Ezen a déutánon, 2000. június 29-én az időjárási feltételek kedvezőek,
az ég álomszerű kékbe burkolózik, a tévékép nem hagy ki, jóllehet a tulajdonosnak
fölül meg kellett ütögetnie egy kicsit, hogy beinduljon. A készülékre meredő
szemekben hamvas ártatlanság honol. A fiatalok, életük virágjában, akiknek
a testét a rongycsomók, vagy néha-néha egy igazi labda után való futkosás
alakította, mozgolódnak, csoportokba verődnek, sima homlokuk majd kicsattan
a felesleges erőtől. Szúrós szemekkel jóslatokba bocsátkoznak a meccsel
kapcsolatban.
Az egyik közülük nem szól semmit, némán a képekre mered. A képernyő
felé dőlt felsőtesttel próbál átlátni a fejek között. Az állkapcsait összeszorítja,
csak néhány hirtelen, árulkodó mozdulat mutatja, micsoda szenvedély dúl
benne. Maldini első cselére az egyik lába hirtelen felemelkedik, és belerúg
az előtte ülő fiú hátsófelébe. Az áldozat dühösen megfordul, de amint meglátja
az elkövető távolba révedő arcát, szó nélkül arrébb csúszik. Mondják, kétszer
a vakot sem kell tökön rúgni, egyetlen alkalom elég, hogy azonnal szedje
a sátorfáját, amint a lépések zaját meghallja. A fiú félthette is a fenekét,
mert a meccs csak most kezdődött, izgalmas eseményből lesz még bőven. Már
most elég ok akad egy harakirihez: piros lap Zambrotának, a 17-es számú
olasz játékosnak, na ez már tényleg sok a fiatalembernek. Éppen úgy tajtékzik,
mint Dino Zoff, az olasz edző, felugrik, és valamit mormol maga elé, ami
bizonyára a bírónak sem tetszene. Mostanra már biztosan világos, hogy ez
a fiatalember az olasz csapat rajongója, és miatta nektek is megtiltom,
hogy innentől kezdve más csapatnak szurkoljatok. A helyzet egyre rosszabb:
sárga lap Francesco Toldónak, az olasz kapusnak, aki épp most fogta meg
a hollandok 9-es játékosát. A fiatalember feláll, az arcát a kezébe temeti,
miközben fejcsóválva várja az ítéletet, amit előre sejt, és ami be is következik:
tizenegyes rúgás Olaszország ellen.
Istenem! Csinálj már valamit! Ne üvöltözzek? De ha egyszer nem
figyelsz oda! Hogy ez nem katasztrófa? De még mennyire, hogy az! Igen,
tudom! Nem atombombát dobtak Olaszországra. Ha csak annyi lenne, nem érdekelne,
de ezzel, ezzel még gólt is rúghatnak, ami Madické szívét összetörné! Hogy
ki az a Madické? Ki az a Madické? De ha egyszer nincs időm most elmagyarázni!
Egy tizenegyes, az nem kávészünet, olyan gyorsan vége van, mint egy focistafingnak!
Szóval megmozdulsz végre, igen?! És az imák? Meg a ramadán? Azt hiszed,
azt a semmiért csinálom, vagy mi?
Ah! Toldo, az olasz kapus kilövi a labdát. Madické jó nagyot
rúg, ezúttal a levegőbe. Uff! Megmenekültünk. Nagy levegőt vesz, a mellét
kidülleszti, visszaül, az arcán ragyog a mosoly, bár tudom, hogy nem sokáig.
A meccs folytatódik.
Madické az olaszok minden egyes hibájánál vallásos pózba helyezkedik.
Maldini, épp a félidő előtt, megkérdőjelezi a bíró ítéletét, mire cserébe
sárga lapot kap. Madické mosolya lehervad, tudja, hogy egy második sárga
lap egy pirossal lenne egyenlő, és kizárná bálványát a pályáról. A fejét
idegesen a tenyerébe rejti: nem szeretné látni, amint a hősét kispadra
ítélik. Szeretne beszélni vele, hogy Maldini megvalósítsa a manővereket,
amiket elképzelt, és a taktikákat, amiket kidolgozott a padján ülve. Sőt,
ha nem játszhat mellette, legalább a lábait szeretné kölcsönadni neki,
hogy legyen tartalékban, ha az övé kifáradt. De ott, azon a padon, ahogy
a lábai belesüppednek a fehér és perzselő homokba, vajon hány és hány álom-kilométer
választja el őt a sáros nyomoktól, amiket Maldini hagy maga után, amikor
visszavonul az öltözőkbe a félidőben?
Hangot adva a reménytelenségnek, az égbe kiáltja a panaszait,
amik fennakadnak a kókuszpálmák hegyén, és soha nem jutnak el Maldini füléig.
Az üzenetét én fogom elvinni: Madické és én egy anyától származunk; azok,
akik tudnak ötven százalékban szeretni, azt mondják majd, hogy ő a féltestvérem,
de nekem csak egyszerűen az öcsém, és kész.
Szóval mondjátok meg Maldininek, hogy ez a sok sárga és piros
laptúlzás, és teljesen kikészít. Mondjátok meg neki, hogy vigyázzon magára,
figyelje az oldalát, ne kapjon labdát az orrára, és ne szolgáltassa ki
a lábát az ellenség ollóinak. Mondjátok meg neki, hogy ahány ütést kap,
én annyiszor nyögök fel. Mondjátok meg neki, hogy minden tüzes lélegzetvétele
az én tüdőmet veti szét. Mondjátok meg neki, hogy minden baját érzem, és
minden sebét vele viselem. És főleg, mondjátok meg neki, hogy láttam Niodior
szigetén, amint egy álomlabda után rohan. Mert egy napon, a puszta mezőn
az öcsém Maldinivé változott. Szóval meséljetek Maldininek a harcos testéről,
fekete szemeiről, a göndör hajáról, a szép mosolyáról, és a fehér fogairól.
Ez a Maldini ott lenn, ez az én kisöcsém, ahogy az álmait kergeti.
A bíró félidőt fütyül, az ifjú nézők a házzal szemben lévő fához
indulnak, hogy megmozgassák a tagjaikat, és főleg, hogy hangosabban vitatkozhassanak
anélkül, hogy a vendéglátójukat megzavarnák. Egyedül Madické marad a ház
küszöbén. A világért sem szalasztaná el a második félidőt. A tévén már
csak reklámok mennek. A Coca-Cola, hogy felfújja az eladási mutatókat,
minden szívfájdalom nélkül tör be ide is, ahol... az ivóvíz még mindig
luxusnak számít. De mindegy, aggodalomra semmi ok, a kólától majd a Száhelben
is kinő a gabona! Egy csapat hét-tíz éves, angolkóros gyerek gyűlik hirtelen
a tévé köré, akiknek minden játékuk néhány fadarab, és az üres konzervdobozok,
amiket az utcán találnak; hangosan felnevetnek a hirdetés babonázó képsorait
látva: egy fiú egy csoport lány felé közelít, akik ügyet sem vetnek rá;
ő odanyújt egy kólát a legszebb lánynak, és magával hívja; a lány, miután
jólesőt kortyolt az üvegből, nagylelkűen a derekát ajánlja a fiúnak, aki
átkarolja, és mosolyogva távoznak, együtt. A gyerekek vihognak. Az egyik
megkérdezi a szomszédjától:
– Mit fog csinálni vele?
A többiek gurulnak a röhögéstől, az egyik, aki a csapat vezetőjének
tűnik, vállon taszítja:
– Te hülye vagy, vagy mi? Megkúrja.
A főnökén felbuzdulva egy másik gyerkőc veszi át a szót:
– A házunk mögött buli lesz ma este, láttam a bátyámat és a barátait,
ahogy a kólásrekeszeket hozták, hi-hi-hi! Majd meglátják a lányok, hogy
mit csinálnak velük! Hi-hi-hi!
A nevetés elcsendesedik. Aztán a Miko-ra kerül a sor, hogy a
nyálukat csorgassa. Egy hatalmas, színjátszó fagylaltrúd tölti be a képernyőt,
majd egy kerek kisfiú jelenik meg, amint mohón nyaldossa a túlméretezett
jégkrémet. Vágyakozó mormolás veszi át az iménti badarságok helyét: "Hmm!
Ham! Haaammm! Ez jó! Hmm!" – mondják kórusban. Ezek a gyerkőcök csak képről
ismerik a fagylaltot. Képzeletbeli eledel marad a számukra, amit
csakis odaát, az Atlanti-óceán másik oldalán fogyasztanak, abban a paradicsomban,
ahol ez a zaftos kis reklám méltóztatott megszületni. Ennek ellenére ragaszkodnak
ehhez a fagylalthoz, sőt a hirdetés időpontjait is bemagolták. Ezt a szót,
Miko, úgy éneklik, ismételgetik, ahogy a hívők zsolozsmázzák a szent szövegeket.
Úgy remélik ezt a fagylaltot, mint a muzulmánok Mohamed paradicsomát, és
úgy várnak rá idelent, ahogy a keresztények várják Krisztus eljövetelét.
Még ikonokat is találtak a Miko-rúd számára: hevenyészve kifaragták a fadarabjaikat,
és piros és sárga krétával festették ki őket, hogy az ínycsiklandó fagylaltot
jelképezhessék. Ezeket a fadarabokat szagolgatják, miközben a hirdetésen
élvezkednek. Egy hatalmas, Miko-val töltött medencét képzelek el nekik,
amit nem az eladási mutatók, de az élvezet nevében építettek. A gyerekek
úgy szeretnék megkóstolni ezt a fagylaltot, mint ahogyan Madické szeretne
kezet rázni Maldinivel.
A reklámblokk a végéhez közeledik. A fiatalok, akik a fa alatt
vitatkoztak a meccsről, visszatérnek a tévé köré, és elküldik a hangoskodó
gyerkőcöket. Itt nem lehet az idősebbel viccelni. Egy rongyos öreg halász
kényelmesen elhelyezkedik Madické mögött. Az utóbbi az átható halszagról
ismeri fel, ami elönti az orrlukait. Udvariasan, de kurtán köszönti. Ez
a szag elviselhetetlen, de a tisztelet befogja az ember száját. Madické
nyugton marad. Tudja, hogy itt minden felhalmozott évtized megannyi adu
ász, ami bármire mentségül szolgál. Kénytelen lesz az egész félidő alatt
elviselni ezt a rothadó fosszíliát, úgyhogy inkább összpontosít, és odaátra
képzeli magát, oda, ahol a meccset játsszák.
A stadion újra feltűnik a képernyőn. A játékosok még nem jöttek
ki az öltözőkből, de a riporterek már olyan mondatokkal öblögetnek, amikben
gyakran előfordul Maldini neve. Mit mondhatnak róla? tűnődik Madické, és
a fülét hegyezi. Nincs könnyű dolga, a szomszédai úgy vitatkoznak, mintha
magasrangú edzők volnának. Kicsit közelebb hajol a képernyőhöz, a kezét
a füle mögé emeli, hogy mintegy ezzel is jobban kiszűrje a többiek hangját,
és tovább fülel. A riporterek hangja egy kissé kivehetőbb lett, de a nyelv,
amit használnak, elsiklik a füle mellett, anélkül, hogy igazán benne ragadna.
Jaj, ez idegesítő. Ráadásul ez a szag is egyre erősebb... Időről időre
egyedül Maldini neve jut el hozzá elég tisztán. De mi a jóisten büdös labdahálóját
mondhatnak Maldiniről?
Ezt a nyelvet Madické sokat hallotta, sőt látta is. Igen, látta,
nála ez a nyelv nadrágot hord, zakót, nyakkendőt és zárt cipőt; vagy szoknyát,
kosztümöt, szemüveget és magas sarkú szandált. Igen, ismeri ezt a nyelvet,
ami zenéjével betölti a szenegáli hivatalokat, de nem érti, ezt pedig ki
nem állhatja. A meccs folytatódik.
Az első szabadrúgást az olaszok javára ítélik. Madické ragyog.
Összeszedték magukat, gondolja, és ez megnyugtatja. De az optimizmusára
hamar rácáfolnak. A hollandok nem adják olyan könnyen a becsületüket. Úgy
védik a kaput, mint egy apáca a muffját. Az olaszoknak fel kell venni a
kesztyűt. A pázsiton vívott háború kötélidegeket kíván, amiket nem könnyű
sértetlenül megőrizni kilencven percen keresztül. Főleg ezekben az utolsó
pillanatokban, amikor minden akció döntő fontosságú lehet. Madické izzad,
nagyon meleg van, ráadásul a gyomra lassan háborogni kezd ettől a halszagtól.
A bíró lefújja a félidőt, a küzdőknek várniuk kell a hosszabbításig,
hogy folytathassák. Egyébként is, jóllehet a becsvágyuk eddig talpon tartotta
őket, a sok kimerült arc pihenésért kiált. Szeretnék inni adni nekik, letörölni
a homlokukat, bekötözni a sebeiket, és babusgatni őket, mint egy védelmező
anya, egy szelíd nővér, vagy egy odaadó feleség. Szeretném megmondani nekik,
hogy a pontszerzés nélkül megvívott meccs olyan, mint az élet: a legjobb
gólok még most jönnek majd, csak győzzük kivárni.
Sárosan, izzadtságtól csöpögve térnek vissza a játékosok az öltözőkbe,
leszegett vállal, összetörten ennyi hiábavaló küzdelemtől.
Pihenő a hosszabbítás előtt. A tévé előtt ülő fiatalok mozgolódnak.
A meccs nem váltotta be a várakozásaikat. A legidegesebbek nagy gesztusokkal
igyekeznek érvényt szerezni a véleményüknek. A reklám zenéje visszatér.
Az előbbi gyerkőcök megint összefutnak, az öreg halász, hogy elfoglalja
magát a szünetben, beszélgetni akar. Gonosz vigyorral megkopogtatja
Madické vállát, miközben a szakállát simogatja:
– Hé! Hé! Na mi van, Maldini! Nem vagy valami nyugodt ma este,
mi! Nem akármilyen ellenfeleket kaptál.
Madické az öregre emeli a szemét, mielőtt az alkonyodó égboltra
tekintene. A csendben van valami lefegyverző, és a tudásban is. A belelkesült
öreg nem hagyja magát. Tanítóbácsisan a fiú fölé hajol, még mindig a szakállát
simogatva, és kijelent valamit, amit épp az imént tett magáévá:
– Tudod-e, Maldini, hogy az akadályok nagysága csak még ragyogóbbá
teszi a sikert? A győzelem értékét az ellenfél értéke határozza meg. Attól
nem lesz egy férfiből hős, ha képes legyűrni egy gyáva férget.
Ez a hülyeség nem nagyon vigasztalja Madickét. Jól ismeri ezt
a dinoszaurusz-filozófiát, ezt az ezerszer megcáfolt, egzotikus marhaságot,
amit a Nyugat süt ránk, hogy könnyebben félresöpörhessen minket. A könyökén
jön ki minden ilyen mondvacsinált bölcsesség. Vagy az öreg halász talán
nem tudja az ellenkezőjét, hogy egy rettenthetetlen ellenféllel szemben
veszíteni szintúgy nem csinál hőst az emberből?
Úgy tűnt, a nap inkább meglép az emberek vitái elől, és azzal
fenyegetett, hogy örökre elmerül az óceánban. Az ég, amit most megtöltöttek
a szenvedélyek, alacsonyabbnak tetszett, mint általában, csak egy vékony
fényszalag lógott le róla, amivel befedte a kókuszpálmák hegyét. A tengeri
szél kegyesen, szinte észrevétlenül futott végig az ember bőrén. Ezt a
könnyű, alkonyi szelet csak néhány nő vette észre, akik késve végezték
az otthoni munkákat, vagy éppen hazafelé igyekeztek a kúttól; a szél beférkőzött
a fűszoknyák alá, és olyan helyeken simogatta őket, ahová a nap sosem emelheti
tekintetét. Ugyanezek az odaadó nők voltak azok is, akik a falu fölött
születő csendet zavarni merték néhány utolsó ütéssel a nagy famozsaraikban,
amikben a terményeket őrölték. Pong! Pong! Ramassz! Kamassz! Pong! Ezek
a távoli és ismételt mozsár-ütések elhatoltak egészen Madické szívének
legmélyéig. Egész életében hallotta őket, felismeri, sőt lefordítja őket:
mindig közvetlenül a müezzin hívása, és a baglyok éneke előtt hangzanak
fel. A szigetlakók számára ez a közelítő éj nyitózenéje, de ebben a babonás
világukban a rossz szellemek óráját is ez jelenti be, amikor az árnyékok
között ősi félelmek kúsznak az éjszakába.
Madické, amikor kicsi volt, amint meghallotta a mozsártörők hangját,
a többi társával együtt otthagyta a rögtönzött játszótereket, és futott
anyánkhoz. Pontosan tudta, hol találja: ebben az órában mindig a konyhában
volt, a hátsó udvar végében, amint a készülő vacsora mellett őrködött,
vagy éppen egy marék kölest őrölt a másnapi aludttejes kásához. Ha valami
szörnyű véletlen folytán ott nem találta meg, Madické nem merészkedett
a kint ólálkodó árnyak közé, hanem leült a kis padjára, és kényelembe helyezte
magát a konyhában, szemben a tűzzel. Miközben türelmetlenül várt, az unalmát
azzal űzte el, hogy fával táplálta a tüzet, és egészen addig gyönyörködött
a lángok táncában, amíg egy játékosan dorgáló hang így nem szólt hozzá:
– Hé, elég legyen Madické! Micsoda tűzfészket csinálsz itt nekem!
Még odaégeted a vacsorát.
Az idő múlt, de Madické az alkony gyanús levegője elől még mindig
szoknyák menedékébe bújt, igaz, már nem az anyjáéba. Bár az is igaz, hogy
ezen a 2000. június 29-én a legszebb najád sem tudta volna magára vonni
a tekintetét.
A reklámok képzeletfüggönye szétnyílik, a gyerkőcök szétszélednek
a kedvenc énekük utolsó hangjaival együtt: Miko! Miko! A sötétségbe merülő
udvar olyan, mint egy tengeri temető. Csak a tévéből kiáradó kékes sugárnyaláb
világítja meg egy kicsit a nézők arcát. Végre eléggé nagy csend lesz az
elmélyüléshez. A müezzin hiába gyötri a torkát. Inkább inna egy mentateát!
Az jót tenne neki. A stadion újra feltűnik a képen, a hívők az isteneiket
hívják. Az öreg halász hangosan megköszörüli a torkát, megrázza a szomszédja
karját, és bizalmasan kijelenti:
– Maldini, kicsim, eljött az igazság pillanata.
Dunajcsik Mátyás fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu