Pavel Vilikovsky
A szlovákság
(tűnékeny sajátosság)

Ahogy ez már lenni szokott, egy angol művésznek, John Wilsonnak jutott eszébe, hogy meg kéne alkotni az eszményi EU-polgár alakját a tagországok ironikusan kifordított sztereotíp vonásai alapján - ez az ideális EU-polgár például olyan vicces kéne hogy legyen, mint egy német, olyan higgadt, mint egy olasz, olyan józan, mint egy ír, stb. (Hogy az angol milyen volna, arra sajnos nem emlékszem.) Ezeket a vonásokat egy karikatúra kíséretében maguk az egyes országok nyújtották be önreflexiójuk és humorérzékük tanújeleként. Amikor jövendőbeli tagországként Szlovákiához fordultak, hogy nyújtsa be a saját karikatúráját, ironikusan ábrázolva a szlovákok jellegzetes tulajdonságát, a szlovák külügyminisztérium pályázatot írt ki, amelynek eredményeit egy különbizottság bírálta el, amely az EU, a külügyminisztérium  és más kormányhivatalok képviselőiből állt, de egy humorista is volt közöttük. Egy olyan karikatúrát választottak, amelynek az volt a címe, hogy „olyan barátságtalan, mint egy szlovák”. Ez pontosan az a fajta intézményesen jóváhagyott humor és önreflexió, amit egy ilyen procedúrától el lehet várni, és sietek hozzátenni, hogy a szlovákokból egyébként nem hiányzik ennyire a humorérzék. Felhördülést váltott ki a médiában, és a minisztérium azzal védekezett, hogy a jellemvonásnak elfogadhatónak kellett lennie nemzetközi politikai szempontból, bármit jelentsen is ez.
 Azt hiszem, hogy a látszólag szembenálló álláspontok mögött ugyanaz az aggodalom lappang: a bizottság attól félt, hogy egy valóban önkritikus karikatúra negatív fényben állíthatja be a szlovákokat, a bírálók pedig attól tartottak, hogy a humorérzék és az önreflexió hiánya, amiről a kiválasztott karikatúra tanúskodik, a szlovákokra valóban rossz fényt vet. A mások véleményének túlzott figyelembe vétele, a félelem attól, hogy nem ismernek, nem értenek minket eléggé a külföldiek, egy olyan vonásra mutat rá, amelyet tipikusan szlováknak lehetne nevezni: a magabiztosság és az önbizalom hiánya.
 Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy elfogadhatók vagy megengedhetők-e az egyes nemzetekre vonatkozó ilyesfajta általánosítások, és egyáltalán nem vagyok szakértője ennek a sajátosságnak, amelyről itt beszélnem kell, amely annyira furcsa és tünékeny tulajdonság, hogy nem is igen van rá angol kifejezés. Nevezzük „szlovákságnak”. Azt hiszem, én szlovák vagyok, de sose gondolkoztam ezen különösebben, és biztos, hogy sosem tettem tudatos erőfeszítéseket, hogy szlovák legyek, mint ahogy abba az irányba se tettem tudatos erőfeszítéseket, hogy az emberi faj hímnemű példánya legyek. El kell ismernem mindazonáltal, hogy voltak olyan időszakok, amikor bizonyos jelenségeket tipikusan szlováknak tartottam, a szlovákság „kivonatának”.  Gyerekkoromban például a nyarakat a nagymamámnál töltöttem Közép-Szlovákiában, hogy úgy mondjam a hazám szívében. Ezért aztán bizonyos speciális szavakat, amelyeket ott hallottam, az olyan kifejezéseket, mint „padláą”, „fruątik”, „piglajz” vagy „upískany” tősgyökeresen szlováknak tartottam. Csak később tudtam meg nagy bánatomra, hogy a „padláą” a magyar padlás szóból ered, a „fruątik” a reggelit jelentő német „Frühstück”-ből,,, a „piglajz, ami vasalót jelent, a német „Bügeleisen”-ből”, az „upískany” pedig a magyar „piszkos”-ból. A legrosszabb még csak ezután jött: van egy sajátos fajta juhtúró, helyi specialitás, Szlovákia egyik tájegységére jellemző, a világ számos országába exportálják, „Liptauer Käse” német nevén, ami „liptói túrót” jelent, Liptó ennek a vidéknek a neve. A szlovák neve ennek „bryndza”, az étel pedig, amit ebből a túróból készítenek „bryndzové haluąky” (sztrapacska) talán az egyetlen kétségbevonhatatlan szlovák hozzájárulás a világkonyhához. Amikor már felnőttként Romániába utaztam nyaralni, felfedeztem, hogy a túró, bármilyen túró román neve „brinza”. Tudtam, hogy több száz évvel ezelőtt volt olyan, hogy a mai Szlovákia egy részét oláhok foglalták el, de mindeddig azt hittem, hogy ha nem is a szlovákok találták fel magát ezt a terméket, legalább eredeti szlovák nevet adtak neki. Az ilyen keserű felismerések tettek nagyon óvatossá abban, hogy definiálni próbáljam a „szlovákság”-ot.
 Földrajzi helyzete és történelme következtében Szlovákia különböző kulturális tradíciók és hatások furcsa keveréke, és a szlovákok maguk is ugyanilyen furcsa keverékei a különböző etnikai csoportoknak, amelyek éppen ezen a területen éltek vagy áthaladtak rajta. Hogy ne menjek vissza a távoli  múltba, a saját családi hátteremből hozom Önöknek a példát: az anyám családjában négy lány volt. Egyikük nem ment férjhez, egy másik hozzáment egy magyarországi némethez, egyik hozzáment egy csehhez, egy pedig egy orosz emigránshoz, akinek gyerekként kellett Csehszlovákiába jönnie az Októberi Forradalom után. Valamennyiüknek a gyerekei szlováknak tekintik magukat. A kultúrtörténészek számára egy másik példa még érdekesebb lehet: a nemzedékembe tartozó szlovák írók közül legalább ötnek vannak cseh felmenői, bár némelyik többszáz éve jött Szlovákiába; egyikük részben horvát, az egyik egy olyan etnikai csoporthoz tartozik, akiket „goraloknak” hívnak, akik főleg Lengyelországban élnek, kettőnek pedig az egyik szülője magyar. Másfelől az egyik írót, aki a magyar kisebbséghez tartozik és magyarul ír, közvetlen rokoni szálak fűzik a csehül író szlovák költőhöz, Jan Kollárhoz. Remélem, nem gyanúsítanak szlovák sovinizmussal - végülis én is ott szerepelek a listán (az én apám cseh volt); ezt csak érdekességképpen említem, mivel hagyományosan az irodalom a legfőbb, ha nem az egyetlen fenntartója a „szlovákságnak” a mai Szlovákia területén. Véletlenül az előttem járó nemzedék három legkiválóbb regényírójának szintén csörgedezett idegen vér az ereiben: a Mináč név, úgy hallottam, fináncot jelentő török szóból ered; Bednárnak közvetlenül morva felmenői voltak, és a Tatarka név is egzotikus származásra utal, különösen, mivel a családja valószínűleg Lengyelországból jött. Élete utolsó öt évében Tatarka „kárpáti pásztorra” stilizálta az alakját, és ennek a címkének minden üressége ellenére elég erős igazságtartalma lehet.
 Nehéz volna egy olyan tárgyat vagy vonást találni, amelyet az embereknek egy  megkülönböztetett csoportja egyöntetűen „tipikusan szlováknak” találna. A szlovákokat az elmúlt évszázadban érz döntő történelmi események egymást váltó ellentétes értelmezései következtében általában véve nagyon kevés olyan elgondolás van - vagy akár tény, ami azt illeti -, amiben a szlovákok képesek egyetérteni. A szlovák történelem nagyobbik része a régi Magyarország kötelékein belül játszódott le, ahol a lakosok etnikai háttere nem játszott fontos szerepet. A 18. század végéig és az élet bizonyos szféráiban egészen az 1830-as évekig mindenekelőtt a latin volt a művelt emberek nyelve, és csak a 19. század második felében és a 20. század elején lehetett érezni az arra irányuló speciális törekvést, hogy a Magyarországon élő különböző nemzetiségeket egységes, magyarul beszélő politikai nemzetté alakítsák, de a szlovákok - talán mert olyan készségesen engedtek a nyomásnak - hajlamosak arra, hogy egész történelmüket ezer éves szolgaságként utasítsák el. Az ily módon megtagadott történelem helyén maradó űrt mítoszokkal töltik ki, amelyek mivel homályosabbak, semmitmondóbbak és romantikusabbak, a szlovákok jelentős része számára elfogadhatóbbnak tűnnek a tényeknél.
 A legendákba és mítoszokba vetett hit mulatságos epizódokhoz vezethet. Röviddel a Szlovák  Köztársaság 1993. január elsejei megalapítása után volt egy történészkonferencia, amelyen díszvendégként a Szlovák Nemzeti Bank elnökhelyettese is részt vett. Megjelenése egy ilyen konferencián önmagában is meglepő, de még ennél is lenyűgözőbb volt a beszéd, amit tartott. Rámutatott, hogy a szlovákoknak ebben a történelmi pillanatban mindenekelőtt mítoszokra van rettentő nagy szükségük, és felszólította a történészeket, hogy gondoskodjanak ilyenekről. A szlovák történelem, ahogy az átlagos szlovákok fejében tükröződik, még az egyetemi végzettségűeknél is, csak egy csomó mítosz, és a történészeknek nem az volna a dolguk, hogy új mítoszokat találjanak ki, hanem hogy a már meglevőket tényekkel váltsák föl. De ez nem könnyű, mert a szlovákok imádják a mítoszaikat. Mítoszmániások. Ez nem egyedülálló szlovák tulajdonság, osztoznak ebben más, főként kis nemzetekkel, de azt hiszem, tekinthetjük ezt a vonást tipikusan szlováknak. A mögött az érzés mögött, hogy a szlovák múlt - vagy jelen, ami azt illeti - nem elég dicsőséges, ugyanaz a magabiztosság- és önbecsüléshiány rejlik.
 Az ezeréves magyar rabság mítosza és a független szlovák államért folytatott ezer éves küzdelem ezzel párhuzamos mítosza mellett ott van még például az a mélyen gyökerező mítosz, hogy a szlovák kultúra alapjait Cirill és Metodius bizánci hittéritők fektették le, akiket a nagymorva uralkodó, Rastislav hívott be, hogy elterjesszék a keresztény vallást a mai Szlovákia mai területének nagyrészén. Igaz, hogy kitaláltak egy új ábécét a helyi szláv törzseknek, és számos művet írtak a nyelvükön, de a keresztény vallás már be volt vezetve ezen a területen az ő ideérkezésük előtt, és a szlovákok túlnyomórészt római katolikusok maradtak, nem lettek ortodox keresztények, a latin ábécét használják, nem pedig a glagol vagy cirill ábécét. A szlávok apostolainak rövid térítő tevékenysége nem sok nyomot hagyott a szlovák kulturális emlékezetben, műveik néhány töredékét leszámítva, de a szlovákok buzgón azonosítják a mai szlovák nyelvet azzal a szláv nyelvvel, amelyet a pápa a liturgia nyelvének tett meg a 9. században; ezen az alapon állítják, hogy a szlovák a legrégebbi élő európai nyelv. Elhiszik, hogy ezek a hittérítők a minden szlávok iránti testvéri szeretettől vezérelve tevékenykedtek, holott se Cirill, se Metod, sem a bizánci császár, aki küldte őket, nem volt szláv származású, missziójuknak csakis politikai indítékei voltak.
 A szlovákok saját történelmi alakjaikat is hasonló módon mitizálják. A legismertebb példa erre talán a rabló Janoąik, akit felakasztottak a 18. század elején. Rablótevékenysége két évre korlátozódott, és a korábbi parasztfelkelések idején ez egyáltalán nem számított szokatlannak, de a szlovák folklórban egy Robin Hood szerepét tölti be, aki elvette a kincseket a gazdagoktól, és odaadta a szegényeknek. El tudom képzelni, hogy különösen az tetszik a szlovákoknak, hogy elvette, hiszen mindmáig elnézően viszonyulnak a lopáshoz és rabláshoz, ha sikerrel jár. Janoąik neve annyi szervezet, intézmény, közéleti esemény vagy termék, még egy közkedvelt sajt neveként is ékeskedik, hogy mind Janoąik, mind a szlovákok iránta érzett csodálata nevetség tárgya lett végül, számos regény és színpadi vígjáték célpontja. Jó volna azt remélni, hogy ez azt jelzi, nemzetünk kezd végre felnőni.

Történelmi példaképek
A szlovákoknak a történelmükhöz való elutasító viszonya következtében kevés történelmi alak áll rendelkezésükre, és ezeknek is több, olykor ellentétes funkciót kell betölteniük. Hogy ezt megtehessék, szemet kell hunyni a tények felett, de ez olyasmi, ami a szlovákoknak nem okoz gondot. Nem arra a leckére van szükségük, amit a történelem kínál azoknak, akik hajéandók belőle tanulni, hanem hősökre, akiket isteníthetnek. Sajnálatos módon, mint már említettem, a szlovákok sok különféle etnikai csoportból tevődnek össze, és múltjuk eltérő ideológaiai értelmezései folytán olyan történelmi figurákkal van tele, akik hősök egyesek és antihősök mások szemében. Nem készült felmérés persze a történelmi személyiségekről, de ha szükséges, végigtekinthetünk azokon, akik méltónak bizonyultak arra, hogy helyet kapjanak a szlovák bankjegyeken, és talán jelentőségükről is fogalmat alkothatunk a jelölt címletek alapján.
 Kezdjük a 20 koronással: Pribina a Nyitrai fejedelemség uralkodója volt a 9. század elején. Ő építette az első keresztény templomot, és egy német (frank) papot hívott meg, hogy felszentelje. Nem sokkal ezután kiűzték a nagymorvák. A németek iránti affinitása alapján csináltak belőle valamiféle szentet az Első Szlovák Köztársaság, a náci Németország csatlósa idején, és ugyanezen okból lett persona non grata a kommunista rendszerben. Ahogy teltek az évek, a bűneit részben megbocsátották, és megengedték, hogy a nevét adja egy népszerű szalámi-márkának és „Pribináčik” kicsinyítő képzős alakban egy gyerekek számára készült túrós csemegének.
 Cirill és Metod kapta az 50 koronás bankjegyet. Csak spekulálhatunk azon, hogy vajon a magasabb címlet azt jelenti-e, hogy fontosabbak Pribinánál, vagy ez csupán azért jutott nekik, mert ők ketten vannak. Ugorjunk át a 100 koronáson, amelyik az áldott Szűz Máriának van szentelve, és térjünk rá a 200 koronás bankjegyre, amely Anton Bernolák, római katolikus papot ábrázolja, aki az első sikertelen kísérletet tette egy szlovák irodalmi nyelv megalkotására. Ő olyan személy, akihez nem kapcsolódnak külön politikai vagy ideológiai felhangok, ezért aztán a legtöbb szlovák kegyesen el is feledkezett róla. A nevére, ha a művére nem is, ma is emlékeznek Bratislavában, ahol egy népszerű egyetemi kollégium van elnevezve róla. Nagyon rendben levőnek látszik, hogy az 500 koronás L’udovít ©túr portréját viseli, egy másik olyan emberét, aki megpróbálta megteremteni a szlovák irodalmi nyelvet, és neki sikerült is. Bár politikailag valamelyest gyanús alak, átvészelt minden rezsimet, még a kommunisták sem tagadhatták vezető szerepét a modern szlovák nemzet megalakításában, bár voltak idők, amikor ezt a rovására írták: ha nem lett volna szlovák nemzet, nem lett volna szlovák burzsoá nacionalizmus sem, és ahogy maga Marx is rámutatott, az 1848-as forradalmak idején a viselkedése reakciós, rendszerpárti volt. Ami a túlnyomórészt katolikus Első Szlovák Köztársaság vezetőit illeti, az élén Tisóval, egy katolikus pappal, nem nagyon örültek annak, hogy ©túr és gyakorlatilag minden követője protestáns volt, ezért csínján bántak vele. ©túr utolsó - és leghosszabb - műve, amelyet németül írt, és amelyet lefordítottak oroszra a 19. században, nem volt lefordítva szlovákra egészen az 1990-es évekig. Mindeddig senki nem szentelt különösebb figyelmet annak az indítványának, hogy a szlovákok olvadjanak be a nagyobb orosz nemzetbe, vegyék fel annak nyelvét és a keleti rítust. Általános, bár nem osztatlan elfogadottságának köszönhetően ©túr neve a legkülönbözőbb intézményeket ékesíti, köztük egy egyetemi kollégiumot, de érdekes módon egy élelmiszerterméket sem, ami lehet a nagyobb tisztelet vagy a kisebb népszerűség jele.
Az 1000 koronás bankjegyet Andrej Hlinka díszíti, egy másik római katolikus pap és politikus, a néppárt vezére, amely a szlovák autonómiáért harcolt az Első Csehszlovák Köztársaság idején. Mivel 1938-ban maghalt, ő személy szerint nem játszott szerepet a fasiszta Szlovák Köztársaság totalitárius politikájában, de a neve szimbólummá vált, és számos állami intézmény vette fel a nevét, köztük bűnöző paramilitáris intézmények, egyikük az SA szlovák megfelelője. A második világháborútól kezdve Hlinka vitatott figura volt, titokban csodálták sokan, és nyíltan utasították el mások. A kommunista rendszer bukása után „rehabilitálták” mint a szlovákok ezer éves függetlenségi harcának jelképét. Mégis különös, hogy egy ilyen vitatott személyiség magasabb címlethez jutott, mint mondjuk L’udovít ©túr. Ezt talán valami kompenzálásnak szánták a kommunista rendszer hosszú éveiért, amikor Hlinka ki volt átkozva.
Az utolsó szemelvényünk az 5000 koronás bankjegy Milan Rastislav ©tefáník arcképével. Amellett, hogy csillagász volt, a francia hadsereg tábornoka, aki a legmagasabb társadalmi körökben forgott, az Első Csehszlovák Köztársaság „alapító atátyáinak” egyike volt a háromból, a másik kettő T. G. Masaryk és Edvard Beneą. Hazatérőben lezuhant a repülőgépe, és meghalt a pozsonyi repülőtéren (1919. május 4-én), alapot adva annak a legendának, hogy a csehek lőtték le (különösen Beneą), aki tartott az ő szlovákpárti beállítottságától. Így aztán ©tefáník két ellentétes ügyet is tud szolgálni egyidejűleg, a „csehszlovák” szlovákok számára ő Csehszlovákia egyik alapítója, a nacionalisták számára ő a szlovák függetlenségi harc mártírja. Túl ezen, „nagyvilági” alakja és jegyessége egy olasz grófkisasszonnyal egy romantikus vonást ad hozzá a szlovák jellem vonzerejéhez; az a tény, hogy a kommunisták olyan érthetetlen módon utálták, csak növeli az értékét. Ezek lehetttek azok az okok, amelyek megmagyarázzák, miért juthatott éppen ©tefáníknak a legnagyobb címlet.
Egy még gondosabb válogatás kritériumaként szemügyre vehetjük a kitüntetéseket, amelyeket a Szlovák Köztársaság adományoz politikusoknak, diplomatáknak, művészeknek és más érdemdús embereknek. Ott van a Pribina-rend, a L’udovít ©túr rend, az Andrej Hlinka rend és a Milan Rastislav ©tefaník rend. Jó volna azt mondani, hogy a sokszor ellentétes politikai irányokat képviselő személyiségek választéka azt mutatja, hogy a szlovákok végre rátaláltak saját történelmük kiegyensúlyozottabb szemléletére, de ez sajnos nem felelne meg az igazságnak. Amikor a ©túr-rendet Havel elnök egyik volt tanácsadójának adományozták, az egyik parlamenti képviselő nyilvánosan azt nyilatkozta, hogy ©túr nem értene egyet ezzel a döntéssel, és akkor is voltak tiltakozások, amikor a Pribina-rendet az első, totalitárius Szlovák Köztársaság volt diplomatájának adományozták. A bírálók nem azt mondták, hogy Pribina ezzel nem értene egyet, mert egy ilyen németbarátnál soha sem lehessen tudni, csak tiltakoztak a tény ellen, hogy egy ilyen embernek egyáltalán valami plecsnit adjanak.
Az a szomorú igazság, hogy ahelyett, hogy a jövőről gondolkoznának, a szlovákok még mindig a múlt csatáit vívják, mintha már meg nem volnának nyerve vagy el nem volnának veszítve hosszú ideje. Ez egy másik jelenség, amit tipikusan szlováknak nevezhetnénk: az erőszakos törések a nemzeti fejlődésben, a politikai és társadalmi feltételek gyakori változásai, amelyek egész nemzedékek ambícióit és karrierjét fojtották meg, mélységes frusztráltságot  idézett elő, és ábrándozást arról, hogy „mi lett volna, ha” - ami kedvelt időtöltésévé vált sok idősebb szlováknak, akik azzal próbálják menteni saját személyes alkalamatlanságukat és kudarcaikat, hogy a történelmet vádolják.
Az utolsó szót engedjük át a legkompetensebb személynek, a Szlovák Köztársaság jelenlegi elnökének /2003-ban - a szerk./. Beiktatásakor azt mondta, hogy minden szlovákok miniszterelnöke akar lenni, el kell ismernem, hogy nagyon felkészült erre a feladatra: Bár évekig élenjáró apparatcsik volt és a KP KB tagja, azt állítja, hogy sosem szűnt meg hívő keresztény lenni a szíve mélyén. A megbánás legkisebb jelét sem mutatja a múltja miatt, ellenkezőleg, azt hangoztatja, hogy büszke arra a sok jó dologra, amit a kommunista múltban tett. Ebben hasonlít arra a sok szlovákra, akiknek a múltra vonatkozó emlékezete csak arra a tényre korlátozódik, hogy a szomszédos háború sújtotta államoktól eltérően a szlovákoknak jó dolguk volt a totalitárius Tiso elnök alatt, és hogy a kommunisták alatt egy liter tej csak két koronába került. Bármilyen emelkedettek és romantikusak legyenek is a szlovákok a fantázia világában, rendkívül praktikusak, ha az élet tényeivel kerülnek szembe.
Beiktatásának első évfordulóján Schuster miniszterelnök virágokat helyezett el a szlovák történelem három fontos alakja : L’udovít ©túr, Milan Rastislav ©tefaník és Alexander Dubček sírján. Nem indokolta, hogy miért éppen őket választotta, de mivel tudom, hogy ő minden szlovákok képviselője, nem kétlem, hogy helyesen választott. Nézzük csak meg, mi a közös ebben a három emberben. Szlovákok, természetesen. Mindhárman nyilvánvalóan karizmatikus személyiségek voltak. Ketten közülük (©túr és Dubček) ugyanabban a házban születtek, s az ilyesfajta szimbolika elbűvöli a szlovákokat. Ketten közülük (©túr és ©tefaník) viszonylag fiatalon haltak meg, 40 ill. 39 évesen. De a legfőbb ok, amiért a szlovákok olyan könnyen tudnak velük azonosulni, azt hiszem az, hogy „magasabb erők” beavatkozása folytán egyikük sem tudta sikeresen befejezni azt, amire vállalkozott. És, ami még ezen is túltesz, mindhárman gyanús körülmények között haltak meg. Már említettem, hogy ©tefaníkot állítólag a csehek lőtték le, ©túr állítólag belelőtt a lábába vadászat közben, és röviddel azután meghalt vérmérgezésben - de nem volt-e ez öngyilkossági kísérlet? Valóban ő volt, aki leadta a lövést? Nem fedezett-e valaki mást? Nem az orvos volt-e az, aki titokban megölte őt a kezeléssel? Ami pedig Dubčeket illeti, aki súlyosan megsérült egy autóbalesetben Prágába tartva, és akit aztán bevittek a legközelebbi cseh kórházba - miért nem szállították Szlovákiába? Azt mondták, túl veszélyes lett volna, de vajon nem volt-e ez csak kifogás? Mit csináltak vele a cseh orvosok, amibe aztán belehalt néhány héttel később? Vajon nem a sofőr rendezte-e meg a balesetet, aki csak könnyebb sérülést szenvedett? És hova tűnt Dubček aktatáskája a titkos iratokkal?
Mindez termékeny talaj volt a legendák és mítoszok számára, amit a szlovákok annyira szeretnek. Csábító feladat a szlovák történészek számára is. Sajnálatos módon az újabb idők által hozott változások közül a legzavaróbb éppen az, hogy a szlovákok új nemzedéke nem mutat kellő érdeklődést a szlovák történelem fondorlatai iránt. Annyira elfoglalja őket a sok utazás és nyelvtanulás, hogy nem marad idejük a frusztrálódásra. Ha gyorsan nem történik valami, attól tartok, annak a veszélye forog fenn, hogy örökre elveszítjük azt a különleges sajátosságot, amit jobb szó híján így neveztem: „szlovákság”.

                KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

VILIKOVSKY, Pavel
Az utolsó pompeji ló
Kalligram, 2002

„Mindaz, amit tudok a közép-európaiságról”
Magyar Lettre Internationale, 44


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/