„A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet Isten teremtett
vala, és monda az asszonynak:
- Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?
És monda az asszony a kígyónak:
- A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, de annak a fának gyümölcséből,
mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg
se illessétek, hogy meg ne haljatok.
És monda a kígyó az asszonynak:
- Bizony nem haltok meg. Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek
abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek, mint az Isten:
jónak és gonosznak tudói.
És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek,
és kivánatos az a fa a bölcseségért: szakaszta azért annak gyümölcséből,
és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék.
És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek;
figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak.
És meghallák Isten szavát, a ki hűvös alkonyatkor a kertben jár vala;
és elrejtőzék az ember és az ő felesége Isten elől a kert fái között.
Szólítá ugyanis az Isten az embert és monda néki:
- Hol vagy?
És monda: - Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen
vagyok, és elrejtezém.
És monda Ő:
- Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy? Avagy talán ettél a fáról, melytől
tiltottalak, hogy arról ne egyél?
És monda az ember:
- Az asszony, a kit mellém adtál vala, ő ada nékem arról a fáról, úgy
evém.
És monda Isten az asszonynak:
- Mit cselekedtél?
Az asszony pedig monda:
- A kígyó ámított el engem, úgy evém.
És monda az Úr Isten a kígyónak:
- Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei
vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban. És ellenségeskedést
szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva
között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.
Az asszonynak monda:
- Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szűlsz
magzatokat; és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad.
Az embernek pedig monda:
- Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról,
a melyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld
te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban.
Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét. Orczád
verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból
vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.
Nevezte vala pedig Ádám az ő feleségét Évának, mivelhogy ő lett anyja
minden élőnek. És csinála Isten Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat,
és felöltözteté őket.
És monda az Úr Isten:
- Ímé az ember olyanná lett, mint mi közűlünk egy, jót és gonoszt tudván.
Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról
is, hogy egyék, s örökké éljen, kiküldé őt az Isten az Éden kertjéből,
hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala.
És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala
felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának
útját…” (Gen, 3. rész)
E szöveg úgy izgat, mint semmi a világon.
Ehhez minden bizonnyal hozzájárul, izgató hatását a maximumig fokozza
az a töméntelen spekuláció, ami a mögöttünk álló két évezred folyamán értelmének
megfej- tése gyanánt körbevette és körülveszi. Ennek a sztorinak, illetve
annak, mikor hogyan értették, számos következménye van. Miközben
a magam kis betűit pöttyintem egymás mellé, mondatokká a bűnbeesés történetével
kapcsolatban, körülbelül úgy érzem magam, mintha azon igyekeznék, hogy
mihamarébb feljussak a Niagara-vízesés tetejére, annak sodrával szemben
úszva, egymagamban. És akkor majd mutatok valamit.
Én is írok.
Mint az, aki ezt a szöveget először papírra vetette.
Nem tudom, hogy ő volt-e a történet kigondolója, nem valószínű, miket
beszélek, úgy értem, nem tudom, ő volt-e az, aki a novella szereplőinek
számát, a törté- net fordulatait, ezek sorrendjét, az egésznek a hangulatát,
az apró, elmondhatatlanul zseniális kiegészítéseket megszülte, hogy például
Isten alkonytájt élvezi a feltámadó szelet az egyébként nyilván kánikula
sújtotta Édenkertben, és hát ő ilyenkor sétálgatni szokott, kimondott pechjére
az épp ekkor elszégyenülő első emberpárnak, akik pontosan úgy okoskodnak,
mint a kisgyermekek, ha elbújnak teremtőjük elől, úgy, hogy az nem is látja
őket, akkor nem is fogja megtalálni őket. Mivel hogy abban az esetben ők
nincsenek is. Ezt vajon az találta ki, aki a históriát először írásba foglalta?
Vagy már Éva is ezzel altatta Káint a bölcsőjében, és az mesélte aztán
Ábelnek, akit már viszont ő, a bátyja volt kénytelen pesztrálni? Mert az
anyja a Kígyóval flangált? Akár így, akár úgy…
Engem annak a lelkivilága izgat, aki ezt a történetet megformálta.
Az Első Szerző.
Akinek ez először, nagyjából így, ahogy ma ismerem, összeállt a fejében.
Talán le se írta még. Egyszerűen csak tanította, mesélte. Híresztelte a
piacon. Pletykálta a szomszédjának, mint afféle biztos helyről származó
értesülést, vagy mesélte, altatta vele a fiait, esetleg e példabeszéd segítségével
magyarázta meg a béreseinek, miért nem ehetnek egy-egy fáról, miért nem
lakhatnak többé a földjén.
Azon tűnődöm, mit érzek iránta.
Bonyolult, meglehetősen bonyolult lesz elmondanom, hogy mit. És miért
azt, amit. S hogy azt, amit gondolok, miért érzem mindazok számára megfontolandó
gondo- latnak, akik hozzám hasonlóan szeretnének túllépni e mai kocsmán.
Alapvető állításom egyszerű: Az Első Szerző ismerős fickó.
Ez az, amit nem szabad egy pillanatra sem szem elől tévesztenünk.
A történet, még inkább a szinte fokozhatatlanul eredményes marketing
tevékenység, amelynek eredményeképpen most egyebek közt a Szent Könyv első
fejezetének, a Genezisnek első drámáját tisztelhetjük „a bűnbeesés” remekül
megformált históriájában (mellesleg szögezem le, hiszen számtalanszor megállapították
már előttem mások is, hogy neve és címe ellenére ezen adomában senki,
még az Isten sem, még a kígyó sem beszél „bűnről”, e fogalom megnyugtató
módon hiányzik az Édenkert nyelvi arborétumából) és rettentő erővel
csábít arra, hogy elénk potyogó tanulságait készpénznek vegyük, ha szabad
így mondanom, végeredményben tekintsük a világ és az ember botrányára adott
költőien tömör, felülmúlhatatlan és végleges válasznak.
Én ezt nem teszem, vagy ha mégis, csakis jelentős megszorítással: a
bűnbeesés története nem a bűnbeesésről szól, hanem arról, aki írta. Nem
biztos, hogy a magunk részéről elfogadjuk az ember bűnbeesettségéről szóló
páli és augusztinuszi teóriát, noha készséggel elismerjük, hogy az ember
időtlen idők óta és mind a mai napig alig méltó a nevére. Ámbár méltó rá.
De csak alig: lehetőségeit tekintve kétségkívül méltó lenne talán még többre
is, ám gyakorlatilag… folyton-folyvást irtóztató pácban van.
Ön- és közveszélyes alak.
Csakúgy, mint Első Szerző.
Azt akarja velünk elhitetni, mintha kezdetben, vagyis évmilliókon át,
Istennel és természettel az emberpár békében élt volna, ellenben mikor
életükben először rossz fát tettek a tűzre, ellene szegültek Istennek,
azzal egy csapásra, sőt egyszer s mindenkorra, azonnal kigolyózták magukat
az Édenkertből.
Még jóformán el sem kezdődött az Elbeszélés, és már vége is lett.
Ezen nem szoktak fennakadni az elemzők. Úgy gondolják, hogy az Elbeszélés,
a Nagy Narratíva éppen ezzel kezdődik, a Kiűzetéssel – vagy a Kiűzetés
leírásával, egyre megy –, s ami addig történt, amit nem hallottunk eldanolni,
azzal semmi dolgunk, hisz az nem része az ember és az Isten viszonyának
megromlásáról szóló Nagy Elbeszélésnek.
Mégis, az embert nem hagyja nyugodni a kíváncsiság: Isten és Ember
hogyan éltek együtt a Kertben, mikor még felhőtlenül szerették egymást?
Mi történt akkor?
Miben nyilvánult meg kölcsönös szeretetük egymás iránt?
Érteni vélem Első Szerző ingerültségét, amennyiben ezt a kérdést már
feltették neki néhányszor az elmúlt néhány évezredben bizonyos kétes elemek,
írók rendszerint.
Mert ők tudják, hogy történet csak konfliktusból születhet. Mármint
egy európai sztoriban. Minél keményebb az ellentét, és képviselőik minél
sűrűbben csapnak össze, annál lényegesebbnek, amellett annál érdekesebbnek
is tűnik a cselekmény a közönség, a hallgató, a néző számára. (Mert az
európai kultúrában a közönségnek hallgatnia kell, és csak néző lehet, maga
nem cselekedhet. Már ha az előadásból látni akar valamit.) De nem biztos,
hogy a valóságban is az történt.
A patak vize láthatatlan, ha nem áll útjába semmi.
Minél több és nagyobb szikla torlaszolja el az útját, annál hevesebb
a víz kanyargása, hogy mégis előre jusson, megtalálja az útját. Annál jobban
látható. Annál inkább ábrázolható.
De ki meri azt állítani, hogy ami nem ábrázolható, az nincs?
Általában az emberek sem emlékeznek édeni hangulatú csecsemőéveikből
semmire, azt azonban mégsem merészelik állítani, hogy akkoriban nem történt
velük semmi fontos. Ellenkezőleg, sejtik, és (a csecsemők tanulásával foglalkozó)
szakemberek határozottan állítják, hogy minden igazán fontos akkor történik
a kis Ádámmal és Évával, mikor a környező valósággal történő első találkozásaik
során tapasztalatokat szereznek az őket körülvevő világról. Ami nem genetikusan
örökölt, nem adott az emberben, hanem csak az evilági tapasztalat minősége
eredményezi (arányaiban állítólag ez elenyészik a genetikusan örökölthöz:
adotthoz képest), az is ebben az első időszakban alapozódik meg.
Ádám és Éva azért viselkedik az Édenkertben úgy, ahogy viselkedik,
mert ott született, az Első Szerző lelkében, képzeletében. Csak azt csinálják,
amikor bajt csinálnak, azt a tempót veszik fel, amit itt tanultak, illetve
amit itt kaptak. Teremtőjük önnön képére és hasonlatosságára teremtette
őket, nemdebár. Azonkívül a lelkükre kötötte, hogy rajta kívül mindenkin
uralkodjanak, még önmagukon is, tehát mindent szabad nekik, és mindent
ehetnek is, csak egy fáról nem szabad enniük, hogy mi a baj vele, azt úgyse
értenék, hála a jó istennek, elég az hozzá, hogy ha esznek belőle, jól
meg fognak halni. (Ami ugyebár csak kétszer történhet mindenkivel: először
és utoljára, tehát nem érdemes vele kísérletezni, mert a tanulságnak nem
lehet gyümölcse.)
Mire valaki, a franc tudja ki – ugyan ki tud beszélni az Édenben a
Teremtőn és az ő képére és hasonlatosságára teremtetteken kívül? –, talán
az az érdekes Kígyó, aki minden állat közül a leghallgatagabb (az benne
a veszélyes, hogy figyelmeztetés nélkül támad, ám csakis abban az esetben,
ha kikezdünk vele: rálépünk, vagy megfogjuk a farkát), na ez most elkezdi
a nő fülét tisztára nyalni egy mézes-mázas rizsával, tette- tett, gúnyos
álmélkodásával, hogy: - Jé, ti semmi jóból nem kaphattok, télleg? Faterkám
elintézte? Aztán miért ilyen kegyetlen hozzátok?
Mire az alvó Ádám mellett unatkozó Évuska rákvörösen, azt se tudja,
miért, zavartan, ki-kihagyó lélegzettel mentegetni kezdi az ő teremtő urát,
akiről ő titokban azt érzi, hogy valahogy akar is adni neki - lám csak,
férjhez adta - meg nem is, hisz ugye Ádám nem isten, nem író és teremtő,
csak ember, ám mindezt egy világért sem óhajtja a miatta felmeredő,
vele szóba elegyedő Kígyó orrára kötni, csakhogy ez nem könnyű, mert elhagyatottságában
nagy a beszélhetnékje, a Bibliában eddig egy árva szót nem szólt hozzá
senki, ezért lámpalázas ügyetlenséggel váltogatva a Paradicsomban Bennfentes
Kiskedvenc meg a Tájékozatlan Fiatal Tyúk maszkját, azt válaszolja Kígyó
Pajtásnak: - Ne csábítgassá görbén, hallod é! Semmit se tudsz. Épp
az, hogy mindenét odaadja nekünk a Tata. Bármit ehetünk. Csupán azt kérte,
hogy a legnagyobb fát hagyjuk, meg se érintsük, mert a gyümölcsétől feldobjuk
a talpunk.
Erre a gaz Kélgyó: - Na és akkor mi van?
Évi cica: - Gőzöm sincs.
Kígyó: - Na látod. Miről beszélsz? „Halál.” Szerinted van olyan, hogy
nincs?
Ezen aztán Éva eltűnődött csöppet.
Éva: - Nem tudom.
Kígyó: - Áhá. Szóval, nem tudod. És mit gondolsz, ő se kajál róla?
Éva : - Ne beszéljél róla kis ővel.
Kígyó: - Honnan gondolod, hogy én kis ővel beszélek róla?
Éva: - Ne gyere közelebb.
Kígyó: (közelebb megy) – Ha megkóstolnád ezt itt, nézz ide, hoztam
neked egyet, olyan gyönyört éreznél, amilyet te Ádámtól soha nem fogsz
kapni. De Ádám se tőled. Mert ezt csak az tudja értékelni, aki abból is
mer enni, ami tilos. Akkor olyanok lesztek, mint ő. Ezt nem szeretné ő.
Holott ha meg mernétek tenni, rögtön megtudnátok, mitől döglik a légy!
Éva: - Tudom én azt anélkül is.
Mondta, azzal megfogta a kígyót a nyakánál, és leharapta a fejét. Sőt,
nyomban le is nyelte, annak rendje és módja szerint. Erre persze mindjárt
beleköltözött a Kígyó a szívébe. Úgy, ahogy a Kígyóba meg a Sátán, az Isten
Ellen Lázadó Főasszisztens, aki szintén lenyelette magát, ő még a Kígyóval.
(Hát az a poén, hogy a Kígyó különben nem is lett volna képes beszélni,
neki nincs logosza, mivel süket állat. Néma, mint a hal.)
De ezt Éva nem tudta.
Mert még mindig nem evett a gyümölcsből.
És elhatározta, legalább csak megnézi magának. Azt a fát. Nem azért,
hogy egyen róla. Csak megnézi messziről, mégis milyen. Hogy mi milyen rajta.
És mekkora. Mert az asszonynak mindig azon jár a feje, semmi máson. A háztartási
kérdéseken. Eddig soha nem nézte meg, mert Ádám nem engedte meg neki.
Igyekeztek nem is beszélni róla. Hogy elkerüljék a halált. Bár nem tudták,
mi az.
Semmit se tudtak.
No, nem húzom tovább, nem cifrázom itt a történteket, azt akarom, hogy
a mai néző és hallgató pontosan az Első Szerző szándékai szerint értelmezze
a Genezis sokezer éves valóságshowjának forgatókönyvét:
Éva először is elkövette azt a hibát, hogy megnézte, mi az, ami tilos.
És szépnek látta, vonzónak látta. Bűn. Mi több, kívánatosnak! Fertelem.
Majomparádé. Mintha az isteni tudás látna különbséget a dolgok közt! A
szeme kocsányon lógott, amint megpillantotta a tudás érett gyümölcsét,
a kocsányon lógó szeme is kéjelgett, midőn pillantása valósággal letapizta
a gyimilcs kerekségét, puhaságát, ámde mégis keménységét… Yami, yami, nyam,
nyam. Kell bele, pociba. Ámde, feleim az Úrban, Éva anyánk abban a pillanatban
már azt is tudta, hogy ő most rosszat tesz, hogy a bűnben fetreng: onnan
tudta, hogy annyira jólesett neki. Lelkifurdalása támadt.
Ami földi jó, az tilos.
Éppen azért nem szabad rá kíváncsinak lenni: semmire nem szabad kíváncsinak
lenni, ami tilos, mert lehet, hogy vonz, de a vége aztán katzenjammer,
keserves bűntudat.
Ezt Isten rendelte így.
A tisztességes embernek bűntudata van.
Ez benne a rossz, mármint a tilos megtapasztalásában. Hogy az első
pillanatban hívogató, vonzó, a következő pillanatban (megismerni) kimondhatatlan
gyönyör, birtoklása valamiféle büszkeséggel is megajándékozza az embert,
de a harmadik pillanatban jóvátehetetlen minden. Megrohad az egész. Most
már sose lesz jó. Nem leszünk jók soha többé, szuggerálja Első Szerző.
Mert nem tartottuk be a felső utasítást.
Porból vétettünk, szarrá lettünk.
Miért is?
Éva, amint kóstolt a jó és a gonosz megkülönböztetésének képességét
adó fáról, rögtön tudta, hogy ilyen finomat még életében nem evett, és
azzal áltatta magát, hogy talán azért nem baj ez, mert ha az ember is érdemes
rá, eztán minden falatja az emberi haladást is szolgálja: okosabb lesz,
aki a tudás gyümölcsét fogyasztja. Holott ez nem igaz, sugallja Első Szerző.
Ha ez igaz lenne, ha Éva valóban okosabb lenne a tudás birtokában, nem
sietne adni a férjének a lopott szajréból, hanem előbb várna egy napot,
hogy kiderüljön: nincs-e az alma fogyasztásában valami kockázat? Nem lépnek-e
fel bizonyos nemkívánatos mellékhatások? Nem kap-e ki a Teremtőjétől neadjisten,
amiért olyat tett, amit ő megtiltott? De nem, ez a szófogadatlan Éva siet
belerángatni a vétkébe, az Isten elleni engedetlenség feneketlen bűnébe
az ő málé urát, Ádámot is.
Első dolga.
Miért?
Azért, hogy a bűnben cinkosa legyen, sugallja Első Szerző cselekményvezetése.
Éva aljas, Éva elbukott. És vele az emberi nem. A tudásra nem méltó az
ember. Pontosabban az Asszony, mert Ádám az ő áldozata; az egy naiv ember,
ugrik, ha Éva, a gyönyör felfedezője és az ő (bűnbe) beavatója bármi jóval
kecsegteti. Az ember egy veszélyesen okoskodó barom. Úgy áll neki
a tudás, mint tehénnek a gatya. Amit szabad Jupiternek, nem szabad
a felszarvazott majomnak. Az Örökkévaló mindent szépen elrendezett, sugallja
Első Szerző, ám az ember ahelyett, hogy megbecsülte volna magát, képtelen
volt uralkodni kíváncsiságán, aminek végső soron kéjvágya a motorja, és
amitől hajtva az első adandó alkalommal szembeszegült gazdája akaratával.
E lépés katasztrofális következménye végső soron a történelem. Az emberi
sors. A munka igája. Halandó mivoltunk, fájdalmas életünk. Mindaz, ami
az életet pokollá teszi.
Nem igaz.
Nem ennek a következménye.
Itt kapjuk el a teremtő kolléga, Első Szerző grabancát; itt mindjárt,
mert úgy látszik, képtelenek vagyunk tovább türtőztetni magunkat, noha
Isten látja lelkünk, előbb szerettük volna lefordítani vaskorunk primitív
nyelvére az egyébként irodalmi és vallási értelemben egyként felülmúlhatatlan
sztorit, de attól félünk, helyesebben, attól félek, én, aki több ezer évvel
később ezt a könyvet írom, hogy késlekedésemmel újabb szögeket verek a
rég halott Igazság koporsójába, tehát önmagam szavába kell vágnom, s haladéktalanul
a szemébe mondom Első Szerzőnek:
Homérosznál is tehetségesebb kollégám,
Te a történetet úgy írtad meg, mintha Évát és Ádámot jónak és gonosznak
megismerése, illetve e kettő megkülönböztetéséhez szükséges tudásnak az
ő emberi gyarlóságuktól, tökéletlenségüktől megmételyezett mivolta vinné
a rossz útra.
Nem így van. A félelem viszi őket a rossz útra.
És te ezt tudod.
Mert ez is kiderül ebből a gyöngyszemből. Csakhogy valószínűleg te
is féltél a papoktól, akik remekre csiszolását megrendelték tőled. Rettentően
igyekeztél kitenni magadért, kitűnően írtad meg az ötletet, költőien, sűrítetten,
tele gondolatokkal, humorral, még elementáris indulat is van benne, ami
nagyon fontos, meg fájdalom is, jó sok, és igazság is, de mennyi, elszórva,
ó, hát azóta is ebből a munkádból csipegetnek hosszúnap előtti prédikációhoz
ötleteket a büszke rabbik éppúgy, mint az alázatos mosolyú plébános urak,
de a teista-fundamentalista vallásfilozófusok is, ha nívósan oda akarnak
csördíteni egyet a bűnbeesett embernek, igaz költészettel megcsípni a véknyát…
Csakhogy a sztori nem az istenfélelemről szól, hanem a félelemről.
A különbség őrjítő. Éva és Ádám nem a hirtelen jött megismerés fényében
reflektálnak önnön mezítelenségükre, sokkal inkább megijednek, hogy mit
gondol a Gazda, ha még ráadásul meztelenek is, mikor loptak a gyümölcséből.
Félnek tőle.
Mint kutya az ostortól.
Az a gondolatuk támad, hogy Isten a mezítelenségükbe bele fog kötni.
Miféle tapasztalat mondatja ezt velük? És már kúsznak-másznak, hallgatóznak,
merre jár, rémülten villan beléjük, hogy a legrosszabbkor szegték meg a
szavuk, épp vége a Gazda sziesztájának, tehát elmúlt az az idő, mikor a
kulcsár és a felesége viszonylag szabad – elmegy a macska, cincognak az
egerek, olyankor Ádám külön utakon jár, Éva meg a háta mögött akár a Kígyóval
is trafikálhat - továbbá nem is értik, ilyen finom gyümölcsöt miért titkolt
előlük az, aki Atyjuknak, de Parancsolójuknak is mondja magát….
Itt valami alapjában véve nem stimmel.
Isten nem az, akinek mondja magát. Lám, nem haltak meg a gyümölcstől.
Isten hazudik? Vigyázni kell vele, annyi biztos, gondolja Ádám és Éva,
ezek szerint kitelik tőle bármi, legjobb lesz, ha azonnal megpróbálunk
elbújni előle. Ha úgy teszünk, mintha már meg is haltunk volna. Ha magunkra
kaparunk egy kis földet is, még talán el is hiszi. Hiszen ezt akarja. Ezt
ígérte: mi nem leszünk, ha eszünk a megismerés fájáról.
Ellenség elől bújik így az, aki üldözött.
Csakhogy e Gazda elől nem lehet elbújni. Már akkor elkezd kiabálni
utánuk, mikor ők még csak keresgélik maguknak a gödröt; rajtakapja őket
a szökésben. Megáll fölöttük, és megkérdi: - Hol vagy? Ádámtól kérdi, mégiscsak
ő a férfi. Isten kissé macsó, legalábbis papi felfogásban. Nincs
mese, Ádám nem játszhatja tovább azt, hogy Isten nincs - vagy ők nincsenek
Istennek, ami egy és ugyanaz -, tehát válaszol neki. Mégpedig őszintén,
nem arra, amit Isten kérdezett, hanem arra, hogy miért meztelen.
Bizonyára attól tart, hogy ezért kapja az első pofont. Így aztán alamuszin
előzékenyre sikeredik az amúgy őszinte válasz, benne van a „ne üss”, tudom,
hogy rosszat tettem.
A teáltalad megformált Istent azonban ez nem hatja meg.
Nem kenyerezhető le sem a gyermeki félelem jeleivel, sem a szolgai
alázattal, amivel Ádám elébe sietni óhajt a haragjának – közbevetőleg újból
meg kell kérdeznem: honnan tudja az első ember, hogy Isten büntetni fogja?
Ha még soha nem büntette, akkor honnan veszi? Jó és gonosz megismeréséből
ez nem következik. Vagy, netalán magából indul ki? És hát bejön, igazolódik
e rút következtetés? –, hanem mielőtt elővenné a botját, gúnyosan tovább
kérdez, húzza az időt. Ami a legkegyetlenebb hatalmasságok szokása, mióta
világ a világ: a nekik kiszolgáltatottal előbb egy kicsit elszórakozni,
mindaddig, amíg ahhoz képest a büntetés már szinte megszabadulás. A te
Örökkévalód gúnyosan játssza a tudatlant már azzal is, hogy kérdez. Hejszen,
aki mindeneket maga teremtett, az mindent tud: fejére olvassa Ádámnak a
vétkét. Vagyis amit ő annak tekint. De úgy, hogy a kérdésében vastagon
benne legyen mindentudásának, így az aktuális helyzet ismeretének irgalmatlan
fölénye is.
És ekkor az ember, az ő bűnbeesése történetének általad véglegesre
csiszolt forgatókönyvében elköveti a második vétket, a vétkek kézen fogva
járnak, ez a természetük, egyikből következik a másik, vég nélkül, akár
a gének átörökíthető anyagából és szerkezetéből következik – kis kerülőúttal,
azt nevezzük egy életnek - a következő gén átörökíthető anyaga és szerkezete:
kapcsiból bemószerolja a feleségét, Évát.
Írói ötleted, hogy igazat mond, mégis hazudik, mikor a feleségét nevezi
ki Isten előtt felbujtóként, príma. Kár, hogy az következik belőle, ami
következett, mármint a nőre nézve, a mögöttünk álló néhány évezredben.
Ádám befújja Évát az Örökkévalónál.
Felnyomja a smasszernél, ahogy a legócskább zárkatársak szokták a védtelenebbet.
Tán még ez is szándékos? Példabeszéd az emberi gyarlóság mélységeiről?
Ha innen nézem, arról szól a mondat, hogy Ádám nem vállalja, amit tett,
ha meg amonnan, akkor az igazságot mondja – és ezt állítja a patriarchális
világrend összes elkötelezett genorasszista hímje: – ő megállta volna a
kísértést, ő hű maradt volna, ha Isten annak idején nem tukmálja rá, magányosság
ellen, eme „segítő társat”. De sajnos, épp ez a – minek is nevezzük? -
némber másik biztatta a rosszra. Amint az várható volt, kvázi. Csak azért
tette. A Gazda nyomban lecsap Évára, „a leggyengébb láncszemre”: - Mit
tettél?
„Éva: - A kígyó ámított el engem, úgy evém.”
No, itt viszont már megbicsaklik a drámaiság.
Nem fokozódik, hanem kipukkad a feszültség, mivel te úgy vélted, elérkeztünk
a logikai végpontig, itt az ideje kimondani az unalmas igazat: a nő született
ringyó. Már annak született, Ádám magányűző játékának. De az a játék a
Kígyónak is kell. Sőt. A nőnek is kell a Kígyó. Más sem kell neki. A két
emberpéldány közül ő a még hibásabb, ő az asszonyi állat.
De nem csak álszent didaxisáért unalmas a folytatás: a mellékbüntetések
komor fölsorolása, a Kígyó Istentől való ünnepélyes elátkozása, az ember
és a Kígyó viszonyának (hm) megrontása a végítéletig, az asszony megátkozása
a vajúdás fájdalmával, és ami mindennél ocsmányabb, a föld elátkozása,
hogy az ember örömtelen robottal, „orczájának verejtékével” keresse kenyerét
eztán az ítéletnapig, hanem azért, és elsősorban azért, mert ez a fordulat
művészileg is sántít.
Most derül ki, hogy mire kellett ide a Kígyó mint szerep.
Végső oknak.
És ez olyan, mint mikor Apuka a szék lábát pofozza meg, miután Jancsika
annak felelősét keresi, aki miatt fáj a lábinkója. Csakhogy itt nem
Jancsika segíti ki magát ekképpen, hanem az örökkévaló Isten.
És ezt Te tudod.
Ha művész vagy, tudod. Nem értesz ugyan az összehasonlító szövegkritikához,
sem a többi mitográfusi hókuszpókuszhoz, ámde azt tudod, hogy a Kígyó szerepeltetése
nélkül ez a tragédia meg sem születhetett volna.
Ki a felelős, ott van a bibi. Ezt elkented.
A Teremtő, az Édenkert Gazdája mindenesetre gyanús sietséggel csap
le a Kígyóra, minden baj ősokára - a legjobb szerepre különben az egész
darabban, kérdezd csak meg a Nagy Rendezőt, a Fehér Szakállút, hogy Ádámot
játszaná-e szívesebben, vagy a Kígyót, s azt is, hogy miért -, nem hagy
időt logikus kérdésekre, amelyek éppúgy megfogalmazódhatnának Évában, aztán
Ádámban is, hogy a Kígyóról már tényleg szó se essék eztán (jaj, csak kibírom-e?),
mint amiként megfogalmazódhattak volna a nézőtéren, a közönségben is.
Az elmúlt három-öt vagy ki tudja hány ezer évben azonban a közönség
hallgatott.
Lenin, majd Hitler bűntény-szerű állampuccsa és nyomában a templomrombolások,
papok és hívők genocídiuma, meg a többi mocsokság nem számít felszólamlásnak,
ellenkezőleg, a hallgatás gyümölcsének számít: annyira hittek a történetben,
hogy azt gondolták, meg kell próbálni elpusztítani mindazt és meggyilkolni
mindazokat, amik és főként akik a jövőben tanúskodhatnának a Történet igazsága
mellett.
A tudás fájára Isten hívta fel az emberpár figyelmét, nem a Kígyó.
A tilos fogalmát sem a Kígyó adta az ember TUDTÁRA először, nem ő tanította
meg az embernek, hanem Isten. Mármint a történet szerint. (Genezis,
3, 17) Merem remélni, csak a Te történeted szerint.
De miért nem szólalt fel Ádám és Éva, a saját védelmében az ember oly
sokáig? Nem én vagyok az első, sem a második, aki felhívja a figyelmet
a történet alapvető logikai ellentmondására, és nincsenek ugyan bizonyítékaim
rá, de igen valószínűnek tartom, hogy a Történet minden korszakában, például
már a középkorban Meister Eckhardt előtt is éppúgy világos kellett, hogy
legyen, mint Luther Márton vagy akár Jeremiás és Maimonides előtt:
ez az Isten nem (és a Tóra és az Új Jó Hír számos más pontján feltűnő sem)
azonos azzal, akit csakis hitben, vagyis hit által (fides qua creditur)
foghatunk fel a maga igaz valóságában, a Biblia szellemiségének egésze
alapján.
Az én Istenem nem despota.
Nem félemlíti meg még a bűnöst sem, nemhogy az ártatlant. Lehet, hogy
végtelen és felfoghatatlan természetében, mindöröktől fogva létező jelenvalóságában
a Rossz éppúgy benne van, mint a Jó, jól is néznénk ki, ha nem így volna
– a világosság a sötétségben jelenik meg –, de az ember árulóvá nevelésével
ő nem foglalkozik, és sosem foglalkozott. Nincs benne ressentiment: nem
irigyli az embertől (se mástól) a tudást, a nőt, az ismeretlen felfedezésének
örömét, az önnön elhatározása alapján teremtett rendet, szabadságot. Nem
gondolja, hogy csősze a másiknak, még azt sem gondolja, hogy az elszámoltatója.
Nem akarja megátkozni sem őt, sem a Földet, nem találja a nő puszta létezéséhez
méltó büntetésnek viselőssége fájdalmát. Mindennek emlegetése az Örökkévaló
Nevével kapcsolatban: viszolyogtató. Istenhez egyszerűen nem méltó az átok.
Ismerek valakit, akihez ugyancsak nem méltó, de – akitől kitelik. Valakit,
aki Istennel ellentétben szívesen félemlíti meg, ha tudja, azokat, akiktől
fél, vagy akiktől félti azt, ami az övé. Az illető tehetséges. Rövid ideje
tanulja a tanulás mesterségét, ennek ellenére boldogan méri Istenhez magát.
Én a magam részéről nem is haragszom rá ezért. Mulatságosnak és reménytelinek
tartom, hogy egyáltalán van elképzelése valakiről, aki határozottan Több
nála, akiben nincs is más, mint jóság, meg teremtő indulat és minden tudás,
továbbá felfoghatatlan és megismerhetetlen, de akihez szólni lehet. Aki
kommunikál vele.
Vele, aki hol adakozó szívű, hol kapzsi, hol gonosz, hol jóindulatú,
hol mocsok szarházi…
Az ilyet embernek hívják. Magam is az vagyok, szeretnék bízni ebben.
Első Szerző is az volt. Neki köszönhetjük Isten egyetlen nagy jelenetének
megalkotását a Bibliában, ráadásul azt, amiből az összes többi, amiben
ő már igen ritkán és igen kevéssé van jelen, egyenesen következik.
Mit mondjunk róla ezek után?
Bibliográfia
KORNIS Mihály
Végre élsz
Szépirodalmi, 1980
Cserépfalvi, 1992
A félelem dicsérete
Szépirodalmi, 1989
Napkönyv
Pesti Szalon, 1994, 2004
Sóhajok hídja
Magvető, 1997
Drámák
Magvető, 1999
Pestis előtt
Novella, 2003
Színházi dolgok
Tericum, 2003
„A zsidók titkos története”
Ha minden jól megy
Balassi - Soros Alapítvány, 1994
„Nocturne 1958”
Magyar Lettre Internationale, 2
„Civilségem története”
Beszélő, 1998. 10.
„Kádárné balladája”
Magyar Lettre Internationale, 32
„Rondó, Berlin”
Magyar Lettre Internationale, 45
„Rossz álom”
Magyar Lettre Internationale, 48
„Danse macabre”
Magyar Lettre Internationale, 49
„Élők és holtak. Állatka”
Magyar Lettre Internationale, 50
„Ha meglátok egy embert”
Magyar Lettre Internationale, 54
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu