Fatou Diome
Az óceán gyomra
 

Ezen a déutánon, 2000. június 29-én az időjárási feltételek kedvezőek, az ég álomszerű kékbe burkolózik, a tévékép nem hagy ki, jóllehet a tulajdonosnak fölül meg kellett ütögetnie egy kicsit, hogy beinduljon. A készülékre meredő szemekben hamvas ártatlanság honol. A fiatalok, életük virágjában, akiknek a testét a rongycsomók, vagy néha-néha egy igazi labda után való futkosás alakította, mozgolódnak, csoportokba verődnek, sima homlokuk majd kicsattan a felesleges erőtől. Szúrós szemekkel jóslatokba bocsátkoznak a meccsel kapcsolatban.
 Az egyik közülük nem szól semmit, némán a képekre mered. A képernyő felé dőlt felsőtesttel próbál átlátni a fejek között. Az állkapcsait összeszorítja, csak néhány hirtelen, árulkodó mozdulat mutatja, micsoda szenvedély dúl benne. Maldini első cselére az egyik lába hirtelen felemelkedik, és belerúg az előtte ülő fiú hátsófelébe. Az áldozat dühösen megfordul, de amint meglátja az elkövető távolba révedő arcát, szó nélkül arrébb csúszik. Mondják, kétszer a vakot sem kell tökön rúgni, egyetlen alkalom elég, hogy azonnal szedje a sátorfáját, amint a lépések zaját meghallja. A fiú félthette is a fenekét, mert a meccs csak most kezdődött, izgalmas eseményből lesz még bőven. Már most elég ok akad egy harakirihez: piros lap Zambrotának, a 17-es számú olasz játékosnak, na ez már tényleg sok a fiatalembernek. Éppen úgy tajtékzik, mint Dino Zoff, az olasz edző, felugrik, és valamit mormol maga elé, ami bizonyára a bírónak sem tetszene. Mostanra már biztosan világos, hogy ez a fiatalember az olasz csapat rajongója, és miatta nektek is megtiltom, hogy innentől kezdve más csapatnak szurkoljatok. A helyzet egyre rosszabb: sárga lap Francesco Toldónak, az olasz kapusnak, aki épp most fogta meg a hollandok 9-es játékosát. A fiatalember feláll, az arcát a kezébe temeti, miközben fejcsóválva várja az ítéletet, amit előre sejt, és ami be is következik: tizenegyes rúgás Olaszország ellen.
 Istenem! Csinálj már valamit! Ne üvöltözzek? De ha egyszer nem figyelsz oda! Hogy ez nem katasztrófa? De még mennyire, hogy az! Igen, tudom! Nem atombombát dobtak Olaszországra. Ha csak annyi lenne, nem érdekelne, de ezzel, ezzel még gólt is rúghatnak, ami Madické szívét összetörné! Hogy ki az a Madické? Ki az a Madické? De ha egyszer nincs időm most elmagyarázni! Egy tizenegyes, az nem kávészünet, olyan gyorsan vége van, mint egy focistafingnak! Szóval megmozdulsz végre, igen?! És az imák? Meg a ramadán? Azt hiszed, azt a semmiért csinálom, vagy mi?
 Ah! Toldo, az olasz kapus kilövi a labdát. Madické jó nagyot rúg, ezúttal a levegőbe. Uff! Megmenekültünk. Nagy levegőt vesz, a mellét kidülleszti, visszaül, az arcán ragyog a mosoly, bár tudom, hogy nem sokáig. A meccs folytatódik.
 Madické az olaszok minden egyes hibájánál vallásos pózba helyezkedik. Maldini, épp a félidő előtt, megkérdőjelezi a bíró ítéletét, mire cserébe sárga lapot kap. Madické mosolya lehervad, tudja, hogy egy második sárga lap egy pirossal lenne egyenlő, és kizárná bálványát a pályáról. A fejét idegesen a tenyerébe rejti: nem szeretné látni, amint a hősét kispadra ítélik. Szeretne beszélni vele, hogy Maldini megvalósítsa a manővereket, amiket elképzelt, és a taktikákat, amiket kidolgozott a padján ülve. Sőt, ha nem játszhat mellette, legalább a lábait szeretné kölcsönadni neki, hogy legyen tartalékban, ha az övé kifáradt. De ott, azon a padon, ahogy a lábai belesüppednek a fehér és perzselő homokba, vajon hány és hány álom-kilométer választja el őt a sáros nyomoktól, amiket Maldini hagy maga után, amikor visszavonul az öltözőkbe a félidőben?
 Hangot adva a reménytelenségnek, az égbe kiáltja a panaszait, amik fennakadnak a kókuszpálmák hegyén, és soha nem jutnak el Maldini füléig. Az üzenetét én fogom elvinni: Madické és én egy anyától származunk; azok, akik tudnak ötven százalékban szeretni, azt mondják majd, hogy ő a féltestvérem, de nekem csak egyszerűen az öcsém, és kész.
 Szóval mondjátok meg Maldininek, hogy ez a sok sárga és piros laptúlzás, és teljesen kikészít. Mondjátok meg neki, hogy vigyázzon magára, figyelje az oldalát, ne kapjon labdát az orrára, és ne szolgáltassa ki a lábát az ellenség ollóinak. Mondjátok meg neki, hogy ahány ütést kap, én annyiszor nyögök fel. Mondjátok meg neki, hogy minden tüzes lélegzetvétele az én tüdőmet veti szét. Mondjátok meg neki, hogy minden baját érzem, és minden sebét vele viselem. És főleg, mondjátok meg neki, hogy láttam Niodior szigetén, amint egy álomlabda után rohan. Mert egy napon, a puszta mezőn az öcsém Maldinivé változott. Szóval meséljetek Maldininek a harcos testéről, fekete szemeiről, a göndör hajáról, a szép mosolyáról, és a fehér fogairól. Ez a Maldini ott lenn, ez az én kisöcsém, ahogy az álmait kergeti.
 A bíró félidőt fütyül, az ifjú nézők a házzal szemben lévő fához indulnak, hogy megmozgassák a tagjaikat, és főleg, hogy hangosabban vitatkozhassanak anélkül, hogy a vendéglátójukat megzavarnák. Egyedül Madické marad a ház küszöbén. A világért sem szalasztaná el a második félidőt. A tévén már csak reklámok mennek. A Coca-Cola, hogy felfújja az eladási mutatókat, minden szívfájdalom nélkül tör be ide is, ahol... az ivóvíz még mindig luxusnak számít. De mindegy, aggodalomra semmi ok, a kólától majd a Száhelben is kinő a gabona! Egy csapat hét-tíz éves, angolkóros gyerek gyűlik hirtelen a tévé köré, akiknek minden játékuk néhány fadarab, és az üres konzervdobozok, amiket az utcán találnak; hangosan felnevetnek a hirdetés babonázó képsorait látva: egy fiú egy csoport lány felé közelít, akik ügyet sem vetnek rá; ő odanyújt egy kólát a legszebb lánynak, és magával hívja; a lány, miután jólesőt kortyolt az üvegből, nagylelkűen a derekát ajánlja a fiúnak, aki átkarolja, és mosolyogva távoznak, együtt. A gyerekek vihognak. Az egyik megkérdezi a szomszédjától:
 – Mit fog csinálni vele?
 A többiek gurulnak a röhögéstől, az egyik, aki a csapat vezetőjének tűnik, vállon taszítja:
 – Te hülye vagy, vagy mi? Megkúrja.
 A főnökén felbuzdulva egy másik gyerkőc veszi át a szót:
 – A házunk mögött buli lesz ma este, láttam a bátyámat és a barátait, ahogy a kólásrekeszeket hozták, hi-hi-hi! Majd meglátják a lányok, hogy mit csinálnak velük! Hi-hi-hi!
 A nevetés elcsendesedik. Aztán a Miko-ra kerül a sor, hogy a nyálukat csorgassa. Egy hatalmas, színjátszó fagylaltrúd tölti be a képernyőt, majd egy kerek kisfiú jelenik meg, amint mohón nyaldossa a túlméretezett jégkrémet. Vágyakozó mormolás veszi át az iménti badarságok helyét: "Hmm! Ham! Haaammm! Ez jó! Hmm!" – mondják kórusban. Ezek a gyerkőcök csak képről ismerik a fagylaltot.  Képzeletbeli eledel marad a számukra, amit csakis odaát, az Atlanti-óceán másik oldalán fogyasztanak, abban a paradicsomban, ahol ez a zaftos kis reklám méltóztatott megszületni. Ennek ellenére ragaszkodnak ehhez a fagylalthoz, sőt a hirdetés időpontjait is bemagolták. Ezt a szót, Miko, úgy éneklik, ismételgetik, ahogy a hívők zsolozsmázzák a szent szövegeket. Úgy remélik ezt a fagylaltot, mint a muzulmánok Mohamed paradicsomát, és úgy várnak rá idelent, ahogy a keresztények várják Krisztus eljövetelét. Még ikonokat is találtak a Miko-rúd számára: hevenyészve kifaragták a fadarabjaikat, és piros és sárga krétával festették ki őket, hogy az ínycsiklandó fagylaltot jelképezhessék.  Ezeket a fadarabokat szagolgatják, miközben a hirdetésen élvezkednek. Egy hatalmas, Miko-val töltött medencét képzelek el nekik, amit nem az eladási mutatók, de az élvezet nevében építettek. A gyerekek úgy szeretnék megkóstolni ezt a fagylaltot, mint ahogyan Madické szeretne kezet rázni Maldinivel.
 A reklámblokk a végéhez közeledik. A fiatalok, akik a fa alatt vitatkoztak a meccsről, visszatérnek a tévé köré, és elküldik a hangoskodó gyerkőcöket. Itt nem lehet az idősebbel viccelni. Egy rongyos öreg halász kényelmesen elhelyezkedik Madické mögött. Az utóbbi az átható halszagról ismeri fel, ami elönti az orrlukait. Udvariasan, de kurtán köszönti. Ez a szag elviselhetetlen, de a tisztelet befogja az ember száját. Madické nyugton marad. Tudja, hogy itt minden felhalmozott évtized megannyi adu ász, ami bármire mentségül szolgál. Kénytelen lesz az egész félidő alatt elviselni ezt a rothadó fosszíliát, úgyhogy inkább összpontosít, és odaátra képzeli magát, oda, ahol a meccset játsszák.
 A stadion újra feltűnik a képernyőn. A játékosok még nem jöttek ki az öltözőkből, de a riporterek már olyan mondatokkal öblögetnek, amikben gyakran előfordul Maldini neve. Mit mondhatnak róla? tűnődik Madické, és a fülét hegyezi. Nincs könnyű dolga, a szomszédai úgy vitatkoznak, mintha magasrangú edzők volnának. Kicsit közelebb hajol a képernyőhöz, a kezét a füle mögé emeli, hogy mintegy ezzel is jobban kiszűrje a többiek hangját, és tovább fülel. A riporterek hangja egy kissé kivehetőbb lett, de a nyelv, amit használnak, elsiklik a füle mellett, anélkül, hogy igazán benne ragadna. Jaj, ez idegesítő. Ráadásul ez a szag is egyre erősebb... Időről időre egyedül Maldini neve jut el hozzá elég tisztán. De mi a jóisten büdös labdahálóját mondhatnak Maldiniről?
 Ezt a nyelvet Madické sokat hallotta, sőt látta is. Igen, látta, nála ez a nyelv nadrágot hord, zakót, nyakkendőt és zárt cipőt; vagy szoknyát, kosztümöt, szemüveget és magas sarkú szandált. Igen, ismeri ezt a nyelvet, ami zenéjével betölti a szenegáli hivatalokat, de nem érti, ezt pedig ki nem állhatja. A meccs folytatódik.
 Az első szabadrúgást az olaszok javára ítélik. Madické ragyog. Összeszedték magukat, gondolja, és ez megnyugtatja. De az optimizmusára hamar rácáfolnak. A hollandok nem adják olyan könnyen a becsületüket. Úgy védik a kaput, mint egy apáca a muffját. Az olaszoknak fel kell venni a kesztyűt. A pázsiton vívott háború kötélidegeket kíván, amiket nem könnyű sértetlenül megőrizni kilencven percen keresztül. Főleg ezekben az utolsó pillanatokban, amikor minden akció döntő fontosságú lehet. Madické izzad, nagyon meleg van, ráadásul a gyomra lassan háborogni kezd ettől a halszagtól.
 A bíró lefújja a félidőt, a küzdőknek várniuk kell a hosszabbításig, hogy folytathassák. Egyébként is, jóllehet a becsvágyuk eddig talpon tartotta őket, a sok kimerült arc pihenésért kiált. Szeretnék inni adni nekik, letörölni a homlokukat, bekötözni a sebeiket, és babusgatni őket, mint egy védelmező anya, egy szelíd nővér, vagy egy odaadó feleség. Szeretném megmondani nekik, hogy a pontszerzés nélkül megvívott meccs olyan, mint az élet: a legjobb gólok még most jönnek majd, csak győzzük kivárni.
 Sárosan, izzadtságtól csöpögve térnek vissza a játékosok az öltözőkbe, leszegett vállal, összetörten ennyi hiábavaló küzdelemtől.
 Pihenő a hosszabbítás előtt. A tévé előtt ülő fiatalok mozgolódnak. A meccs nem váltotta be a várakozásaikat. A legidegesebbek nagy gesztusokkal igyekeznek érvényt szerezni a véleményüknek. A reklám zenéje visszatér. Az előbbi gyerkőcök megint összefutnak, az öreg halász, hogy elfoglalja magát a szünetben, beszélgetni akar.  Gonosz vigyorral megkopogtatja Madické vállát, miközben a szakállát simogatja:
 – Hé! Hé! Na mi van, Maldini! Nem vagy valami nyugodt ma este, mi! Nem akármilyen ellenfeleket kaptál.
 Madické az öregre emeli a szemét, mielőtt az alkonyodó égboltra tekintene. A csendben van valami lefegyverző, és a tudásban is. A belelkesült öreg nem hagyja magát. Tanítóbácsisan a fiú fölé hajol, még mindig a szakállát simogatva, és kijelent valamit, amit épp az imént tett magáévá:
 – Tudod-e, Maldini, hogy az akadályok nagysága csak még ragyogóbbá teszi a sikert? A győzelem értékét az ellenfél értéke határozza meg. Attól nem lesz egy férfiből hős, ha képes legyűrni egy gyáva férget.
 Ez a hülyeség nem nagyon vigasztalja Madickét. Jól ismeri ezt a dinoszaurusz-filozófiát, ezt az ezerszer megcáfolt, egzotikus marhaságot, amit a Nyugat süt ránk, hogy könnyebben félresöpörhessen minket. A könyökén jön ki minden ilyen mondvacsinált bölcsesség. Vagy az öreg halász talán nem tudja az ellenkezőjét, hogy egy rettenthetetlen ellenféllel szemben veszíteni szintúgy nem csinál hőst az emberből?
 Úgy tűnt, a nap inkább meglép az emberek vitái elől, és azzal fenyegetett, hogy örökre elmerül az óceánban. Az ég, amit most megtöltöttek a szenvedélyek, alacsonyabbnak tetszett, mint általában, csak egy vékony fényszalag lógott le róla, amivel befedte a kókuszpálmák hegyét. A tengeri szél kegyesen, szinte észrevétlenül futott végig az ember bőrén. Ezt a könnyű, alkonyi szelet csak néhány nő vette észre, akik késve végezték az otthoni munkákat, vagy éppen hazafelé igyekeztek a kúttól; a szél beférkőzött a fűszoknyák alá, és olyan helyeken simogatta őket, ahová a nap sosem emelheti tekintetét. Ugyanezek az odaadó nők voltak azok is, akik a falu fölött születő csendet zavarni merték néhány utolsó ütéssel a nagy famozsaraikban, amikben a terményeket őrölték. Pong! Pong! Ramassz! Kamassz! Pong! Ezek a távoli és ismételt mozsár-ütések elhatoltak egészen Madické szívének legmélyéig. Egész életében hallotta őket, felismeri, sőt lefordítja őket: mindig közvetlenül a müezzin hívása, és a baglyok éneke előtt hangzanak fel. A szigetlakók számára ez a közelítő éj nyitózenéje, de ebben a babonás világukban a rossz szellemek óráját is ez jelenti be, amikor az árnyékok között ősi félelmek kúsznak az éjszakába.
 Madické, amikor kicsi volt, amint meghallotta a mozsártörők hangját, a többi társával együtt otthagyta a rögtönzött játszótereket, és futott anyánkhoz. Pontosan tudta, hol találja: ebben az órában mindig a konyhában volt, a hátsó udvar végében, amint a készülő vacsora mellett őrködött, vagy éppen egy marék kölest őrölt a másnapi aludttejes kásához. Ha valami szörnyű véletlen folytán ott nem találta meg, Madické nem merészkedett a kint ólálkodó árnyak közé, hanem leült a kis padjára, és kényelembe helyezte magát a konyhában, szemben a tűzzel. Miközben türelmetlenül várt, az unalmát azzal űzte el, hogy fával táplálta a tüzet, és egészen addig gyönyörködött a lángok táncában, amíg egy játékosan dorgáló hang így nem szólt hozzá:
 – Hé, elég legyen Madické! Micsoda tűzfészket csinálsz itt nekem! Még odaégeted a vacsorát.
 Az idő múlt, de Madické az alkony gyanús levegője elől még mindig szoknyák menedékébe bújt, igaz, már nem az anyjáéba. Bár az is igaz, hogy ezen a 2000. június 29-én a legszebb najád sem tudta volna magára vonni a tekintetét.
 A reklámok képzeletfüggönye szétnyílik, a gyerkőcök szétszélednek a kedvenc énekük utolsó hangjaival együtt: Miko! Miko! A sötétségbe merülő udvar olyan, mint egy tengeri temető. Csak a tévéből kiáradó kékes sugárnyaláb világítja meg egy kicsit a nézők arcát. Végre eléggé nagy csend lesz az elmélyüléshez. A müezzin hiába gyötri a torkát. Inkább inna egy mentateát! Az jót tenne neki. A stadion újra feltűnik a képen, a hívők az isteneiket hívják. Az öreg halász hangosan megköszörüli a torkát, megrázza a szomszédja karját, és bizalmasan kijelenti:
 – Maldini, kicsim, eljött az igazság pillanata.

                                                Dunajcsik Mátyás fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu