Másnap reggel a város hatalmas viharral fenyegető széllökésekre ébredt.
Míg az emberek aludtak, a tengerről feltámadt a nyugati szél, előrevetítve
a közelgő ítéletidőt. A városra zúduló sós levegő meszes kagylóhéjakat,
tengeri szivacs-cafatokat és döglött tengeri csillagokat vagdosott a házakhoz,
míg a lejtős háztetők lassan tengermélyi temetőre kezdtek emlékeztetni.
Eljött az ideje, hogy a költözni rest madarak megkapják rendes évi büntetésüket;
a varjak rémülten iszkoltak a keskeny ereszek alá. Hirtelen eleredt az
eső, és érthetetlen haraggal, egyre vadabbul zuhogott. Az őszi szelek korbácsütései
nyomában most megérkezett, hogy megadja a kegyelemdöfést a magatehetetlen
tamariszkuszfáknak, és megfossza őket lombkoronájuk maradékaitól is.
A város vonaglott a víz súlya alatt. Cserepek potyogtak a tetőkről,
a lefolyók eldugultak, a virágágyásokat elnyelte a sár – de a neheze még
hátravolt. Ahogy a nap előbukkant a hegyek felett – épp csak egy pillanatra,
mert a nehéz fellegek máris eltakarták – megáradt a kanális, és gyomorforgató
ingovánnyá változtatta a Muzulmán Negyedet. A lakók a bűzös miazma elől
menekülve elhagyták otthonaikat, és a magasabban fekvő főtéren kerestek
menedéket. Ott álltak mezítláb, rongyosan, dideregve, és várták, hogy elvonuljon
a vihar. A doktor a városháza legfelső emeletének egyik ablakából figyelte
az esőben ázó, csendes, kísérteties alakokat.
– A hónap végéig – szólt a diagnózis, – jó részük meghal tüdőgyulladásban.
Aztán visszatért eredeti foglalatosságához. A szoba közepén ott ült
a tizedes, hátrakötözött kézzel, a lábát nehéz lánc szorította a padlóhoz,
a feje előrebukott, álla a mellkasára csuklott. Életben volt, de a fáradtság
és éjszakai szökési kísérletének kudarca elvette a csillogást a tekintetéből.
Az asztalon horpadt bádogdoboz, a fedelén kopott vörös kereszt. A doktor
ollóval vágta el a kabát ujját, rögtön a rangjelzés felett. A vér és a
genny megalvadt a seb körül, amely most úgy festett, mint valami ritka
virág. Miután megtisztította a sebet, a doktor gyengéden felemelte a kart,
és nagyítólencsével szemügyre vette a golyó ütötte sebet.
- Behatolási pont – mondta, mintha egy jegyzetelő asszisztens állna
mögötte. Megfordította a kart. – Nem jött ki a golyó. Sérülés a tricepszen.
Végül megkönnyebbülten elmosolyodott. – Rosszabbul is járhatott volna.
Beletúrt a vöröskeresztes ládába.
- A Nagy Houdinival ilyesmi sosem történt – mondta. – Maga még a sakkozásnál
is kevésbé ért a szabadulás művészetéhez, tizedes. Ez csípni fog.
Fertőtlenítőt locsolt a sebre, és nézte, ahogy a sav sziszegve marja
a halott szövetet. A középkori fájdalom magához térítette a tizedest.
- Doki! – kiáltotta összeszorított foggal. – Maga sosem bocsátotta
meg nekem azt a pattot!
Sakkpartnere még egy kis fertőtlenítőt locsolt a sebre, noha nem volt
rá szükség. A tizedes nyüszített.
- Köztudott, hogy az Angol Nyitás a gyáváknak való – mondta a doktor.
– A játszmák fele pattal végződik.
BART DÁNIEL FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu