Sancta Maria, Mater Dei, ora pro nobis!
 

A hintában nem ül senki, csak a szél mozgatja. A nyikorgás mégis úgy hangzik, mintha valaki hintázna az udvaron, mintha valaki éppen hat óra tizenöt perckor sötétkék színű szoknyában és fehér blúzban, esetleg sötétkék virágmintás szoknyában, fehér blúzban és fekete kötött szvetterben hintázna az udvaron. De nem, az udvaron nem hintázik senki. A hinta üres.

Ágnes felolvastatja velem a naplóbejegyzéseket és megkérdezi, hogy mi az a rácsszemét. Mi az a rácsszemét, rácsszemét és zsilipszemét, kérdezi. Először azt írod, mondja, a tóparton sétáltunk, amikor a róka, vagy legalábbis az a rókára hasonlító állat bemenekült a rozoga bódé mögé; miért írtad ehhez zárójelbe, kérdezi, hogy a leülepedett iszap és a leülepedett szemét présbe kerül, hogy a rácsszeméthez hasonlóan a leülepedett zsilipszemét is a rács- és zsilipszemétprésbe kerül?

A főorvos megállt az ajtóban és azt mondta: hallottam egy füzetről, amiben lejegyzi a nyomokat, de attól tartok, nem egészen értem. Úgy kell elképzelni, kérdezte, mint valami kirakós játékot? Mint valami puzzle-t? Vagy inkább olyasmiről van szó, kérdezte, mint a forrásokhoz vezető ösvények turistajelzései?

A pohár falán egy pillanatra megállt a vízcsepp, és közben az a jelenet jutott eszembe, amikor Ágnes először ijedt meg: a lemart, kopár sziklákon napozó embereket figyeltük; bronzszínű, csillogó testek napoztak a parton; a víz habos volt, narancshéjak lebegtek rajta; a hullámok fölemelték őket, majd vissza, majd újra föl, majd újra vissza; így ringatóztak; és ahogy a hullámverés elült, lassan ismét megállapodtak, ráfeküdve a vízre. Először egy különös, leginkább rókára hasonlító állatot lehetett látni, amint kiugrik a sziklák közül és bemenekül egy rozoga deszkabódé mögé; és akkor a parti fövenyről madarak röppentek fel éles vijjogással, és egyszeriben minden kék lett: kékek lettek a fák, kék az emberek bőre, a deszkabódé, még a mozdulatlanná dermedő madarak tolla is: hideg kék.

Tegnap este azt kérdezte a szomszéd, alhat-e nálam, mert fél. Félek, mondta szipogva, és azt kérdezte, alhat-e az ágyamban. Egész nap félek valamitől, mondta, egész nap csak azt hajtogatom magamban: nincs semmi baj; azt mormolom magamban megállás nélkül egész nap, hogy nincs semmi baj, hogy nyugalom; azt mondom magamnak egyfolytában: nyugodj meg, nincs semmi baj; de ez sem segít. Hajnalban észrevettem, mondta elcsigázva, egészen véletlenül, mintegy félálomban, amikor felkeltem, hogy igyak egy pohár vizet, észrevettem, hogy a hold mintázata megváltozott. Márpedig én tudom, hogy ez mit jelent, mondta, pontosan tudom, hogy ez rosszat jelent, mert én ismerem a hold mintázatának jelentéseit, mondta, nagyon jól ismerem.

Csapdát sejtettem, mondta a szomszéd reszketve, már álmomban is, már órákkal, de talán már napokkal azelőtt is: tökéletes csapdát. Csapodár, csalán, mondta; csapdába esni elővigyázatlanul, belesétálni a csapdába. Ilyenkor, vihar utáni éjjeleken, magyarázta pislogva, veszélyes a hold; azt lehetne mondani: a hold titkos szíve megfoszt valakit vagy valamit valakitől vagy valamitől. Mert rájöttem, mondta remegve, hogy a hold titkos szíve kinyílt, és ilyenkor a macskáknak emberi szerveik vannak.

Reggel a gangon ülve hallottam, ahogy a szomszéd felébredt a szobában, ahogy felkelt az ágyból, az ajtóhoz ment és felkattintotta a villanyt. Hallottam, ahogy elrendezte az ágyat, összehajtotta a lepedőt, megigazította a pokrócot, ahogy kétszer megpaskolta a párnát. Megállt az ajtóban. Álmomban esett az eső, mondta. Szokott esőről álmodni? Eső volt, igazi eső; régen álmodtam már ilyesmit, hogy esett volna az eső, mondta. Nyugtalanul nézett körbe. Szagoljon csak bele a levegőbe, biztatott, szagoljon csak bele: ázott széna szagát érezni. Érzi, kérdezte, ez bizony ázott széna. Csapda, mondta ekkor, csapdát sejtek megint: eljöttek. Tudtam, dadogta, hogy ma, tudtam azt, hogy ma el fognak jönni; és most itt vannak valahol és meg akarják kaparintani az agyamat.

Azt írod, kezdte Ágnes, a nyári hónapokat őszi hónapok, az őszi hónapokat téli hónapok, a téli hónapokat pedig tavaszi hónapok követik; a tavaszi hónapok: március, április, május; s hogy mindez könnyűszerrel ellenőrizhető, utána pedig leírod, hogy a nyári hónapok: február, december, augusztus; zárójelbe pedig azt: egerészölyv, héja, kánya. Mi ez, kérdezte Ágnes, mit jelentsen ez?

A biztonság igénye; azt hiszem, mondta a főorvos, ez a megfelelő kifejezés; a biztonság igénye vezet bennünket a zsilipekhez. A zsilipekhez is. A biztonság iránti vágy az, amely a zsilipekhez, a hidakhoz, a vasúti felüljárókhoz, a viaduktokhoz, a toronyépületekhez vezet bennünket; a térszerkezetekhez általában; vagy nem így gondolja?

Én tudom, hogy figyelnek, mondta a szomszéd; tisztában vagyok ezzel. Tudom, hogy meg akarják kaparintani az agyamat. De ez nem fog nekik sikerülni. Engem nem lehet csak úgy átejteni. Csak úgy tőrbe csalni, mondta, azt nem, azt aztán nem. Legyen óvatos, ha tanácsolhatok valamit, mondta. Legyen elővigyázatos. Mert az írásgyakorlat csak az első lépés. Előbb az írásgyakorlat, a bal kézzel való írás elsajátítása, mondta, aztán a paralelepipedon; a paralelepipedon után pedig a beszédgyakorlat. Szokott beszédgyakorlatokat tartani? Biztosan nem. Biztosan nem ismerte még fel a beszédgyakorlatok jelentőségét. A beszédgyakorlatok mindennapi hasznát. Még nem tartja fontosnak azt mondani reggelente fennhangon: korong. Vagy azt: cékla. Cékla és sirály. Sirálycékla, sirálycsillár. Még nem mondja ki reggelente: szerda. Pedig így kellene tennie. Kimondani fennhangon: ma szerda van. Szerda, szerdá-ra virradó-ra. Még nem ismeri a tiszta r betű gyönyörűségét.

Pedig előbb-utóbb rájön minderre, bólogatott a szomszéd, előbb-utóbb kénytelen lesz elkezdeni a beszédgyakorlatokat, amikor majd észreveszi, hogy nem forog a nyelve. És akkor majd gyakorolni fog, meglátja. Ugye ért engem. Próbálja meg kimondani már most: vasérc! Tegyen úgy, mintha aludna, és egyszer csak kiáltsa azt: vasérc, kiáltsa azt: csörtető huszár! De ajánlhatom a fürdősót is. Próbálja csak meg, és akkor rájön, hogy nem is olyan egyszerű. Ismeri ezt a szót? Azt, hogy fürdősó, ismeri? A szomszéd elhallgatott. Igen, ismeri, mondta. Még. Még ismeri. Ha tanácsolhatok valamit, mondta közelebb hajolva: legyen résen. Résen lesz? Megígéri? És készüljön fel arra, hogy folyamatosan beszéltetni fogják, hogy egy idő után folyamatosan beszél majd, anélkül is, hogy erre kérnék. Cö-cö-cö, mondta. És ekkor még semmit sem vesz észre. Hiszen mindenki folyamatosan beszél, igaz? Hiszen mindenki egyfolytában és megállás nélkül beszél. De már ekkor megfigyelhető a betegség, mondta lehunyt szemmel, az artikulált beszéd fokozatos romlása. Mert ki is gyanakodna az elején beszédromlásra; ki is gyanakodna az elején beszédsorvadásra, nem igaz?

Az ezüstfenyők a kerítés előtt állnak. Néha virradatig is itt ülök a széken, és az ezüstfenyőket nézem. A kerítéstől már csak egy karnyújtásnyira vannak a fák. Ha ott állnék, akár meg is érinthetném őket.

Mostanában a paralelepipedonok foglalkoztatnak, mondta a szomszéd. A térbe kivetülő paralelogrammák. Maga ért az ilyesmihez, csak azért mondom el. A paralelepipedon egészen különleges mértani forma, nem egyszerű téglalap alapú hasáb, ugyanakkor semmi köze sincs a trapézhoz. Egészen különleges. Más mértani forma szóba sem jöhet. Így, ahogy mondom. A kör? Ugyan már. A zárt síkidomok kora lejárt. Csak a rombusszal kell vigyázni. A rombusz kifürkészhetetlen! Magának bevallhatom: a paralelepipedon sokkal közelebb áll hozzám. Mostanában azt próbálgatom, hogy bele tudok-e helyezkedni egymás után mind a nyolc csúcs nézőpontjába. Ó, szent szinkronicitás!

Néha attól félek, mondta a szomszéd, hogy a paralelepipedon sem lesz az igazi. Attól félek, mondta, hogy a babérokat már learatták mások. A tetraéder, mondjuk. Vagy az ikonaéder. Sokan vannak, mondta, nagyon sokan. (...)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu