„Mi a város?” –- hangzik el a kérdés Jacques Derrida „Egy város nemzedékei – emlékezet, prófécia, felelősség” című szövegében 1991-ben, a történelmi város védelmének szellemében rendezett Prága – egy történelmi főváros jövője című konferencián.  „Mi a város?” visszhangzik ugyanez a kérdés, a Catherine Malabou és Jacques Derrida által jegyzett La contre-allée (A mellékfasor) címen a Voyage avec… sorozat felkérésére készített kötetben 1999-ben . Jünger, Cendrars, Virginia Woolf, Proust, Rilke, Majakovszkij után Derrida az első filozófus, akit felkérnek egy ilyen könyv megírására, mely nem egyszerűen „az utazó-írókat” akarja megszólaltatni, hanem olyan írók szövegeinek szeretne helyt adni, akik „hosszabb időt töltenek távol otthonuktól, egy más tér-időben.”  Derrida képeslapokkal, levelekkel, fényképekkel válaszol erre a felkérésre. 1997. május 10-én Isztambulból datálódik az első Derrida-levél, mely nemet mondva mond igent erre a felkérésre, ahol a voyager avec… – valakivel utazni – lehetetlenségétől a közös halált halni – „commourans” – lehetőségéig számot vet az utazás legkülönbözőbb válfajaival. Az utolsó levél 1998. május 8-án Laguna Beachből (Kaliforniából) datálódik, melyben Derrida saját halálának hírével szembesül. Valaki, egy bizonyos Clifford Duffy az interneten beszámol arról, hogy 1998. május 6-án Kaliforniában súlyos autóbalesetben meghalt Jacques Derrida. Derrida túléli saját halálhírét, de A mellékfasor… levelezése itt megszakad.

E két dátum között Derrida, aki 19 éves koráig el sem hagyta El Biar határát, London, Brighton, Porto, Jeruzsálem, Tel-Aviv, Fribourg, Tunisz, Baltimore, Villanova, New York, Torino, Pizza, Krakkó, Varsó, Athén városából – hogy csak párat soroljak fel közülük – írja a Heidegger, Lévinas, Gide, Poe, Paul de Man, Odüsszeusz alakját idéző leveleket.

Catherine Malabou, a társszerző, a L’écartement de voies. Derive, Arrive, Catastrophe (Az utak szétválása. Eltérés, érkezés, katasztrófa)  – című szövegével kíséri Derrida szövegét, és külön fejezetben – Villes (Városok) – idézi Derrida eddigi szövegeiből a városra vonatkozó részleteket . A Derrida-szövegekre rájátszó alcímek: „menedék-városok”, „Strasbourg, ’ez a nagylelkű határváros’”, „Párizs-főváros”, „Prága, a ’de-rekonstruált város’”, „Los Angeles és a ’poszt-politikai korszak’”, „Genf és a múzeum postává válása”, „Bordeaux és a posta múzeummá válása”, „Anvers, az ismeretlen”, „Amszterdam és timpanonjának zsilipje”, „Athén és a fénykép: a gyászos túlélés”, a „New York-i szál”, „’Tényleg Jeruzsálemben vagyok?’”   – jelzik, hogy a város Derrida számára nem egyszerűen csak a konferenciák, az előadások színhelye, hanem filozófiai, építészeti és politikai kérdés.

A Derrida által küldött képeslapok, levelek, fényképek egy másik perspektívából, az ön-élet-írás színtereként mutatják be a várost. Az utazás mint téma és mint helyzet, az utazási napló mint műfaj az emlékezés, a vallomás hangjait szólaltatja meg a szövegben, és az „auto-pszicho-analízis” egy sajátos derridai válfajához, az „oneirográfiához”, az „oneirokritikához” vezet (CA, 25).

Prága kísértete és Prága szelleme
 „Olyan benyomása lehet, mintha Kafka történetét élné meg.” – „De ne szívja mellre a dolgot, fogja fel úgy, mint egy irodalmi élményt”  – súgta oda az ügyvéd Derridának 1981-ben, amikor Prágában, a repülőtéren, A törvény kapujában Kafka-szöveggel a zsebében, a Jan Hus Szövetség diákjainak tartott titkos szeminárium után kábítószer-kereskedés gyanújával letartóztatják. A köztörvényes bűnözőknek kijáró vallatás, fényképezés, börtöncella életre szóló élmény maradt Derrida számára, „ez volt életemben az az utazás, amely leginkább megérdemelte ezt a nevet” (CA, 39), ám Prága nemcsak a börtönt idéző „fantomként” (CA, 20), hanem Kafka városaként, azaz „irodalmi élményként” is visszatér szövegeiben. A város címere, A kínai fal építése, Egy kutya kutatásai azok a Kafka-elbeszélések, amelyekkel Derrida az „Egy város nemzedékei – emlékezet, prófécia, felelősség”  című szövegében  a „mi a város? illetve mi a főváros?” (VN, 59) kérdésre felel. Prága mint az elbeszélések „központi motívuma” a bábeli torony építésének kérdésével kapcsolódik össze. A torony nem épül meg Kafka szövegeiben, de megépül körülötte egy város, melynek nemzedékeit a torony befejezésének „erős vágya” köti össze. A Prága-Bábel párhuzam három kérdést von maga után Derrida olvasatában, amelyek Prága 1989 utáni város(be)építési terveire vonatkoznak, és bárhol, bármikor, bármely város esetében is érvényesek lehetnek: a „hézagosság axiómáját”, amely a város tér-időbeli struktúráját érinti, a lényegiség kérdését, mely a várost mint az emlékezet és ígéret  hordozóját tünteti föl, valamint a felelősség kérdését, amely a város és a szavak viszonyának újraértelmezését sürgeti.
Derrida különbséget tesz a „hézagosság” és a „befejezetlenség” között: „a hézagosság nem azonos a munkáknak a tapasztalat vagy a megfelelő eszközök hiánya miatti félbehagyásával. A hézagosság valójában a városi tér túltelítődésének ellentéte, és az lenne a jó, ha a hézagosság aranyszabályként épülne be minden városrendezési vagy restaurációs tervbe. A túltelítődést nem azzal kerüljük el, ha óriási területeket hagyunk parlagon, hanem akkor, ha olyan struktúrák szerint építkezünk, melyekben az  új – egyszerre funkcionális és esztétikai – lehetőségek szinte a végtelenségig gazdagíthatják, védhetik, alapozhatják meg az eleven hagyományt – méghozzá anélkül, hogy a várost múzeummá, monumentális sírbolttá változtatnánk: az efféle ’elkriptásítás’ veszélye mindig fennáll…” (VN, 58)  Éppen ezért hangsúlyozza Derrida, hogy a város „egyszerre emlékezet és ígéret, és ez az emlékezet és ígéret sohasem tévesztendő össze azzal a totalitással, amely a város jelenében látható, azzal, ami épül, ami bemutatható, ami lakható.” (VN, 59) Az emlékezet és az ígéret teszi nyitottá térben és időben a várost, és tesz felelőssé a városért, mégpedig egy olyan felelősség nevében, amely „kettős parancsként” hat Kafka-szövegeiben, és a jelen helyzetben: e kettős parancs előírja, hogy a város „egyrészt érintetlenül megőrizze, restaurálja, fenntartsa örökségét, egy építészeti rétegeiben rendkívül  heterogén örökséget (…), másrészt hogy mindeközben ne pusztán a restaurálás szándéka vezesse. … hiszen „egy város történeti emlékezete más, mint egy templomé (…) a város másképpen kapcsolódik a múlthoz, mint egy élettelen archívum, sír vagy emlékmű.” (VN, 60) A nyelvet és a várost egy ilyen „eleven” és „kettős”  kapocs köti össze Kafka esetében. Kafka városa beszél – „már küszöblétem óta beszélek” mondja, de más nyelven beszél: „A nyelv a haza hangos lélegzete – De én erősen asztmás vagyok, hiszen nem tudok se csehül, se héberül.” (VN, 60). Ezen a nyelven Bábellel (kapu, zűrzavar) mond Prágát (küszöb), „az égbenyúló torony építésének lehetetlenségét” hangoztatva pedig nemet a prágai felhőkarcolókra, a „prágai Manhattan” típusú tervekre, de a nyelvek, a város különböző nyelveinek sokféleségét elhallgattató, egyhangúsító tendenciákra is.
 

Párizs a világváros, Párizs az anyaváros
„Nem is annyira mi gondoljuk el a várost – idézi Derrida Valéryt –, mint inkább az gondol el minket, méghozzá jóval azelőtt, hogy egyáltalán elkezdenénk gondolkodni róla.” (VN, 59). Párizs, a világváros, „francia-maghrebinek” gondolta el Derridát, akinek első útja 1949-ben a Ville d’Algir nevű hajón az „anyaországba” vezetett.  Derrida „Fő-Anya-Haza-Városként” gondolta el Párizst, Franciaországot pedig „Másholként”, „mitikus Odaátként”, olyan helyként, amely egyszerre „távoli” és „közeli”, „nem idegen [étranger], mégis különös [étrange]”, „fantasztikus és kísérteties”, talán maga a „kísértetiesség” (ME, 64-65). Párizs, a világváros, „tájszólását” követeli Derridának, „a helyes beszéd és írás mintáját” követő, a „kettős tiltást” irányító (tanító) „úr nyelve” mögött, ott lebegteti „egy másik nyelv látható és csodás, kísérteties, ám végtelenül kívánatos káprázatát” (ME, 37). Derrida az „algériai francia” „tájszólást” megőrzi ugyan, de kényszeresen ragaszkodik ahhoz, hogy szövegei a „franciánál” is „franciább” nyelven szólaljanak meg (ME, 73). A nyelvi tisztaságeszmény, minden összetettsége és ellentmondásossága ellenére, nem az „Ile de France” iránti tisztelet jeleként fogalmazódik meg Derrida szövegeiben, hanem „egy titkosabb szabályhoz” igazodik, „a nyelv belső törvényének engedelmeskedik”, arra készteti Derridát, hogy „megadja magát a nyelvnek” (ME, 71), hogy „magában magához térítse” ezt a nyelvet, hogy kieszközölje, „történjen valami vele”, kieszközölje, hogy „ez a nyelv magához térjen, és arra kötelezi ezáltal, hogy ez a nyelv a saját nyelvében másképpen beszéljen. Egészen egyedül beszéljen. De magáért és a maga módján, testében őrizve ennek az eseménynek az eltörölhetetlen feljegyzését… (ME, 76-77), a „zsidó-francia-maghrebi” tanúságát arról a mindig egyedi, de mindig „egyetemes végzetről”, amely „egyetlen nyelvhez rendel minket, de megtiltja, hogy elsajátítsuk ezt a nyelvet” (ME, 44). Az elsajátíthatatlan, kisajátíthatatlan nyelv az „első-előtti nyelv eredet előtti idejéhez”, az „írás nulla mínusz egy fokához” vezet, „egy másik írásra” szólít fel, az „írást az adott nyelv belsejében szólítja” (ME, 109-110), de csak a „francia peremén, nem benne és nem rajta kívül, fellelhetetlen oldalvonalán” (ME,10) tud megszólalni Derrida nyelveként, e „kétélű hegyes penge” hangján: „Je n’ai qu’une langue, ce n’est pas la mienne” .

A „francia pereme”, nemcsak nyelvileg, tropológiailag, hanem topológiailag is jelöli Derrida helyét Párizsban, az anyanyelv „fő” intézményein kívül „kap helyt”, a fővárost övező körgyűrűkön kívül – a périphérique-en túl – lakik, „a peremről” ír bele a város szövetébe, amikor Bernard Tschumi felkérésére részt vesz a Parque de la Villette tervezésében. A város ezen e ponton válik építészeti kérdéssé Derrida számára. A Peter Eisenmannal együtt „tervezett Choral Work”, a Bernard Tschumiról és Peter Eisenmanról írott szövegei , a Peter Eisenman kezdeményezte  Any-projekt (1990-2000) Anywhere (1992) címszavára válaszoló „Faxitexture” jelzik, hogy Derridát a 21. századi „post-city Age” városaival, ezek reális, szürreális, hiperreális, szimulált tereivel szembeni építészeti, filozófiai, politikai felelősség kérdése foglalkoztatja.  A város struktúrájában azóta bekövetkezett változások, a megavárosok létrejötte, a New York elleni terrortámadások, a hierarchia helyett a „granuláció” megjelenése  még sürgetőbbé teszik a Derrida által javasolt – „topolitikát”.

New York a mellékfasor városa, New York a „sebzett” város
„Ha százéves leszek, ki fogom adni a „New York-i emlékeim emlékiratait” – írja 1997. október 2-án New Yorkból datált levelében Derrida, aki 1956 júniusában érkezett először New Yorkba a Liberté nevű hajó fedélzetén. „Mutogatni fogom támasztékait (szereti ezt a szót?) . A „dolog” semmire sem fog emlékeztetni: a világ minden tornyánál, New York tornyainál különösen, szédítőbb támaszték, az ürességbe, a virtuálisba, a konstruálhatatlanba, a dekonstruálhatatlanba felfüggesztett emlékezet színháza … (CA, 103). Derrida ide tér vissza minden év szeptemberében, és minden alkalommal a Central Parkba vezet az útja, a költők sétányához, a mellékfasorhoz, aztán az „őszi eufóriában” végigjárja Manhattant az egyik végétől a másikig, a Columbiától a New York Universityig, a Central Parktól a downtownig – Gramercy Park, Union Square, Washington Square, Soho, South Street Seaport – amelyet csak angolul tud kimondani, ez egy újabb „New York-i szál”, egy újabb nyelvi kötelék, mely New Yorkban Párizshoz köti Derridát, arra készteti, hogy bevallja Párizzsal szembeni „feltételek nélküli imádatát”. (CA, 104)

2001. szeptember 11. – átírja a New York-hoz való viszonyt, A mellékfasor „szentimentalizmusával” szemben a felelősség kérdésére tevődik a hangsúly. Nyilatkozataiban, interjúiban, a Habermasszal együtt  készített, Giovanna Borradori által szerkesztett  Philosophy in a Time of Terror   (Filozófia a terror idején) címen kiadott interjúkötetben Derrida visszatér a városra mint építészeti kérdésre, „a traumatikus építészetre”, a két toronyra, amely már szeptember 11. előtt is több alkalommal támadások célpontja volt ,  de a kérdése arra irányul, amit e „kettős crash” az ártatlan polgárokon, az épületeken, a város struktúráján, a politikai, katonai, hatalmi erők szimbólumain túl „érintett, megsebzett, traumatizált” (9.11, 143). Derrida nem elégszik meg a globális terrorizmus okainak és következményeinek latolgatásával, a háború és a terrorizmus különbségének elemzésével, hanem a kozmopolitizmus és egy új felelősség nevében a klasszikus nemzetközi törvények újraértelmezését, a nemzetállam modelljének felülvizsgálatát, és minden „eurocentrimus” nélkül „Európa egy új alakjának” (9.11, 173) megjelenését sürgeti, amely nem az Amerikai Egyesült Államok ellen jönne létre, hanem az amerikai hegemónia ellenében, amely „magának az Egyesült Államoknak a történetében is ’uralni’ és ’marginalizálni’ próbál valamint, ami pontosan ehhez a ’különös’ Európához tartozna” (9.11, 174).
            Ez a „különös” Európa, egy „eljövendő Európa”, a város és az állam viszonyának, a másik, az idegen, a vendégszeretet, a gyűlölet fogalmának újraértelmezését hozza magával. Az első határozott lépést ebbe az irányba az 1995-ben létrehozott „menedékvárosok” jelentik, melyhez európai és amerikai városok egyaránt csatlakoztak. A város kérdése ebben a kontextusban már nemcsak tropolitikai, „topolitikai”, hanem kozmopolitikai kérdésként tevődik fel.

 
Bibliográfia

ORBÁN Jolán
Derrida írásfordulata
Jelenkor, 1994

„Konstrukció és dekonstrukció.
Derrida és az építészet”
Magyar lettre Internationale, 29
 

DERRIDA, Jacques
Grammatológia
Életünk - Magyar Műhely, 1991

Marx kísértetei
Jelenkor, 1993

A szellemről. Heidegger és a kérdés
Osiris-Gond, 1995

Esszé a névről
Jelenkor, 1996

A másik egynyelvűsége
Jelenkor, 1997

Ki az anya?
Jelenkor, 1997

A disszemináció
Jelenkor, 1998

DERRIDA, J. - I. KANT
Minden dolgok vége
Századvég - Gond, 1993

„A struktúra, a nyelv és a játék
az embertudományok diskurzusában”
in: Posztmodern
Gondolat, 1992

„A fehér mitológia”
in: Az irodalom elméletei V.
Jelenkor, 1997

„Egy város nemzedékei”
Magyar Lettre Internationale, 6

„Van-e a filozófiának saját nyelve?”
Magyar Lettre Internationale, 30

„Világ kozmopolitái, még egy erőfeszítést!”
Magyar Lettre Internationale, 38

Az amerikai dekonstrukció (különszám)
Helikon, 1994. 1-2.

(Jean Baudrillarddal)
„Vita a terrorizmusról”
Magyar Lettre Internationale, 52

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu