Richard Sennett
A flexibilis város
(idegenek szomszédsága)

Egy város lehet működésképtelen, bűnös, mocskos, dekadens – a legtöbb ember mégis szívesen él még a legrosszabbikban is. Miért? Mert a város lehetőség arra, hogy összetettebb emberi lények legyünk. A város olyan hely, ahol az ember megtanulhat idegenekkel élni, ahol ismeretlen emberek tapasztalataihoz és érdeklődéséhez kerülhet közelebb. Az egyformaság elaltatja az elmét, a sokféleség serkenti és telíti. A város segít önmagunkról gazdagabb, összetettebb képet kialakítani. A városi ember nem egyszerűen bankár vagy utcaseprő, afro-karib vagy angolszász, angol vagy spanyol anyanyelvű, burzsoá vagy proletár, hanem ezek közül néhány vagy mindegyik lehet, sőt még annál is több – a városi ember nem szilárd identitásminták alanya. Az emberek identitásukról többszörös képet alkothatnak, annak tudatában, hogy kilétük attól függően változik, éppen kivel vannak együtt. Ez az idegenség hatalma: az önkényes definiálástól és azonosítástól való szabadság.
A kisvárosi Amerikában Willa Cather írónő attól rettegett, hogy felfedhetik leszbikusságát. Így írt egy barátjának, mikor 1906-ban a New York-i Greenwich Village-be került: „Ezen a titokzatos helyen végre levegőhöz jutok.” A városlakót – öltsön bár szenvtelen maszkot a nyilvánosság előtt, legyen mégoly hideg és közömbös másokkal szemben – bizalmas körben lehet, hogy felrázzák az idegen kapcsolatok, és mások jelenlétében meginog a meggyőződése.
Ám mindezen erények nem törvényszerűek. Az urbánus élet egyik nagy kérdése, hogy a város komplex tartalmai hogyan hathatnak úgy egymásra, hogy az emberek valóban kozmopolita életet éljenek, és a zsúfolt utcák ne a félelem, hanem az önmagunkról való tudás helyei legyenek. Az „idegenek szomszédsága” Emmanuel Levinas francia filozófustól származó fogalma éppen azt a törekvést fejezi ki, amit a városaink tervezésénél szem előtt kellene tartanunk.

Piramisok és körök – a nyertes mindent visz
Az építészek és tervezők ma új kihívásokkal néznek szembe. A globalizáció átalakította a termelést; az emberek számára rugalmasabb és kevésbé szigorú munkát és a város eltérő megtapasztalását teszi lehetővé.
A 19. században Max Weber német szociológus a modern üzlet világát a katonai szervezetekhez hasonlította: mindkettő a piramiselv alapján működik, a tábornokkal vagy főnökkel a csúcson és a katonákkal vagy dolgozókkal a talapzaton. A munkamegosztás minimalizálta az ismétlés esélyét, és a talapzaton dolgozó minden csoportot külön funkcióval látott el. Ily módon a vállalatvezető a csúcsról meg tudta mondani, hogyan működik a futószalag vagy az adminisztráció, éppen úgy, ahogyan posztjáról a tábornok stratégiailag irányítani tudta a távoli szakaszokat. Aztán a munkamegosztás fejlődésével a különféle munkások iránti kereslet gyorsabban nőtt, mint a főnökök iránti igény.
Az ipari termelés területén Weber piramisa a fordizmusban, a dolgozó ideje és hatékonysága feletti katonai típusú mikro-igazgatásban testesült meg, ami mindössze néhány szakember irányító munkáját igényelte. Az amerikai General Motors Willow Run autótelepe ezt a működést szemléletesen illusztrálta egy mérföld hosszú, negyed mérföld széles építményével, melybe az egyik végén nyersvasat és üveget töltöttek, a másik végén a kész autó gurult ki. Ilyen gigantikus léptékben csak egy szigorú, ellenőrzött munkarendszer tudta a termelést összehangolni. A fehérgalléros világban az 1960-as évek IBM-jéhez hasonló vállalatok szigorú ellenőrzöttsége tükrözte ezt az ipari folyamatot.
A vállalatok egy generációval ezelőtt fellázadtak Weber piramisa ellen, és a hierarchikus menedzsmentstruktúrák felszámolását, bürokraták helyett új információs technológiák alkalmazását, s ezzel a bürokrácia lépcsőinek eltávolítását, a kötött funkciójú munka helyett pedig rövidtávon, meghatározott feladatokon dolgozó teamek bevezetését célozták meg. Az új bizniszstratégiában teamek versengenek egymással azért, hogy a csúcson meghatározott célokra a lehető leghatékonyabban és leggyorsabban reagáljanak. Ahelyett, hogy egy adott utasításláncon belül mindenki a maga meghatározott kis szeletén dolgozna, megduplázódik a funkció: sok különböző team verseng egy feladat leggyorsabb és legjobb megoldásáért. A vállalat így gyorsabban tud reagálni a változó piaci követelményekre.
A munka új világának apologétái szerint ez a világ demokratikusabb, mint a régi, militáns típusú szervezet. Csakhogy ez így nem igaz. A weberi piramist egy kör váltotta fel, ponttal a közepében. A központban néhány menedzser döntéseket hoz, feladatokat oszt, eredményeket bírál. Az információs forradalom a szervezet működését közvetlenebbül ellenőrizhetővé tette, míg a régi rendszerben az utasítások az utasításláncon lefelé haladva gyakran módosultak és fejlődtek. A kör perifériáján dolgozó, versengő teamek szabadon reagálhatnak a központból kibocsátott feladatokra, és szabadon rendelkezhetnek a kivitelezés eszközei felett – de sosem szabadabbak a feladatok meghatározásában, mint korábban.
A bürokrácia weberi piramisában azt jutalmazták, ha a legtöbbet hoztad ki magadból. A pontközpontú körben azt díjazzák, ha egy team legyőzi a többit. Robert Frank közgazdász „a nyertes mindent visz”-szervezetnek hívja ezt; ebben a rendszerben a munka önmagában nem érdemel elismerést. A bürokrácia átalakítása – mondja Frank – hozzájárul a flexibilis szervezetekben tapasztalt fizetés- és egyéb juttatásbeli hatalmas különbségekhez.

A flexibilis kapitalizmus ugyanúgy hat a városra, mint a munkahelyre
A flexibilis munkahely mantrája a „nincs hosszú táv”. A karrierutakat meghatározott, korlátok közé szorított feladatokból álló munkák váltották fel; ha a feladatot teljesítették, gyakran a munkának is vége. A kaliforniai Szilikon-völgy high-tech szektorában az átlagos munkaviszony hossza körülbelül nyolc hónap. Az emberek körül folyamatosan cserélődnek a munkatársak: a modern menedzsment-elmélet szerint egy team „szavatossági ideje” legfeljebb egy év lehet.
Ez a minta még nem domináns vonása a munkahelynek, csak a változás fő irányvonalát jelöli ki: ilyen lesz a szakma, amikor senki sem épít majd új szervezetet a tartós foglalkoztatás elvére. A flexibilis szervezet a lojalitást vagy szolidaritást csak annyira pártolja, amennyire a demokráciát. Nehéz egy olyan szervezet iránt elköteleződni, amelynek nincs meghatározott karaktere; nehéz lojálisan viselkedni egy irántad lojalitást nem mutató, instabil intézménnyel szemben. Az üzleti szféra vezetői lassan belátják, hogy az elköteleződés hiánya gyér produktivitásba és kelletlen testületi titoktartásba fordul át.

