A megformált világ az esti nap fényében öntudatosan kivált a homlokzatokból, rendelkezésre bocsátott minden, egyszer már meghozott döntést, egyúttal megerősítette őket abban az így-és-nem-másképp-létben, amely e pillanat egyszeriségében minden kétség fölé emelte őket.
Amikor Joris befordult az utcába, azonnal feltűnt neki a fekete Cabriolet. Az olvasó nő a kormány mögött csak Réjeanne lehetett. Tekintetük találkozott a visszapillantó tükörben. Joris megtorpanva állt menekülés és előretörés között, látta, hogy Réjeanne megfordul az ülésen, és látta kezei között a kis pisztolyt. Leejtette táskáját, és fölemelte a kezét. Réjeanne hangosan felnevetett, és kilökte az úttest felőli ajtót.
A remegés csak akkor vette elő, amikor Joris már a kocsiban ült, és cigarettára gyújtott. – Ne csináljon ilyet még egyszer – mondta arcát elfordítva, sápadt volt, homlokán és felső ajkán érezte az összegyűlt verítéket. Réjeanne kiszállt, és összeszedte a táskát.
Joris a lába közé tette, és igyekezett nem nézni Réjeanne-ra. Amikor újra mellette ült, a pisztolyt követelte tőle. A padló felé tartotta, és hátrahúzta a szánt. Nem volt megtöltve a fegyver. – Maga aztán bármit kinéz belőlem – mondta Réjeanne tétován, amikor Joris visszaadta a browningot.
Réjeanne kimanőverezte a kocsit a parkolólyukból, megkerülte a háztömböt, és besorolt a Boulevard de Saint Georges áradatába. Combjában és vádlijában Joris még mindig érezte a remegést, fejét oldalra és hátrafelé, a menetszélbe hajtva küzdött a feltoluló rosszullét ellen, és fázott. Megköszörülte a torkát, és nyomott hangon mondta: – Önnek mint tisztnek tudnia kell, hogy fegyverrel nem játszunk. – Ez olyan hivatalosan hangzott, hogy még mélyebbre süppedt indulatdermeteg elfogódottságába. Réjeanne az út szélére kormányozta az autót, beindította a tetőzáró automatikát, és bekapcsolta a fűtést és szellőztetést. – Attól félek, mindent elrontottam – mondta szerencsétlenül. – Mentségemre csak azt hozhatom fel, hogy három éve kiléptem a szolgálatból, és utoljára tíz éve voltam háborús területen.
Tekintetét mereven előreszegezve, egyik kezével a kormányt fogva beszélt. – Itt nincs háború – mondta magának, a kezének, amely félúton Joris felé meredt a semmibe, és várt. – Nem úgy van, hogy békében minden játék? – kérdezte kétségbeesetten, és még szavai közben megcáfolta Joris tekintete, amelyet éreznie kellett a kezén.
Joris látta kézfején a vörhenyesen fénylő szőrtakarót, undor és megindultság fojtogatta, égett a szeme, és könnyei alatt mintha megnyílt volna a bőr. A sós víz egyenesen koponyacsontjára, fogínyébe patakzott. Kilökte az ajtót, és hányt, hányt és hányt. Először az ebédet és vele a bizalmasság minden fuvallatát, amely a fiatalok között kialakult, aztán fájdalmas rángások következtek, lökésszerűen teljes erőből összeránduló csomók, amelyeken mintha üvegszilánkok furakodtak volna át, gyomornedv mardosta az undortól fulladozó torkot.
Joris megtörölgette magát a papírzsebkendőkkel, amiket Réjeanne-tól kapott, kiöblítette száját whiskyvel Réjeanne laposüvegéből, becsukta az ajtót, belesüppedt az ülésbe, és kiürítette a flaskát. – Induljon – mondta halkan, és behunyta a szemét. Részeg volt, és engedett az álmosító melegnek, az aszfalton tovagördülő abroncsok surrogó monotóniájában és a dugattyúlökések egyenletes ismétlődésében derengésszerű állapotba merült, s egy szóbuborékban a „minden játék” szavak lebegtek egy dixie-zenekar fölött, amely fel-alá járt a tarka, glédába állított bonbonos dobozok között.
Fájt a sípcsontja, combjában a csontok szurkálták a begyulladt szövetet, hasa fölött pedig bordái vájták be magukat a rekeszizmába. Réjeanne nyugodtan és biztosan vezetett. Veyrier-nél átléptek a határon, s a városon kívül egy kanyargós úton haladtak fölfelé, a Sal?ve-re, ahogy Joris sejtette.
– Ha kibírom még tíz évig, amit csinálok, talán odáig is eljutok, hogy különbséget tudjak tenni háború és béke között – mondta tétován. Inkább magához beszélt, kóstolgatta a szavakat ahhoz, ami következni fog, meg a düh ellen, amelyet saját hanglejtése újra kiváltott belőle. – Kezdőként ahhoz tartom magam, amit belénk sulykoltak. Akinél fegyver van, az mindig komolyan gondolja –, majd átmenet nélkül: – Maga melyik háborúban volt?
– Libanonban. Apám egy katolikus iskolát vezetett Bejrútban. Én tizennyolc éves voltam, és egy missziós kórházban dolgoztam. A torzszülöttségem miatt el akartam bújni az apácáknál.
– És aztán?
– Ez egy hosszú történet, valóban kíváncsi rá? – kérdezte Réjeanne, és Joris tekintetét kereste. Ő azonban továbbra is csukva tartotta a szemét, és csak igenlően dünnyögött. Réjeanne ismét a vezetésre koncentrált, sötét lett, az út a hegygerinc mentén haladt, és egy kicsit még mindig emelkedett.
– A Tremblay-k Québec északi részéről, a Fekete-folyó menti erdőkből származnak. Nem hiszem, hogy bárhol a világon ehhez fogható helyen telepedtek le emberek. A folyók mindig kifelé a világba vezetnek, a vadonból a civilizációba, a síkságra, egy torkolatba, a tengerbe. Nem így a Saguenay. A huronok völgye a nagy tó mellett és a folyó mentén mindig is külön világ volt, minden mástól elvágta egy fjord, amely negyven kilométeren át nyújtózik kétszáz méter magas, fekete sziklák között, és helyenként kétszáz méter a vízmélysége. A Saguenay egy szűk sziklakapun át hagyja el a fjordot, és a Saint Laurent-öbölbe ömlik. A gyarmatosítás előtt gazdag rézkészleteiről volt ismert a hely, a huszadik század elején a kanadai alumíniumipar központjává vált. Én Chicutimiben, az alcanok székhelyén nőttem fel, egy hatalmas munkástelepülésen, amely a vadon szélén épült a kohók köré. Villamosművek, fűrésztelepek, papírgyárak, templomok, színházak, könyvtárak, a civilizáció külső állomása olyan emberekkel benépesítve, akik semmit nem kaptak ingyen, és akik semmit nem úsztak meg. A legkisebbik voltam tizennégy gyerek közül. Anyám apám harmadik felesége volt. Mindketten tanárok voltak. Chicutimi, akárcsak Novoszibirszk, egy olyan voluntarizmus terméke, amelyet állami és gazdasági célkitűzésekkel nem lehet kimerítően megmagyarázni. Sorsdöntő az emberek hihetetlen bátorsága volt, akik végső soron megértették, hogy ha Isten halott, a saját kezükben van a sorsuk. Ezt senki nem mondta volna ki így. Valamennyien katolikusok voltunk. Ám senki nem bújhatott el a belátás elől, hogy Isten Cortez, Napóleon, Marx, Lenin, Sztálin és Hitler után többé nem uralkodó, hanem legfeljebb emlékezet: olyan szavaké és törvényeké, amelyek még a jelenkorban is felismerhetők. Az embereken múlik, akarnak-e.
– Mi köze mindennek magához? – kérdezte Joris elképedve.
– Én úgy gondolom, hogy egy kor általános érzelmi állapotából kell megmagyaráznunk magunkat, minden más esetleges – felelte Réjeanne határozottan. – Nézze – folytatta –, Bejrút az ellenkezője volt. Az akarás ott semmit nem segített az embereknek, a világ ellenük volt. Csak az akarás gesztikulálása maradt nekik, egy gyilkos és önpusztító gesztikulálás, mint tudjuk.
Elértek a sal?ve-i sílift felső állomásáig, és Réjeanne a kirándulóknak kialakított parkolóba kormányozta az autót. Felkapcsolta a belső világítást.
– És miért nem lett apáca? – kérdezte Joris gúnyosan.
– Egy Tremblay nem bújik el – felelte Réjeanne komolyan.
– Egy Tremblay inkább félelmet és riadalmat áraszt, igaz?
Joris először nézett rá újra, és bár szavai tréfásan csengtek, még mindig volt bennük védekezés. Kiszálltak az autóból. Réjeanne Jorisba kapaszkodott, Joris hozzásimult a meleg testhez, borzongott. Elgémberedett lábbal hagyta, hogy Réjeanne az állomás alatti teraszra vezesse. Joris tudta, mi fog következni, tudta, hogy nincs ereje ellenkezni.
Ha a nevetségesség, amint mondják, ölni tud, Réjeanne-nek mit sem árthatott. Túl volt rajta. Bízott benne, hogy a részvét, undor és szégyenkezés, amit kivált, megszerzi neki azt az előnyt, amely ahhoz kell, hogy testének valóságát olyan jelenné tegye, amelyből kihátrál az idő – egészen a szélekig, ahonnan annál parancsolóbban loccsan majd vissza; a jelen kioltásának hasztalan kísérletében újra meg újra visszaloccsan ugyanarra a pontra, mígnem ott egy heg keletkezik az idő tanújaként, olyan helyként, ahonnan kisugározva a szeretet fantomfájdalma ébren tartja és egyáltalán lehetővé teszi a csillapítás vágyát, gondolta Joris, akit a bekattanó pisztolytár zaja riasztott fel gondolatörvényéből.
Réjeanne hátrahúzta a szánt, és könyökére támaszkodva áthajolt az acélkorláton. Joris odaállt mögé, és szoknyája alá, combja közé csúsztatta kezét, szeméremszőrzetének sűrű fodrába. Másik keze utat tapogatott magának a hónaljon át, és megmarkolta himbálózó melleinek egyikét. Nekifeszült a derekának, rádőlt a hátára, és hallotta Réjeanne mellkasában a szív lüktetését.
Ujjhegyei a puha, a szövet súlyától kitágult bőrt simogatták, kisujja körmével belekarmolt a mellbe, és megfogta érdes hegyét; másik keze vaginájának síkos odvában, önfeledten és odaadóan, készen rá, hogy jóvátegyen mindent, visszatérjen, újra eggyé váljon a lövések éjszakába múló dörejével, a fények remegésével a tó felett, benne és körötte, összeomolva egymás felett, kimerülten a kísérlettől, hogy az önkény ellenében, amely az ifjúságnak tanulóidőt, az öregkornak pedig ismétlést nem engedélyez, egymáshoz kényszerítsenek két életet, miáltal minden kísérlet tévedés, és a tévedés az egyetlen esély. Joris átadta magát a csüggedésnek, és boldog volt.
Október első napjaiban jártak, és hétköznap Réjeanne mindig elment Jorisért előadás után, szabadnapokon pedig már reggel. Kiautóztak az erdőkbe és dombokra, bezárt  kavicsbányákhoz, eldugott folyópartokhoz, fűrésztelepekhez, fakunyhókhoz vagy elhagyott tanyákhoz. Joris lassanként ráébredt: Réjeanne azzal válaszolt kimondatlan ellenkezésére, felemás berzenkedésére, hogy makacsul ismételgette a helyzetet, amelyet első este ő maga idézett elő a tónál.
Nehéz gyapjúruhái alá rejtőzve engedte neki, hogy kitapogassa a testét, megmutatta neki szexuális reakcióit, de óvakodott attól, hogy testét kitegye a pillantásainak. Ez az utolsó, egészen magától értetődőnek látszó távolságtartás/diszkréció ellentétben állt – harsányabb aligha lehetett volna – azzal az elfogulatlansággal, amellyel Réjeanne szexuális potenciáját – Joris nem tudott jobb szót rá – ünnepelte. Réjeanne szabad és szégyentől mentes volt olyankor is, amikor magáról, életéről, elképzeléseiről és gondolatairól mesélt.
Míg eleinte Joris azt hitte, hogy Réjeanne önmaga tanújává szemelte ki, s azt gondolta, hogy ezzel a szereppel képes lesz megbarátkozni, az idő múltával módosult ez a benyomás. Először afelé, hogy Réjeanne önmaga szinte határtalan odaadásával félelmét igyekezett megbabonázni, hogy találkozzék Joris tekintetével, ha majd ruhátlanul látta őt. Aztán, e feltételezés fonákjaként, Jorisnak lassan az a gyanúja támadt, hogy ő az, aki fél ettől a tekintettől, saját tekintetétől.
Kizárólag iszonyatosnak, elfogadhatatlannak tudta elképzelni, cinkos tekintetnek, amely összefűzi mindazzal, amit gyűlölt. Megszégyenülést várt, amely összes készenlétbe helyezett mentségét – korát, fáradtságát, hogy már nem akar szeretni, hogy mindenfajta elváráson kívül akar élni, hogy minden visszafordulás csak azt tenné világosabbá, hogy mennyire eltávolodott – a megszégyenülés összes mentségét keresztülhúzva megrendítené az énnek azt a maradékát, amelyet elbeszélésével tartott életben.
Réjeanne arra várt, hogy Joris akarjon tőle valamit. A gyötrő bizonytalanság napjai után ez a felismerés kiszabadította letargiájából. Amikor végre felemelte Réjeanne szoknyáját, nadrágjából előhalászta hímvesszejét, és a két far közötti sötét nyílásba tuszkolta, s ruháját egészen a válláig tolta fel, meglátta Réjeanne testét.
Két kezével végigsimított a selymes szőrtakarón, amely tarkó- és deréktájt rövid fürtökké kunkorodott. Megkereste melleit, és megemelte őket merev hegyüknél fogva. Amikor alulról markolva egyik és másik mellet is átbuggyantotta kezének nyílásán, majd egy erős ellenmozdulattal, mintha tőgyeket fejne, lefelé húzta őket, Réjeanne a rácsnak feszült, és szaggatottan kiáltozva hátravetette magát, hogy mélyebbre fúrja magába a hímvesszőt, belekiáltotta magát a sziklákról visszaverődő kiáltásainak visszhangjába, az előre- és hátralendülésben egymásnak ütköző testek csattanásának visszhangjába, forgott és vonaglott, a belülről izzó bőr felületén borzongásra váltva rángott, hasán, mellén, combján, vállán, tarkóján, csípőjén felkavarták Joris cikázó kezei; vesszeje zárvánnyá vált, levált róla, gyulladásként mégis hozzátartozott idegeinek agyában tükröződő leképezéseként; a torkába feltoluló, ziháló pumpa, gyomrának szívó-harapó kitüremkedése, az egymáshoz tapadó két száj: Joris tekintete átsiklott a forgó szempáron Réjeanne hátracsavart fejében, a széltépte felhők, zúgó lombkoronák sodródó menedékébe a szemhéj mögötti villódzásban, harsány kövek, ezüst fűszálak, útfodrozó vízfelületek, utolsó ugarszépség, kevésség, az ünő, amelyet szarvánál fogva magához idomított, az erős nyelv, amelyet Réjeanne a szájába döfött, miközben vakon a barlang feletti sziklákra lőtt, lepattanó lövedékek meg-megtörő hangja, kicsúszott a farka, egymáshoz fordultak, átölelték egymást, úgy álltak egymással szemben, mint két szerető. Ideje volt, hogy szobák melegében leljenek magukra.
Bementek a városba, a pályaudvar közelében egy libanoni vendéglőben megebédeltek, szinte szótlanul, mintha minden körülmények között kerülniük kellene, hogy rájuk terelődjön a szó, rájuk, azaz kettejükre, akiknek valami közük van egymáshoz. Joris visszariadt ettől. Hogy Réjeanne hasonlóan érez-e, nem tudta. Nem kérdezte meg tőle.
December elején lesett az első hó. Csak egy vékony réteg volt, amely kora reggel képes volt néhány órára beteríteni a város tetőit, utcáit, tereit és rétjeit. Utána még piszkosabbnak látszott a város, mint egyébként. A szem hozzászokott a világossághoz, amely még jobban kidomborította a locspocs feketeségét meg a barna pöttyöket a behorpadt és kihunyt hófoltokon.
A hóesés mégis mindent megváltoztatott. Szokatlan, metsző tisztaság volt a levegőben, a város körüli dombokon és a távoli hegyeken megmaradt a hó, a messzeségbe tekintés alapvetően más képet mutatott. Fehér csipkéivel eddig az Alpok gerince volt az alacsonyabb, most a város. A tóval együtt fekete textúrát alkotott egy kiterített lavina peremén, közel és távol viszonya elmosódott, a térmélység feloldódott a Rhone-völgy alsó részén felgyülemlő, szikrázó párában.
Joris kávét szürcsölve állt a felső ablaknál, és kis idő elteltével meglepődve állapította meg, hogy úgy érzi magát, mint már régóta nem. Mintha egy nagy felfedezés előtt állna, izgatott volt, és örült az útnak a kihaltnak tetsző városon át. Visszament szobájába, és zsebre tette az iratait.
Réjeanne hason feküdt, és hozzádörgölőzött a takaróhoz, amely a hátától a kitakart combjáig feszült. Karjai kinyújtva pihentek az arcát eltakaró hajsátor két oldalán, egyik kezében még mindig a pisztolyt szorította.
Joris nem tudta, alszik-e a lány, vagy csak tetteti az alvást. Óvatosan végigcsúsztatta kézfejét a combja között, aztán távozott. Ez volt az első közös éjszakájuk, Joris kapitulációja. Hat héten át ellenállt Réjeanne-nak – az óta az októberi délután óta, amikor meztelenül látta. Azóta találkozgattak az intézetben, elmentek vacsorázni, moziba, hangversenyre. Semmi több. Réjeanne meghallgatta Joris magyarázkodásait, és várt.
A délelőttöt Joris az ENSZ-irodában töltötte megbeszélésekkel. Délben egy belvárosi vendéglőben találkozott Claude Passavant-nal, akinek néhány éve újságíróként kereste az ismeretségét, hogy végére járjon egy történetnek, amely megíratlan maradt. Az évek során ha barátok nem is, de afféle jó ismerősök lettek. Claude egyike volt az utolsó embereknek, akikkel Joris még magánkapcsolatot ápolt.
Ahogy ült Claude-dal szemben, elfogta a pánik. Környezete és a vendéglői hangzavar mintha távolodott, és ezzel egyszerre bele is zuhant volna. Látta, tányérján hogyan válnak el egymástól a puha, felduzzadt rizsszemek. Látta, hogy a felszeletelt hús rostjaiból pirosló lé kibuggyan, és összevegyül az olajjal, amelyben megsötétültek és üvegesen fonnyadtá váltak a salátalevelek szélei. Hallani vélte a sörhab zizegését.
Claude nagyítóüvegen át nézett rá. Arca lélegzett. Pórusainak mély lyukai között a kék és piros erecskék fonadéka lüktetett, orcájának üregeiből fekete tüskék meredeztek, homloka felett fehér bőrpikkelyek csüngtek a hajtöveken. Claude valódi volt. Joris nekilátott, hogy Réjeanne-ról meséljen.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu