Daniela Hodrová szerint a város háromféleképpen jelenhet meg az irodalomban. A városokról szóló ismeretterjesztő irodalomban (bédekkerek) elsősorban objektumként, a költői és szépprózai művekben pedig vagy miliőként vagy személyként. (Místa s tajemstvím. Praha, KLP 1994, 94.)
Az általam elemzendő regények szempontjából a cseh szerző (irodalomtörténész, teoretikus és prózaíró) könyvének azon fejezete érdemel figyelmet, mely Prága város irodalmi stilizációjának történetével foglalkozik. Hodrová a cseh irodalomnak egy teljes évszázadát tekinti át (a 19. század derekától az 1960-as évekig) ebből a szempontból. Elsősorban az antropomorfizálás, a megszemélyesítés módjainak alakulástörténetére összpontosít, s ezeket a jelenségeket a cseh regény műfajtörténeti kontextusába helyezve vizsgálja. Rámutat arra, hogy miként is kezdik a századforduló írói Prágát – szemben a korábbi hazafias ábrázolásokkal – különböző tulajdonságokkal bíró női lényként megjeleníteni: a város hol istennőként, királynőként, hol tartózkodó, hideg dámaként vagy titokzatos szfinxként, hol pedig hálátlan szeretőként jelenik meg a korszak regényeiben (pl. A. Sova: Výpravy chudých, 1903). A két világháború között újabb változás következik be. Prága démonizálódik, J. Karásek ze Lvovic (Román Manfreda Macmillena, 1907), F. X. Šalda (Loutky i dělníci boží, 1920) és mások műveiben is hasonmásként, szörnyként vagy medúzaként figurál. Ezzel együtt férfi attribútumokra tesz szert, miáltal olyan, maszkulin módon értelmezett „dezilluzív és skizofrén” városokkal említhető egy sorban, mint Párizs és Pétervár. (97.) A várost ebben az időszakban előszeretettel ábrázolják úgy, mint egy labirintust. Ez azonban korántsem véletlen, az ábrázolásnak ez a módja ugyanis Prága térbeli elrendezésével is magyarázható, hisz olyan városról van szó, „amely megőrizte középkori alaprajzának szabad, nem geometrikus kompozícióját. A régi [város]részekre az individuális terek, terecskék, zugok, girbe-gurba utcácskák, átjárók sokasága jellemző. Ez az alaprajz jóval dinamikusabb, mint a reneszánsz és a klasszicista városok, valamint a perifériák és a lakótelepek  szimmetrikus alaprajza… Prága adottságai ideális megfelelői a város mint labirintus eszméjének.” (102.)
Mindhárom könyv, melyet az irodalmi Prága szempontjából kívánok elemezni, a kilencvenes években jelent meg, abban a periódusban tehát, amellyel már Hodrová – teoretikusként legalábbis – nem foglalkozott, szépíróként azonban annál inkább. 1991-ben jelent meg ugyanis regénytrilógiájának első része, a Két szín alatt (majd rövid egymásutánban a két másik rész is), s ugyanekkor látott napvilágot Michal Ajvaznak Az öreg varánusz visszatér című prózakötete is. Mindkettő nemcsak Prágában játszódik, hanem Prága regénye, illetve novellisztikus megalkotása is egyben. Ugyanez mondható el Miloš Urban Héttemplom című regényéről is, mely a gothic novel műfaját játékba hozva kezdeményez párbeszédet a város irodalmi mítoszának hagyományával. A továbbiakban tehát ezt a három művet vizsgálom, mégpedig kizárólag a városi cselekménytér szemiotikája szempontjából. Arra próbálok majd rámutatni, hogy mindhárom alkotó művében Prága titokzatos labirintussszerű városként jelenik meg, s hogy a terek és az idővel kapcsolatos élmények egy sajátos tudatállapottal hozhatók összefüggésbe. A műveket saját fordításomban idézem.

(A hely titka – titokhelyek) (A labirintus-város)
Daniela Hodrová trilógiájának, A kínok városának (Két szín alatt,1991; Bábok, 1991; Théta, 1992)  fő cselekménytere Prága, annak néhány felismerhető és nevesített utcája, tere, épülete. Jellemző, hogy a szerző általában mellőzi a város emblematikusnak, kultikusnak számító, az irodalmi tradíció által is terhelt helyszíneit, s helyette periférikus, profánabb, „prózaibb” terekkel operál. Kiemelt szerepe van egy bérháznak, mely egy temetőre (Olšanský hřbitov) néz; a Két szín alatt történéseinek dinamikáját e két hely közötti (tér- és időbeli) ingázás adja meg. A Bábok esetében a vertikális tájékozódás, az alászállás, a föld alatti terek dominálnak, ezért is van különös jelentősége azoknak a bejáratoknak, kapuknak, nyílásoknak, amelyek a világok, a téridők közötti küszöböt szimbolizálják. Itt ereszkednek le a hősök, hogy szembesüljenek múltjukkal és jövőjükkel. E profán beavatódások ismerettel szolgálnak ugyan, a változtatás lehetőségét azonban megvonják a jelöltektől. A Thétából kiderül, hogy ama bizonyos bérház az az épület, ahol a szerző gyerekkorát töltötte. A sötét, homályos zugokkal teli, hatalmasnak tetsző szörny-architektúra pecsétes falain a múlt és a jövő mintázatai torlódtak egymásra, a ház lengőajtaja, és különösen a két ház övezte, fenti (ég) és lenti (csatorna, föld alatti folyosók) irányban egyaránt nyitott belső udvara számít olyan titok-helynek, ahol a szerző és némely szereplőjének gyermekkora gyűrődött-sodródott össze: „Tizenhárom éves koromig éltünk abban a házban. Gyakran tűnik úgy a számomra, mintha visszatérnék oda… Ez az én rituális utam, ezért csak nagyon ritkán teszem meg. Minden alkalommal, amikor a valóságban, álmomban vagy a regényben áthaladok rajta, a hely titkához, létem értelméhez kerülök közelebb.” (475) Nem mindegy azonban, olvashatjuk, hogy e titok-helyeket milyen módon is közelítjük meg. Némely helyekhez körözve kell közelítenünk, fokozatosan kerítve be őket, másokon keresztül-kasul kell átvágnunk, míg vannak aztán olyan helyek is, melyek csak vertikális irányú mozgásunkat követően (megmászás, alászállás) fedik fel titkukat. A tér és az idő „lepleinek” lehullását, azaz bizonyos helyek elváltozását nem mindenki tapasztalhatja meg, csak az, akinek az életsorsa valamilyen módon összefonódott a hely történelmével, a helyen történt eseményekkel, az ott megfordult személyek, tárgyak történetével. A titok-helyeken ugyanis a múlt tovább zajlik, folytonosan történik, konok ismétlődésben hosszabbítva meg önmaga tartamát. A múltak gyakran zárt terekben (szobák, lépcsőházak, szekrények) vegetálnak, mígnem a megfelelő alászállással-bekerítéssel-átszeléssel fel nem tárulnak, meg nem nyílnak a szereplők előtt: „A múlt itt tulajdonképpen megrekedt, a jelenhez csupán hátulról közeledik, észrevétlen léptekkel, szinte áll egy helyben.”(153.) A titok-helyek többsége, a jó és a rossz, a kiválasztottak és a kárhozottak helyei közt húzódó kétértelmű, átmeneti sávban található, az egyértelmű, jól körülhatárolható helyek csak kivételes és ideiglenes szigetek, melyek előbb vagy utóbb ugyancsak átalakuláson mennek majd keresztül. Hodrová regényének hősei bizonytalan, tétovázó hősök; a labirintus-városban való bolyongásuk és keringésük ennek a személyiségtapasztalatnak térbeli kivetüléseként is felfogható. A kínok városa szerzőjének tehát sikerült működő hellyé, a szereplők én-tudatát alakító tájékká (Thomka Beáta kifejezései) változtatni Prága irodalmi topográfiáját.

(A bizarr átváltozások városa)
Michal Ajvaz történeteinek (Az öreg varánusz visszatér)  élményszerűségét a valós, gyakran topográfiailag is beazonosítható cselekménytér és az események fantasztikussága, bizarrsága közti feszültség adja. Rövidprózáinak leggyakoribb helyszíne szintén a történelmi emlékektől terhes, rejtélyes épületekkel, kurta beugrókkal, titkos zugokkal teli Prága, ez az útvesztő-város, a bizarr átváltozások, a csodaszámba menő találkozások és a leplezés, az álcázás helye; izgalmakkal, váratlan fordulatokkal teli cselekménytér.
Ajvaz – akárcsak Hodrová – Prágája igazolni látszik Gustav Meyrinknek a Láthatatlan Prága című elbeszélésében olvasható „mitologizáló” etimológiai okfejtését, mely szerint a város neve a práh (küszöb) tőre vezethető vissza (Neviditelná Praha. Praha, Argo 1993, 93. ). Ez az átmenetiség, az átjárás és a beavatás attribútumait rendeli a helyhez, s Ajvaz rövidprózáiban pont egy ilyen várost látunk: a létezés különböző szféráit elválasztó falak, misztikus erővonalak talákozási pontjain álló házak, rejtett, párhuzamos világokra nyíló ajtók; repedések, rések, áthajlások, sarkok, odúk, előszobák, titkos folyosók – a köztes lét terei. Olyan helyek, melyek titka csak azok előtt nyílik meg, akiknek van bátorságuk szembenézni e más(ik) világgal, akik vállalni merik a racionalitás látszat-rendjének ideiglenes felfüggesztését vagy akár felbomlását, és számot vetnek az alternatív, lehetséges – földi törvényeink szabta határokon túli – világok létezésével: „A város terében számos rejtett szakadék, hegy található, melyek csak éjszaka tűnnek elő, külvárosi házak málló homlokzata mögött megbúvó ismeretlen kultuszok szentélyei, pályaudvarok, ahová fehér márványból készült mozdonyok futnak be: a szerelvényekben a fáradt éjszakai gyalogosok számára a felejtés langyos vízzel töltött medencéi találhatók. Utaid egyre gyakrabban vezetnek fehér állatokkal övezett meredélyek mellett, noha csak bevásárolni indulsz vagy a zálogházba. Ne kerüld ezeket a helyeket, ne gondolkodj azon, vajon dolgaink, szavaink és gesztusaink mátrixai-e, vagy a megsemmisülésük helyei, világunk romjai-e. E helyek mindegyikét laknod kell, csak így érted meg saját utad titkos irányát” – mondja A kötél című novella elbeszélője.
 A természetes élletterüktől távol szakadt állatok (tengeri csikó, kagyló, komodói varánusz, hatalmas, kövér békák) és a szörnyek váratlan megjelenése az irracionális erők térhódítását jelzi. Prága Ajvaz szemében az átváltozások helye is, a groteszk metamorfózisoké, mégpedig a szó eredeti, (etimológiai) jelentése szerint: olyan események zajlanak itt, ahol az emberi, az állati és a növényi elemek keveredése valósul meg, hol ténylegesen, hol csak a nyelv figuratív síkján.

(A régmúlt idealizált Prágája – a kiválasztott terek tartósítják az időt)
Miloš Urban Héttemplom  című gótikus regénye a mai Prágában játszódik, mely a műben szereplő titkos társaság tagjai szerint egyes hivatalnokok és építészek ténykedése miatt állandó veszélynek van kitéve: sorra bontják le történeti épületeit és nevezik át utcáit, a város egyre inkább elveszíti középkori jellegét. A rombolás nemcsak az architektúrát érinti, az urbánus tér deformációja, történeti hagyományainak és kulturális alakzatainak megbontása a hely emlékezetének fokozatos sorvadását vonja maga után. Urban regényében Prága haldoklik, egy agonizáló városként jelenik meg előttünk. Már a regény indítása is – egy melankolikus hangulatú őszi tájleíráson keresztül – a felbomlás, a romlás, a közelgő halál képeit vetíti elénk. Ilyennek látják a titokzatos Matyás Gmünd vezette társaság tagjai, akik a megszűnőben lévő középkori gótikus Prága megmentésén fáradoznak; törvényes és törvénytelen eszközökkel egyaránt. Nem csupán a műemléknek számító építészeti kincsek megőrzése és renoválása a céljuk, ténylegesen is szeretnék visszaállítani a középkori viszonyokat.
Ők egy másik Prágában élnek, a régmúlt idealizált Prágájában, nem egy valódi, hanem egy fantomvárosban. S noha tisztában vannak ténykedésük anakronisztikusságával, nem adják fel. Azért sem ítélik eleve reménytelennek ezt a küzdelmet, mert a történelmet nem lineárisan előrehaladó folyamatnak, hanem ciklikus ismétlődések sorozatának látják. Az idő „konzerválása” a megfelelően kialakított tér segítségével megvalósítható. Gmünd úgy beszél a városról, mint egy szépséges hölgyről, aki valaha Babilonnal és Rómával is felvette a versenyt, de manapság védelemre, gyámolításra szorul: „A mi városunk nőnemű – az egyik fenyegeti, a másik csodálja, de mindenki udvarol neki, mindenki meg akarja hódítani, tisztességes vagy tisztességtelen módon.” (308.) Szerintük Prága labirintusszerű architektúrája is arra szolgál, hogy az itt lakókban és az idelátogatókban egyaránt tiszteletet és csodálatot ébresszen. A kacskaringós utcák, a szűk és sötét átjárók, az épületek váratlan kiszögellései arra késztetik az embereket, hogy lassítsanak és figyelmesebben nézzenek körül, s vegyék észre Prága kőcsodáit. Ebben a megközelítésben tehát a városi tér alaktana magatartás- és tudatformáló erővel bír. A labirintus-jelleg azonban nemcsak a külső (utcák, épületcsoportok), hanem a belső terek (szobák, folyosók, lépcsőházak) sajátja is.
 Gmünd szállodai lakosztálya mintha megismételné, tükrözné a városi topika sajátosságait: sötét, kanyargó folyosókon, titkos bejáratú szobákon, levegőtlen kamrákon, középkori rekvizítumokkal díszített helyiségeken és lépcsőkön kell átverekednie magát a hozzá látogató Švachnak, a regény – narrátori funkciót is betöltő – főszereplőjének. A Héttemplom Prágáját – Hodrová és Ajvaz műveihez hasonlóan – titok-helyek sokasága hálózza be. Némelyik hely azért válik titkozatossá Švach számára, mert racionálisan meg nem magyarázható módon szorongást és félelmet kelt benne. Olykor egy-egy épület vagy utca nevének van hasonló hatása, máskor pedig a szokatlan perspektíva teszi titokzatossá, rejtélyessé a város valamely részét. Különös jelentősége van azonban azoknak a helyeknek, melyek különböző idők tárolóhelyeiként funkcionálnak.
Švach bizonyos épületek és romok megérintésével válik részesévé elmúlt korok eseményeinek. Ez a különleges képessége lehetővé teszi a számára, hogy áttörje az objektív idő korlátait, s tanúja lehessen olyan eseményeknek, amelyek egyszer már (a történelem folyamán) megtörténtek. A múlt tehát nem semmisül meg, a kiválasztott terek tartósítják az időt, a történelmet, s így teszik azt az arra érdemesek számára újra és újra átélhetővé. A térélmény tehát ebben az esetben misztikus időélmény is; utazás a múltba, a történelmi múlt jelenné tétele. Azt mondhatjuk, hogy Švach a médium szerepét tölti be: a hely rajta keresztül emlékezik. Minden ilyen alkalomkor ugyanis eszméletét veszíti, s mintha tudatát a város, a hely venné ideiglenesen birtokába.

(Misztikus gyökerekre visszavezethető térfelfogás)
A röviden ismertetett művek poétikai világképének megértéséhez segítségül hívhatjuk azt a misztikus gyökerekre visszavezethető térfelfogást, melynek alapja a szereplők és a tér szoros egzisztenciális és végső fokon ontológiai összetartozása. Hodrová idézett topológiai monográfiájában Stanislav Grof könyvére hivatkozva tesz különbséget az emberi tudat kétféle állapota, illetve ennek megfelelően a tér megtapasztalásának kétféle módja közt. A hilotróp tudat a „mindennapi” élettel, a „normális” észleléssel jár együtt, amikor is az ember önmagát szilárd, pontosan lehatárolt fizikai egységként, a külvilágot pedig egymástól izolált materiális objektumok rendszereként tapasztalja meg. Ebben a világban a newtoni törvények uralkodnak: az idő lineárisan folyik, a tér háromdimenziós, az események egymásutánjában a kauzalitás logikája uralkodik. Bizonyos körülmények között azonban az ember az individuális tudat határait kitágító ún. holotróp tudatállapotba kerül. Az egyén más emberek, állatok, növények és tárgyak tudatából részesül; a tér bizonyos helyek folytonosan átrendeződő, dinamikus rendszereként jelenik meg a számára, ahol az egyes helyek nemcsak egymás mellett, hanem egymásba csúszva, tolódva, egymásba sodorva (bebábozódva) is léteznek; az időtapasztalatnak pedig nem az élesen tagoló-elválasztó lineáris képzet (múlt-jelen-jövő), hanem az idősíkok egymásba fordulásának, egymásba tekeredésének ciklikus képzete feleltethető meg. E transzperszonális tudatforma lehetővé teszi, hogy az individuum saját biológiai, pszichológiai, szociális, faji múltjának bugyraiba szálljon alá. Az ember és a tér közti határok így elmosódnak, a szubjektum (a szereplő) eggyéolvad a hellyel, azon helyekkel, melyek megtapasztalása valamilyen egzisztenciális jelentőséggel bír a számára; mintegy magával-magában „cipeli” ezeknek a helyeknek az emlékét (belső helyek). A másik oldalról nézve pedig elmondható, hogy valamely hely csak bizonyos szereplő révén létezik, a titok-helyek (10.) őrzik a hozzájuk kötődő személyek és események emlékét.
A fentiek mindenekelőtt Hodrová és Urban műveire igazak; Ajvaz történeteiben nem annyira a helyekbe bebábozódva vegetáló idő tapasztalata jelenik meg, hanem inkább az egymásba nyíló alternatív világok, a rejtett, mögöttes képi és textuális médiumok mentén szerveződő epikai tér válik bennük meghatározó toposszá és kronotoposszá. A történetelbeszélés tempóját a nyelvi és képi médiumok közti ingázás irama ütemezi, a „valós” és „fiktív” kategóriái felcserélhetőkké válnak, s így fokozatosan érvényüket is veszítik. Az idő jelentősége főképp abban van, hogy bizonyos helyek csak a megfelelő időpontban (pl. éjszaka) nyílnak meg a szereplők előtt, feltárva titkukat.
 

Bibiográfia

BENYOVSZKY Krisztián
Rácsmustra
Kalligram, 2001

„(Kr)imitációk“
Magyar Lettre Internationale, 44

HODROVÁ, Daniela
„A város aurája – Prága“
Magyar Lettre Internationale, 29

„A káosz poétikája“
Magyar Lettre Internationale, 44

AJVAZ, Michal
Az öreg varánusz visszatérése
JAK-Kijárat, 2004

URBAN, Miloš
Héttemplom
Kalligram, 2004

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu