Az emberből akkor lesz lényegében író, ha jól esik, mert olyankor úgyse
lehet gyűjteni a kartont, mert a Gyűjtőben nincs átvétel, mert az a szemét
Krkan nem veszi át, merthogy átázott, de másoktól bezzeg átveszi, akkor
is, ha ázott. Olyan másoktól például átveszi az a szemét Krkan, mint például
az a cigány szemétláda Angelika Édesová, attól átveszi az ázottat is. De
én tudom, mi van a dologban. A dologban az van, hogy amikor megjön az a
szemétláda Angelika Édesová, akkor ráírja egy papirosra, hogy „Röktön jövök“,
de sohasem jön röktön, mert bezárkózik azzal a szemétláda Angelika Édesovával
az Irodába, és ottan nemi dolgokat művel vele. Azért veszi át tőle az ázottat,
tőlem meg nem akarja, de ne is vegye! Mert majd meg fogja ő látni! Mert
majd meg lesz ő mondva, és ebből kifolyólag meg lesz szépen prütykörészve.
De nekem úgyis mindegy, mert én dolgos természetű vagyok, én mindig találok
másik munkát is, példának okáért én író vagyok.
Írónak lenni nehéz, mert az embernek megfájdul tőle a keze. Csakhogy
ez számomra előre meg lett mondva. Így:
„Könyvet ír a temetőről.“
Számomra ezt az öreg Gusto Rúhe mondta meg előre, azt, hogy „Könyvet
ír a temetőről“, de ő egy alkoholikus ember, mert ő az alkoholból él, és
lényegében ő nagyon büdös a vizeletes nadrágjából kifolyólag. És továbbá.
Mindig ott ül az állomási Vendéglő előtt, és a virágtartókba vizel,
és amikor pedig előrelátása van, akkor köpköd és harákol és böfög, mert
ő úgy tartja, hogy ez az előrelátásban kötelező.
Az öreg Gusto Rúhe előrelátása így történik:
Előrelátása az Adulár kapcsán van neki.
Az Adulár, az egy kő, amelyik sárga és majdnem egészen átlátszó, mert
az Aduláron lényegében át lehet látni. A neve Adulár. De én őt nem írtam
bele a Vezetéknevek elnevezésű füzetembe, mert ő egy kő, és mert nem tudom,
hogy lényegében ez a neve, vagy az öreg Gusto Rúhe találta ki számára.
Az Adulár hideg. Ennek kapcsán az ember, akinek ő előrelát, addig tartogatja
őt, amíg ő felmelegszik. Amikor azután ő felmelegszik, és lényegében fel
van melegedve, átadja őt az öreg Gusto Rúhenak. Akkor azután az öreg Gusto
Rúhe mindenfélét böfög, és továbbá egy fehér krétával a járdára írja az
előrelátást. Számomra ezt írta:
„Könyvet ír a temetőről.“
Csakhogy az öreg Gusto Rúhe alkoholikus, és az alkohol kapcsán az égvilágon
minden gyagyaságot hajlandó leírni, hogy az emberek elhiggyék neki az előrelátást,
és hogy meghívják őt egy szeszes italra, mert ő egy alkoholikus, pedig
az nem egésséges, és árt a szerveknek. Én egy doboz Macskanyelv elnevezésű
csokoládét adtam számára az előrelátásért, de az öreg Gusto Rúhe olyan
szörnyűségesen mérges lett, és kiabálni kezdett, hogy meg leszek keserülve,
ezért ebből kifolyólag megijedtem, mert igaz, hogy az öreg Gusto Rúhe csak
találgat, de lényegében már megtörtént, hogy elvarázsolta Erik Rakot. Ha
ezt befejeztem, leírom, hogyan varázsolta el Erik Rakot. Erik Rakot nagyon
is elvarázsolta, ezért azután inkább vásároltam számára egy rövid szeszes
italt. Azután aztán az öreg Gusto Rúhe megnyugodott, és azután vékkép nyugodt
volt. És továbbá már nem böfögött és nem krákogott, hanem azt írta a krétával
a járdára, hogy: „Kölyök.“
Én ezt vékkép nem bírom, ha azt mondják számomra, hogy Kölyök, mert
én nem vagyok vékkép kölyök, én már majdnem 44 éves vagyok, és tisztelnek
engemet, mert én dolgos vagyok, pedig nem is kellene, mert én rokkantnyugdíjas
vagyok a veséim kapcsán, és még van egy betegségem, amelynek van egy neve,
de nem végette vagyok rokkantnyugdíjas, az nekem csak úgy van. És nekem
a rokkantnyugdíjat már többedszer megemelték, mert engemet az emberek tisztelnek.
És továbbá.
Példának okáért engemet az emberek már sok-sokszorosan megkértek, hogy
vigyek el valamit a kocsimon, vagy hogy hozzak el valamit a kocsimon, és
én elviszem, vagy sőt elhozom a kocsimon, pedig nekem nem szabad nehéz
tárgyakat cipelni, mert énszámomra az nagyon káros. Nekem nagyon kell ügyelni
az egésségem kapcsán, mert én rokkantnyugdíjas vagyok, és ha nem leszek
egésséges, beteg leszek, és az nagyon veszélyes.
Ezért egésséges életszínvonalon élek, sokat mozgok a levegőn, este
csak könnyen vacsorázok.
A végtagjaim nem duzzadnak. Télen meleg alsót viselek. Az egyik meleg
alsóm Panter elnevezésű, a másik Trikota elnevezésű. A Panter elnevezésű
alsómra rá van hímezve a Panter állatja. A Trikota elnevezésű alsómra nincs
rá hímezve az ő állatja.
A nehéz tárgyakat lényegében maguknak kell felrakni a kocsira, mert
ez számomra szabályosan tilos, akkor is, ha felkérnek rá. Amikor még megvolt
a Kommunista Párt, akkor majdnem csak én egyedül furikáztam a dolgokat
Komáromba’, de amikor a Kommunista Párt elment, akkor már néhány bolt is
elkezdte furikázni a dolgokat. De régen csak én voltam egyedül, és még
néhány másik.
Nekem még azért is mondják néhányan, hogy Kölyök, mert én nem vagyok
nagyon nagy, és mert én nem nőttem meg nagyon, mert nekem van egy olyan
betegségem, amelynek van egy neve, és amikor ez van az embernek, nem muszáj
neki borotválkozni és nőni se. De miért muszájna nekem nőni, hogyha én
már majdnem 44 éves vagyok, és ilyenkor már nem nő az égvilágon senki.
No nem?
No persze.
Igaz, hogy nem nőttem olyanra, mint az összes mindenki az égvilágon,
mégis én tettem le az Úttörőesküt az egész osztály helyett, mert én teljesen
normális voltam, és még most is vagyok, mert én nem vagyok vékkép gyagyás,
mert én normális iskolába jártam, és nem kisegítőbe, ahova a gyagyások
járnak, mert én nem vagyok gyagyás, vékkép, azért tettem le én az Úttörőesküt.
Az Úttörőeskü pedig nagyon gyönyörű.
Ott tettem le a színpadon, a Szakszervezetek Házába’, Komáromba’, az
egész osztály helyett csak én egyesegyedül, ma is tudom az egészet fejből.
A többiek pedig nem tudják, pedig mindenféle más iskolába is jártak, csak
én tudom, mert nekem nagyon van intelligenciám.
Az Úttörőesküre az Ótata jött velem, akit mi úgy hívtunk, hogy Ótata,
mert amikor megtudta, hogy senki nem akar velem jönni, akkor megmérgedt,
és azt mondta, hogy Azok Ott Fönt mindent figyelnek, és aki nem megy el,
az ebből kifolyólag meg lesz szépen prütykörészve. És akkor ő eljött velem,
hogy őt ne prütyköréssze meg senki.
Az Úttörőeskü végén elmentünk aztán a cukrászdába a doktor Karol Gúnárral
és a Darinka Gúnárovával.
Tegnap láttam a Darinka Gúnárovát.
A cukrászdába az Ótata hívott meg minket, mert én tettem le az Úttörőesküt,
és az nagy dolog volt, azért mentünk a cukrászdába, és ott mindenféle süteményeket
és üdítőket ettünk.
Csakhogy nekem volt egy legkomolyabb problémám, mert az én úttörőnyakkendőm
nem volt pontosan piros. Inkább narancsos sárga volt. De vékkép nem gyűrődött,
és nem foszlottak a sarkai. Csak más volt, mint az összes mindegyik az
osztályban. Én aztán becsomagoltam őt szalvétába, meg még egy dobozba,
és néha sokat gondolok róla. Hogy miért nem volt pontosan piros, hanem
inkább narancsos sárga. Viszont másrészt nem kellett vasalni. Csak nem
volt olyan, mint az összes mindegyik az égvilágon.
Nekem aztán az Ómama azt mondta, hogyha én akarom, akkor, hogy ő varr
számomra egy olyat, amelyik pontosan lesz piros, és rendesen fog gyűrődni
és foszlani, de én akkor megijedtem, hogy az Ómama tilosat akar csinálni,
mert azt nem nagyon szabadott, hogy az emberek csak úgy úttörőnyakkendőt
varrjanak maguknak. Mert akkor akárki varrhatna magának úttörőnyakkendőt,
vagy kettőt is, és az nem volna helyes. Mert akkor az is varrhatna magának
úttörőnyakkendőt, aki vékkép nem volt úttörő, és akkor neki is lenne úttörőnyakkendője,
és az jóformán katasztrófa lenne.
Csakhogy az Ómama úri szabó volt, és ebből kifolyólag azt hitte, hogy
neki engedélyezve van az úttörőnyakkendő-varrás.
De mi csak otthon mondtuk úgy, hogy Ómama és Ótata, mert más többi
népek előtt nem mondtuk őket Ómamának és Ótatának, mert én nem ismerek
az égvilágon senkit, még Komáromba’ se, akit Ómamának vagy Ótatának hívnak.
Mert az németül van, nem pedig szlovákiaiul.
Csakhogy az Ómama és az Ótata egyik se nem volt német, mert ők is szlovákiaiak
voltak, csak az Ómama ómamája volt magyar, és őt úgy hívták, hogy Csonka
Eszter. Ez senkinek nem teccett.
Nekem se nem teccett.
Az Ómama német nyelvű bűnügyi krimiket olvasott, méghozzá németül,
csakhogy be kellett őket csomagolni újságpapirosba, mert az Ótata attól
félt, hogy bajba jutunk végette, mert az, aki írta őket, elment emigrálni
Németországba. Allan Wilton volt az elnevezésük. Magazinokban voltak. Borítójuk
is volt. A borítójukon mindenféle képek voltak, mindenféle emberekkel,
és én mindig sokat nézegettem őket, de aztán az Ótata megparancsolta, hogy
be kell őket csomagolni az elrejtés kapcsán.
Az Ómama nekem mindig elmesélte, hogy mit csinál éppen az Allan Wilton,
mert ő egy detektív volt. Nagyon szerettem őt, mert ő mindig dűlőre vitt
mindent, és még, mert nagyon szerény volt. Legeslegszerényebb mindig a
nők kapcsán volt.
A képek néha színesek voltak. De én így se nem értettem őket, mert
én nem tudok németül, mert nekem ilyen butaságokra nincs időm, mert én
szlovákiaiul tudok, mert én szlovákiai vagyok, meg még magyarul, mert megtanultam,
mert nekem nagyon van intelligenciám, pedig ez nem egészen helyes, mert
itt minden szlovákiai.
Daniela Kapitáňová kisregényéből © Hizsnyai Tóth Ildikó fordította
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu