Furcsa dolog volt, és beletelt egy kis időbe, mire Naznínnak feltűnt.
Amikor Karim bengáli nyelven beszélt, dadogott. Angolul megtalálta a hangját,
és nem okozott neki gondot. Miután ezt a felfedezést megtette, Naznín elölről
kezdte, és ugyanoda jutott. Szemügyre vette a fiút. Ahogy áll, terpeszben,
karba tett kézzel. A haja. Olyan rövid. Ahogy elöl háromszöget formáz,
és az a kis rész, ahol egyenesen feláll a homloka közepén. Szűk farmer
volt rajta, az ingujját a könyökéig felhajtotta. Nem. Itt nincs semmi.
Semmi nyom a bengáli beszédében tapasztalható működési hibához.
És magabiztos volt. Erőt sugárzott az, ahogy állt. A jobb lába
néha valami véletlenszerű ritmusra járt. Fehér tornacipő volt rajta és
egy vékony aranylánc a nyakában. Azt mondta: – A nagybátyámé a gyár. Azt
mondta: – A taposómalom. A nagybátyámé. És rugózott a lábával, és a mobiltelefonját
babrálta, miközben arra várt, hogy Naznín összeszámolja a béléseket.
A csípőjén hordta a telefonját, egy kicsi fekete bőrtokban. Széltében
és hosszában végigsimította, a hüvelykujjával tapogatta a felszínét, mintha
egy kinövést fedezett volna fel, egy dudoros telefont az oldalán. Aztán
újra összefonta a karját. Erősnek látszott az a kar. A haja. Rövidre borotválva
a koponyáján. Különös volt, hogy egy koponya formája kellemes lehet.
Amikor megszólalt a telefonja, kivitte az előszobába. Naznín
csak töredékeket tudott elkapni. Egy szót, egy kifejezést, egy megismételt
szót, egy szót, amely ki akar szabadulni. A hívó nem hagyta beszélni. Úgy
hallatszott. Beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogy a fiút a saját hangja,
nem pedig a hallgatója akadályozta.
– A férjemnek volt egy mobiltelefonja – mondta neki Naznín. –
De lemondta. Azt mondta, túl drága.
– A f-f-férjének igaza van.
Naznín angolra váltott. – Nagyon hasznos dolog.
– Igen, d-de t-t-túl d-drága.
Naznín azonnal észrevette, hogy hibázott. Pont arra a dologra
hívta fel a figyelmet, amelyet el akart rejteni. Karim már nem lesz hajlandó
angolul beszélni. Nem tagadja meg magát. Naznín azon gondolkozott, mit
mondjon és hogyan mondja. De addigra a fiú pénzt tett az asztalra és elment.
Még hátra volt öt beszegés, amikor legközelebb jött. Amint kinyitotta
az ajtót, Naznín tudta, hogy valami baj van. Az arckifejezésén látszott.
Besietett mellette a nappaliba. Az ablakkeretbe kapaszkodott. – Elmentek
– mondta. – Elmentek. – A feje és a válla előreesett, és csak akkor kezdett
zihálni, pedig az akciónak vége volt.
– Mi az volt?
Karim megfordult. Izzadság az ajka fölött. A napfénytől csillogott
a haja. Valamilyen olaj. Vagy az is izzadtság. Elmesélte neki, hogy két
férfi röplapokat dugdos be a bejárati ajtók alá. Levélszekrényekbe tömködik
a koszos céduláikat. Ő fogta a dobozt – pont az orruk előtt –, és elszaladt
vele.
Most felvette a szokásos pózt. Terpeszállás, a jobb láb jár,
Naznín látta, hogy a combja megfeszül a farmerban, és lesütötte a szemét
a varrnivalójára, amelyet még nem fejezett be. Üldözték, de ő gyorsabb
volt. Bedobta a dobozt, a koszos röplapokat a kukába, ahová valók. Megkerülte
a lakótelepet; nem látták, hová ment, megint megkerülte a biztonság kedvéért,
és senki sem látta, hogy feljött a lakásba. Biztonságban van. Teljes biztonságban.
– Majd megkapják a magukét, barátom. Még nincs vége.
– Mi van rajtuk? A röplapokon. – Naznín elfelejtette eltakarni a haját.
Karim leült vele szembe az asztalhoz; a nap most közvetlenül
mögötte volt, a szeme sarkából Naznín a sziluettjét látta. Ez volt az első
alkalom, hogy leült nála. Felmerült benne a teázás gondolata, de nem volt
biztos benne, mit jelentene, ha teázna ezzel a fiúval. Nem rokon.
– Tudom, kik ezek.
– Ezek az emberek.
– Ismerem őket, barátom. Ismerem őket.
– Igen.
– Oroszlánszívűek. Ők állnak mögötte. Ezért megfizetnek, barátom.
– Kicsodák ők?
– Csak egy mozgalom. Csak egy front. Mindent tudunk róluk. Mindent.
– A keze tenyérrel fölfelé az asztalon volt, enyhén behajlítva, remegve.
Mérlegelve az egészet, vagy keresve a bajt.
Az asztal alá tette a kezét. Naznín oldalról nézte.
– Nálunk otthon – mondta – mindenki megállítaná őket. Jönnének és segítenének
magának.
Hátradőlt a székével. – Én itt vagyok itthon.
Naznín megmondta neki, hogy még öt szegélyt meg kell csinálnia,
ő pedig azt mondta, hogy megvárja. Bár a munkán tartotta a szemét, Naznín
érezte a pillantását. A nap a tű körül szivárványos prizmákat villantott
a körmeire. Végigvarrt egy sorozatot, és arra gondolt, hogy behúzza a függönyt,
de a gondolat valahogy összezavarta, és mégsem tette. Az utolsó szegés
összegubancolódott, fel kellett állnia ollóért.
Akkor látta, hogy a fiú mindvégig olvasott, és forróság öntötte
el az arcát. A fiú felnézett, ő pedig elfordította a tekintetét.
– Ez a szári – mondta a fiú. – Anyámnak is volt egy. Úgy értem,
ugyanilyen anyagból.
Halványkék volt, sötétzöld szegéllyel. Csanu választotta. Azt
mondta, finom, és olyan, mint ő, finom szépség, ez tetszett Naznínnak,
bár tudta, hogy Csanu a szavaknak örül.
Naznín nem szólt semmit.
– Már meghalt. Barátom! – A magazinjára nézett, mintha a halott anyja
semmit nem jelentene neki.
– Sajnálok.
Ja – mondta a fiú. – Barátom. – És lapozott. – „Jó muzulmán Ön? Húsz
kérdés, amiből megtudhatja.” – Felemelte a magazint, és Naznín látta, hogy
az csupán egy pár vékony, fekete-fehér lap, amelyeket oldalt összetűztek.
(…)
Csanu rezignált maradt. – Tudniillik egész életemben küzdöttem.
És miért? Mi jó származott belőle? Végeztem az egésszel. Most már csak
elveszem a pénzt. Megköszönöm. Megszámolom. – Golyókat formált a rizsből
és a dhálból, a szájába tette, és a pofazacskójában tartotta. – Tudniillik,
amikor az angolok elmentek az országunkba, nem azért mentek, hogy ott is
maradjanak. Azért mentek, hogy pénzt keressenek, és a megkeresett pénzt
kivitték az országból. Soha nem is jöttek el otthonról. Gondolatban. Csak
kivitték a pénzt. És én is ezt csinálom most. Mi mást tehetnék?
Ezeket a beszédeket egy egyszerű – bár nem tudatlan – ember egyszerű
nyelvén tartotta. De amikor az otthon töltött estéken elővette a könyveit,
másképp kezdett beszélni.
Sáhánával lapoztatott, miközben ő a szófán feküdt. Bibi a hálószobában
volt, átvetette egymáson a bokáit az íróasztal alatt, és egy darab papírt
tépkedett. Sáhána arca önmagába fordult, átalakult a mélységes lenézés
maszkjává. A szófa mellett térdelt, és a könyvet megdöntve az apja arca
elé tartotta. Csanu felvonta a szemöldökét. Aztán megint felvonta, most
magasabbra, úgy, hogy középen szétvált. Sáhána lapozott.
– Ah – mondta Csanu. – A tudás nyomában. Van ennél élvezetesebb
utazás? Hívd ide a húgodat. – De már hívta is ő maga. – Bibi! Gyere gyorsan.
– Bibi odaszaladt, és Sáhána mögé állt. Csanu a saját kezébe vette a könyvet,
felült, és valami tudáson rágódott, amelyet meg kívánt osztani velük.
– Elmondok nektek valamit. Ezek az emberek, akik lenéznek minket,
nem tudják azt, amit el fogok mondani nektek. Itt van, feketén-fehéren.
– Meglengette a könyvet. – Kik voltak azok, akik megmentették Platón és
Arisztotelész műveit a Nyugat számára a Sötét Középkorban? Mi. Mi voltunk.
A muzulmánok. Mi megmentettük a munkákat, hogy ezeknek az úgynevezett Szent
Tamása a saját felfedezéseként tüntethesse fel. Ilyen a mi tudományunk
színvonala, és ilyen az ő hálájuk mértéke. – Felemelte az ujját, és az
remegett az indulattól.
Bibi megfogta az egyik copfja végét, és a szájába dugta.
– Sötét Középkor – mondta Csanu, és az arca megrándult a sértéstől.
– Így hívják ezekben az átkozott keresztény könyvekben. Ezt tanítják nektek
az iskolában? – A földre dobta a könyvet. – Az Iszlám Aranykora volt az,
a civilizáció csúcsa. Ne felejtsétek el. Legyetek rá büszkék, különben
elvész minden. – Visszafeküdt, kimerülve a méltánytalanságtól, és a lányok
kezdtek eloldalogni.
Utánuk szólt. – Tudjátok, mit mondott Gandhi, amikor megkérdezték,
mi a véleménye a nyugati civilizációról?
A lányok a szófa végénél álldogáltak.
– Azt mondta, szerinte jó ötlet lenne. – Csanu nevetett, és Bibi
mosolygott. – Többet fogok tanítani nektek – mondta – a vallásunkról. És
tanulmányozni fogjuk a hindu filozófiát. És azután a buddhista bölcseletet.
– Egy párnát tett a feje alá, és dudorászni kezdett.
(…)
Karim maga pakolta el a felsőket, és indulni készült. A pántot piszkálta
a vállán, és a telefonját babrálta. Elindult kifelé, aztán újra megigazította
a táskáját, és azt mondta: – Meg akarom kérni, hogy jöjjön el valahová.
Egy gyűlésre. – Végigsimított a haján. – Kérem, kérdezze meg a férjét.
Minden muszlimnak szól. Azt szeretnénk, hogy mindenki képviselve legyen.
És nem lesznek idősebb nők.
Csak miután elment, akkor jött rá. Őrá gondolt mint idősebb nőre.
A gyűlés
Persze, hogy nem megy el. Ki van zárva. Nem említette Csanunak, mert
szó sem lehetett róla, hogy elmenjen. Nem volt értelme szóba hozni.
Azon a napon kevés dolga volt. Éjjel elkészült a varrással, a
konyha és a nappali, az evés és a munka között ingázva. Bement a hálószobába,
és levette Csanu könyvét a párnáról. Megint bement, és feljebb húzta a
takarót, hogy eltakarja Csanu vállát. Harmadszorra az ajtóból nézte, és
elment onnan, amikor megmoccant.
Ma fáradt volt, de nyugtalan. A hűtőszekrény meg volt rakva mélyhűtött
ételekkel, főzésre nem volt valódi ok. Kimosott néhány zoknit a csapnál,
aztán elment.
A gyűlés egy alacsony épületben volt a lakótelep szélén. Az építők
nem adtak a szépségre, mondván, úgyis elkoszolódik. Az ablakokat vastag
fémrácsokkal rögzítették, amelyeket soha nem nyitottak ki, a téglafalra
táblákat erősítettek, amelyeken ez állt angolul és bengáli nyelven: A RONGÁLÓKAT
BEPERELJÜK. Ez üres fenyegetés maradt. A táblákat összefirkálták piros
és fekete tintával. Az egyik az egyetlen megmaradt csavarjánál fogva himbálózott.
Valaki gondos folyóírással, ezüst spray-vel írta a falra: Pakik. Valaki
más kevésbé szép, de magabiztos, fekete betűkkel hozzátette: Rulez. Az
ajtók nyitva álltak, két hidzsábos lány lépett be az egyiken.
Naznín, fedezéket keresve, gyorsan utánuk sietett. A bejáratot
megvilágította a napfény, de a teremben félhomály volt. A lányok egyenesen
előrementek, és elhelyezkedtek a székeken. Naznín habozott; felmerült benne,
hogy visszafordul. Senki sem látta.
– Szállj fel a bűnbánat vonatára, nővérem, mielőtt elhagyja az
állomásodat.
A szája tele volt nyállal, nem tudott nyelni.
Egy aprócska, bogos szakállú fiatalember vigyorgott rá. Szinte
elveszett a fehér pandzsábi padzsamájában, kezében egy kerek sapka volt.
Meglengette Naznín felé a sapkát. – Isten hozott. Légy üdvözölve, nővérem.
Menj és ülj le.
Naznín üres, összecsukható székek mellett haladt el bizonytalanul.
A négy első legfeljebb ha félig volt tele. Hová üljön? Valaki mellé. Nem
férfi mellé. Nem valaki mellé. Kihagyni egy helyet. Udvariatlannak fog
látszani. Nem, olyan lesz, mintha várnék még valakit. A férjemet. De nem
fog jönni, és találgatni kezdenek. Beszélni fognak. Még mielőtt elmennék,
már beszélni fognak. Egy szék szélébe kapaszkodott. Homályosan látta az
embereket, hangokat hallott, szavak nélkül.
Az övé elé tolta az arcát. Valamit mondott. Most már mutogatott
is. – Üljön ide – mondta Karim. Naznín lehuppant.
Karim előrement, és felugrott a kicsi színpadra. Összecsapta
a kezét.
– Nos hát – mondta. – Mindenkinek köszönöm, hogy eljött.
Naznín hallotta, hogy kinyílik az ajtó. Ugyanaz a hang, amely
a bejáratnál fogadta. – Szállj fel a bűnbánat vonatára, testvérem, mielőtt
elhagyja az állomásodat.
Összeszedte a bátorságát, és körülnézett. Leginkább fiatal férfiak,
farmer és tornacipő, néhány kurta, egy maréknyi lány hidzsábban. Talán
húsz ember.
– Nos hát – mondta újra Karim. – Megkérem a Titkárunkat, hogy olvassa
fel a mai napirendet. Ha bárki szeretne hozzátenni valamit, kérem, emelje
fel a kezét.
A kicsi ember a hiábavaló szakállal odaszaladt hátulról. – A
mai napirend. Egyes pont: névválasztás. Kettes pont: célkitűzések meghatározása.
Hármas pont: az elnökség megválasztása.
Azonnal felemelkedett egy kéz. A Titkár rámutatott. – Tessék.
– Miért nem a saját nyelvünkön csináljuk ezt az egészet?
A Titkár vigyorgott. Karimra nézett. – Kérdés a közönség soraiból.
Helyt adjak neki?
Karim karba tett kézzel állt. – Majd én válaszolok. Ez a gyűlés
nyitva áll minden muszlim előtt. Az ummáról beszélek. Minden fivérünk és
minden nővérünk előtt, bárhonnan jöttek is.
A Kérdező felállt, és alaposan végignézett a termen, még az üres
székeken is. – Ekhane amra sobaj Bangali? Van itt valaki, aki nem beszél
bengáliul?
Egy pillanat csend következett, mielőtt valaki hátratolt egy
széket, és felállt egy fekete férfi széles ujjú, kacskaringós mintájú ingben.
– Szerinted úgy nézek én ki, mint egy bengáli, testvérem?
A Kérdező feltartotta a tenyerét, mintha vége lenne a játéknak,
mire mindketten leültek.
– Rendben – mondta a Titkár. – Névválasztás. Első napirendi pont. Vitára
bocsátom.
– Muzulmán Liga!
– Egyesült Muzulmán Akció.
– Moszlim Front.
A két lány, akiket Naznín látott bejönni, a keze mögött sugdolózott.
Végül az egyik felkiáltott: – Tower Hamlets-i Muzulmán Ifjúsági Szövetség.
A Titkár intett a karjával. Leejtette a sapkáját, felvette, és
zsebre vágta. – Ennyi javaslat elég. Szavazunk. Mi volt az első? Ki tette
az első javaslatot? Szóljon.
A Kérdező talpra ugrott. – Ez az ember a titkár, de nem jegyzetel.
Ez teljesen iszlám-idegen viselkedés.
A Titkár teljes hosszában kihúzta magát. Kicsi arca kidagadt
a felháborodástól. – Hol mond a Korán bármit is a jegyzetelésről?
– Világosan kiderül a Hadíszból és a Szunnából, hogy a férfi vegye
komolyan a feladatait.
A Titkár nekikészült, hogy válaszoljon. A szakálla remegett.
Az egyik nadrágszár felhajtása lecsúszott, és teljesen beborította a lábát.
Naznín rájött. A szakálla túl fiatal volt, még nem nőtt ki teljesen.
Karim a fiú vállára tette a kezét. – Hozz egy tollat és egy mappát.
Te felelsz a jegyzőkönyvért.
Ezután némi vita következett arról, hogy lehet-e választani nevet
a csoportnak azelőtt, hogy előbb megszavazták volna a csoport célját. A
Titkár izgatott lett. Ahogy az izgatottsága nőtt, mintha nőtt volna a padzsamája
is, míg végül egy sátorból sipító vékonyka hang lett. – A napirend, ember.
Tartanunk kell magunkat a napirendhez.
Karim elrendezte. – Először a névvel foglalkozunk. Mindannyian
tudjuk, miért vagyunk itt.
Ezt általános beleegyező mormogás követte. Naznín azon kapta
magát, hogy ő is csatlakozik hozzá, pedig ő csak azért volt ott, mert épp
nem kellett varrnia és házimunkát végeznie.
Karim körbejárt a színpadon, és Naznín látta, ezzel azt mutatja
ki, hogy kezében tartja az irányítást. A színpad szélére állt, és azt mondta:
– A titkár feljegyezte az összes javaslatot. Nekem van még egy. A Bengáli
Tigrisek.
Ezt kollektív ámulattal fogadták, a hidzsábos lányok arcuk elé
emelték a kezüket, és hevesen sugdolóztak.
– Ben-gá-li Tig-ri-sek! – kiáltotta egy fiatalember az első sorban.
A szótagok ritmusára a levegőbe sújtott az öklével. – Lehet ez az együttesem
neve?
A Kérdező megint talpon volt. – Nem feledkezünk meg itt nem bengáli
testvérünkről?
Karim keresztülment a színpadon, hogy a kacskaringós inges férfi
elé álljon. A Titkár követte, a mappa készenlétben. – Nem akarlak – mondta
Karim – kiközösíteni, barátom.
A fekete férfi felállt, és mélyen meghajolt. – Szerintem ez nagyon
ütős név, testvérem. Büszkén leszek Bengáli Tigris.
A szavazás megtörtént, az indítványt elfogadták (egyhangúlag,
mondta a Titkár, egy ellenszavazattal), és a gyűlés áttért a második pontra:
a célkitűzések meghatározására.
A teremből mindenünnen javaslatokat kiabáltak, miközben a Titkár
a mappájába irkált. Most a színpad szélén ült, a lábát lógázva, és a tolla
végét rágcsálta, pont úgy, mint Bibi. Karim állva maradt, bár néha-néha
körbejárt, hogy amikor megint megáll, megvethesse a lábát, összefonhassa
a karját, és ismételten megmutassa az erejét. A hidzsábos lányok fesztelenebbek
lettek. Már nem sugdolóztak, hanem a kezük felemelése nélkül beszéltek
egymással. És elfogulatlanul kiabálták a javaslatokat. – A nők jogai –
kiáltotta az egyik. – Szexuális felvilágosítás lányoknak – kiáltotta a
másik. – Azt bele kell venni. – De amint kimondta, azonnal lehajtotta a
fejét, mintegy kihátrálva.
Karim szünetet rendelt el, valahonnan kerítettek egy kocsit,
megrakva fehér műanyag poharakkal. A lányok mögé helyezkedtek, és kiszolgáltak.
A fiatal férfiak elővették a doboz Marlboróikat.
Közvetlenül Naznín előtt néhány fiú megbontotta a széksorokat,
hogy egy albizottságot alakítsanak.
– Ha elkapnak egyet közülünk, érted, mi elkapunk tizet közülük. Ilyen
egyszerű.
– Gyújtsuk fel az irodájukat. Mire várunk?
– Nem tudjuk, hol van.
– Nem kéne ide jönniük. Minek jönnek ide, ha nem tetszik nekik?
– Mi nem keressük a bajt. De ha ők idejönnek keresni, ja, megkapják
tőlünk, amit akarnak.
– Pár éve… gondolj bele… soha nem mertek volna.
– Szervezettebbek voltunk.
– Most csak egymással harcolunk.
– A Brick Lane Masszív a Stepney Green Különítmény ellen.
– A rasszisták… ezer éve elkotródtak innen.
– Na és Siblu Rahmán?
Naznín felismerte a nevet. A férfit leszúrták.
– Újra megtörténhet.
– Az van, érted, hogy finomabbak lettek. Nem mondják, hogy faj, azt
mondják, hogy kultúra, vallás.
– Bedugják a mocskos röpiratukat a bejárati ajtóm alatt.
– Mindenki tudja, miért vagyunk itt. Miért nem csináljuk?
Karim megnyitotta az ülést. – Nohát akkor. Szavazzunk! Mi az,
ami mellett vagyunk? A muszlim jogok és kultúra mellett. Megvédjük a helyi
ummát, és támogatjuk a globális ummát.
A Titkár felmászott a színpadra. – Szavazás. Mindenki emelje
fel a kezét! Úgy értem, aki mellette van… emelje fel a kezét!
Mindenki felemelte a kezét.
– Egyhangúlag megszavazva. – Egy jelet tett a lapra.
– Mi az, ami ellen vagyunk? – kérdezte Karim. – Ami ellen vagyunk…
– Az Oroszlánszívűek! – kiabálta valaki a teremből.
– Ami ellen vagyunk – mondta Karim –, az minden olyan csoport, aki
ellenünk van.
Elfogadták.
A zenész kérvényezte, hogy az együttese lehessen a Bengáli Tigrisek
hivatalos zenekara. – Terjeszteni az üzenetet, érted. Okés veled, haver?
A Kérdező megint felállt. – Mit fogunk csinálni? – A szünetben
máshová ült, és most elég közel volt, hogy Naznín láthassa: veszélyes,
megszállott arca van. – „Mellette vagyunk” meg „ellene vagyunk”. Mi ez,
vitakör?
Néhányan nevettek, és a Kérdező arca még szenvedélyesebbé vált.
Sovány volt és éhes ez a fiú. A ruhája úgy lógott a csontjairól, mintha
a hús felesleges kiadás lenne, mintha a szenvedélye felemésztette volna.
Az egyetlen pazarlás jókora orra volt, bár mivel keménynek és csontosnak
látszott, az is csak az önmegtartóztatás benyomását keltette.
– Mit akarunk? – kérdezte a Kérdező. – Cselekedni vagy vitatkozni?
Karim félbeszakította a nevetést. – Harmadik napirendi pont.
Az elnökség megválasztása. – A Kérdezőre nézett. – Ha megválasztanak, azonnal
megkezdődik a cselekvés.
A Titkárt megválasztották Titkárnak. Bár senki más nem indult
a pozícióért, úgy bámult le a nadrágjába szavazás közben, mintha elviselhetetlen
volna a feszültség. Utána pedig úgy rántotta fel a padzsamáját, mint aki
nekigyürkőzik.
Karim és a Kérdező jelöltette magát elnöknek. Szoros volt a verseny.
Kilenc szavazat a Kérdezőre és tíz Karimra. Győzelemre segítettem, gondolta
Naznín. Nagy jelentőségű dolognak érezte. Azzal, hogy felemeli vagy nem
emeli fel a kezét, megváltoztathatja az események menetét, a világ ügyeit,
amelyről semmit sem tudott.
A Kérdező előre ment, és fellépett a színpadra. Nagy hévvel rázta
meg Karim kezét, és hátba veregették egymást. Naznín megértette, hogy utálják
egymást. Aztán a Kérdező pénzügyesnek ajánlkozott, és gyorsan meg is kapta
ezt a pozíciót.
A teremben a levegő a feloszlás előtt álló gyűlés dallamára vibrált.
Több tucat apró igazítás, és egy nagyobb megmozdulás előérzete. A Titkár
meglengette a mappáját. – Várjatok. Várjatok. Még egy választás hátravan.
Lelki vezető. – Leugrott a színpadról, felrángatott egy öregembert a székéről,
és a dobogóra tolta. Naznín látta, hogy az öregember lapos, nyitott orrú
szandált visel, fehér műanyag virággal a sarokpántján: női cipő. És tudta,
hogy az imámot csak nemrég hozták ide. Folyton megnyalta az ajkát és mosolygott.
Halvány fogalma sem volt róla, mi történik. Annak rendje és módja szerint
megválasztották.
VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ALI, Monica
„Vacsora Dr. Azaddal”
Magyar Lettre Internationale, 52
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu