az időpontok szerződésben voltak lekötve, és kínosan vigyáztam rá,
nehogy akár percnyi késéssel csöngessek be hozzá. Válaszomat kis noteszba
jegyezte fel, majd búcsúzóul erőteljesen megszorította a kezem. Csak ezután
mehettem.
Kapcsolatunk megenyhült, amikor felfedeztük, hogy mind a ketten rajongunk
Céline Utazás az éjszaka mélyére című művéért. Grijspeerdének több – jegyzetekkel
ellátott és jegyzetek nélküli – kiadásban megvolt a mestermű, és elárulta,
hogy Mao Vörös Könyvecskéje után ez a kedvence. Fejből idézett néhány jellemző
passzust, majd hozzátette: „Énekel a nyelv”. Szónokolni kezdett a nyitó-
és zárómondatról, a szöveg és az író mindenféle jellegzetességéről. Mélyen
elkeseredett, amikor bevallottam, hogy nem tudom franciául olvasni a könyvet.
„Ez szomorú. Felróhatod nevelőidnek. De elég az irodalomból. Mit szólnál
az ablakokhoz?” Nem lett személyes.
Első találkozásunkkor Grijspeerde elmondta, hogy jogi levelezéseket
fordított franciából. De, miközben a háztartási alkalmazott szemszögéből
nézve rendkívül ügyetlenül megszerkesztett üvegfalat és erkélyajtót mostam,
kliensem pontosított, miszerint a fordítás csak a mellékkeresete volt,
amellyel fel kellett hagynia, miután betegsége mindennemű hivatásszerű
munkától eltiltotta. Annakidején, az ötvenes és hatvanas években az ország
számos líceumában tanított franciát. Az elmérgesedő konfliktusok közte
és az iskolaigazgatók, kollégák, szülők és tanfelügyelők között minduntalan
elbocsátáshoz vezettek. Grijspeerde a nyelvi laborra, egy magnetofonos
módszerre esküdött. Ez a munkamódszer, úgy látszik, kétséges volt, és egyre-másra
éles viták alapjául szolgált. A határozathozók azt követelték, hogy egyszerűen
szavakat és némi mondatszerkesztést tanítson a diákoknak, ahogy emberemlékezet
óta szokás, de kliensem szerint a nebulók ehhez túl hülyék voltak, az akkoriban
használatos „témák”-at pedig „tökéletesen értelmetlen”-nek ítélte. „Bizony,
sok gondom volt azzal a nyelvi laborral”, sóhajtott, és felidézte a schipluideni
líceumbéli emlékeit. Az igazgató, „egy komisz fickó, aki a folyósón köszönés
nélkül merészelt elmenni alárendeltjei mellett”, egy napon megkoppintotta
a vállát, és közölte: „Fülembe jutott, hogy a szokásostól eltérő módszereket
alkalmaz. A maga nyelvi laborja fabatkát sem ér. Schipluiden témákat akar.
Megértette?” Grijspeerde válasza, valami olyasmi, hogy „Meg tudom érteni”,
nem talált termékeny talajra, és az igazgató ráordított: „Maga nem azért
engedelmeskedik, mert meg tudja érteni, hanem azért, mert a felettese ezt
parancsolja!” Politikai állásfoglalását ez és az ehhez hasonló tapasztalatok
alakították. „Hát igen”, legyintett törődötten, olyan arckifejezéssel,
mintha nem ő tehetne róla, „így lesz az ember kommunista”. Miután sokadik
ízben azonnali hatállyal menesztették, ezúttal egy middelharnisi iskolából,
mert ragaszkodott hozzá, hogy gépkocsijával a rektornak fenntartott helyen
parkoljon, Grijspeerde húsz évvel ezelőtt levéltáros lett a fővárosban,
az egyik olyan közhivatalban, amelynek valódi haszna mindenki előtt ismeretlen.
Ezt az időszakot is a szűnni nem akaró feszültség jellemezte közte és fölöttesei
között, mígnem Grijspeerde megpályázta az igazgatói állást. A sikertelen
pályázat pereskedéssé fajult, amit kliensem elveszített. Még ma is a bírói
döntés elleni fellebbezési ügyeket bonyolította. Az asztalokon és a székét
körülbástyázó Baxter-dobozokban tucatjával álltak a dossziék.
Devich Klára fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu