Egyszer olyan voltam Faulknernek, mint amilyennek ő állította a maga
számára metaforikusan Swinburne-t – az aljnövényzetben rejtőzködő útonállót
–, habár én ebben a helyzetben inkább katona voltam. Faulkner aprócska,
kerek, bogárszerű autóval észak felől érkezett a földúton, és mi egy nagy
csapat észt és orosz fiúval – akik mind szovjetek voltunk – a mohos árokba
rejtőztünk, nagy, illatos mohabuckák mögé, ahová egy pillanattal korábban
szaladtunk, amikor meghallottuk az autó zaját és azt, ahogy az őrmester
elordította a parancsot. Így mi az út két oldalán rejtőztünk, csak a gépfegyverek
csövei látszottak ki. Aztán támadtunk, csak egy kicsit későn, mert az autó
már elment mellettünk és a fegyvereink fából voltak: így sikerült Faulknernek
– könyveinek egész halom, Amerikában frissen kiadott példányával és a Stephen
B. Oates által írt életrajzával – sértetlenül megmenekülnie. Ezeket a mi
tanyánkra vitték húsz kilométerre a Noarootsi-félszigetre – szállítója
apám és nagyanyám voltak –, és ott vártak engem, amíg véget ért a járási
katonai táborban töltött a két hetes gyakorlatom, amit azért szerveztek,
hogy a középiskolásokat előkészítsék a Szovjet Hadseregben letöltendő szolgálatukra.
A nagyanyám éppen akkor érkezett Amerikából (ahol korábban négyszer járt,
de most a saját anyját temetni ment), és sikerült megvennie nekem a kívánságlistámon
megjelölt legtöbb könyvet.
Az autó, az orosz Zaporozsec régebbi változata – „sapakas”-nak vagy
„útgöröngynek” neveztük – valójában apám egyik fiatalabb öccséé volt.
Szóval Faulkner azt mondta, hogy Swinburne útonállóként támadt rá –
és ez éppen valami olyasmi volt, amit egyre inkább vártam egyes íróktól:
hogy vegyen engem, a tudatomat és érzelmeimet majdhogynem erővel el, kizárólag
képzeleti erejével, kizárólag könyvei problémáinak fontosságával az én
konkrét helyzetemben, leigázzon, életem vitathatatlan konstansa és pozitív
értékeinek forrása legyen.
Biztosan nem találtam meg ezt a Bibliában, de még az Ótestamentumban
sem, amit egyre inkább hamisítványként, abszurd csodák soraként és teljesen
indokolatlan fizikai és lelki erőszakkal teli hazug történelemként szemléltem,
amit viszonylag késői időben állítottak össze a papzsarnokok hű írnokai,
és aminek célja, hogy dicsőítse egy bizonyos közel-keleti birodalom felsőbbrendűségét,
és igazolja őrült öndicsőítését, habár volt idő, amikor zsidóvá válni törekvésem
idején teljes szívemből, az univerzum legszentebb tárgyaként csókoltam
– tóratekercsek formájában – minden szombaton a zsinagógában. Nem, valóban
soha nem inspirált engem.
Egyszer, amikor tizenöt éves voltam, az egyik újságban olvastam egy
észtre fordított interjút az akkor még élő francia detektívörténetíróval,
Georges Simenonnal. Arra a kérdésre, kik a kedvenc írói, azt válaszolta,
hogy ilyen kettő van, „a tizenkilencedik század legnagyobb írója, Gogol,
és a huszadik század legnagyobb írója, Faulkner”. Éppen ekkoriban fedeztem
fel Faulknert, a szüleim könyvespolcán megtaláltam narancsszínű borítójú
novellagyűjteményét és ezt kinyitva elkezdtem olvasni az első történettől
kezdve: azonnal transzba ejtett. Úgy éreztem, mintha valóban, testileg
elvitt volna a forró déli nap által kiégetett amerikai Dél vadonjába, kétszáz
évvel korábbra. Éreztem a képeket, szagoltam két indián savanyú izzadtságszagát,
akik a néger hús ízéről vitatkoztak és keresték eltávozott uruk rabszolgáját,
hogy feláldozzák uruk szellemének. A nyelvi pontosság és az érzékletesség
mellbevágó volt.
Ezek az emlékek velem maradtak, és a mai napig képes vagyok majdnem
ugyan azt a csodálatot érezni, mint amit Faulkner összegyűjtött novellái,
„A hang és a téboly” vagy az „Absalom, Absalom!” felnyitásakor éreztem.
Másként volt Simenon másik kedvenc írójával, aki valamikor bizonyos mértékben
engem is magával ragadott, de mostanra elveszítette számomra minden varázslát.
Most nem vagyok képes olvasni anélkül, hogy kisfiúsnak, gyerekesnek, gyermekirodalomnak
ne tartanám. Még serdülőkorom közepén megpróbáltam lefordítani a „Holt
lelkek” második részéből fennmaradt töredékek egy részét. Élveztem a próbálkozást,
habár kevés eredménye volt. A tájban kanyargó, az Orosz Purgatóriumot jelképező
folyó leírása ma is eszemben van. Nagy körültekintéssel olvastam a „Holt
lelkek” első részét is. A szereplők közömbösek voltak, de nagyon tetszettek
a tájképek, ezek nagyon élők és poétikusak voltak, különösen tetszett Gogol
figyelmessége, amivel a fák tavaszi lombozatát írta le, kiemelve egy kicsi
részletet – a juhar levelét, amely az egyébként sötét levéltömegben fénylik
a napsütésben. Megpróbáltam ebből a részletből saját természetszemléletemhez
példát meríteni, megpróbáltam ilyen apró részleteket keresni, és arról
álmodoztam, hogy hasonlóan hatásos faleírást alkotok, ami gyakorlatilag
megoldhatatlan feladat volt. Gogol egyik korai elbeszélése, a „Májusi éjjel”
az ukrán tavaszi éj leírásával hatott, amiből milliárdnyi friss illat áradt,
és ahol az égen isteni hintóként haladt a fényes telihold. Elkezdtem a
tanyán a holdat figyelni, amikor a hatalmas szántó másik oldalán a keleti
égboltra emelkedett, és ahogy rövidlátó szemeimmel követtem, majdnem megvakított
fényességével. Nem látva tisztán alakját azt képzeltem, hogy valóban valamilyen
égi lény kocsija, amit szárnyas lovak húznak.
Putnoky Réka fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu