Első pillantásra a Közel-Kelet a globalizáció holttere. Márpedig ha
a globalizáció a világot átfogó történelmi folyamat, a föld minden társadalmának
egyre növekvő kölcsönös függése egymástól, ennek a folyamatnak a Földközi-tenger
keleti partjai is részesei.
Persze kései csatlakozók. Tény, hogy gazdasági hajtóerejük sokáig behúzott
fékkel működött – és ez részben ma is így van –, azoknak a fejlődési modelleknek
a következményeként, amelyeket a régió országai választottak, így Egyiptom
vagy Szíria, ahol a termelőeszközök állami tulajdona a meghatározó, noha
bizonyos területeket fenntartottak a polgársághoz kötődő magánszektornak.
A libanoni polgárháború, az izraeli-arab konfliktus, az első Öböl-háború
sem segítette elő a befektetők szaporodását, de azoknak a nemzeti stratégiáknak
a kialakítását sem, amelyek a világgazdaságba való betagolódást ösztönzik.
Az olajkincs feltárásából, majd kitermeléséből fakadó mélyreható változások
tartós egyensúlytalanságot okoztak az Arab-félsziget országainak gazdasági
modelljeiben, még akkor is, ha jó tíz éve megpróbálják több lábon állóvá
tenni a gazdaságukat. A gazdasági nyitás végső soron politikai megszorításokat
generált, hiszen a járadékos rendszer általában azon szűk elitnek kedvez,
amely a hatalom közelében él.
A nemzetközi statisztikai jelzőszámok tükrében a Közel-Kelet tehát
gyakorlatilag láthatatlan. A régió első pillantásra nem rendelkezik jelentős
ütőkártyákkal: világkereskedelmi részesedése 2000-ben 3,2 százalék volt;
a külföldi beruházásoknak világméretekben 0,1 százaléka áramlott hozzá
(háromnegyedük ráadásul a nagy fejlett régiókba vándorolt); a népességszámot
tekintve jelentősek a piaci lehetőségei, de az egy főre számított vásárlóereje
igen gyenge; a területet kereskedelmi határok szabdalják szét, és ezen
az arab szabadkereskedelmi övezet létrehozása sem változtatott jelentősen,
hiszen állandó politikai instabilitás közepette működik. Ennek ellenére
megkezdődött a gazdasági nyitás és a világgazdasági rendszerbe való beilleszkedés
folyamata, gyakran a közhatalmak bátorításával és olykor a közhatalom keretei
közt. És a globalizáció részben már át is formálta ezeket a társadalmakat
és gazdasági-politikai rendszereket: a globalizáció mint az átalakulás
tényezője a mai Közel-Kelet fejlődésének egyik kulcsa.
Minden társadalmi és gazdasági átalakulásnak megvannak a maga térbeli
hatásai: minden társadalom a saját terét is működteti. És a globalizáció
térbeli folyamatainak kiemelt terepe a városi tér. Nem akarjuk itt végigvenni
a világvárosról szóló gazdag elméleti vitákat, pusztán azt állapítjuk meg,
hogy a nagyvárosok – funkcióik, emberi erőforrásaik és az ott koncentrálódó
hálózatok és infrastruktúrák sokféleségénél fogva – az egyes területek
és a világrendszer találkozási pontjai. Ennélfogva kettős átalakulásnak
vannak kitéve. Először is egy belső átalakulásnak: a világrendszerbe való
gazdasági betagolódás új városi térbeliséget és új formákat teremt, új
funkciókat és aktivitásokat, amelyeknek megvan a maguk következménye a
város társadalmi és fizikai szövetére nézve; ezek az új nagyvárosi területi
sajátosságok aztán érintik a nagyváros és az országterület kapcsolatait
is. Másodszor pedig ott van a külső átalakulás: azt a versengést például,
amelyet a nagyvárosok olyan régiókban folytatnak egymással, mint a Közel-Kelet,
komoly tét mozgatja, az ugyanis, hogy melyikük lesz a régió egészében a
globalizáció hídfőállása.
Pontosan ebben állnak a globalizáció területi következményei a Közel-Kelet
nagyvárosaiban. Itt most Kairó példáján foglaljuk össze a jelenséget. Ám
téves lenne mindebből azt a következtetést levonni, hogy a gazdasági átmenet,
bármilyen fontosak legyenek is a hatásai, a nagyvárosiasodás egyetlen dinamizáló
ereje a régióban és egyáltalán, a fejlődő országok nagyvárosaiban. A szükséges
leegyszerűsítéseknek, amelyeket itt alkalmazok, az a céljuk, hogy felvázoljanak
néhány olyan folyamatot és jellegzetességet, amelyek megadják a gazdasági
nyitásból fakadó változások értelmezésének kulcsait. Íme néhány ilyen kulcs.
Kairó a globalizáció ciklusában: az urbanizáció Janus-arca
Az utolsó, 1996-os népszámlálás szerint is 15 millió lakosú Kairóba
az 1990-es évek elején bekövetkezett gazdasági nyitás kitárt kapuján hatolt
be a globalizáció. Annak ellenére, hogy Anvar Szadat elnök 1974-ben elhatározta
a nyitást (infitah), Egyiptomban valójában csak az 1991-ben aláírt háromoldalú
(Egyiptom, Nemzetközi Valutaalap, Világbank) strukturális átalakítási program
hozta meg a globalizációs fordulatot. A súlyos monetáris válság közepette
született megállapodás nyomán a strukturális átalakulási terv egy olyan
több évtizedes gazdasági átalakulási modell első évtizedét kezdi meg, amelyet
az irányított gazdaság és a járadékos kapitalizmus jellemez. A kitűzött
cél a piacgazdaságba való átmenet, a módszerek pedig a reform, a gazdasági
eszköztár átalakítása, a közkiadások ellenőrzése és a köz- és a magánszféra
közt új kapcsolati formák megteremtése. A magánszektor a gazdasági liberalizációnak
és a privatizációnak köszönhetően addig elképzelhetetlen lehetőségekhez
jutott. Természetesen ennek a fordulatnak a gazdasági következményeit,
amelyeket az éves növekedés kategóriáival lehet mérni, az egész országra
gyakorolt hatásaik kritikai vizsgálatával kell elemezni; és a válság jelenlegi
kontextusa – nevezetesen az állami vállalatok privatizálásának leállítása
vevők híján, a növekedés lassulása, a mély valutaválság, amely két éve
sújtja az országot – sokat ront az összképen. De ettől még igaz, hogy az
egyiptomi kormány által az 1990-es évek óta foganatosított intézkedések
átalakították az ország gazdasági és társadalmi képét. És átalakították
első számú nagyvárosát is, amelynek területi módosulásait is a magánszektor,
a külföldi beruházókkal kialakított kapcsolatok és az exportágazatok fejlődésével
lehet magyarázni.
Az 1990-es évtizedben Kairó beépített területe megkétszereződött, miközben
a főváros demográfiai növekedése egyértelmű csökkenést mutat – 1,9 százalék
évente a 2,1 százalékos országos átlaghoz képest. Az igen sűrűn lakott
mag körül a terjeszkedés két irányba folyik: a várost övező sivatagi vidékek
felé – itt új városok, ipari és lakóövezetek alakultak ki –, és a Nílus
völgyében, ahol a zsíros termőföldeken jönnek létre informális lakónegyedek.
Azok a tervek tehát, amelyeket Kairó urbanizációs növekedéséről készítettek
az elmúlt évtizedekben – új városok létrehozása a sivatagban a demográfiai
növekedés befogadására, a várost megkerülő autópályagyűrű az agglomeráció
kiszolgálására és a jövőbeli terjeszkedés határainak kijelölésére – mára
meghaladottá váltak. A globalizáció időszakában Kairó nagyvárosi fejlődése
tehát két növekedési dinamikát ötvöz a beépített terület megkettőződésének
jegyében: egyfelől a gazdasági nyitás folyamatába illeszkedve fejlődnek
az új vagy felújított negyedek, másfelől, ettől a folyamattól függetlenül,
egy informálisan kialakuló nagyvárosiasodás keretében jönnek létre egész
városrészek. A két dinamikában az a közös, hogy mindkettő a magánbefektetések
terméke.
Új nagyvárosi terek: a sivatag beépítése
A gazdasági nyitáshoz kapcsolódó növekedési dinamika remekül bemutatható
Kairó sivatagos peremvidékein. Az ipari övezetekhez kapcsolódva az új városok
és a magánlakótelepek fejlődése két jellemző formája a peremvidékek urbanizációjának,
és mindkettő a magán-, a nemzeti vagy a külföldi beruházások terméke.
Az új városok ipari zónái – az Október-Hat a piramisövezet mögött a
nyugati sivatagban és a Ramadán-Tíz Kairótól északkeletre –, amelyek állami
tervezésben épülnek, határozottan sikeresek. Az 1990-es évek óta a magánvállalatok
tömegesen telepedtek meg ezeken a területeken. Odavonzották őket a tízéves
adókedvezmény-formák, az alapvető infrastruktúrák kiépítése jó minőségben
és az a tény, hogy az országos szállítási útvonalak tengelyében helyezkednek
el. 1994 óta Egyiptom új városai együtt a késztermékek exportjának 20 százalékát
adják, ami termékeik versenyképességét igazolja, illetve azt, hogy sikeresen
beilleszkedtek a világgazdaságba. Példa értékű Október-Hat esete. Az ipari
övezet nagy helyzeti előnye, hogy a fővárost övező körgyűrűnek (Ring Road)
köszönhetően közel van Kairóhoz, és közvetlen kapcsolata van azokkal az
észak-déli szállítási főútvonalakkal, amelyek Felső-Egyiptom agglomerációit
kötik össze a Nílus-delta városaival, Alexandriával és a többi egyiptomi
kikötővel: országos szempontból van tehát stratégiai helyzetben. 1997-ben
az ipari övezet már a 6. helyen áll országos szinten a nemzeti össztermék
2,34 százalékával. 2000-ben az ország 722 vállalatot számlált; ezek elsősorban
új alapítású vállalatok, de közülük többet csak átköltöztettek az új helyre.
Középvállalatokról van szó: például a feldolgozóipari szektor olyan termelőegységekből
áll, amelyek 1995-ben átlagosan 74 embert foglalkoztattak. Végül a külföldi
beruházások jelenléte igen erős itt: a 722 vállalatból 203 közölte, hogy
nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik (külföldi márkaképviselet, licenchasználat,
külföldi tőke a kisebbségi részesedéstől a teljes tulajdonig). Az Október-Hat
sikerét csak a másik nagy iparvárosé, a Ramadan-Tízé szárnyalja túl: a
termelőhelyek sorrendjében a harmadik helyet foglalja el a nemzeti össztermék
3,46 százalékával. Kevesebb mint tíz év alatt ez a két új ipartelep tehát
Egyiptom első számú ipari és foglalkoztatási tényezői közé került.
Ezzel szemben az új városok lakófunkciója – noha céljuk a főváros decentralizációja
és a terület kiegyensúlyozása volt – silány képet mutat. Október-Hatot
1979-ben alapították, és még 2000-ben is csak 60 000 lakosa volt 10 000
lakásban – 53 000 lakás üresen állt. Ezekben az új, távoli városokban,
amelyekből nehéz eljutni az ország szívébe, s az ottlakók kénytelenek szakítani
a családi és szomszédsági hálózatokkal, a potenciális lakók távollétükkel
tüntetnek: a lakások vagy szociális lakások, vagy a nagy szakszervezeti
testületek tagjai számára épültek (tanári, rendőri, ügyvédi, katonai szakszervezetek
stb.). Az új városok gyakran rossz minőségű épületeit tehát a sivatagi
szél pusztítja, míg a mellettük lévő ipari övezetekben dolgozó alkalmazottak
túlnyomó többsége naponta fáradságos ingázással teszi meg a munkahelyére
vezető utat, sokszor a vállalatok szervezésében.
A félig elhagyatott „sivatagi katedrálisok” mellett az 1990-es évek
végén kezdett kiépülni a magas színvonalú lakóparkok serege. 1991-tól kezdve,
főként 1995-ben felszaporodtak az ingatlanépítések az állam által az új
városok peremvidékén áruba bocsátott sivatagi földeken. Beverly Hills,
Dream Land, Palm Hills: megannyi hangzatos név, amely a fővárosba vezető
út mellett, a sivatag peremvidékén létrejött privilegizált oázisokat jelöli.
2003-ban 60 000 magas színvonalú lakóegységet bocsátottak áruba, és 320
építőipari társaság nyújtott be terveket, összesen mintegy 600 000 lakásra.
Ezek a jómódú ügyfeleknek szánt magánvárosok újfajta városépítészetet képviselnek
Egyiptomban, amelyet az amerikai compounds-modell ihletett. Az általában
egy családra tervezett villák és a luxuslakásokból álló épületek zárt területeken
helyezkednek el, amelyek a szórakozás infrastruktúráját is (uszoda, golf
stb.) magukba foglalják, de olykor még kórházakkal, iskolákkal, szállodákkal,
vásárlóövezetekkel, sőt bevásárlóközpontokkal is rendelkeznek. A lakáskínálat
azonban mintha nem esne egybe a kereslettel. Kairóban több mint egymillió
üres lakás van, a potenciális lakásvásárlók száma minimális – becslések
szerint legfeljebb 315 000 család folyó kiadásai haladják meg a havi 2000
egyiptomi fontot (1000 font kb. 33 000 Ft – a ford.) –, tehát az ingatlanszektor,
amelynek növekedése ma már meghaladja az ipari szektorét, eléggé klasszikus
módon értékátmentés a beruházók számára.
A városközpontok újraszerveződése: növekedés és marginalizáció
A gazdasági nyitás térbeli dinamikája az agglomerációs központok sűrű
szövetéből is kiolvasható. A nagyvárosi központok újjászerveződése a legjobb
mutató erre. Ha nagyvonalakban össze kéne foglalnunk, három fő jellegzetességet
említenénk.
Első jellegzetesség: új üzleti negyedek létesítése
A régi üzleti negyedek elhagyatottak az irodaépületek túlkínálata,
az épületek lepusztultsága és a túlzsúfolt tömegközlekedés miatt. Mellettük
a nyugati part negyedei (Mohandessin és Dokki), Héliopolisz negyede (Kairótól
északkeletre) és újabban Boulaq magasságában a Nílus partjai vonzzák a
globalizációhoz kötődő tevékenységeket, főként a szolgáltatási ágazatból,
amely bármennyire szerény is, a gazdasági nyitás kísérője. Ezek a negyedek
az üzleti negyedekre jellemző multifunkcionális formákban fejlődnek: itt
telepszenek meg egyiptomi és nemzetközi vállalati székhelyek, a vállalatoknak
szolgáltató cégek irodái, a szakosodott tanácsadó cégek, a jogi irodák,
a pénzügyi és banki szolgáltatások, mérnöki irodák, kommunikációs és reklámügynökségek…
Ez utóbbi szektor egyébként jó példa arra, hogy a kairói gazdasági központok
újjászerveződésének kronológiáját érzékeltessük velük.
A reklámkészítés valóban par excellence nagyvárosi tevékenység. Egyrészt
a különféle termékeket előállító vállalatokhoz kötődik, számukra tervez
reklámkampányokat, másrészt ezeket aztán a médiában teszi közzé. Emellett
jelentős alvállalkozói hálózatra támaszkodik, amely a reklámok tényleges
előállítóiból áll (grafikai munkák, reklámblokkok készítése), és működéséhez
jogi, pénzügyi, banki szolgáltatások egész rendszerét veszi igénybe. A
reklámágazat geográfiája tehát a hatalom lelőhelyeinek nagyvárosi koncentrációját
tükrözi. Az Egyiptomban összeszámlált, a reklámszektorban működő 261 cég
közül 239 Kairóban van. A kairói agglomerációban 61 azoknak az ügynökségeknek
a száma, amelyek kifejezetten reklámtevékenységet folytatnak. Elsősorban
a nyugati part két negyedében, Dokkiban és Mohandessinben koncentrálódnak,
illetve a jobb parti Héliopoliszban. Az a néhány ügynökség, amely a városközpontban
és a közvetlenül mellette lévő negyedekben van, a legrégebbiek közül való.
Az 1990-2000 közt alapított cégek többsége az említett három városnegyedben
telepedett meg. Sőt, a külföldi reklámügynökségek vagy a nagy nemzetközi
reklámcsoportok leányvállalatai mind a nyugati parton találhatók. A reklámtevékenység
földrajza tehát szorosan kötődik a gazdasági és médiaközpontokhoz. És a
reklámágazat tevékenységének fejlődése, Kairóban éppúgy, mint a régió minden
nagyvárosában, pontosan tükrözi a nagyvárosi gazdaság alapjainak közelmúltbeli
megváltozását.
Második jellegzetesség: a fogyasztás és a szórakozás helyei
Kairóban ezek is felszaporodtak az 1990-es évek második felében. Először
is, új cégtáblák tűntek fel Kairó utcáin – és reklámkampányaik plakátjai
ott vannak a nagyvárosok utcáin: a gyorséttermeké (Kentucky Fried Chicken,
Pizza Hut, Subway’s, McDonald’s), a készruhaüzleteké (Benetton, Naf-Naf,
Mexx). Néhány cég már a hetvenes évek végén és a következő évtizedben megjelent,
a többségük azonban csak az 1990-es években. Az egyiptomi és a külföldi
magántőkék együttműködéséből (joint-ventures) származnak (Benetton) vagy
valamelyik egyiptomi csoport által birtokolt licencrendszer alapján működnek
(a Consolidated Casuals birtokolja a Naf-Nafot, a Daniel Hechtert és a
Mexxet). A gyorséttermek helyzete ettől némileg eltér Egyiptomban. A McDonald’s-csoport
az egyiptomi tőke segítségével hatolt be Egyiptomba, amely rendelkezett
a licenccel, mielőtt joint-venture-ré alakult volna, ahol már a McDonald’s
birtokolja a tőke 49 százalékát. A gyorséttermi hálózat fejlődése ma már
regionális kontextusban zajlik: a nagy gazdasági csoportoknak gyakran az
egész régióra (kivéve Izraelt) van amerikai licenc-portfoliójuk. Ez a helyzet
például a kuvaiti Americana-csoport esetében, amely a KFC, a Pizza Hut,
a Baskin Robins, a TGI’s Friday, a Subway’s stb. licencével rendelkezik.
Az új cégtáblák tömegesen jelennek meg Kairóban, de – jóval kisebb mértékben
– Alexandriában is. Van néhány, meglehetősen kevés üzlet vagy étterem az
egyetemi városokban is, közvetlenül az egyetem szomszédságában. Kairóban
ezek a cégtáblák elsősorban azokban az utcákban láthatók, amelyek az „új
üzleti negyedhez” tartoznak, illetve a turistaövezetek környékén (nagy
nemzetközi szállodák).
Ők pezsdítik fel, a stricto sensu egyiptomi cégtáblák mellett, a kereskedelmi
mallok színvilágát, amelyek folyamatosan szaporodnak az 1990-es évek második
felétől. A gyakran óriási szállodakomplexumokhoz társuló (például végig
a Corniche de Boulaqon található) kereskedelmi központok a középosztályok
negyedeiben is fejlődnek, noha ezek nem tartoznak az „üzleti központok”
közé (például a genena – a kert – Madinat Naszrban, Kairó északkeleti részén).
A mallok, amelyek ugyanannak a városi privatizációs mozgásnak a részei,
amelyről fentebb beszéltünk, kínálatversenyt folytatnak (korcsolyapályák,
kávéházak, éttermek, mozik), hogy magukhoz vonzzák a fiatalokat, akik nem
annyira fogyasztási céllal látogatják őket – nem okvetlenül van erre pénzük
–, mint inkább találkozóhelyként használják őket és viszonylagos szabadságuk
miatt élvezik, hiszen a városi közterek egyre inkább eltűnnek. Megjelennek
kifejezetten „globalizációs” negyedek is az olyan városrész-központok körül,
mint Héliopolisz és Madinat Naszr a keleti parton, Mohandessin, Dokki vagy
Giza a nyugati parton – ez utóbbiban, a piramisok környékén, illetve a
Kairó-Alexandria autópálya mentén találhatjuk a főváros legtöbb turista-
és „zöld” szórakozóhelyét (szállodák, klubok, látványparkok).
Harmadik jellegzetesség: a periféria központjainak minőségromlása
A nagyváros dinamikáját privatizáló folyamatok és az állam kivonulása
bizonyos gazdasági szektorokból – ez a két oka van a perifériás központok
minőségromlásának. Ezek a központok eredetileg olyan tevékenységek révén
alapozták meg a szerencséjüket, amelyek ma egyre inkább háttérbe szorulnak.
Példa rá Subra al-Khejma ipari negyede. A Kairó központi negyedeitől északra
található városrész az 1940-es évek óta Egyiptom fő textilközpontja, és
a közszféra cérnázóitól az elsősorban magánkézben lévő és részben illegális
(kis műhelyek foglalkoztatása alvállalkozóként) ruhaiparig egy egész hálózatot
foglal magába. Az 1970-es évekbeli infitah után, amely a növekedés új periódusát
hozta, az 1990-es évek fordulója a hanyatlás kezdetét jelentette. Aminek
két oka van: azelőtt az állami textilgyártók el voltak vágva a társult
elosztóhálózatoktól, amelyeket saját végtermékeik számára (ruházat, háztartási
textília) az állami kiskereskedelmi áruházláncok hoztak létre (az Omar
Effendi, a Sednaoui, a Shamla nagyáruházak), ám ezek támogatása mára megszűnt.
Másrészt a licenc alapú külföldi márkák elterjedése megemelte a középosztálybeli
fogyasztók igényszintjét. A textilgyártó nagy állami vállalatok tehát visszaestek,
sőt bizonyos tevékenységeiket kénytelenek voltak megszüntetni, és tömegesen
elbocsátani a dolgozóikat. Az informálisan, alvállalkozói szerződéssel
működő kis műhelyeknek új csatornákat kellett keresniük termékeik számára.
És ha nem tudtak bekapcsolódni az „új” ruhaipari ágazatokba, a földrajzilag
sokkal inkább behatárolt piacokra és a gyengébb vásárlóerővel rendelkező
rétegekhez kényszerültek. Ugyanez érvényes a nagy állami vállalatokra.
Végeredményben a Subra al-Khejma-i textilipar is kénytelen volt szembesülni
az olcsó és kielégítő minőségű (főként kínai és pakisztáni) tömegáruk konkurenciájával.
Az Október-Hat textilvállalatai viszont jobban állták a versenyt a külföldiekkel
szemben, minthogy finomtextíliákat készítenek, és egy országos hatókörű
és hatékonyan működő magán elosztóhálózatnak szállítanak.
Ez a kettős folyamat – a régi perifériaközpontok ipari övezeteinek
leértékelődése, az újak erőteljes felértékelődése – vezetett el tehát Kairó
gazdasági pólusainak kicserélődéséhez, méghozzá az egy évtizede elindított
reformok és a nemzeti és nemzetközi magánberuházások fejlődése következtében.
A Közel-Kelet nagyvárosaiban a globalizáció területi hatásai is ezzel a
két jellemvonással írhatók le: a kettős folyamattal és a városon belüli
terek erős szelekciójával és specializációjával.
Országterület a nagyváros uralma alatt
Kairó fentebb leírt demográfiai átrendeződése együtt jár azzal, hogy
megerősödik országos gazdaságirányító szerepe. Kairóban összpontosul az
ipari foglalkoztatottak 40 százaléka, a harmadik szektorban dolgozók 58
százaléka, a közalkalmazottak kétharmada; a nemzeti ipari össztermék felét
állítja elő; a legmodernebb vállalatok óriási többsége itt koncentrálódik
– egyszóval Kairónak nincs versenytársa Egyiptomban, az ország gazdasági
terét a főváros uralja. A gazdaság liberalizálása és a külföldi tőke beáramlása
nem fordítható le tehát a tevékenységek decentralizációjaként. Bár néhány
ipari tevékenységet a decentralizáció folyamatában áthelyeztek a Nílus-deltába,
Kairó mellé vagy a nagy kikötővárosokba, attól még Kairó irányítása alatt
maradtak; ugyanígy a deltavidék főbb ipari városai is haszonélvezői a nagyvárosok
dinamizálódásának, amelyet maguk is táplálnak. A nagy-kairói régióban (vagyis
a három kormányzóságban, amelyre a főváros kiterjeszkedik: a kairói, a
gizai és a qaliubejjai kormányzóság) található a népesség 18, a nemzeti
ipari termelés 52 százaléka; második helyen Alexandria áll kevesebb mint
15 százalékkal; ha a két nagyvároshoz hozzászámítjuk a Delta főbb ipari
városainak részesedését is, az ország ipari termelésének 84 százaléka ezeken
a területeken koncentrálódik.
Kairó maga is a gazdasági nyitás nagy haszonélvezője, ahogy azoké a
külföldi beruházásoké is, amelyeket nemcsak az arab világ legfontosabb
piaca vonz magához – annak ellenére, hogy gyenge az egy lakosra számított
vásárlóereje –, hanem az olcsó, de viszonylag jól képzett munkaerő, az
ösztönző kormányzati intézkedések és az egész régióra kiterjedő exportálási
lehetőségek is. Egyedül a nagy-kairói agglomeráció a külföldi részesedés
86 százalékát mondhatja magáénak. Ha igaz az, hogy a globalizáció a koncentráció
terméke, elmondhatjuk, hogy Kairó már önmagában is rendelkezik azzal az
ipari szövettel, amely eléggé változatos ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon
a versenyhez; Kairóban ott van az az információmennyiség és hozzáértő káderállomány,
amely a kereslet átalakulására és a kereskedelem szabályainak módosulására
a lehető leggyorsabban tud reagálni. Egyedül Kairóban van meg a bankok,
a közigazgatás, a minisztériumok, a speciális szolgáltatók, a vállalati
székhelyek szükséges együttműködése.
Ez a néhány gyors megjegyzés, amely csak egy-két szembeszökő sajátosságról
adhat számot, természetesen nem írhatja le a maga teljességében a nagyvárosok
fejlődésének összetett folyamatát sem Kairóban, sem másutt. És természetesen
leegyszerűsíti a nagyvárosiasodás új folyamatait a gazdasági átalakulás,
a globalizált világba való beilleszkedés egyetlen, bár egyértelmű tényezőjére.
Ám azt akartam kimutatni, hogy a globalizáció hatásai nem egyszerűsíthetők
le, sem a Közel-Keleten, sem más fejlődő régióban, a harmadik szektor térhódításának,
a meghatározó gazdasági hálózatokban való részvételnek, az információ,
a tőke vagy az innováció tömeges előállításának jelenségére, ami a fejlett
országokban figyelhető meg. Ha nem akarunk a vakság hibájába esni, másfajta
vizsgálatokat kell elvégeznünk.
Mert Kairó nem világváros, sokkal inkább annak a sok szigetből álló
gazdaságnak az egyik közvetítő városa, amelyet a legnagyobb metropoliszok
hálózata alkot. A globalizáció hatásait tehát ennek a sajátos helyzetnek
a tükrében kell értelmeznünk. Paradox módon bár – részben luxus üvegtornyok
formájában, részben úgy, hogy a városszövet egész darabjai hiányzanak –,
ezek a hatások meghatározó módon ott vannak a közel-keleti városok újjáalakulásának
mozgatórugói közt.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu