Monica Ali
Jó muzulmán Ön?
(Brick Lane)

Furcsa dolog volt, és beletelt egy kis időbe, mire Naznínnak feltűnt. Amikor Karim bengáli nyelven beszélt, dadogott. Angolul megtalálta a hangját, és nem okozott neki gondot. Miután ezt a felfedezést megtette, Naznín elölről kezdte, és ugyanoda jutott. Szemügyre vette a fiút. Ahogy áll, terpeszben, karba tett kézzel. A haja. Olyan rövid. Ahogy elöl háromszöget formáz, és az a kis rész, ahol egyenesen feláll a homloka közepén. Szűk farmer volt rajta, az ingujját a könyökéig felhajtotta. Nem. Itt nincs semmi. Semmi nyom a bengáli beszédében tapasztalható működési hibához.
 És magabiztos volt. Erőt sugárzott az, ahogy állt. A jobb lába néha valami véletlenszerű ritmusra járt. Fehér tornacipő volt rajta és egy vékony aranylánc a nyakában. Azt mondta: – A nagybátyámé a gyár. Azt mondta: – A taposómalom. A nagybátyámé. És rugózott a lábával, és a mobiltelefonját babrálta, miközben arra várt, hogy Naznín összeszámolja a béléseket.
 A csípőjén hordta a telefonját, egy kicsi fekete bőrtokban. Széltében és hosszában végigsimította, a hüvelykujjával tapogatta a felszínét, mintha egy kinövést fedezett volna fel, egy dudoros telefont az oldalán. Aztán újra összefonta a karját. Erősnek látszott az a kar. A haja. Rövidre borotválva a koponyáján. Különös volt, hogy egy koponya formája kellemes lehet.
 Amikor megszólalt a telefonja, kivitte az előszobába. Naznín csak töredékeket tudott elkapni. Egy szót, egy kifejezést, egy megismételt szót, egy szót, amely ki akar szabadulni. A hívó nem hagyta beszélni. Úgy hallatszott. Beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogy a fiút a saját hangja, nem pedig a hallgatója akadályozta.
 – A férjemnek volt egy mobiltelefonja – mondta neki Naznín. – De lemondta. Azt mondta, túl drága.
– A f-f-férjének igaza van.
 Naznín angolra váltott. – Nagyon hasznos dolog.
– Igen, d-de t-t-túl d-drága.
 Naznín azonnal észrevette, hogy hibázott. Pont arra a dologra hívta fel a figyelmet, amelyet el akart rejteni. Karim már nem lesz hajlandó angolul beszélni. Nem tagadja meg magát. Naznín azon gondolkozott, mit mondjon és hogyan mondja. De addigra a fiú pénzt tett az asztalra és elment.
 Még hátra volt öt beszegés, amikor legközelebb jött. Amint kinyitotta az ajtót, Naznín tudta, hogy valami baj van. Az arckifejezésén látszott. Besietett mellette a nappaliba. Az ablakkeretbe kapaszkodott. – Elmentek – mondta. – Elmentek. – A feje és a válla előreesett, és csak akkor kezdett zihálni, pedig az akciónak vége volt.
 – Mi az volt?
 Karim megfordult. Izzadság az ajka fölött. A napfénytől csillogott a haja. Valamilyen olaj. Vagy az is izzadtság. Elmesélte neki, hogy két férfi röplapokat dugdos be a bejárati ajtók alá. Levélszekrényekbe tömködik a koszos céduláikat. Ő fogta a dobozt – pont az orruk előtt –, és elszaladt vele.
 Most felvette a szokásos pózt. Terpeszállás, a jobb láb jár, Naznín látta, hogy a combja megfeszül a farmerban, és lesütötte a szemét a varrnivalójára, amelyet még nem fejezett be. Üldözték, de ő gyorsabb volt. Bedobta a dobozt, a koszos röplapokat a kukába, ahová valók. Megkerülte a lakótelepet; nem látták, hová ment, megint megkerülte a biztonság kedvéért, és senki sem látta, hogy feljött a lakásba. Biztonságban van. Teljes biztonságban.
 – Majd megkapják a magukét, barátom. Még nincs vége.
– Mi van rajtuk? A röplapokon. – Naznín elfelejtette eltakarni a haját.
 Karim leült vele szembe az asztalhoz; a nap most közvetlenül mögötte volt, a szeme sarkából Naznín a sziluettjét látta. Ez volt az első alkalom, hogy leült nála. Felmerült benne a teázás gondolata, de nem volt biztos benne, mit jelentene, ha teázna ezzel a fiúval. Nem rokon.
 – Tudom, kik ezek.
– Ezek az emberek.
– Ismerem őket, barátom. Ismerem őket.
– Igen.
– Oroszlánszívűek. Ők állnak mögötte. Ezért megfizetnek, barátom.
– Kicsodák ők?
– Csak egy mozgalom. Csak egy front. Mindent tudunk róluk. Mindent. – A keze tenyérrel fölfelé az asztalon volt, enyhén behajlítva, remegve. Mérlegelve az egészet, vagy keresve a bajt.
 Az asztal alá tette a kezét. Naznín oldalról nézte.
– Nálunk otthon – mondta – mindenki megállítaná őket. Jönnének és segítenének magának.
 Hátradőlt a székével. – Én itt vagyok itthon.
 Naznín megmondta neki, hogy még öt szegélyt meg kell csinálnia, ő pedig azt mondta, hogy megvárja. Bár a munkán tartotta a szemét, Naznín érezte a pillantását. A nap a tű körül szivárványos prizmákat villantott a körmeire. Végigvarrt egy sorozatot, és arra gondolt, hogy behúzza a függönyt, de a gondolat valahogy összezavarta, és mégsem tette. Az utolsó szegés összegubancolódott, fel kellett állnia ollóért.
 Akkor látta, hogy a fiú mindvégig olvasott, és forróság öntötte el az arcát. A fiú felnézett, ő pedig elfordította a tekintetét.
 – Ez a szári – mondta a fiú. – Anyámnak is volt egy. Úgy értem, ugyanilyen anyagból.
 Halványkék volt, sötétzöld szegéllyel. Csanu választotta. Azt mondta, finom, és olyan, mint ő, finom szépség, ez tetszett Naznínnak, bár tudta, hogy Csanu a szavaknak örül.
 Naznín nem szólt semmit.
– Már meghalt. Barátom! – A magazinjára nézett, mintha a halott anyja semmit nem jelentene neki.
– Sajnálok.
Ja – mondta a fiú. – Barátom. – És lapozott. – „Jó muzulmán Ön? Húsz kérdés, amiből megtudhatja.” – Felemelte a magazint, és Naznín látta, hogy az csupán egy pár vékony, fekete-fehér lap, amelyeket oldalt összetűztek.

(…)
 Csanu rezignált maradt. – Tudniillik egész életemben küzdöttem. És miért? Mi jó származott belőle? Végeztem az egésszel. Most már csak elveszem a pénzt. Megköszönöm. Megszámolom. – Golyókat formált a rizsből és a dhálból, a szájába tette, és a pofazacskójában tartotta. – Tudniillik, amikor az angolok elmentek az országunkba, nem azért mentek, hogy ott is maradjanak. Azért mentek, hogy pénzt keressenek, és a megkeresett pénzt kivitték az országból. Soha nem is jöttek el otthonról. Gondolatban. Csak kivitték a pénzt. És én is ezt csinálom most. Mi mást tehetnék?
 Ezeket a beszédeket egy egyszerű – bár nem tudatlan – ember egyszerű nyelvén tartotta. De amikor az otthon töltött estéken elővette a könyveit, másképp kezdett beszélni.
 Sáhánával lapoztatott, miközben ő a szófán feküdt. Bibi a hálószobában volt, átvetette egymáson a bokáit az íróasztal alatt, és egy darab papírt tépkedett. Sáhána arca önmagába fordult, átalakult a mélységes lenézés maszkjává. A szófa mellett térdelt, és a könyvet megdöntve az apja arca elé tartotta. Csanu felvonta a szemöldökét. Aztán megint felvonta, most magasabbra, úgy, hogy középen szétvált. Sáhána lapozott.
 – Ah – mondta Csanu. – A tudás nyomában. Van ennél élvezetesebb utazás? Hívd ide a húgodat. – De már hívta is ő maga. – Bibi! Gyere gyorsan. – Bibi odaszaladt, és Sáhána mögé állt. Csanu a saját kezébe vette a könyvet, felült, és valami tudáson rágódott, amelyet meg kívánt osztani velük.
 – Elmondok nektek valamit. Ezek az emberek, akik lenéznek minket, nem tudják azt, amit el fogok mondani nektek. Itt van, feketén-fehéren. – Meglengette a könyvet. – Kik voltak azok, akik megmentették Platón és Arisztotelész műveit a Nyugat számára a Sötét Középkorban? Mi. Mi voltunk. A muzulmánok. Mi megmentettük a munkákat, hogy ezeknek az úgynevezett Szent Tamása a saját felfedezéseként tüntethesse fel. Ilyen a mi tudományunk színvonala, és ilyen az ő hálájuk mértéke. – Felemelte az ujját, és az remegett az indulattól.
 Bibi megfogta az egyik copfja végét, és a szájába dugta.
– Sötét Középkor – mondta Csanu, és az arca megrándult a sértéstől. – Így hívják ezekben az átkozott keresztény könyvekben. Ezt tanítják nektek az iskolában? – A földre dobta a könyvet. – Az Iszlám Aranykora volt az, a civilizáció csúcsa. Ne felejtsétek el. Legyetek rá büszkék, különben elvész minden. – Visszafeküdt, kimerülve a méltánytalanságtól, és a lányok kezdtek eloldalogni.
 Utánuk szólt. – Tudjátok, mit mondott Gandhi, amikor megkérdezték, mi a véleménye a nyugati civilizációról?
 A lányok a szófa végénél álldogáltak.
 – Azt mondta, szerinte jó ötlet lenne. – Csanu nevetett, és Bibi mosolygott. – Többet fogok tanítani nektek – mondta – a vallásunkról. És tanulmányozni fogjuk a hindu filozófiát. És azután a buddhista bölcseletet. – Egy párnát tett a feje alá, és dudorászni kezdett.

(…)
Karim maga pakolta el a felsőket, és indulni készült. A pántot piszkálta a vállán, és a telefonját babrálta. Elindult kifelé, aztán újra megigazította a táskáját, és azt mondta: – Meg akarom kérni, hogy jöjjön el valahová. Egy gyűlésre. – Végigsimított a haján. – Kérem, kérdezze meg a férjét. Minden muszlimnak szól. Azt szeretnénk, hogy mindenki képviselve legyen. És nem lesznek idősebb nők.
 Csak miután elment, akkor jött rá. Őrá gondolt mint idősebb nőre.

A gyűlés
Persze, hogy nem megy el. Ki van zárva. Nem említette Csanunak, mert szó sem lehetett róla, hogy elmenjen. Nem volt értelme szóba hozni.
 Azon a napon kevés dolga volt. Éjjel elkészült a varrással, a konyha és a nappali, az evés és a munka között ingázva. Bement a hálószobába, és levette Csanu könyvét a párnáról. Megint bement, és feljebb húzta a takarót, hogy eltakarja Csanu vállát. Harmadszorra az ajtóból nézte, és elment onnan, amikor megmoccant.
 Ma fáradt volt, de nyugtalan. A hűtőszekrény meg volt rakva mélyhűtött ételekkel, főzésre nem volt valódi ok. Kimosott néhány zoknit a csapnál, aztán elment.
 A gyűlés egy alacsony épületben volt a lakótelep szélén. Az építők nem adtak a szépségre, mondván, úgyis elkoszolódik. Az ablakokat vastag fémrácsokkal rögzítették, amelyeket soha nem nyitottak ki, a téglafalra táblákat erősítettek, amelyeken ez állt angolul és bengáli nyelven: A RONGÁLÓKAT BEPERELJÜK. Ez üres fenyegetés maradt. A táblákat összefirkálták piros és fekete tintával. Az egyik az egyetlen megmaradt csavarjánál fogva himbálózott. Valaki gondos folyóírással, ezüst spray-vel írta a falra: Pakik. Valaki más kevésbé szép, de magabiztos, fekete betűkkel hozzátette: Rulez. Az ajtók nyitva álltak, két hidzsábos lány lépett be az egyiken.
 Naznín, fedezéket keresve, gyorsan utánuk sietett. A bejáratot megvilágította a napfény, de a teremben félhomály volt. A lányok egyenesen előrementek, és elhelyezkedtek a székeken. Naznín habozott; felmerült benne, hogy visszafordul. Senki sem látta.
 – Szállj fel a bűnbánat vonatára, nővérem, mielőtt elhagyja az állomásodat.
 A szája tele volt nyállal, nem tudott nyelni.
 Egy aprócska, bogos szakállú fiatalember vigyorgott rá. Szinte elveszett a fehér pandzsábi padzsamájában, kezében egy kerek sapka volt. Meglengette Naznín felé a sapkát. – Isten hozott. Légy üdvözölve, nővérem. Menj és ülj le.
 Naznín üres, összecsukható székek mellett haladt el bizonytalanul. A négy első legfeljebb ha félig volt tele. Hová üljön? Valaki mellé. Nem férfi mellé. Nem valaki mellé. Kihagyni egy helyet. Udvariatlannak fog látszani. Nem, olyan lesz, mintha várnék még valakit. A férjemet. De nem fog jönni, és találgatni kezdenek. Beszélni fognak. Még mielőtt elmennék, már beszélni fognak. Egy szék szélébe kapaszkodott. Homályosan látta az embereket, hangokat hallott, szavak nélkül.
 Az övé elé tolta az arcát. Valamit mondott. Most már mutogatott is. – Üljön ide – mondta Karim. Naznín lehuppant.
 Karim előrement, és felugrott a kicsi színpadra. Összecsapta a kezét.
– Nos hát – mondta. – Mindenkinek köszönöm, hogy eljött.
 Naznín hallotta, hogy kinyílik az ajtó. Ugyanaz a hang, amely a bejáratnál fogadta. – Szállj fel a bűnbánat vonatára, testvérem, mielőtt elhagyja az állomásodat.
 Összeszedte a bátorságát, és körülnézett. Leginkább fiatal férfiak, farmer és tornacipő, néhány kurta, egy maréknyi lány hidzsábban. Talán húsz ember.
– Nos hát – mondta újra Karim. – Megkérem a Titkárunkat, hogy olvassa fel a mai napirendet. Ha bárki szeretne hozzátenni valamit, kérem, emelje fel a kezét.
 A kicsi ember a hiábavaló szakállal odaszaladt hátulról. – A mai napirend. Egyes pont: névválasztás. Kettes pont: célkitűzések meghatározása. Hármas pont: az elnökség megválasztása.
 Azonnal felemelkedett egy kéz. A Titkár rámutatott. – Tessék.
– Miért nem a saját nyelvünkön csináljuk ezt az egészet?
 A Titkár vigyorgott. Karimra nézett. – Kérdés a közönség soraiból. Helyt adjak neki?
 Karim karba tett kézzel állt. – Majd én válaszolok. Ez a gyűlés nyitva áll minden muszlim előtt. Az ummáról beszélek. Minden fivérünk és minden nővérünk előtt, bárhonnan jöttek is.
 A Kérdező felállt, és alaposan végignézett a termen, még az üres székeken is. – Ekhane amra sobaj Bangali? Van itt valaki, aki nem beszél bengáliul?
 Egy pillanat csend következett, mielőtt valaki hátratolt egy széket, és felállt egy fekete férfi széles ujjú, kacskaringós mintájú ingben. – Szerinted úgy nézek én ki, mint egy bengáli, testvérem?
 A Kérdező feltartotta a tenyerét, mintha vége lenne a játéknak, mire mindketten leültek.
– Rendben – mondta a Titkár. – Névválasztás. Első napirendi pont. Vitára bocsátom.
– Muzulmán Liga!
– Egyesült Muzulmán Akció.
– Moszlim Front.
 A két lány, akiket Naznín látott bejönni, a keze mögött sugdolózott. Végül az egyik felkiáltott: – Tower Hamlets-i Muzulmán Ifjúsági Szövetség.
 A Titkár intett a karjával. Leejtette a sapkáját, felvette, és zsebre vágta. – Ennyi javaslat elég. Szavazunk. Mi volt az első? Ki tette az első javaslatot? Szóljon.
 A Kérdező talpra ugrott. – Ez az ember a titkár, de nem jegyzetel. Ez teljesen iszlám-idegen viselkedés.
 A Titkár teljes hosszában kihúzta magát. Kicsi arca kidagadt a felháborodástól. – Hol mond a Korán bármit is a jegyzetelésről?
– Világosan kiderül a Hadíszból és a Szunnából, hogy a férfi vegye komolyan a feladatait.
 A Titkár nekikészült, hogy válaszoljon. A szakálla remegett. Az egyik nadrágszár felhajtása lecsúszott, és teljesen beborította a lábát. Naznín rájött. A szakálla túl fiatal volt, még nem nőtt ki teljesen.
 Karim a fiú vállára tette a kezét. – Hozz egy tollat és egy mappát. Te felelsz a jegyzőkönyvért.
 Ezután némi vita következett arról, hogy lehet-e választani nevet a csoportnak azelőtt, hogy előbb megszavazták volna a csoport célját. A Titkár izgatott lett. Ahogy az izgatottsága nőtt, mintha nőtt volna a padzsamája is, míg végül egy sátorból sipító vékonyka hang lett. – A napirend, ember. Tartanunk kell magunkat a napirendhez.
 Karim elrendezte. – Először a névvel foglalkozunk. Mindannyian tudjuk, miért vagyunk itt.
 Ezt általános beleegyező mormogás követte. Naznín azon kapta magát, hogy ő is csatlakozik hozzá, pedig ő csak azért volt ott, mert épp nem kellett varrnia és házimunkát végeznie.
 Karim körbejárt a színpadon, és Naznín látta, ezzel azt mutatja ki, hogy kezében tartja az irányítást. A színpad szélére állt, és azt mondta: – A titkár feljegyezte az összes javaslatot. Nekem van még egy. A Bengáli Tigrisek.
 Ezt kollektív ámulattal fogadták, a hidzsábos lányok arcuk elé emelték a kezüket, és hevesen sugdolóztak.
 – Ben-gá-li Tig-ri-sek! – kiáltotta egy fiatalember az első sorban. A szótagok ritmusára a levegőbe sújtott az öklével. – Lehet ez az együttesem neve?
 A Kérdező megint talpon volt. – Nem feledkezünk meg itt nem bengáli testvérünkről?
 Karim keresztülment a színpadon, hogy a kacskaringós inges férfi elé álljon. A Titkár követte, a mappa készenlétben. – Nem akarlak – mondta Karim – kiközösíteni, barátom.
 A fekete férfi felállt, és mélyen meghajolt. – Szerintem ez nagyon ütős név, testvérem. Büszkén leszek Bengáli Tigris.
 A szavazás megtörtént, az indítványt elfogadták (egyhangúlag, mondta a Titkár, egy ellenszavazattal), és a gyűlés áttért a második pontra: a célkitűzések meghatározására.
 A teremből mindenünnen javaslatokat kiabáltak, miközben a Titkár a mappájába irkált. Most a színpad szélén ült, a lábát lógázva, és a tolla végét rágcsálta, pont úgy, mint Bibi. Karim állva maradt, bár néha-néha körbejárt, hogy amikor megint megáll, megvethesse a lábát, összefonhassa a karját, és ismételten megmutassa az erejét. A hidzsábos lányok fesztelenebbek lettek. Már nem sugdolóztak, hanem a kezük felemelése nélkül beszéltek egymással. És elfogulatlanul kiabálták a javaslatokat. – A nők jogai – kiáltotta az egyik. – Szexuális felvilágosítás lányoknak – kiáltotta a másik. – Azt bele kell venni. – De amint kimondta, azonnal lehajtotta a fejét, mintegy kihátrálva.
 Karim szünetet rendelt el, valahonnan kerítettek egy kocsit, megrakva fehér műanyag poharakkal. A lányok mögé helyezkedtek, és kiszolgáltak. A fiatal férfiak elővették a doboz Marlboróikat.
 Közvetlenül Naznín előtt néhány fiú megbontotta a széksorokat, hogy egy albizottságot alakítsanak.
– Ha elkapnak egyet közülünk, érted, mi elkapunk tizet közülük. Ilyen egyszerű.
– Gyújtsuk fel az irodájukat. Mire várunk?
– Nem tudjuk, hol van.
– Nem kéne ide jönniük. Minek jönnek ide, ha nem tetszik nekik?
– Mi nem keressük a bajt. De ha ők idejönnek keresni, ja, megkapják tőlünk, amit akarnak.
– Pár éve… gondolj bele… soha nem mertek volna.
– Szervezettebbek voltunk.
– Most csak egymással harcolunk.
– A Brick Lane Masszív a Stepney Green Különítmény ellen.
– A rasszisták… ezer éve elkotródtak innen.
– Na és Siblu Rahmán?
 Naznín felismerte a nevet. A férfit leszúrták.
– Újra megtörténhet.
– Az van, érted, hogy finomabbak lettek. Nem mondják, hogy faj, azt mondják, hogy kultúra, vallás.
– Bedugják a mocskos röpiratukat a bejárati ajtóm alatt.
– Mindenki tudja, miért vagyunk itt. Miért nem csináljuk?
 Karim megnyitotta az ülést. – Nohát akkor. Szavazzunk! Mi az, ami mellett vagyunk? A muszlim jogok és kultúra mellett. Megvédjük a helyi ummát, és támogatjuk a globális ummát.
 A Titkár felmászott a színpadra. – Szavazás. Mindenki emelje fel a kezét! Úgy értem, aki mellette van… emelje fel a kezét!
 Mindenki felemelte a kezét.
– Egyhangúlag megszavazva. – Egy jelet tett a lapra.
– Mi az, ami ellen vagyunk? – kérdezte Karim. – Ami ellen vagyunk…
– Az Oroszlánszívűek! – kiabálta valaki a teremből.
– Ami ellen vagyunk – mondta Karim –, az minden olyan csoport, aki ellenünk van.
 Elfogadták.
 A zenész kérvényezte, hogy az együttese lehessen a Bengáli Tigrisek hivatalos zenekara. – Terjeszteni az üzenetet, érted. Okés veled, haver?
 A Kérdező megint felállt. – Mit fogunk csinálni? – A szünetben máshová ült, és most elég közel volt, hogy Naznín láthassa: veszélyes, megszállott arca van. – „Mellette vagyunk” meg „ellene vagyunk”. Mi ez, vitakör?
 Néhányan nevettek, és a Kérdező arca még szenvedélyesebbé vált. Sovány volt és éhes ez a fiú. A ruhája úgy lógott a csontjairól, mintha a hús felesleges kiadás lenne, mintha a szenvedélye felemésztette volna. Az egyetlen pazarlás jókora orra volt, bár mivel keménynek és csontosnak látszott, az is csak az önmegtartóztatás benyomását keltette.
 – Mit akarunk? – kérdezte a Kérdező. – Cselekedni vagy vitatkozni?
 Karim félbeszakította a nevetést. – Harmadik napirendi pont. Az elnökség megválasztása. – A Kérdezőre nézett. – Ha megválasztanak, azonnal megkezdődik a cselekvés.
 A Titkárt megválasztották Titkárnak. Bár senki más nem indult a pozícióért, úgy bámult le a nadrágjába szavazás közben, mintha elviselhetetlen volna a feszültség. Utána pedig úgy rántotta fel a padzsamáját, mint aki nekigyürkőzik.
 Karim és a Kérdező jelöltette magát elnöknek. Szoros volt a verseny. Kilenc szavazat a Kérdezőre és tíz Karimra. Győzelemre segítettem, gondolta Naznín. Nagy jelentőségű dolognak érezte. Azzal, hogy felemeli vagy nem emeli fel a kezét, megváltoztathatja az események menetét, a világ ügyeit, amelyről semmit sem tudott.
 A Kérdező előre ment, és fellépett a színpadra. Nagy hévvel rázta meg Karim kezét, és hátba veregették egymást. Naznín megértette, hogy utálják egymást. Aztán a Kérdező pénzügyesnek ajánlkozott, és gyorsan meg is kapta ezt a pozíciót.
 A teremben a levegő a feloszlás előtt álló gyűlés dallamára vibrált. Több tucat apró igazítás, és egy nagyobb megmozdulás előérzete. A Titkár meglengette a mappáját. – Várjatok. Várjatok. Még egy választás hátravan. Lelki vezető. – Leugrott a színpadról, felrángatott egy öregembert a székéről, és a dobogóra tolta. Naznín látta, hogy az öregember lapos, nyitott orrú szandált visel, fehér műanyag virággal a sarokpántján: női cipő. És tudta, hogy az imámot csak nemrég hozták ide. Folyton megnyalta az ajkát és mosolygott. Halvány fogalma sem volt róla, mi történik. Annak rendje és módja szerint megválasztották.

      VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA


Bibliográfia

ALI, Monica
„Vacsora Dr. Azaddal”
Magyar Lettre Internationale, 52


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/