Felszínes és rövidtávú kapcsolatok
A szolidaritásnak a hosszútáv eltörléséből következő hiánya kényesebb ügy. A darabbér-munka stresszeli az embereket, és a közös munka végső stádiumát a vesztes teamek között a visszavágás jellemzi. Az informális bizalom kialakulása időigényes, mert az embereket meg kell ismerni. Az időleges tartózkodás egy-egy szervezetben lazításra, be nem avatkozásra nevel – hiszen hamarosan úgyis kiszállsz.
A kölcsönös kötelezettségvállalás hiánya az egyik oka annak, hogy a szakszervezeteknek annyira nehéz a dolgozókat a Szilikon-völgyhöz hasonló flexibilis iparágakban vagy vállalkozásokban megszervezniük; meggyengült a sorsközösség, érdekközösség tartós készleteként értelmezhető szolidaritás jelentése. Társadalmi szempontból a rövidtávú rendszerek ellentmondásosak, mert az emberek nagy nyomás alatt, keményen dolgoznak, de a többiekhez való viszonyuk sajátosan felületes marad. Ez nem az a világ, melyben az elmélyült kapcsolatoknak hosszútávon sok értelme lenne.
A flexibilis kapitalizmus ugyanúgy hat a városra, mint a munkahelyre: a munkakapcsolatok felszínesek és rövidtávúak, a városi kapcsolatok felszínesek és kötöttség nélküliek. Ez a változás három formában jelentkezik, melyek közül a legnyilvánvalóbb a fizikai kötődés a városhoz. A földrajzi mobilitás aránya a munkaerőpiac leggyorsabban gyarapodó szektorát alkotó flexibilis alkalmazott számára nagyon magas. Például nyolcszor valószínűbb, hogy egy ideiglenesen alkalmazott ápolónő egy kétéves időszak alatt lakhelyet változtat, mint egy állandó alkalmazott. A gazdaság magasabb szféráiban a vezető beosztásúak a múltban ugyanannyit költözködtek, mint most, csakhogy mozgásaik eltérő típusúak voltak: míg korábban a vállalat kerékvágásában maradtak, és a vállalat határozta meg a „helyüket”, életük terét, bármerre voltak is a térképen, addig az új munkahely éppen ezt a fonalat szakítja el. A városkutatás (urban studies) néhány szakértője szerint a városban az elit számára az életmód a döntő, nem a munka, úgyhogy a vállalatot mint horgonyt felváltották bizonyos dzsentrifikált, puccos éttermeket és specializált szolgáltatásokat nyújtó városi zónák.

Felületi építészet – sztenderdizált környezet
Az új kapitalizmus második kifejező jegye a környezet sztenderdizálása. Néhány évvel ezelőtt, a New York-i Chanin Building, egy míves irodákkal és remek közterekkel tűzdelt Art Deco rezidencia bejárásán egy nagy új-gazdaság cég vezetője jegyezte meg: „Nem illene mihozzánk. Az emberek túlzottan kötődnének az irodáikhoz, még azt gondolnák, idetartoznak.” A flexibilis iroda rendeltetése nem az, hogy fészket rakjunk benne. A flexibilis cégek irodaépítészetére a könnyen átalakítható fizikai környezet jellemző, amely szélsőséges esetben a puszta számítógép-terminálra redukálódhat. Az új épületek azért is semlegesek, mert mint befektetési egységek globális fizetőeszközök; ahhoz, hogy valaki Manilán százezer négyzetméternyi londoni irodaterületet adjon vagy vegyen, a térnek a pénz uniformitásával és átláthatóságával kell bírnia. Ezért válnak az új-gazdaság épületek stíluselemei, Ada Louise Huxtable amerikai építészetkritikus kifejezésével „felületi építészetté”: míg az épület felületére tesznek egy kis designt, addig a belső semleges, sztenderd és azonnali átalakításra kész.
A felületi építészet mellett a közfogyasztás sztenderdizációja is bekövetkezett: a globális hálózat minden üzlete – mindegy, hogy Manilán, Mexico Cityben vagy Londonban van – egyforma típusú terekben ugyanazt az árut kínálja. Nehéz egy bizonyos Gap-hez vagy Banana Republic-hoz kötődni – a sztenderdizálás közömbösséget szül. Vagy másképpen: az intézményi lojalitás problémája, mely a munkahelyen a végtelen vállalati átstrukturálások korábbi lelkes híveit, a menedzsereket eszmélésre késztette, a fogyasztói közszférában találja meg párhuzamát.
Az új rezsim tehát száműzte a kötődést egy-egy helyhez és a törődést egy-egy hellyel. A városok már nem nyújtják az idegent, váratlant vagy izgalmasat. Hasonlóképpen veszítenek a jelentőségükből e semleges közterek mint a közös történelem, következésképp a kollektív emlékezet tárházai. A sztenderdizált fogyasztás kikezdi a helyi jelentéseket, ahogy az újfajta munkahely kikezdi a dolgozók körében közszájon forgó, régi közös történeteket.

Ne kötelezd el magad, ne keveredj bele, gondolkodj rövidtávon
Az új kapitalizmus harmadik megnyilvánulása kevésbé szembeszökő. A nagy megterhelést jelentő flexibilis munka kizökkenti a családi életet. A szokványos sajtóképek – mellőzött gyerekek, felnőtt stressz, földrajzi elszakítottság – nem tapintanak rá e zavar lényegére. Inkább arról van szó, hogy az új munkastílus – ne kötelezd el magad, ne keveredj bele, gondolkodj rövidtávon – tönkreteszi a családot. Ha a munkahelyi viselkedésmintákat hazahordják az irodából, akkor nincs szükség odaadásra és kötődésre, hiszen minden csak rövidtávon érvényes. Amikor a közvélemény és a politikusok a „családi értékek” mellett szállnak síkra, annak nem csupán jobboldali rezonanciája van; ez a reakció az új-gazdaságban a családi szolidaritást fenyegető gyakran megfoghatatlan, de átérzett veszélyekre. Christopher Lasch, a kiváló amerikai társadalomkritikus a család képét úgy rajzolta meg, mint „paradicsomot egy szívtelen világban”. Ez a kép különösen szorongató, amikor a munka még kiszámíthatatlanabbá válik, és a felnőttektől még több időt követel. E konfliktus egyik – mára a középkorú alkalmazottak körében jól dokumentált – következménye, hogy a felnőttek abbéli igyekezetükben, hogy a családi életet megszilárdítsák és megszervezzék, visszavonulnak a közéletben való részvételtől; a közélet csak egy újabb idő- és energiarabló tényező, ami otthon e nélkül is hiánycikk.

Új kapitalizmus, új elszigetelődés – A globális enklávék közömbösek a városok iránt
Mindez a globalizációnak a városokra gyakorolt újabb hatásához vezet el. A New Yorkhoz, Londonhoz és Chicagóhoz hasonló városokban működő új globális elitek elkerülik a városi politikai szférát. Az elit a városban akar működni, de nem akarja kormányozni azt; hatalmi rendszert képez, felelősség nélkül.
Chicagóban például 1925-ben a politikai és gazdasági hatalom kéz a kézben járt. A város 80 csúcsvállalatának vezetői 142 kórház igazgatótanácsában voltak jelen, ők tették ki a középiskolák és egyetemek felügyelőbizottságának 70 százalékát, és a városi költségvetés 23 százaléka a 18 chicagói nemzeti vállalat adójából jött össze. Ezzel szemben ma New Yorkban a globális cégek vezérigazgatói közül alig néhányan felügyelnek oktatási intézményeket, és senki sem tagja kórházi tanácsnak. Továbbá jól dokumentált az is, hogy a helyhez nem kötött multinacionális társaságok, mint amilyen a Rupert Murdoch’s News Corp, jórészt sikeresen kerülik ki a helyi vagy országos adó fizetését.
E változás oka, hogy a globális gazdaság nem gyökerezik a városban olyan értelemben, hogy a város mint egész vezetésétől függene. Ehelyett a globális gazdaság szó szerint véve szigetgazdaság, mint Manhattan New Yorkban, vagy építészeti értelemben, mint Canary Wharf Londonban, ami egy korábbi kor imperialista enklávéjára emlékeztet. Két szociológus, John Mollenkopf és Manuel Castells kimutatta, hogy ez a globális gazdagság nem lép túl a globális enklávé határain.
A globális enklávé politikája azt a fajta közömbösséget tanúsítja a várossal szemben, amit Marcel Proust egy teljesen eltérő összefüggésben a „passzív kedves” jelenségének nevezett. A leléceléssel, a világ bármely más pontjára költözéssel fenyegető globális vállalat hihetetlen adókedvezményekben részesül azért, hogy maradjon – a csábítás pedig megtérül, a vállalatnak mindössze közömbösnek kell tűnnie a hely iránt, ahová elvetődött. Más szavakkal: a globalizáció mind a városi, mind a nemzeti értelemben vett polgárság számára problémát jelent. A városok nem tudják megcsapolni e cégek gazdagságát, és a cégek alig vállalnak felelősséget saját jelenlétükért a városban. A mellőzés vagy lelépés fenyegető perspektívája teszi lehetővé a felelősség elkerülését; mi pedig nem rendelkezünk azokkal a politikai mechanizmusokkal, amelyekkel rávehetnénk az instabil, flexibilis intézményeket arra, hogy a városban élvezett privilégiumokért becsületesen megfizessenek.
Mindez nem marad következmények nélkül a kölcsönös távolságtartás kompromisszumán nyugvó városi civil társadalomra nézve. A kompromisszum nevében elássuk a csatabárdot, békén hagyjuk egymást, közömbösséget tanúsítunk a többiek iránt. A modern város pozitív oldala, hogy olyan, mint egy harmonika: könnyen tágul, hogy bevándorlók új hullámait befogadja – nem ismeri a különbözés kisebbségi szigeteit. A negatív oldalon a kölcsönös, távolságtartó alkalmazkodás az állampolgári gyakorlatokra – azaz az eltérő érdekek megértésére – és nem utolsósorban a más emberek iránti szimpla emberi kíváncsiságra mondja ki az utolsó szót.
Ugyanakkor a modern munkahely flexibilitása a tökéletlenség érzetét kelti. A flexibilis idő folytatólagos – benne vagy egy projektben, aztán egy teljesen újba kezdesz –, ahelyett hogy felhalmozódna. De semmi jele annak a késztetésnek, hogy – mert, mondjuk, hiányzik valami az életünkből – mások felé, kifelé, bizonyos „idegenek szomszédsága” felé fordulnánk.

Ez érzékeltet valamit abból, hogy hogyan lehetne ma jobb városokat csinálni. Arra van szükségünk, hogy egy és ugyanazt a teret különböző aktivitásokkal telítsük, ahogyan egyszer a családi tevékenység és a munka fedték egymást. A kapitalista idő tökéletlensége ahhoz a kérdéshez vezet vissza, amely az ipari város születését jelölte, egy városét, amely szétzúzta a domust – azt a térbeli viszonyrendszert, amely az ipari kapitalizmus beköszönte előtt családot, munkát, hivatalos köztereket és informális társadalmi tereket fogott össze. Ma helyre kell állítanunk a tér kollektivitását, hogy szembeszállhassunk a modern munka szeriális idejével.

       SOMLYÓDY NÓRA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

SENNETT, Richard
A közéleti ember bukása
Helikon, 1998

„A semleges város”
Café Bábel, 1997. 2.

HUXTABLE, Ada Louise
„Művalóság Amerikában”
Magyar Lettre Internationale, 17

LASCH, Christopher
Az önimádat társadalma
Európa, 1997

BÖHME, Hartmut
„Globális városok”
Magyar Lettre Internationale, 45

BURUMA, Ian
„Ázsia mint témapark”
Magyar Lettre Internationale, 53

BAUMAN, Zygmunt
„Turisták és csavargók:
a posztmodern kor hősei és áldozatai”
Magyar Lettre Internationale, 35

IYER, Pico
„Mindenütt otthon”
Magyar Lettre Internationale, 39


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/