A város arról nevezetes, hogy megváltás és megrontás ellentétes optikáin
keresztül szemlélhető. Sokszor a civilizáció csúcspontjaként, az igazságosság,
az igazság és a fejlődés helyeként, a polgári szabadság forrásaként kérkednek
vele. Isten városától a reneszánsz városállamig a város védelmet, menedéket
jelent a fallal védett helyen kívül fellelhető vidéki vadság: a mondén,
a közönséges, a közömbös és a puszta állati elől.
Ám a kegyetlen valóság gúnyt űz e tisztességes urbánus ígéretekből.
A tervezők vízióit és a városlakók reményeit időről időre önkényuralom
és kapzsiság dönti romba, társadalmi és fizikai hanyatlás mételyezi meg.
A várost ilyenkor az elnyomás és a korrupció fészkének, a tisztátalanság
és a szubverzió forrásának látjuk, lakóit pedig idegennek, céljaikat élősködőnek
találjuk. Szodoma és Gomorra a gonosz város archetípusai voltak; Róma az
élvhajhász birodalmi főváros prototípusa, mely ínségre juttatja a leigázott
hatalmas tartományokat; a római uralom pedig maga a korrupció szinonimája.
Róma városának rossz hírét a régi világiak töretlenül adták tovább a későbbi
szent tirannusoknak; mikor a 19. század közepén Giacomo Antonelli, IX.
Pius pápa bíboros államtitkára a reformkérelmekkel szembesült, ismét annak
a nézetnek adott hangot, miszerint Róma megtisztításának gondolata éppen
annyira nevetséges, mintha fogkefével akarnánk lesúrolni a piramisokat.
Túl az Atlanti-óceánon csak nőtt az óvilág városainak és népeinek
romlottsága. Noha a puritánok a „város a hegyen” isteni képével hencegtek,
és Philadelphia a testvéri szeretet városa néven prosperált, az új köztársaságban
mindent átitatott a városellenes előítélet. A polgári érdemek helye sem
a jenkik, sem a déliek szemében nem a városi elegancia, hanem a vidéki
csinosság volt; az erényt a földműveléssel és falusi közösséggel, a becstelenséget
a városokkal és a kereskedelemmel kapcsolták össze. A városok olyannyira
korruptak voltak, hogy a legtöbb állam kisvárosba helyezte fővárosát, mielőtt
még a törvényhozók a nagyvárosi kicsapongás csapdájába eshetnének. Az állami
kormányzás Albanyban és Augustában, Doverben és Springfieldben, Jefferson
Cityben és Harrisburgben, Columbiában és Madisonban a bizalmatlanságot
fejezi ki New York és Portland, Wilmington és Chicago, St. Louis és Philadelphia,
Charleston és Milwaukee iránt. Annak ellenére, hogy az elszigeteltség meglehetősen
terhes volt – egy törvényhozó 1850-es évekből származó megállapítása szerint:
„ha a parlament nem lenne eleve itt, Montpelier-re csak a bolond gondolna”
– Montpelier továbbra is megmaradt Vermont fővárosának, a tivornyáiról
nevezetes Rutland vagy a pityókás Burlington hatalmától tartva.
A politikai és populáris irodalomban még akkor is a jeffersoni vidékeszmény
maradt a kánon, amikor az már alig ért többet, mint egy mulatságos relikvia
az elhagyatott vidéki tájban. Az Egyesült Államok Információs Ügynöksége
(U.S. Information Agency) jóval később, még a 60-as években is, egy közép-nebraskai
családi farmon, a mértékletes, istenfélő, Norman Rockwell-i Amerika utolsó
végvárában tett kötelező látogatással kezdte a külföldi vezérkarok számára
szervezett ismerkedési túrákat. A családi farmok mára leginkább mozgóképi
ábrázolásokban valamint James Robert Waller A szív hídjaihoz és Jane Smiley
Ezer holdjához hasonló regényekben maradtak fenn.
***
Az Atlanti-óceánon túl azért volt különösen heves a városellenesség,
mert az amerikai város kevés olyan funkcióval rendelkezett, amely akár
csak részben is kárpótlást nyújthatott volna az európai metropoliszért.
Az Egyesült Államok városai nem számítottak sem rituális helyeknek, sem
a magaskultúra központjainak, sem a szabadság szentélyeinek; végtelenül
nyers és törekvő kereskedelmi központok voltak, melyek építésekor meglehetősen
kevés gondolatot pazaroltak esztétikai vagy kulturális kérdésekre. A rétegzett
társadalmú óvilágban elsősorban a városi kereskedőket és kézműveseket illették
meg a polgárjogok, a demokratikus, egalitárius Újvilágban a vidéken élő
kisbirtokos számított szuverénnek. Az európai „Stadtluft macht frei” (a
városi levegő szabaddá tesz) hagyomány elavult ócskaságnak minősült az
óceánon túl. A fehér amerikaiak kiváltságát a földtulajdon és a munka szabadsága
garantálta; s bár voltak fekete rabszolgák, fehér szolga csak néhány akadt,
„parasztok” pedig egyáltalán nem léteztek.
A jellegzetes amerikai városfejlődést két dinamikus folyamat
ösztönözte, amelyek ugyanakkor tovább lázítottak a város ellen. Az egyik
a bevándorlás volt; a másik pedig az autó. Amerika a kezdetektől fogva
a jövevények országa volt, és a nemzeti lét csak tovább ösztönözte a szerencsét
vagy menedéket keresők beáramlását. Az idegen jövevények a kikötővárosokba
érkeztek; legtöbbjük a városközpontban maradt. A bevándorló városlakók
– akik közül egyre kevesebben rendelkeztek angolszász gyökerekkel – olyan
poliglott egyveleget alkottak, amely nyelvében, kultúrájában és vallásában
egyre távolabb került a vidéki Amerikától. Az anglo-, protestáns, vidéki
jenkik egyre idegenebbnek találták az újonnan érkezők egymást követő hullámait
– a németeket, íreket, lengyeleket, olaszokat, oroszokat, zsidókat, szlávokat.
A korábban csak zsúfoltnak és egészségtelennek bélyegzett városok még
nagyobb terhet vettek magukra azzal, hogy asszimilálhatatlan hordákat fogadtak
be, akiknek idegen szokásai veszélyeztették az „igazi” amerikai értékeket.
Az egymás utáni amerikai generációk a városokat az idegenszerű romlottság
emésztőgödreinek, az állam testébe férkőző kibírhatatlan daganatoknak tartották.
A polgárháború előtti nativisták az ír katolikusokat okolták a városi mételyért;
a századvégi WASP-ok a zsidók és szicíliaiak gettóitól iszonyodtak; a 20.
században pedig a feketék és spanyolok patologikus közösségeit kárhoztatták
a sok nyomornegyed és a bűnözés melegágyaiként a fehérek.
Az autók beáramlása tovább fokozta az amerikai városok fizikai
hanyatlását, és felgyorsította az elitek elvándorlását; kezdetben zöld
és tágas külvárosokba, később a vidéki közösségek nosztalgikus, sorompóval
elzárt szimulakrumaiba. Az autókultúra megnövelte a munkahely és a lakóhely
közötti távolságot, kiürítette vagy megfojtotta a meglévő városközpontokat,
és új városokat hozott létre, amelyek mindennel rendelkeztek, csak központjuk
nem volt. „Hány Las Vegasba látogató fedezi fel”, kérdezi Joel Garreau,
„hogy a városnak központja is van?” A valaha klasszikusan összetett és
koherens modern város elvesztette központját, és feloldódva formátlanná
vált. A városok túlzott mértékű, amorf növekedését szemléletesen mutatják
be Italo Calvino meséi a képzelet szülte városokról, melynek képzetei felölelik
a sokféle elképzelt múlt, modern jelen és posztmodern jövő változó formáit
és mentális konstrukcióit. Calvino hajdani Pentesiléájában „a poros síkságból
látsz kiemelkedni egy városfalat (…); áthaladsz egy ívpárkány alatt, és
a városban találod magad: tömör sűrűsége körülvesz”. Ma ezzel szemben „Órákon
át haladsz előre, és nem világos számodra, hogy már a város közepén jársz-e,
vagy még kívül vagy. (…) keskeny homlokzatú házak, nagyon-nagyon magasak
vagy nagyon-nagyon alacsonyak, akár egy fogatlan fésű hegyei, mintha azt
jeleznék, hogy onnan kezdve a város anyagának láncszemei szorosabbá válnak.
Ezzel szemben (…) újabb határozatlan formájú területeket találsz, majd
üzemek és raktárak rozsdás külvárosát, (…) sivár kis boltokkal szegélyezett
utcán haladsz át, amely kiszikkadt szántóföld-tócsákban vész el. (…) Pentesilea
csupán önmagának perifériája (…)? Bármennyire eltávolodsz is a várostól,
nem teszel egyebet, csak egyik pereméről a másikra érsz (…)?”
Alig néhány amerikai város kerülheti csak el a Pentesileához
hasonló, világszerte mind penetránsabb és gennyesebb elterpeszkedést. És
a „romlás áttételeken keresztül terjed”, Eugen Weber kifejezésével. „Az
erodálódó és elöregedő külvárosi tájakon a kertvárosok gazos slumokká válnak.
A málló központok (…), állatias életükkel és lázongó tektonikájukkal csak
az urbanitás gyorséttermi változatát kínálják,” a félelem ökológiájának
megfelelően, Mike Davis metaforájával élve. A városok hanyatlása globális,
a megalopolisz mindenekelőtt az elszegényedettek lakóhelye. 1950-ben csak
New Yorknak húszmillió lakosa volt; 1994-re tizennégy ilyen megaváros létesült,
amelyek mindegyike – négy kivétellel: New York és Los Angeles, Tokió és
Oszaka – kétségbeejtően szegény vidéknek számít. A modern város modellje
nem annyira Chicago, mint inkább Kairó vagy Kalkutta. A városok még Európában
is a nemzetközi bűnözés és illegális bevándorlás miatt a legsúlyosabb társadalmi
bajok helyszíneivé válnak.
A modern várost az átmenetiséggel együtt járó formanélküliség
is jellemzi. A városszövet tünékeny, nagyon könnyen kitörölhető a helyi
emlékezetből. A derék polgár büszkélkedhet az ősi eredettel és a zavartalan
folytonossággal, de az örökség fokozatosan átadja a terepet az újdonságot
követelő vállalkozói igényeknek. New York tervezői az 1960-as években azzal
büszkélkedtek, hogy több magasépületet rombolnak le, mint bárki más a világon,
hogy új csodáknak adják át a helyet. New York szellemét találóan „kreatív
rombolásnak” nevezték. A manapság uralkodó helyettesítési hóbort miatt
még gyorsabban avul el a városszövet. Las Vegasnak a 80-as években emelt,
viszonylag öreg szállodaépületeit az ókori Róma posztmodern utánzataival
váltják fel. A mai városszövet találó jelképe nem annyira a meggyökeresedett
fa, mint inkább a kalandor buldózer.
Míg a mindennapi városi szcéna folyamatosan mozgásban van, addig
a város szimbólumai mindinkább az emlékezésre irányulnak. A szaporodó emlékművek
és dísztáblák, az érzékelhető és archivált múlt legalább palástolja, ha
már ki nem zárhatja a silány, csiricsáré jelent. Néhanap kijelentik, hogy
múlt és jelen együtt él: 1976-ban, Boston bicentenáriumán a város utcanévtábláival
elevenítették fel a múltat, a „Régi Nevüket” írva az „Új Nevük” fölé. Ám
sokkal gyakoribb, hogy a nosztalgia könyörtelenül kitörli a lokális jelent.
A múlt Riverside-jának Kaliforniában állított, mindenütt jelenlévő emlékművek
nem hagynak teret a jelenlegi Riverside-nak: a modern világ az emléktárgyak
kereskedelmi központjaira és a gyalogos mallokat kiszolgáló parkológarázsokra
korlátozódik.
Ezek az idealizált és elképzelt emlékek csak ritkán képesek arra, hogy
színesítsék a sivár városi jelent. Az emlékek nem működnek, mert fentről
adagolják őket, mert a helyi perspektíva helyett a kívülállók vízióit részesítik
előnyben, és mert a kezdeményezők és értékesítők, tervezők és építészek
meglehetősen gyér és felszínes vonásokat kínálnak társadalmi kohéziós programok
helyett. A valóságban a városlakók ritkán élvezik a múlt és a jövő, az
emlékezet és a cselekvés, az esztétika és a funkció, az ideál és a valóság
közötti egyszerű és egyértelmű választások luxusát; ehelyett a versengő,
de egyidejűleg létező szükségletek és értékek közötti finom kompromisszumok
latolgatására kényszerülnek.
A nüanszok szellemében az emléktárgyak Calvino városlakóit arra
késztetik, hogy a ma mondén banalitását a tegnap vénülő bájával szembesítsék,
és mindegyiket a másik szemszögéből lássák. Látogatókat kísérve a városban,
a bennszülöttek a régi Mauriliát ábrázoló képeslapokat mutogatnak: „ugyanazon
a téren, ahol a buszmegálló van, egy tyúkocska állt, zenepavilon volt ott,
ahol most felüljáró ível át az úton, s két kisasszonyka sétált fehér napernyővel
a lőszergyár helyén.” De a mauriliaiak jól tudják, hogy nosztalgiájukat
csak a későbbi fejlődés legitimálja. A régi Maurilia elveszett méltóságát
„csak most, a régi képeslapokon lehet élvezni”, mert amikor még létezett,
„igazán semmi bájt nem lehetett benne felfedezni, és még sokkal kevésbé
lehetne ma, ha Maurilia változatlan maradt volna”. Ezért „az utazónak dicsérnie
kell a képeslapokon látható várost, és annak jobban kell neki tetszenie,
ám gondosan el kell titkolnia (…) szomorúságát”, mielőtt még megbántaná
a mauriliaiakat, akiknek egyedül hasonló gondolkodásuk tette lehetővé múlt
és jelen összehangolását.
Az irodalmat, festészetet, szobrászatot és építészetet megbízták
a városi múlt újraélesztésével. A Gibbon-féle történelemkönyv és Piranesi
metszetei révén megismert antikvitás-reprezentációk több évszázadnyi római
látogató érkezését készítették elő. Az olvasottakkal és látottakkal felvértezve
felülemelkedtek a jelen látványain, hangjain és illatain, kitakarták a
modern látképeket és Vespákat, hogy jobban ízlelhessék az antik, birodalmi,
reneszánsz és neoklasszikus Rómát, romos maradványok és hibátlan rekonstrukciók
formájában. (De nem jártak mindig sikerrel: Hazlitt panaszkodott Róma „közönséges
külsejű utcáira, ahol a fokhagyma szaga diadalmaskodik az antikvitás felett”.)
„A késő 18. századtól kezdve mondogatták a Rómába látogatók”, írja Tarnya
Cooper, „hogy egy már ismert városra leltek, ahol legnagyobb örömüket nem
az új felfedezésében, hanem az ismerős felismerésében lelték.” A látogatást
követő visszaemlékezés a tényleges helyszín emlékét összekapcsolta a hely
reprezentációjával; a meglátogatott Róma olyannyira átitatódott antik impressziókkal,
hogy turisták generációi számára őrizte meg sokrétű misztikumát.
Róma híre mint elképzelt palimpszeszt sugallta Freud pompás hasonlatát
lelki emlékezet és városszövet összekapcsolására. Az emlékezet a múltat
a jelen szellemi benyomásaival együtt őrzi meg, míg az építészet kiradírozza
a tapintható múltat, hogy helyet szorítson a jelennek. Ha Róma gondolati
entitás lenne, az azt jelentené, „hogy a Palatinuson a császári palota
és Septimus Severus Septimontiuma még a régi nagyságában emelkedik ki (…).
De még inkább: a Palazzo Caffarelli helyén ismét állana a Capitoliumi Jupiter
temploma (…), [legkorábbi alakjában], amikor még etruszk formát mutatott,
és agyag antefixákkal volt ékesítve. Ahol most a Colosseum áll, egyszersmind
megcsodálhatnánk az elpusztult Néró-féle Domus Aureát; a Pantheon téren
nemcsak a mai Pantheont találnánk, ahogy azt számunkra Hadrianus hátrahagyta,
hanem ugyanazon a talajon Agrippa eredeti építményét is; sőt ugyanaz a
talaj hordaná a Maria Sopra Minerva templomot és azt az öreg templomot,
amelyre ráépült.”
Freud „fantasztikus feltételezésével” városok és emlékek különbözőségét
kívánta hangsúlyozni, de elképzelt városi palimpszesztjét végül az emlékezet
transzcendens képi metaforájává változtatta át. Azt is kimutatta, hogy
az emberi test, a tájhoz hasonlóan, korábbi fejlődési szinteket olvaszt
be későbbi sajátosságokba (ahogyan a csecsemőmirigy kötőszövetté alakul).
Freud város-hasonlatának ereje arra a pszichikai szükségletre figyelmeztet
bennünket, hogy a materiális városi szövetet imaginatív emlékekkel hímezzük
ki.
***
A szüntelen felfordulás arra ösztönzi a városiakat, hogy a folytonosság
zálogaiba csapott maradványaiba kapaszkodjanak vagy újakat tákoljanak össze.
Ahogyan egy nemzet eredettörténeteket talál ki ingatag rezsimek alátámasztására,
úgy a város is sokféle legendás eredetet, hősöket és korszakalkotó eseményeket
mutat fel dísztáblák és látványos parádék, megőrzés és megemlékezés révén.
Hogy a lengyelek nemzeti szellemét megtörjék, a náci hódítók lerombolták
a középkori és barokk városközpontokat; majd a lengyelek úgy rekonstruálták
a régi Varsót és más régi csodákat, hogy kitörölték az emlékezetből a háborús
pusztítást, hogy a lakosság érezhesse, ezek a drágakövek sosem szűntek
meg létezni.
De ennél újabb keletű gyökerek is felfrissíthetik a kapcsolatot
a régi emlékekkel. A sziléziai Wroclaw középkori negyedét, melynek korábbi
német lakosait a Szovjetunióhoz csatolt keleti területek lengyeleire cserélték,
szintén gondosan újjáépítették. Hogyan szolgálja az emlékezést ez a helyreállítás?
– kérdeztem Wroclaw tervezőitől a 70-es években. Végtére is a keleti bevándorlók
nem „emlékeznek” arra, milyen volt a város. A tervezők egyetértettek abban,
hogy az újonnan érkezettek számára a régi épületek semmiféle folytonosságot
nem fognak felidézni. De hangsúlyozták, hogy a gyerekeik már érezni fogják
ezt; a következő generációk számára Wroclaw már az „ősi” város lesz, amit
mindig is ismertek.
Manapság a hollywoodi filmek és turisták számára készült brosúrák
hasonló emlékező funkciókkal kísérleteznek, ám kevesebb sikerrel járnak.
A népszerű logókból és ikonokból hiányzik a réteges palimpszeszt maradandó
ereje, amit Piranesi, és Hawthorne Márvány faunjához hasonló irodalmi művek
varázsoltak elő. Akár egy meghatározott korszak operakosztümjeiből, a „Rómát”,
„Párizst” vagy „New Yorkot” jelentő, azonnal felismerhető mai képekből
hiányzik a meggyőző kötelék. Azt az érzetet keltik az emberben, hogy „tévedésből
egy másik regényben szerepel vagy – ami még rosszabb – egy magazinban”.
Néhány év távollét után városába visszatérve az egykori New York-i úgy
érzi, „bármerre nézek, minden be van keretezve – a nyomorúságos részek
éppúgy, mint a gazdagok.” Mindent „kisajátítottak a divatdiktátorok”, és
minden stílus lett, szubsztancia nélkül.
A szubsztanciához szükség van arra, hogy a város rendelkezzen
küldetéstudattal, valamifajta rendeltetéssel; ezek gyakran egymással versengve
jutnak kifejezésre. A presztízzsel bíró emlékjelképek iránti igény nem
egy esetben lokális jellegű városi rivalizálást gerjesztett. Köln, abbéli
igyekezetében, hogy a szent Római Birodalom városai között elsőbbségre
tegyen szert, a három királyok kitalált ereklyéit, és a Szentföldről származó,
hasonlóan hamis eredetű Barbarossa-zsákmányt használta fel. Napóleon, Párizs
rangját emelendő, legnemesebb antik darabjaitól fosztotta meg Rómát. A
20. század elején a chicagóiakat állítólag pusztán az tántorította el attól,
hogy megszerezzék a New Yorkban csúnyán mellőzött Grant-síremléket, hogy
nem bírták kitalálni, hogy tudnák onnét elmozdítani.
A szimbolikus birodalmáért folytatott harc gyümölcsöző is lehet,
mint például az angliai Leeds és Bradford, a 19. században a textiliparból
meggazdagodott ikervárosok példája mutatja. A 20. század közepére mindkettő
tönkrement, hatalmas gyáraik munka nélkül maradtak, nagyszerű középületeik
leromlottak. A háború sújtotta Leeds modern stílusban építette magát újjá;
míg Bradford neoklasszikus elhanyagoltsága fennmaradt. Életképes, produktív
alternatíva híján Bradford az 1980-as években örökségturizmusra adta a
fejét. Titus Salt és a többi mágnás hatalmas épületei a viktoriánus ipari
technológia és polgári fellendülés múzeumai lettek.
Leeds polgári képviselői elborzadtak a múltnak e lakájos képzelet
szülte kiárusításán, s Bradford örökségét olyan történelmi ferdítésként
ítélték el, amely a gyermekmunkát, az éhbért, a prostitúciót és más gonosztetteket
próbál tisztára mosni. A leedsi nyomdagépek parlamenti vizsgálatokból és
bírósági jegyzőkönyvekből származó, szenzációhajhász idézetekkel fűszerezett
pamfletek özönét zúdították az ipari forradalom bűneire. A dologból mindkét
város hasznot húzott. Mindkét város turistái nyertek azzal, hogy rivális
narratívák bennfentes ismerői lettek; az egyik építészeti maradványokra,
a másik levéltári hagyatékokra épül, melyek a maguk ellentmondásos módján
kiegészítik egymást.
A városokat gyakran sokrétű és versengő képzetek keretezik. A szemlélő
pozíciója elrejtheti vagy kiemelheti a város különböző reprezentációit
– építészek látomásos teremtményeit, a helyi hagyományokat, az idő rothasztó
és ülepítő munkáját. Calvino kétarcú Morianája mindezen lehetőségeket felvonultatja.
Morianában egyrészt „az alabástrom kapuk áttetszően csillognak a napfényben,
koralloszlopok tartják a szerpentinnel bevont épületoromzatokat (…). [De]
elég egy félkört bejárni, és máris [a látogató] elé tárul Moriana elrejtett
arca, rozsdás lemezzel, zsákvászonnal, szögekkel kivert deszkákkal, koromtól
feketéllő csövekkel, konzervdobozhalmokkal, elfakult feliratokkal teli
vakfalakkal, szalmafonatjukat vesztett székek kereteivel borított síkságot
talál, teleszórva olyan kötelekkel, amelyek már csak arra jók, hogy valaki
felakassza magát egy rothadó gerendára”. A két kép nem olvasztható eggyé,
„csak színe van és visszája, akár egy papírlapnak, egy kép az egyik, másik
a másik oldalon, amelyek nem tudnak egymástól elszakadni, sem nem láthatják
egymást.” A városok kritizálói és ünneplői gyakran hasonlóan kettős tapasztalatot
élnek át, és képtelenek a diskurzusra, amikor a teljesen mással találják
szembe magukat.
Az újdonság és a megszokás ugyancsak ellentétes városokat teremtenek:
az egyik meghökkentő, a forma és a szín városa, a másik a látást elhomályosító
fakó hasznosságé. Calvino Fillidéjében a jövevényt megörvendezteti, hogy
„hány egymástól különböző híd halad át a csatornán: szamárhát vonalú, fedett,
pilléreken, bárkákon álló hidak, függőhidak, lyukacsos korlátú hidak; hányféle
változatú ablak nyílik az utcákra: kétnyílásúak, mór stílusúak, lándzsa
alakúak, csúcsívesek, félkörívben vagy rózsa alakban magasodóak (…). A
város minden pontján meglepetéseket kínál a tekintetnek (…). [De ha tovább
maradsz], a város hamarosan a szemed láttára válik fakóvá, eltűnnek a rózsa
alakú ablakok, a három szobor a párkányokon, a kupolák is. (…) Látsz (…)
egy padot, amelyre kosarat támaszthatsz, egy kis zökkenőt, amelybe beleakad
a lábad, ha nem vigyázol. Minden más láthatatlan a városból. A legrövidebb
út, hogy annak a kereskedőnek bódéjához eljuss, az, ahol elkerülheted amannak
a hitelezőnek pénztárablakát. (…) Millió szem tekint fel ablakokra, hidakra,
kapribokrokra, de mintha fehér lapot futnának át a pillantások.”
Üres lap az, ami fölé a legtöbb város hajol; monoton, kifejezéstelen
homlokzatokban testesíti meg Calvino eltorzult Fillidéjét. A várostervező
túl gyakran a közömbös szem, az érzéketlen törzsvendég, az elcsigázott
helybeli cinkosa, akik panasz nélkül viselik el a gigantikus banalitását,
mintha az unalom a hasznosság elkerülhetetlen velejárója lenne.
A városi emlékezet lapjai megérdemlik, hogy hétköznapi változatosság
gazdagítsa őket, és mindenféle városi történeteket meséljenek. Hogyan és
ki hozza létre ezeket a történeteket? Bradford és Leeds ellentétes stratégiái
provokatív megközelítést nyújtanak, a sokféle városi társadalmi múlt teljesen
ellentétes felfogásait hangsúlyozzák. A meghatározott etnikai és közösségi
történelmekről való megemlékezés, a jelentékeny helyszínek és útvonalak
hangsúlyozása narratívák, public art, fotográfia és visszatérő ünnepek
révén Los Angelesben és másutt is termékeny dolog, melyeket a Dolores Hayden
által is leírt, önmagukat gerjesztő vállalkozások ösztönöznek. Ahogyan
az ember az élet minden területén megrögzötten idézi fel életének korábbi
szakaszait a kandallópárkányra, konyhakredencre vagy falra helyezett fotókkal,
ugyanúgy növelheti az önmagára és a közösségre vonatkozó szenzibilitást
a köztereken az emlékezet közös megjelenítésével.
Ezek az erőfeszítések eleinte intézmények segítségét igényelhetik,
de javukra válhat azok felügyelete is, akik tapasztalatot szereztek abban,
miképpen önthetők vizuális és tapintható formába az emlékezés és történelem
vágyai. De amíg ezek nem gyökereznek lokális inspirációban, és nem támogatja
őket folyamatosan a köz kreativitása, addig az erőlködés nem hoz tartós
városi gazdagodást, hanem felszínes, múlékony és idegen látszat marad.
SOMLYÓDY NÓRA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
MUMFORD, Lewis
A gép mítosza
Európa, 2000
CALVINO, Italo
Láthatatlan városok
Kozmosz, 1981
FREUD, Sigmund
Rossz közérzet a kultúrában
Kossuth, 1992
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu