Első pillantásra a Közel-Kelet a globalizáció holttere. Márpedig ha a globalizáció a világot átfogó történelmi folyamat, a föld minden társadalmának egyre növekvő kölcsönös függése egymástól, ennek a folyamatnak a Földközi-tenger keleti partjai is részesei.
Persze kései csatlakozók. Tény, hogy gazdasági hajtóerejük sokáig behúzott fékkel működött – és ez részben ma is így van –, azoknak a fejlődési modelleknek a következményeként, amelyeket a régió országai választottak, így Egyiptom vagy Szíria, ahol a termelőeszközök állami tulajdona a meghatározó, noha bizonyos területeket fenntartottak a polgársághoz kötődő magánszektornak. A libanoni polgárháború, az izraeli-arab konfliktus, az első Öböl-háború sem segítette elő a befektetők szaporodását, de azoknak a nemzeti stratégiáknak a kialakítását sem, amelyek a világgazdaságba való betagolódást ösztönzik. Az olajkincs feltárásából, majd kitermeléséből fakadó mélyreható változások tartós egyensúlytalanságot okoztak az Arab-félsziget országainak gazdasági modelljeiben, még akkor is, ha jó tíz éve megpróbálják több lábon állóvá tenni a gazdaságukat. A gazdasági nyitás végső soron politikai megszorításokat generált, hiszen a járadékos rendszer általában azon szűk elitnek kedvez, amely a hatalom közelében él.
A nemzetközi statisztikai jelzőszámok tükrében a Közel-Kelet tehát gyakorlatilag láthatatlan. A régió első pillantásra nem rendelkezik jelentős ütőkártyákkal: világkereskedelmi részesedése 2000-ben 3,2 százalék volt; a külföldi beruházásoknak világméretekben 0,1 százaléka áramlott hozzá (háromnegyedük ráadásul a nagy fejlett régiókba vándorolt); a népességszámot tekintve jelentősek a piaci lehetőségei, de az egy főre számított vásárlóereje igen gyenge; a területet kereskedelmi határok szabdalják szét, és ezen az arab szabadkereskedelmi övezet létrehozása sem változtatott jelentősen, hiszen állandó politikai instabilitás közepette működik. Ennek ellenére megkezdődött a gazdasági nyitás és a világgazdasági rendszerbe való beilleszkedés folyamata, gyakran a közhatalmak bátorításával és olykor a közhatalom keretei közt. És a globalizáció részben már át is formálta ezeket a társadalmakat és gazdasági-politikai rendszereket: a globalizáció mint az átalakulás tényezője a mai Közel-Kelet fejlődésének egyik kulcsa.
Minden társadalmi és gazdasági átalakulásnak megvannak a maga térbeli hatásai: minden társadalom a saját terét is működteti. És a globalizáció térbeli folyamatainak kiemelt terepe a városi tér. Nem akarjuk itt végigvenni a világvárosról szóló gazdag elméleti vitákat, pusztán azt állapítjuk meg, hogy a nagyvárosok – funkcióik, emberi erőforrásaik és az ott koncentrálódó hálózatok és infrastruktúrák sokféleségénél fogva – az egyes területek és a világrendszer találkozási pontjai. Ennélfogva kettős átalakulásnak vannak kitéve. Először is egy belső átalakulásnak: a világrendszerbe való gazdasági betagolódás új városi térbeliséget és új formákat teremt, új funkciókat és aktivitásokat, amelyeknek megvan a maguk következménye a város társadalmi és fizikai szövetére nézve; ezek az új nagyvárosi területi sajátosságok aztán érintik a nagyváros és az országterület kapcsolatait is. Másodszor pedig ott van a külső átalakulás: azt a versengést például, amelyet a nagyvárosok olyan régiókban folytatnak egymással, mint a Közel-Kelet, komoly tét mozgatja, az ugyanis, hogy melyikük lesz a régió egészében a globalizáció hídfőállása.
Pontosan ebben állnak a globalizáció területi következményei a Közel-Kelet nagyvárosaiban. Itt most Kairó példáján foglaljuk össze a jelenséget. Ám téves lenne mindebből azt a következtetést levonni, hogy a gazdasági átmenet, bármilyen fontosak legyenek is a hatásai, a nagyvárosiasodás egyetlen dinamizáló ereje a régióban és egyáltalán, a fejlődő országok nagyvárosaiban. A szükséges leegyszerűsítéseknek, amelyeket itt alkalmazok, az a céljuk, hogy felvázoljanak néhány olyan folyamatot és jellegzetességet, amelyek megadják a gazdasági nyitásból fakadó változások értelmezésének kulcsait. Íme néhány ilyen kulcs.

Kairó a globalizáció ciklusában: az urbanizáció Janus-arca
Az utolsó, 1996-os népszámlálás szerint is 15 millió lakosú Kairóba az 1990-es évek elején bekövetkezett gazdasági nyitás kitárt kapuján hatolt be a globalizáció. Annak ellenére, hogy Anvar Szadat elnök 1974-ben elhatározta a nyitást (infitah), Egyiptomban valójában csak az 1991-ben aláírt háromoldalú (Egyiptom, Nemzetközi Valutaalap, Világbank) strukturális átalakítási program hozta meg a globalizációs fordulatot. A súlyos monetáris válság közepette született megállapodás nyomán a strukturális átalakulási terv egy olyan több évtizedes gazdasági átalakulási modell első évtizedét kezdi meg, amelyet az irányított gazdaság és a járadékos kapitalizmus jellemez. A kitűzött cél a piacgazdaságba való átmenet, a módszerek pedig a reform, a gazdasági eszköztár átalakítása, a közkiadások ellenőrzése és a köz- és a magánszféra közt új kapcsolati formák megteremtése. A magánszektor a gazdasági liberalizációnak és a privatizációnak köszönhetően addig elképzelhetetlen lehetőségekhez jutott. Természetesen ennek a fordulatnak a gazdasági következményeit, amelyeket az éves növekedés kategóriáival lehet mérni, az egész országra gyakorolt hatásaik kritikai vizsgálatával kell elemezni; és a válság jelenlegi kontextusa – nevezetesen az állami vállalatok privatizálásának leállítása vevők híján, a növekedés lassulása, a mély valutaválság, amely két éve sújtja az országot – sokat ront az összképen. De ettől még igaz, hogy az egyiptomi kormány által az 1990-es évek óta foganatosított intézkedések átalakították az ország gazdasági és társadalmi képét. És átalakították első számú nagyvárosát is, amelynek területi módosulásait is a magánszektor, a külföldi beruházókkal kialakított kapcsolatok és az exportágazatok fejlődésével lehet magyarázni.
Az 1990-es évtizedben Kairó beépített területe megkétszereződött, miközben a főváros demográfiai növekedése egyértelmű csökkenést mutat – 1,9 százalék évente a 2,1 százalékos országos átlaghoz képest. Az igen sűrűn lakott mag körül a terjeszkedés két irányba folyik: a várost övező sivatagi vidékek felé – itt új városok, ipari és lakóövezetek alakultak ki –, és a Nílus völgyében, ahol a zsíros termőföldeken jönnek létre informális lakónegyedek. Azok a tervek tehát, amelyeket Kairó urbanizációs növekedéséről készítettek az elmúlt évtizedekben – új városok létrehozása a sivatagban a demográfiai növekedés befogadására, a várost megkerülő autópályagyűrű az agglomeráció kiszolgálására és a jövőbeli terjeszkedés határainak kijelölésére – mára meghaladottá váltak. A globalizáció időszakában Kairó nagyvárosi fejlődése tehát két növekedési dinamikát ötvöz a beépített terület megkettőződésének jegyében: egyfelől a gazdasági nyitás folyamatába illeszkedve fejlődnek az új vagy felújított negyedek, másfelől, ettől a folyamattól függetlenül, egy informálisan kialakuló nagyvárosiasodás keretében jönnek létre egész városrészek. A két dinamikában az a közös, hogy mindkettő a magánbefektetések terméke.

Új nagyvárosi terek: a sivatag beépítése
A gazdasági nyitáshoz kapcsolódó növekedési dinamika remekül bemutatható Kairó sivatagos peremvidékein. Az ipari övezetekhez kapcsolódva az új városok és a magánlakótelepek fejlődése két jellemző formája a peremvidékek urbanizációjának, és mindkettő a magán-, a nemzeti vagy a külföldi beruházások terméke.
Az új városok ipari zónái – az Október-Hat a piramisövezet mögött a nyugati sivatagban és a Ramadán-Tíz Kairótól északkeletre –, amelyek állami tervezésben épülnek, határozottan sikeresek. Az 1990-es évek óta a magánvállalatok tömegesen telepedtek meg ezeken a területeken. Odavonzották őket a tízéves adókedvezmény-formák, az alapvető infrastruktúrák kiépítése jó minőségben és az a tény, hogy az országos szállítási útvonalak tengelyében helyezkednek el. 1994 óta Egyiptom új városai együtt a késztermékek exportjának 20 százalékát adják, ami termékeik versenyképességét igazolja, illetve azt, hogy sikeresen beilleszkedtek a világgazdaságba. Példa értékű Október-Hat esete. Az ipari övezet nagy helyzeti előnye, hogy a fővárost övező körgyűrűnek (Ring Road) köszönhetően közel van Kairóhoz, és közvetlen kapcsolata van azokkal az észak-déli szállítási főútvonalakkal, amelyek Felső-Egyiptom agglomerációit kötik össze a Nílus-delta városaival, Alexandriával és a többi egyiptomi kikötővel: országos szempontból van tehát stratégiai helyzetben. 1997-ben az ipari övezet már a 6. helyen áll országos szinten a nemzeti össztermék 2,34 százalékával. 2000-ben az ország 722 vállalatot számlált; ezek elsősorban új alapítású vállalatok, de közülük többet csak átköltöztettek az új helyre. Középvállalatokról van szó: például a feldolgozóipari szektor olyan termelőegységekből áll, amelyek 1995-ben átlagosan 74 embert foglalkoztattak. Végül a külföldi beruházások jelenléte igen erős itt: a 722 vállalatból 203 közölte, hogy nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik (külföldi márkaképviselet, licenchasználat, külföldi tőke a kisebbségi részesedéstől a teljes tulajdonig). Az Október-Hat sikerét csak a másik nagy iparvárosé, a Ramadan-Tízé szárnyalja túl: a termelőhelyek sorrendjében a harmadik helyet foglalja el a nemzeti össztermék 3,46 százalékával. Kevesebb mint tíz év alatt ez a két új ipartelep tehát Egyiptom első számú ipari és foglalkoztatási tényezői közé került.
Ezzel szemben az új városok lakófunkciója – noha céljuk a főváros decentralizációja és a terület kiegyensúlyozása volt – silány képet mutat. Október-Hatot 1979-ben alapították, és még 2000-ben is csak 60 000 lakosa volt 10 000 lakásban – 53 000 lakás üresen állt. Ezekben az új, távoli városokban, amelyekből nehéz eljutni az ország szívébe, s az ottlakók kénytelenek szakítani a családi és szomszédsági hálózatokkal, a potenciális lakók távollétükkel tüntetnek: a lakások vagy szociális lakások, vagy a nagy szakszervezeti testületek tagjai számára épültek (tanári, rendőri, ügyvédi, katonai szakszervezetek stb.). Az új városok gyakran rossz minőségű épületeit tehát a sivatagi szél pusztítja, míg a mellettük lévő ipari övezetekben dolgozó alkalmazottak túlnyomó többsége naponta fáradságos ingázással teszi meg a munkahelyére vezető utat, sokszor a vállalatok szervezésében.
A félig elhagyatott „sivatagi katedrálisok” mellett az 1990-es évek végén kezdett kiépülni a magas színvonalú lakóparkok serege. 1991-tól kezdve, főként 1995-ben felszaporodtak az ingatlanépítések az állam által az új városok peremvidékén áruba bocsátott sivatagi földeken. Beverly Hills, Dream Land, Palm Hills: megannyi hangzatos név, amely a fővárosba vezető út mellett, a sivatag peremvidékén létrejött privilegizált oázisokat jelöli. 2003-ban 60 000 magas színvonalú lakóegységet bocsátottak áruba, és 320 építőipari társaság nyújtott be terveket, összesen mintegy 600 000 lakásra. Ezek a jómódú ügyfeleknek szánt magánvárosok újfajta városépítészetet képviselnek Egyiptomban, amelyet az amerikai compounds-modell ihletett. Az általában egy családra tervezett villák és a luxuslakásokból álló épületek zárt területeken helyezkednek el, amelyek a szórakozás infrastruktúráját is (uszoda, golf stb.) magukba foglalják, de olykor még kórházakkal, iskolákkal, szállodákkal, vásárlóövezetekkel, sőt bevásárlóközpontokkal is rendelkeznek. A lakáskínálat azonban mintha nem esne egybe a kereslettel. Kairóban több mint egymillió üres lakás van, a potenciális lakásvásárlók száma minimális – becslések szerint legfeljebb 315 000 család folyó kiadásai haladják meg a havi 2000 egyiptomi fontot (1000 font kb. 33 000 Ft – a ford.) –, tehát az ingatlanszektor, amelynek növekedése ma már meghaladja az ipari szektorét, eléggé klasszikus módon értékátmentés a beruházók számára.

A városközpontok újraszerveződése: növekedés és marginalizáció
A gazdasági nyitás térbeli dinamikája az agglomerációs központok sűrű szövetéből is kiolvasható. A nagyvárosi központok újjászerveződése a legjobb mutató erre. Ha nagyvonalakban össze kéne foglalnunk, három fő jellegzetességet említenénk.

Első jellegzetesség: új üzleti negyedek létesítése
A régi üzleti negyedek elhagyatottak az irodaépületek túlkínálata, az épületek lepusztultsága és a túlzsúfolt tömegközlekedés miatt. Mellettük a nyugati part negyedei (Mohandessin és Dokki), Héliopolisz negyede (Kairótól északkeletre) és újabban Boulaq magasságában a Nílus partjai vonzzák a globalizációhoz kötődő tevékenységeket, főként a szolgáltatási ágazatból, amely bármennyire szerény is, a gazdasági nyitás kísérője. Ezek a negyedek az üzleti negyedekre jellemző multifunkcionális formákban fejlődnek: itt telepszenek meg egyiptomi és nemzetközi vállalati székhelyek, a vállalatoknak szolgáltató cégek irodái, a szakosodott tanácsadó cégek, a jogi irodák, a pénzügyi és banki szolgáltatások, mérnöki irodák, kommunikációs és reklámügynökségek… Ez utóbbi szektor egyébként jó példa arra, hogy a kairói gazdasági központok újjászerveződésének kronológiáját érzékeltessük velük.
A reklámkészítés valóban par excellence nagyvárosi tevékenység. Egyrészt a különféle termékeket előállító vállalatokhoz kötődik, számukra tervez reklámkampányokat, másrészt ezeket aztán a médiában teszi közzé. Emellett jelentős alvállalkozói hálózatra támaszkodik, amely a reklámok tényleges előállítóiból áll (grafikai munkák, reklámblokkok készítése), és működéséhez jogi, pénzügyi, banki szolgáltatások egész rendszerét veszi igénybe. A reklámágazat geográfiája tehát a hatalom lelőhelyeinek nagyvárosi koncentrációját tükrözi. Az Egyiptomban összeszámlált, a reklámszektorban működő 261 cég közül 239 Kairóban van. A kairói agglomerációban 61 azoknak az ügynökségeknek a száma, amelyek kifejezetten reklámtevékenységet folytatnak. Elsősorban a nyugati part két negyedében, Dokkiban és Mohandessinben koncentrálódnak, illetve a jobb parti Héliopoliszban. Az a néhány ügynökség, amely a városközpontban és a közvetlenül mellette lévő negyedekben van, a legrégebbiek közül való. Az 1990-2000 közt alapított cégek többsége az említett három városnegyedben telepedett meg. Sőt, a külföldi reklámügynökségek vagy a nagy nemzetközi reklámcsoportok leányvállalatai mind a nyugati parton találhatók. A reklámtevékenység földrajza tehát szorosan kötődik a gazdasági és médiaközpontokhoz. És a reklámágazat tevékenységének fejlődése, Kairóban éppúgy, mint a régió minden nagyvárosában, pontosan tükrözi a nagyvárosi gazdaság alapjainak közelmúltbeli megváltozását.

Második jellegzetesség: a fogyasztás és a szórakozás helyei
Kairóban ezek is felszaporodtak az 1990-es évek második felében. Először is, új cégtáblák tűntek fel Kairó utcáin – és reklámkampányaik plakátjai ott vannak a nagyvárosok utcáin: a gyorséttermeké (Kentucky Fried Chicken, Pizza Hut, Subway’s, McDonald’s), a készruhaüzleteké (Benetton, Naf-Naf, Mexx). Néhány cég már a hetvenes évek végén és a következő évtizedben megjelent, a többségük azonban csak az 1990-es években. Az egyiptomi és a külföldi magántőkék együttműködéséből (joint-ventures) származnak (Benetton) vagy valamelyik egyiptomi csoport által birtokolt licencrendszer alapján működnek (a Consolidated Casuals birtokolja a Naf-Nafot, a Daniel Hechtert és a Mexxet). A gyorséttermek helyzete ettől némileg eltér Egyiptomban. A McDonald’s-csoport az egyiptomi tőke segítségével hatolt be Egyiptomba, amely rendelkezett a licenccel, mielőtt joint-venture-ré alakult volna, ahol már a McDonald’s birtokolja a tőke 49 százalékát. A gyorséttermi hálózat fejlődése ma már regionális kontextusban zajlik: a nagy gazdasági csoportoknak gyakran az egész régióra (kivéve Izraelt) van amerikai licenc-portfoliójuk. Ez a helyzet például a kuvaiti Americana-csoport esetében, amely a KFC, a Pizza Hut, a Baskin Robins, a TGI’s Friday, a Subway’s stb. licencével rendelkezik. Az új cégtáblák tömegesen jelennek meg Kairóban, de – jóval kisebb mértékben – Alexandriában is. Van néhány, meglehetősen kevés üzlet vagy étterem az egyetemi városokban is, közvetlenül az egyetem szomszédságában. Kairóban ezek a cégtáblák elsősorban azokban az utcákban láthatók, amelyek az „új üzleti negyedhez” tartoznak, illetve a turistaövezetek környékén (nagy nemzetközi szállodák).
Ők pezsdítik fel, a stricto sensu egyiptomi cégtáblák mellett, a kereskedelmi mallok színvilágát, amelyek folyamatosan szaporodnak az 1990-es évek második felétől. A gyakran óriási szállodakomplexumokhoz társuló (például végig a Corniche de Boulaqon található) kereskedelmi központok a középosztályok negyedeiben is fejlődnek, noha ezek nem tartoznak az „üzleti központok” közé (például a genena – a kert – Madinat Naszrban, Kairó északkeleti részén). A mallok, amelyek ugyanannak a városi privatizációs mozgásnak a részei, amelyről fentebb beszéltünk, kínálatversenyt folytatnak (korcsolyapályák, kávéházak, éttermek, mozik), hogy magukhoz vonzzák a fiatalokat, akik nem annyira fogyasztási céllal látogatják őket – nem okvetlenül van erre pénzük –, mint inkább találkozóhelyként használják őket és viszonylagos szabadságuk miatt élvezik, hiszen a városi közterek egyre inkább eltűnnek. Megjelennek kifejezetten „globalizációs” negyedek is az olyan városrész-központok körül, mint Héliopolisz és Madinat Naszr a keleti parton, Mohandessin, Dokki vagy Giza a nyugati parton – ez utóbbiban, a piramisok környékén, illetve a Kairó-Alexandria autópálya mentén találhatjuk a főváros legtöbb turista- és „zöld” szórakozóhelyét (szállodák, klubok, látványparkok).

Harmadik jellegzetesség: a periféria központjainak minőségromlása
A nagyváros dinamikáját privatizáló folyamatok és az állam kivonulása bizonyos gazdasági szektorokból – ez a két oka van a perifériás központok minőségromlásának. Ezek a központok eredetileg olyan tevékenységek révén alapozták meg a szerencséjüket, amelyek ma egyre inkább háttérbe szorulnak. Példa rá Subra al-Khejma ipari negyede. A Kairó központi negyedeitől északra található városrész az 1940-es évek óta Egyiptom fő textilközpontja, és a közszféra cérnázóitól az elsősorban magánkézben lévő és részben illegális (kis műhelyek foglalkoztatása alvállalkozóként) ruhaiparig egy egész hálózatot foglal magába. Az 1970-es évekbeli infitah után, amely a növekedés új periódusát hozta, az 1990-es évek fordulója a hanyatlás kezdetét jelentette. Aminek két oka van: azelőtt az állami textilgyártók el voltak vágva a társult elosztóhálózatoktól, amelyeket saját végtermékeik számára (ruházat, háztartási textília) az állami kiskereskedelmi áruházláncok hoztak létre (az Omar Effendi, a Sednaoui, a Shamla nagyáruházak), ám ezek támogatása mára megszűnt. Másrészt a licenc alapú külföldi márkák elterjedése megemelte a középosztálybeli fogyasztók igényszintjét. A textilgyártó nagy állami vállalatok tehát visszaestek, sőt bizonyos tevékenységeiket kénytelenek voltak megszüntetni, és tömegesen elbocsátani a dolgozóikat. Az informálisan, alvállalkozói szerződéssel működő kis műhelyeknek új csatornákat kellett keresniük termékeik számára. És ha nem tudtak bekapcsolódni az „új” ruhaipari ágazatokba, a földrajzilag sokkal inkább behatárolt piacokra és a gyengébb vásárlóerővel rendelkező rétegekhez kényszerültek. Ugyanez érvényes a nagy állami vállalatokra. Végeredményben a Subra al-Khejma-i textilipar is kénytelen volt szembesülni az olcsó és kielégítő minőségű (főként kínai és pakisztáni) tömegáruk konkurenciájával. Az Október-Hat textilvállalatai viszont jobban állták a versenyt a külföldiekkel szemben, minthogy finomtextíliákat készítenek, és egy országos hatókörű és hatékonyan működő magán elosztóhálózatnak szállítanak.
Ez a kettős folyamat – a régi perifériaközpontok ipari övezeteinek leértékelődése, az újak erőteljes felértékelődése – vezetett el tehát Kairó gazdasági pólusainak kicserélődéséhez, méghozzá az egy évtizede elindított reformok és a nemzeti és nemzetközi magánberuházások  fejlődése következtében. A Közel-Kelet nagyvárosaiban a globalizáció területi hatásai is ezzel a két jellemvonással írhatók le: a kettős folyamattal és a városon belüli terek erős szelekciójával és specializációjával.

Országterület a nagyváros uralma alatt
Kairó fentebb leírt demográfiai átrendeződése együtt jár azzal, hogy megerősödik országos gazdaságirányító szerepe. Kairóban összpontosul az ipari foglalkoztatottak 40 százaléka, a harmadik szektorban dolgozók 58 százaléka, a közalkalmazottak kétharmada; a nemzeti ipari össztermék felét állítja elő; a legmodernebb vállalatok óriási többsége itt koncentrálódik – egyszóval Kairónak nincs versenytársa Egyiptomban, az ország gazdasági terét a főváros uralja. A gazdaság liberalizálása és a külföldi tőke beáramlása nem fordítható le tehát a tevékenységek decentralizációjaként. Bár néhány ipari tevékenységet a decentralizáció folyamatában áthelyeztek a Nílus-deltába, Kairó mellé vagy a nagy kikötővárosokba, attól még Kairó irányítása alatt maradtak; ugyanígy a deltavidék főbb ipari városai is haszonélvezői a nagyvárosok dinamizálódásának, amelyet maguk is táplálnak. A nagy-kairói régióban (vagyis a három kormányzóságban, amelyre a főváros kiterjeszkedik: a kairói, a gizai és a qaliubejjai kormányzóság) található a népesség 18, a nemzeti ipari termelés 52 százaléka; második helyen Alexandria áll kevesebb mint 15 százalékkal; ha a két nagyvároshoz hozzászámítjuk a Delta főbb ipari városainak részesedését is, az ország ipari termelésének 84 százaléka ezeken a területeken koncentrálódik.
Kairó maga is a gazdasági nyitás nagy haszonélvezője, ahogy azoké a külföldi beruházásoké is, amelyeket nemcsak az arab világ legfontosabb piaca vonz magához – annak ellenére, hogy gyenge az egy lakosra számított vásárlóereje –, hanem az olcsó, de viszonylag jól képzett munkaerő, az ösztönző kormányzati intézkedések és az egész régióra kiterjedő exportálási lehetőségek is. Egyedül a nagy-kairói agglomeráció a külföldi részesedés 86 százalékát mondhatja magáénak. Ha igaz az, hogy a globalizáció a koncentráció terméke, elmondhatjuk, hogy Kairó már önmagában is rendelkezik azzal az ipari szövettel, amely eléggé változatos ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon a versenyhez; Kairóban ott van az az információmennyiség és hozzáértő káderállomány, amely a kereslet átalakulására és a kereskedelem szabályainak módosulására a lehető leggyorsabban tud reagálni. Egyedül Kairóban van meg a bankok, a közigazgatás, a minisztériumok, a speciális szolgáltatók, a vállalati székhelyek szükséges együttműködése.

Ez a néhány gyors megjegyzés, amely csak egy-két szembeszökő sajátosságról adhat számot, természetesen nem írhatja le a maga teljességében a nagyvárosok fejlődésének összetett folyamatát sem Kairóban, sem másutt. És természetesen leegyszerűsíti a nagyvárosiasodás új folyamatait a gazdasági átalakulás, a globalizált világba való beilleszkedés egyetlen, bár egyértelmű tényezőjére.
Ám azt akartam kimutatni, hogy a globalizáció hatásai nem egyszerűsíthetők le, sem a Közel-Keleten, sem más fejlődő régióban, a harmadik szektor térhódításának, a meghatározó gazdasági hálózatokban való részvételnek, az információ, a tőke vagy az innováció tömeges előállításának jelenségére, ami a fejlett országokban figyelhető meg. Ha nem akarunk a vakság hibájába esni, másfajta vizsgálatokat kell elvégeznünk.
Mert Kairó nem világváros, sokkal inkább annak a sok szigetből álló gazdaságnak az egyik közvetítő városa, amelyet a legnagyobb metropoliszok hálózata alkot. A globalizáció hatásait tehát ennek a sajátos helyzetnek a tükrében kell értelmeznünk. Paradox módon bár – részben luxus üvegtornyok formájában, részben úgy, hogy a városszövet egész darabjai hiányzanak –, ezek a hatások meghatározó módon ott vannak a közel-keleti városok újjáalakulásának mozgatórugói közt.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu