Durs Grünbein

Búcsú az ötödik korszaktól

Aki itt beszél, korán ébredt. Összevagdalt pofával,
Bolyhos pulóverben viharzik el hazulról, lobog
Sörénye – Szibériában újra robbant egy-két kézigránát,
S aki nem hallotta az ostorpattogást, rozsdás dogmákkal
Megfertőzték, jött a migrén, ha az újságból oly sorok
Szöktek szemébe, hogy kijelölték a KB másodtitkárát.

Ásítva indult dolgozni. A kégliben maradt egy halom
kollektív tulajdon, evőeszköz, trikó, a Munkák és napok,
És még néhány klasszikus egymáshoz préselve a falon.
Szürke volt a reggel. Ahol összeverődött a sokadalom,
Az volt a buszmegálló, az út odáig négy-öt utcasarok
Átvágva toronyiránt, odatalálna akár vakon.

Elküldte árnyékát, hogy vegyen tejet és kenyeret,
S aki hitte, hogy az árnyék elcsatangol, bizony
Tévedett. Arcába víz fröccsent a járda széléről,
Nyakát behúzva került forgalmas utat, teret,
S amerre ment, nyűtt cipők, használatból kivont
Kötött sapkák bólintottak felé a kerítések hegyéről.

Voltak tehát misztériumok – ateistáknak túl sok kóved.
A hajnalpírtól lángra lobbant táblák a messiást
Jövendölték, és a szobrok közt fütyült a keleti szél.
A kukák nem engedték feledni, hogy sárból vett
Lény az ember, betemeti a gödröt, mit valaki majd kiás,
És marad a kosz, az ideológia, a dúlt idő, a puszta tér.

Reggelire mintha mindenki tormát evett volna. Kegyelmet
Nem kaptak a legkisebbek sem. Ha eszükbe jutott az óvoda,
A program nem lehetett más: felnőni gyorsan és a nadrágot
Megőrizni szárazon. Aki tudott, elfutott. De fegyelmet
Tartottak a szülői kezek, sírás ellen nagyot sóztak oda,
Ki nevet a végén?, az egész pereputty űzte e mulatságot.

Itt, hol a parkokban még indulók szállnak, az évszakok
Évről évre egyformábbak. Fuvallat csak a gesztenyevirág,
A levélzörgés az örök cáfolat, mi teret nyitott a zöld
Retorikának. Csak gyökerek nőttek, perjék, gazok.
A hagyomány a szegfű volt. Orgona ontott fehéret és lilát.
És semmi sem volt oly szép, mint az eső áztatta föld.

Hogy kit hová vet az élet, arcáról első pillantásra
Lerítt. Az aktatáskába zárt művirág közeli esküvőt
Jelentett. Szerelemtől pirult, vagy néhány felest bekapott,
Ki szembeúszott az árral, míg a rend őreinek horgára
Nem akadt. Okosabb volt tisztelni a mundérba bújt erőt,
Betartva törvényt, menetirányt, családi programot.

De a test sokat kibír. Elég egy kis hízelkedés,
Vazallusnak, szürke eminenciásnak áll, főként mióta
Úr és szolga fölcserélhető. Csak morogjanak! Gondja
Kinek van reá? Az űrbázison szűk a hely, a levegő kevés?
De összebújhatnak. És a kenyérnek csak két peták kilója.
Ki fűtött lakásban ül, nem sajog se lelke, se gyomra.

Apropó, űrutazás – talán üzemanyagteszt volt az egész,
Kipróbálták az embereken, és bár tönkrement belé egy-két
Máj, vese, tüdő, de kémia kétségtelenül fejlődött.
A kémények magasából nézve kompakt, de csenevész
Dolog az ember, akár egy szóvicc, időt, formát elvét,
És ereje fogytán várja az ágytál, lapos és fröccsöntött.

Barnaszénnek hívták, ami reggel az orrot csavarta.
Rohadt krumpliként kaparták a földből elő, Greifswaldtól
Greizig sziszegett a kályhalyukban, vasak piszkálták,
Fekete lett tőle minden, csupa korom a folyosó, az utca.
Így bizonyságot nyert, hogy nem teljes a mű. Dante poklából
Még e bugyor hiányzott, ultrás vízzel hiába sikálták.

A tömegrajt után jött az akadályfutás. A klímához
Illő építőanyag a beton volt – a helykitöltés szinonimája,
A kőporral vakolt paneltömbök álltak amalgám-sorfalat,
És örök szabály volt: ki a lápcsőn legurul, mást sose átkoz,
Mert ki messzebb nyújtózik, mint takarója ér, az ő hibája.
Hol a múlt s a jövő így feltolul, a jelen ott elmarad.

Hihetetlen az egész, tiszta quidproquo. Inkább hittek
A szavakban, mint a kövekben, a saját szemükben, és
a legvadabb őrültség neve tény volt. Nemcsak esernyők,
Tűntek el, emberek is, és ritkán került elő, akit elvittek.
Absztrakt volt minden, az üveg mögött az angyal, az érkezés,
Az üres polc előtt a sor, a gyárak felől úszó füstfelhők.

Aki így beszél, gyakran bújt párás ablak mögé. Minek
Kinézni, gondolta, a könyökléshez, tolongáshoz hozzászokott.
Szerette, ha kámforrá válhat. Szerette, ha fut vele a vonat.
Még nem őszült, nem érezte nyakán a hótündér hideg
Leheletét. Arcán iskolás betűkkel írva megvetés ragyog,
Azt olvassa mégis: „Most ébredtem”. Mért nem mond igazat?

 
Obszcén zsömlék

1.
Képzeld el, hogy minden csütörtököt mond. A végítélet
Még mindig halnevelde, hínárral befont sarok,
Hol ember és ponty fáradtan helyet cserélnek,
Unalmasan hullámzanak a hátuszonyok,
S az órák torlaszán, mit nem tör át a fény, ott a naptár,
Hogy morogva kérdezd, élet ez még, vagy nem élet már.

És újra látod a csarnokok bordázatát. Gólyalábon,
Az ipar ködében törpék imbolyognak, összeverődnek
A hajnali műszakra. Koporsó van minden törpevállon,
Rajtuk vörössel írt jelszavak: „Dicsőség a termelőnek”,
„Győz a vakság”, „Mi munkába fogjuk a vérgőzt”.
Nem vívódott tovább, aki látta, a már és a még közt.

Szörnyű álom: órádra nézel, bizony megállt.
Reggel van-e, vagy este? Iránytű a mutató,
A tömegen túl északot veszi célba. Fáradt proletár –
Csillagképének neve ez, tudós könyvekben nincs róla szó.
A szél nyugat felől fúj (vagy fordítva). Egy elveszett
Műhold, bolond kométa rád zuhan, eltéríti életed.

Régi hang ez, elégikus. Nagydoktorok feje fölött
Szférikus rend tündökölt, és mi forró volt, mint a
Háború, az is kihűlt az ég s a földi szenny között.
Ki hitt a harcban, bakancsba bújt. A béke galambja
Trappolt legelöl, más belesápadt, ha a holnapra
Gondolt. Dudvánál is gyorsabban nőtt a propaganda.
 
2.
Kezdjük tehát elölről. Csakhogy már tudjuk a folytatást.
Mert félúton magával találkozik, ki a jövőbe néz.
Mégis hittek az újban. Ha autót akartak vagy lakást,
Nem a pénz számított, hanem az összeköttetés.
A cél, ismerni valakit, akinek van egy ismerőse,
Lipcsétől Taskentig ez volt. Nem fizetett rá ő se.

Kaszinó, tőzsde nem volt. Pénzből mégsem jutott elég.
Föltették a nagyüzemekre. Sportoló vagy funkci  –
Ki vallja be, hogy dörzsölhette volna a tenyerét?
Nincs jobb mentség, mint a sírás: az élet nehéz és uncsi…
A napi robot, a följelentgetés sok erőbe került.
Az aktatáskásokról sosem énekelték: „Nekem sikerült”.

Még jó, hogy vannak részletek, kiszínezhető
Kis sztorik, a borsókonzerv, a bogaras búzadara,
A stemplipárnák, a tapizós osztályvezető,
Az embert körülzárja környezete, mint csavart az anya.
A sors az volt, ami nem állt benne a tervben, amit
Nem hallott a fül. Ismered még, intett, a párt szobrait?

Vagy nem volt tán lakályos a rád szabott panelblokkban?
Szolid színezés divat szerint, a kockacukor
Az ideális forma. Fagyoskodás tizenhét fokban,
És a zsömléből segg nézett vissza rád, obszcén vigyor.
Az uralkodó szám az egy volt. Egy volt a nép, egy a párt.
Ki nem állhatta a falakat, álmában eljött érte egy elefánt.
 
3.
Ki napjait úgy nézte, mint statisztaszerepeit
Egy némafilmben, melynek címe Modern idők volt,
Idegeit jól kímélte. A tökéletes bolsevik
Már túljutott a jövőn, és ki fog kombájnokkal, kőport
Okádó gépekkel vitatkozni, míg a motor forog?
Világhelyzet ide vagy oda, időt nyerni okos dolog.

És a sakkot legjobban akkor keleten űzték. Dutyiban
Tanul meg az ember koncentrálni, ha bele is kékül,
Kikölteni a lépést. Kiszámíthatatlannak maradni, van
Ennél bölcsebb politika? Aki csak hülyén ül,
Talán forral valamit. Ki mondta, hogy a matrjuskababa
Sztriptíztáncosnő? Ami feledni segít, az a jó regula.

Vége van, vessük az Orkusra. De ennyi fémet,
Pórázt, patront ki fog eltüntetni? Ki tartja jól
Eelegendő szesszel a szomjas férfinépet?
Letakart tükrök közt élni csak aszkétának való.
Túl drága ár, hogy belőlünk legyen a vasorrú bába,
Ez fájóbb, mint egy rossz pont a káderaktában.

Semmi sem működik. Az összeg most se pontos, más
Irányba mutat a vektor, félrefutnak a tangensek.
De egy görbe magával ragad. Melyik a megoldás?
Nem volt titok egy trükk sem. Aztán telni kezdtek
Az évek. Mi az ész birtoka volt, lett a hité.
Semmi sem fél, sem egész, esetleg tört. (Q. e. d.)

 
Bolhacirkusz

Egy sakkfigurán trónol bolhamester,
Törékeny fickó, most ő a szám.
Kölykök vizsgálják nagyítóüveggel,
Bámulnak a csodák éves piacán.

Hogy mire nem képes ez a mini-atléta!
Fekvenyom bélyeget, gyufát, tonnányit,
Dopping nélkül elugrana Athénba,
Aranykocsit húz, s hozzá fél rúd szalámit.

Feje fölött rizsszemmel egyensúlyoz.
Rózsaszirmon piruettet ugrik.
Morzsával kapura lő, a vinklibe céloz.
Nézzék, csak nézzék az ügyes bolhaurfit!

Node, nincs-e a cirkusznak száz artistája?
Célbedobók, zsonglőrök, tűznyelők.
Keményen készülnek a nagy mutatványra,
Sem ostor, sem parancs nem vesz rajtuk erőt.

Van, ki vámpírokat idomít. Nyújtja kezét,
Hogy meglegyen a mindennapi véradag.
A hurokból egy bolha sem húzza ki fejét,
Míg a publikum szíve érte meg nem hasad.
 

Schein Gábor fordításai


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/