A marxizmus-leninizmus metodológiai monopóliumának megszűnése különbözőképpen
hatott a lengyel legújabbkori történetírásra. Mindenképpen a pluralizmus
feléledéséhez vezetett, a történelem eltérő felfogásaihoz sokkal szélesebb
körben, mint 1989 előtt. Bár ez főként a marxista-leninista történetírás
kutatási témáinak elutasításával függött össze, mint pl. a munkásmozgalom
története, semmint egyes elméleti irányzatok tudatos választásával. Ezért
aztán 1989 után lehet egyes sajátos szakterületek válságáról beszélni,
mint gazdaságtörténet vagy a szocialista eszmék és mozgalom története (a
kommunizmust is beleértve), valamint a politikatörténet, eszmetörténet,
kultúrtörténet és a széles értelemben vett biográfia-kutatás feléledéséről.
A lengyel történelemnek a szocializmushoz-kommunizmushoz vezető helyes,
célirányos és szükségszerű folyamat kategóriáiban való hosszú ideig tartó
felfogását követő reakcóként az 1989 után megjelenő egyes művekben észrevehető
a lengyelcentrikus fogalmak feléledése, amelyek a nemzeti történelem sajátosságát
hangsúlyozzák, egyedülállóságát a múltra vonatkozó más diskurzusokhoz viszonyítva.
A közelmúlt történetének kétféle megközelítése figyelhető meg
a lengyel történészeknél (de talán nemcsak náluk). Az elsőt „moralistának”
lehetne nevezni. Ez esetben a kutató az elméletet rendszerint a saját választott
erkölcsi rendszerével azonosítja. A történelemnek ilyen elméleti és módszertani
előfeltevések szerinti felfogása éleszti fel az erkölcsi tanulsággal bíró
történelmi lecke modelljét. Ez az attitűd többnyire annak az igénynek tudható
be, hogy meg akarják védeni az egy időben elutasított nemzeti-katolikus
értékrendet.
Ennek azonban megvannak a további következményei is. Arra a meggyőződésre
épül, hogy mivel nem lehetséges összeütközés a történész és az elmúlt világ
között, az „igazság” az értékek szinonímája lesz. Ez esetben meggyőző erejűvé
válik megint a régi és elkoptatott metafora, a történelem erkölcsi ítélőszékéről.
Az értékek és a történelem egységét hivatott jelképezni. Az ilyen megfontolás
a történelmet az eltérő értékrendek összecsapásának arénájába helyezi,
ami által az ideológiai vitává válik. „Igaz” csak az, ami a történész által
preferált értékrendbe tartozik. Ha például a balos vagy a jobboldali hagyományban
a gonosz szinonímáját látja, ez fogja deteminálni kutatásának szemléletmódját.
Jól észrevehető ez a történelmi narráció különböző szintjein, amelyek „mélyen”
a történész elméleti és módszertani előfeltevéseit illusztrálják, és csak
a felszínen függenek össze speciális események és történelmi folyamatok
kiválasztásával és értelmezésével.
A másik megkülönböztethető attitűd a közelmúlt történelmével
kapcsolatban a metodológia tudatos lebecsülése a történeti kutatásban,
ezt úgy lehetne hívni, hogy „teória-absztinencia” (az elmélettől való tartózkodás).
A lengyel történészek a marxizmussal szerzett rossz tapasztalatuk folytán
nagyon idegenkednek mindenfajta elmélettől a történelemkutatásban, és ezt
a minimumra akarják csökkenteni. Szívesebben figyelnek a „hogyan”, mint
a „miért” kérdésére. Sok történész szemében a marxizmus-leninizmus a történelmi
kutatás gátjának szinonímája lett. Ezért aztán számos kutató a történelem
1989 előtti instrumentális kezelésére hivatkozva megpróbál ez elől az „objektív”,
„tiszta” történelem világába menekülni, ami náluk a forrásokon alapuló
történelmi reflexiót jelenti. Ezért aztán sok munkában a tények poszt-pozitivista
kultusza uralkodik el a narráció éltető elemeként. A részletes és precíz
leírásra irányuló tendencia inkább magától értetődő, mint egy szélesebb
perspektíva, amely ezt a saját körének intellektuális atmoszférájába illeszti.
Az egyik kutató kijelentette: „Nehéz nekem a közelmúlt történetét kutató
történészként véleményt alkotni ideológiai kérdésekben és partikuláris
fogalmakat kialakítani, ami a legjobban érdekel, maguk a tények, hogy hogyan
is történtek valójában.” Ezért aztán néhány történész a 19. század végén
megfogalmazott hagyományos nézethez kapcsolódik, amely szerint a történelmet
a források alapján kell megteremteni, semmi nem pótolhatja a forrásokat:
„ha nincs forrás, nincs történelem.” E szerint a felfogás szerint a forrásoknak
kell elvezetniük a történészeket egyenesen „az igazsághoz”, a múlthoz,
és a tényeket nem vádolhatják az interpretációk. Az ilyen attitűdöt könnyű
megmagyarázni. A jelenkorral foglalkozó történetírásban mindazon évek után,
amikor nyilvánvaló hazugságok és hamis fogalmak domináltak, a történészeknek
elég munkát jelent a tényszerű alapok megteremtése.
A történészek a különbözőfajta elméletek történelembe való bevitelével
és a történelmi reflexiók 19. századból eredő hagyományos formáinak feléledésével
szembeni említett bizalmatlansága következtében a lengyel történetírásban
alig mutathatók ki az amerikai és a nyugat-európai történetkutatásban végbement
módszertani változások nyomai. A posztmodern kihívásra gondolok a történetírásban.
Lengyelországban csak a történelem-teoretikusok és történetírás-kutatók
szűk köre tette magáévá ezeket a témákat a lengyel történetírásra való
minden komolyabb kihatás nélkül.
Főbb kutatási témák és konfliktusmezők
Némi leegyszerűsítéssel azt feltételezhetjük, hogy a közelmúlt történelmével
kapcsolatos lengyel publikációk többsége két főbb témakörrel foglalkozik.
Az elsőt elnagyoltan úgy határozhatjuk meg, mint a kommunista múlttal való
számvetési kísérletet. A második a lengyeleknek a szomszédaikhoz fűződő
viszonyával foglalkozik, a litvánokhoz, németekhez, oroszokhoz, ukránokhoz
és a zsidókhoz fűződő viszonyukkal a 20. században – a második világháború
időszakára összpontosítva, a német és a szovjet megszállásra s az azt követő
évekre.
A kommunista múltra vonatkozó vita középpontjában kétség kívül
az a polémia áll, hogy mi is volt az LNK, a Lengyel Népköztársaság, tehát
az az államforma, amely a második világháborút követően jelent meg Kelet-Európában
a szovjet uralom következtében. A szembenálló felek négy főbb témát vetettek
fel, amelyeket így lehetne összegezni: szuverenitás – függőség, totalitarizmus
– nem-totalitarizmus, a hatalom – a társadalom, modernizáció – regresszió.
Az első ellentétpárral kapcsolatban a kutatók két fő álláspontot
képviselnek. A többség az LNK-t korlátozott szuverenitású lengyel államnak
tekinti. Ezt a korlátozottságot olyan kifejezésekkel írják le, mint „csatlós
ország”, „helytartó állam”, „birodalmi provinicia”, „protektorátus” „az
impérium autonóm része”, stb. Egy ilyen összefüggésben alakult ki a vita
az olyan fogalmak körül, mint „szuverenitás”, „függetlenség”.
A második világháború alatti lengyel ellenállási mozgalom legendás
alakja, majd a Szabad Európa Rádió lengyel szekciójának vezetője, Jan Nowak-Jezioranski
és őt követően a vita más résztvevői is azt állították, hogy a „korlátozott
szuverenitás” kifejezés contradictio in adjecto. Szerinte „A szuverenitás
a kormány abszolút és független uralma. Egy más ország által korlátozott
szuverenitás nem szuverenitás. Szűkebb vagy tágabb autonómiává alakul.”
Más szerzők szembefordultak ezzel a felfogással. Krystyna Kersten, a jelenkori
történelem vezető kutatója jogtörténészekre hivatkozott, akik különbséget
tesznek „szuverenitás” és „függetlenség” között. Az első kategória a jogállammal
függ össze, a második a ténylegessel. Ilyen esetben, ahogy Krystyna Kersten
hangsúlyozta, az állam „meg lehet fosztva a függetlenségétől, mégis megőrizheti
a szuverenitás jegyeit”. „A kommunista rendszer kialakulása Lengyelországban”
c. mű szerzőjének ezt az álláspontját többen is osztották a történész kollégái
közül, hangsúlyozva a korltozott szuverenitású állam lengyel jellegét az
LNK esetében. Hogy meddig terjedt ez a szuverenitás, az elég vitatott.
A birodalom és részei kölcsönviszonyát rendszerint dinamikusnak tekintik.
Számos – politikai, gazdasági, társadalmi – tekintetben cezúrának fogják
fel az 1956-os évet, a lengyel Októbert, mint ami jelentősen befolyásolta
ennek a függőségnek a jellegét. A történészek elismerik, hogy elégtelenek
az ismereteik e téren, és nagy mértékben rá vannak utalva a szovjet levéltárak
alaposabb tanulmányozására.
A másik nézőpont az, amelyik az LNK-t nyilvánvaló vagy leplezett
megszállásnak tartja. Bár ez a szemlélet inkább jellemzi a kommentátorokat,
mint a hivatásos „profi” történészeket, közöttük is van számos híve ennek
a felfogásnak. Tomasz Strzembosz is közéjük tartozik. A Solidarnosc hetilapban
közzétett egyik cikkében kijelenti: „Az LNK egész története Lengyelország
megszállásának valamilyen formája volt, nem volt sem független, sem szuverén:
totalitárius rendszer volt, amely arra irányult, hogy megfossza Lengyelországot
függetlenségétől, a lengyeleket szabadságuktól.” Az LNK ilyen felfogása
statikus és történetietlen. Az LNK történetét változatlan dolognak
tekinti, amit nem befolyásol semmiféle fejlemény, sem a belügyekben, sem
a külügyekben, az LNK nemzetközi helyzetében. Ennek a koncepciónak a képviselői
nem látják az ezen belüli korszakolás szükségességét. Az 1956-os változásokra
azt mondják, hogy az csak a megszállás formájában jelentett változást,
a leplezetlen megszállástól a leplezettebb felé.
Egy másik fontos probléma, amely az LNK körülírására irányuló
kísérletek kapcsán felmerül, hogy vajon totalitárius állam volt-e? A kutatók
körében dominál az a vélemény, hogy elég érv szól amellett, hogy lehessen
rá a totalitárius terminust használni, legalábbis az LNK történetének egyes
periódusaiban. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy két csoportja
van a történészeknek. Az elsőt Andrzej Walicki, Krzysztof Pomian és Jerzy
Eisler képviseli, az első kettőt közülük inkább eszmetörténésznek tartják.
Ők az 1956-os cezúrát hangsúlyozzák, és azt állítják, hogy Október uán
jelentős változás következett be a lengyel társadalmi-politikai rendszerben.
K. Pomian a totalitarizmusról az autoritarizmusra való átmenetről írt.
A. Walicki az 1956 utáni korszakot „poszt-totalitárius szakasz”-nak nevezi,
és a „reálszocializmus nem-kommunista változata” kifejezést használja a
90-es évek közepén folytatott vitában. J. Eisler számos fenntartást fogalmazott
meg azzal szemben, hogy az LNK-t totalitáriusnak tekintsék, különösen 1956
októbere után. Feltételezhetjük, hogy ezek a szerzők egyetértenek abban,
hogy az ideológia döntő szerepet tölt be a totalitárius rendszerben. Kimutatják
ennek a területnek a növekvő válságát 1956 után, ennek alapján kérdőjelezik
meg a rendszer totalitárius voltát az ezt követő években.
Különböző érveket hoztak fel azok, akik az 56 utáni korszakra
is alkalmazzák ezt a terminust. Ebbe a csoportba tartoznak az olyan történészek,
mint K. Kersten, A. Paczkowski, Jerzy Holzer és Wojciech Roszkowski másokkal
együtt. Ők a totalitárius rendszer legfőbb jellemzőinek fennmaradását hangsúlyozzák
(a párt monopolhelyzetét a politikában, a gazdaság feletti pártellenőrzést,
a társadalom feletti rendőri kontrollt), amelyekből egyeseket csupán mérsékelnek.
K. Kersten A. Walicki tételével vitatkozva megjegyezte, hogy „a totalitárius
rendszer Lengyelországban kezdettől fogva gyenge volt, nem voltak meg a
belső hajtóerői (…). 1956-tól kezdve hanyatlani kezdett, ebből a tényből
egyesek, mint A. Walicki, arra következtetésre jutottak, hogy ’a totalitarizmus
hirtelen átalakult egy olyan rendszerré, amelyet nem lehet ugyan politikai
demokráciának tekinteni, de mégis több teret hagyott az egyéni szabadságnak.’
Én azt az állítást hoznám fel ezzel szemben, hogy a totalitarizmus Lengyelországban
sosem élte ki teljes potenciálját, a kezdődő lazulás – az ideológiai, politikai,
gazdasági fegyelmet gyengítő tendenciák és a szabadság növekvő szférái
– mégsem forgatták fel a rendszert, amely változatlan alapokon nyugodott.”
A. Paczkowski véleménye ettől eltérni látszik. „Érett, szolid totalitarizmus
mind Lengyelországban, mind a szovjet blokk többi országában csak 1956
után működött. A ’tiszta sztálinizmus’ csak a totalitárius állam ’alapjainak
lerakása’ volt.”
Hangsúlyozni kell, hogy nem minden közelmúlttal foglalkozó kutató
fogadja el a totalitarizmus-terminust az LNK valóságára többé-kevésbé ráillőnek.
Ezek többnyire az 1989 előtti hivatalossághoz közelebbi szálakkal kötődő
kutatók. Egyikük „A legújabbkori lengyel történelem. Az LNK 1944-1989”
(1992) c. könyv szerzője, Antoni Czubinski. Ez a történész feltehetőleg
két okból is kerüli a totaliarizmus kifejezést. Először is a vele kapcsolatos
egyértelmű ideológiai és megítélésbeli konnotációk miatt. Másodszor jelentős
leegyszerűsítésekhez vezet, megfosztja a múltat az LNK történetére jellemző
számos ellentéttől és ellentmondástól, amelyeket Czubinski fontosnak tart.
A totalitarizmus fogalmát, mint az 1944-1989 közti évek jelenségeinek magyarázatára
használható terminust hasonló okokból vetik el más szerzők is. Megkérdőjelezik
a háború utáni állam totalitáriusnak és kommunistának bélyegzését. Őket
ezek a jelzők a II. Lengyel Köztásaságnak, azaz az 1918-1939 közötti lengyel
államnak a háború utáni első évtizedekbeli megbélyegzésére emlékeztetik.
A harmadik az imént említett ellentétpárok közül – a társadalom.
Mint az eddig tárgyalt témáknál, itt is attitűdbeli különbségeket fgyelhetünk
meg. A 90-es évek elején a vitának ez a része váltotta ki a legtöbb vitát
politikai kicsengése miatt. Egyes szerzők kedvelték a propagandában előszeretettel
használt, de nem sokat megmagyarázó olyan fordulatokat, mint „a gonosz,
idegen és autoritárius hatalom” és „a jó, az ellenállás eszméitől áthatott,
de elnyomott társadalom”. Megállapításaikban a kommunista hatalom ellen
harcoló összeesküvő csoportok „rendületlen” attitűdjét magasztalták a leginkább,
vagy az 1956-ban Poznanban sztrájkoló munkásokét. A társadalomnak a hatalommal
való együttműködést vállaló részeit katolikus és revizionista körökből
egyaránt szigorúan elítélték. Az LNK ilyen szemlélete figyelemreméltó módon
beleillik a lengyel hagyományba. Legalább a 18. század végétől – a Lengyel
Köztársaság felosztásától – kezdve számos műben úgy ábrázolják Lengyelországot,
a lengyel nemzetet és társadalmat, mint a belső és a külső ellenséges
erők áldozatát.
Határozottan le kell szögeznünk, hogy ezek mindmáig szélsőséges
vélemények. A legtöbb kutató hangsúlyozza, hogy a hatalom és a társadalom
kölcsönösen áthatotta egymást az LNK történetének különböző korszakaiban.
Jerzy Szacki, szociológus azt húzza alá, hogy két egymást elfedő külön
történelemképet különböztethetünk meg az LNK esetében – a politikatörténetit,
amely az állam és a rendszer története, valamint a társadalomtörténetit.
Az előbbi önmagában diszkontinuus, látványos áttörések szakítják meg; az
utóbbi, ha nem vezet a társadalom felszámolásához – és Szacki szerint erről
azért nem volt szó 1944 után – folytonos történelem, változó dinamikával.
Úgy ítéli meg, hogy „a totalitarizmus – kudarccal végződő – őrült kísérlet
volt a kis és a nagy történelem egyesítésére”. Ezt a véleményt osztották
a vita olyan résztvevői is, mint Jakub Karpinski, Krystyna Kersten, Marcin
Kula és mások.
Máig a vita előterében maradt a nagy társadalmi csoportok (parasztság,
munkásság) LNK korabeli attitűdjeinek és viselkedésének vizsgálata, valamint
az olyan intézmények rendszeren belüli működésének vizsgálata, mint a katolikus
egyház. Ebben az összefüggésben érdemes megemlíteni azt a vitát, amelyet
egy 1994-ben megjelent könyv váltott ki, Andrzej Friszka könyve, „Politikai
ellenállás az LNK-ban 1945 és 1980 között”, amely a passzív és aktív rezisztencia
és az oppozíció kategóriáira összpontosít, mint két olyan tényezőre, ami
a lengyel társadalom attitűdjét 1944 és 1989 között meghatározta.
Az utolsó ilyen ellentétpár a modernizáció és regresszió. A vita ezen
a téren arra összpontosít, hogy mi az LNK mérlege az öröklött elmaradottság,
az iparosítás és a társadalmi struktúra modernizálása szempontjából. Az
a vélemény van túlsúlyban, hogy csak a háború utáni első évek hoztak kedvező
változásokat, csak az újjáépítés dinamikája hasonlítható a nyugat-európaihoz.
(Ezt képviseli Janusz Zarnowski, Zbigniew Landau, Wojciech Roszkowski.)
A 40-es, 50-es évek törésétől kezdve azonban, amikor a szovjet normákat
kényszerítették rá Lengyelországra, és beveztték a centralizált és bürokratizált
gazdaságot, a stagnálás korszaka állt be. A technikai forradalom elkerülte
Lengyelországot, és nőtt a Nyugattól való távolság. Ezt a tételt igazolják
a statisztikai adatok. Ha olyan országokat veszünk alapul, amelyek 1939
előtt Lengyelországgal egy fejlettségi szinten álltak, és a második világháború
után a nyugati világ részét képezték, az összehasonlítás eredménye nem
kétséges. Finnországban például az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1989-ben
hússzorosa, Olaszországban nyolcszorosa, Spanyolországban ötszöröse volt
a lengyelországinak, bár hasonló szintről indultak. Civilizáltság szempontjából
az LNK mérlege nagyon rosszul fest, és a társadalmi változások többnyire
látszólagosnak és elégtelennek minősülnek.
Hogy hogyan fogják fel ezeket a főbb kategóriákat és helyüket
a jelenlegi vitában, azt az is meghatározza, hogy hogyan helyezik el az
LNK-t a lengyel nemzet és állam szélesen értelmezett történelmének egészében.
Megkockáztatnám azt az állítást, hogy a vitának ezen a szintjén válik nyilvánvalóvá,
hogy a kutatók nem tudnak mit kezdeni az LNK jelenségével. Maga a terminológia
is elegendő ennek a problémának az érzékeltetésére. A történészek intuitíve
úgy érzik, mintha az LNK valamiféle felfüggesztés volna a II. és a III.
Lengyel Köztársaság között. Ezt remekül illusztrálja Jerzy Diatłowicki
egyik tévéműsorának címe: „A két és feledik Lengyel Köztársaság”. A következő
kérdések tűnnek életbevágónak ebben a kontextusban: „Fekete lyuk” volt-e
az LNK a lengyel történelemben? Vajon az 1944-1989 közötti éveket „a történelem
margójára” kell-e száműzni, ahogy ezt egyes francia történészek a Vichy-kormány
időszakánál javasolják? A történelemről szóló vitában előfordulnak szélsőséges
vélemények, de inkább a kommentátorok és a politikusok körében. Némelyikük
a legalizmus sajátos értelmezéséhez ragaszkodva megkérdőjelezi, hogy az
LNK egyáltalán lengyel állam volt-e a belső és a nemzetközi szuverenitás
szempontjából. A kutatók nagyrésze beállítottságától függetlenül elutasítja
ezt a kérdést. Wojciech Roszkowski arra a kérdésre, hogy vajon az LNK „szakadás-e
a lengyel történelemben”, azt válaszolta: „Természetesen nem. Vannak jobb
és rosszabb időszakok, és mindenekelőtt vannak jobb és rosszabb rendszerek.”
Történész körökben az a vélemény dominál, hogy az 1944-1989 közötti évek
rendkívüli korszakot jelentettek hazánk történetében. K. Kersten az LNK-ról
szóló több megállapításában kijelentette, „a 45 éves kommunista uralom
történetét különböző tényezők, a kulturális háttér, a fennálló rendszer
doktrinális előfeltevései és a külső viszonyok kölcsönös egymásra hatásának
összefüggésében kell szemlélni. Ez a társadalmi valóság minden aspektusára
vonatkozik. Egy ilyen kontextusban az LNK egy újabb láncszem a lengyel
történelemben. Bár nagyon speciális láncszem, ahogyan Lengyelország második
világháború utáni helyzete is példa nélkül álló volt.”
(A lengyelek és szomszédaik)
Mint már említettem, a közelmúlt történetéről folyó viták egyik fontos
témája a lengyeleknek a szomszédaikhoz fűződő viszonyáról kialakult kép
felülvizsgálatára irányuló kísérlet. 1989 után a lengyel-német viszonyról
számos könyv megjelent, forrásközlések és monográfiák egyaránt. Ezek hatására
jelentősen megváltozott a témának az iskolai történelemkönyvekben való
bemutatása is.
Némi leegyszerűsítéssel kijelenthetjük, hogy két irányzat „csapott
össze” ezekben a tanulmányokban. Az egyik a „mártíriumot” igyekszik erősíteni,
a lengyeleknek a fekete és a vörös totalitarizmusok áldozataként való ábrázolását,
a másik, a „kritikai”, az évek során elhallgatott szégyenletes tényekre
irányítja a figyelmet a nemzeti múltból. Helyszűke miatt itt csak a lengyel-ukrán
és a lengyel-zsidó viszonyokkal összefüggő két példára fogok szorítkozni.
2000-2002-ben a társadalmi-kulturális sajtóban (a történelmi folyóiratokban
kevésbé) zajlott, és még mindig folyik egy vita, amelyet Jan Tomasz Gross
lengyel emigráns szociológus könyve váltott ki, „Szomszédok. A jedwabnei
zsidó közösség elpusztítása” (2000). Ez a mű a zsidók tömeges legyilkolásáról
szól 1941. július 10-én, a Lomza megyei Jedwabnéban, ahol Gross szerint
1600 zsidót zártak a csűrbe és égettek el elevenen. A bűnösök Jedwabne
örök antiszemitizmustól és kapzsiságtól fűtött lakói. Gross könyve megrázta
a lengyel közvéleményt. A közvéleménynek tudomásul kellett vennie a keserű
tényt, hogy a lengyelek nemcsak áldozatai voltak a második világháborúnak,
és nem csupán nagyrészt passzív tanúi a holokausztnak, hanem aktív részesei
is. Anélkül hogy kétségbe vonnánk Gross könyvének érdemeit a lengyel-zsidó
kapcsolatok tabujának megtörésében, érdemes fontolóra vennünk a bíráló
hangokat is. A „Szomszédok” szerzőjének leginkább az alapállítását kérdőjelezték
meg, miszerint az egész lengyel társadalom felelős volna a zsidók haláláért.
Ez a tézis arra a könyvre emlékeztet, amelyet Daniel Johan Goldhagen amerikai
történész írt, leírva benne a pusztító német antiszemitizmust, s amelyet
a kutatók többsége elutasított. Grosst azzal is vádolták, hogy nem rendelkezik
kellő történészi szakértelemmel, és szándékosan elhallgatja a németek részvételét
a jedwabnei bűntettben. Az egész vita kétségtelenül része egy átfogóbb
jelenségnek, „a holokausztra való emlékezés globalizálódásának” (ez a kifejezés
Natan Sznajder izraeli szociológustól ered), amely a zsidókat állítja be
a második világháború egyetlen áldozatának. A nemzeti múlt minden bírálatával
együtt ez a nézet érthető fenntartásokat váltott ki. Mert közvetlenül vezet
a második világháború többi, köztük a lengyel áldozatainak mellőzéséhez.
A zsidó témák vagy a lengyel-zsidó viszony témája nem korlátozódik a mai
lengyel történelmi kutatásban a második világháborúra. Hosszabb időszakot
fed le az 1945 utáni években.
Egy másik téma, ami sok indulatot kavar fel, a lengyel-ukrán viszonyok.
Ez esetben a kutatók azokra a gyilkosságokra összpontosítanak, amelyeket
ukránok követtek el lengyel állampolgárok ellen Wolynban és Kelet-Galíciában
1943-44-ben, valamint a kötelező áttelepítésre, amelyet a lengyel hatóságok
foganatosítottak az ukrán lakossággal szemben Dél-Kelet-Lengyelországból
azokra a területekre, amelyeket a jaltai és a potsdami értekezlet után
csatoltak Lengyelországhoz – az északi és nyugati területekre (az ún. „Visztula-hadművelet”).
Ezekről az esetekről éveken át folyt a kutatás gazdag forrásanyag alapján,
hogy kölcsönösen megtörjenek a negatív sztereotípiák, ami az ukránokkal
szembeni negatív attitűd következménye Lengyelországban, és a lengyelekkel
szembeni negatív beállítottságé Ukrajnában az elmúlt évtizedekben. A lengyel-zsidó
viszonyhoz hasonlóan a lengyelországi ukrán kisebbség történetével foglalkozó
témák nem korlátozódnak csupán a fent említett tragikus eseményekre. Folynak
kutatások az ukránok történetéről az 1945 utáni Lengyelországban is. És
más nemzeti kisebbségekről hasonlóképpen.
Konklúzió
A közelmúlt új ábrázolása körüli viták kétségkívül egy nagyobb összefüggésbe
illeszkednek. Figyelembe veszik a múltra vonatkozó tudásunk új formáiról
és társadalmi státusáról az amerikai és a nyugat-európai szakirodalomban
folyó diskurzust és a többi posztkommunista országban a történelemképpel
foglalkozó nemzeti vitákat.
Azt mondhatjuk a cikk elején kifejtett álláspont szellemében,
hogy a kollektív emlékezet és a történészek által kialakított történelemkép
közötti egyre több összeütközést bizonyítják. Sok tényező utal arra, hogy
a második fél alulmarad a mai lengyel történelmi köztudatért folytatott
küzdelemben. Anélkül hogy túlbecsülnénk a közvéleménykutatások eredményeit,
észre kell vennünk, hogy az ott megnyilvánuló nézetek eltérnek a történettudomány
által kialakított értelmezésektől. A 90-es évek közepén az LNK korszakát
pozitívan ítélte meg a válaszadók 42 %-a, negatívan a 49 %-a. 2002-ben
arra a kérdésre, hogy milyennek ítéli a Lengyel Szocialista Munkáspárt
uralmát Lengyelországban, a válaszolók 40%-a válaszolta azt, hogy jónak,
35%-a azt, hogy rossznak, 25%-a azt, hogy nem tudja. Hasonló a helyzet
az LNK vezetőire való emlékezéssel. 1999-ben arra a kérdésre, hogy vajon
Edward Gierek (a PZPR KB titkára 1970 és 1980 között) pozitív vagy negatív
szerepet játszott-e a lengyel történelemben, a válaszadók 54%-a szerint
pozitív, 19%-a szerint negatív, 27%-a nem tudja. Miért van ez így? Ezért
részben maguk a történészek is hibáztathatók. Bizonyos mértékig a közelmúlttal
foglalkozó történetírás módszertani és technikai hiányosságainak tudható
ez be. Gondolok itt mind a lengyelcentrikus beállítottságra, mind a diskurzus
túlzott átpolitizáltságára.
Az utóbbinak két dimenziója van – összefügg a kutatók rendkívül
kritikus viszonyulásával a kommunista Lengyelország korszakához, a politikatörténet
jelentős dominanciájával a többi terület fölött a közelmúlt történelme
kapcsán. A jelenkori eseményekkel foglalkozó történészek ritkán törődnek
a történelmi realitásoknak a politika mögötti területeivel (a társadalom,
a gazdaság, a kultúra, a gondolkodásmód változásaival), és nem hajlandók
ösztönzést meríteni más humán tudományokból (mint a szociológia, kulturális
antropológia, pszichológia). A lengyel történetírás szembetűnő vonása egy
különös „dokumentum-mánia”, amit magyarázhat az 1989 előtti speciális forrásanyagok
hiánya, de összefügg ez a közvéleményben meglévő nagy adag bizalmalansággal
is a történészek iránt. Egy másik oka lehet a kommunista múlt iránti, nemcsak
Lengyelországra jellemző nosztalgia. Ezt a jelenséget általában a lengyelek
többségének a 80-as és 90-es évek fordulóján elnyert függetlenségben való
csalódottságával szokták összefüggésbe hozni. Ez azt bizonyítja, hogy nyilvánvalóan
elmúltak azok az idők, amikor a lengyel társadalomnak nagyjából egyöntetű
képe volt a múltról, és a történészek voltak a nemzeti emlékezet „egyedüli”
őrzői. A mai hivatásos történészeknek nem könnyű megtalálni a helyüket
ebben az új helyzetben.
Érdemes a lengyel történetírást a többi posztkommunista országbeli
változások összefüggésében is nézni. Többé-kevésbé mindegyik szembekerül
a történelembe való új vagy újbóli gyökeret eresztés már említett problémájával.
Ebben a kontextusban minden történész számára az a feladat, hogy egyezséget
teremtsen a tudomány és a kollektív emlékezet között. Ez kétségtelenül
nagyon nehéz, és sok türelmet igényel. De mivel nincs, és nem is lehetséges
„menekvés a történelem elől”, fel kell nőni hozzá, és extrém esetekben
túl kell lépni rajta. Következésképpen a történelemről kialakított új képnek
tartalmaznia kell a nemzeti történelem dicsőséges epizódjait és a szégyenleteseket
egyaránt, amelyeket inkább leplezni szeretnénk. Hogy ez így lehessen, a
„megbélyegző” vagy „kirekesztő” történelmi tudatot fel kéne váltania a
„megítélő” és „integráló” történelmi tudatnak. A lengyel történészeknek
még sok a tennivalójuk ezen a téren. Hamarosan lejár annak a történetírásnak
a kora, amely a függetlenségért való kiállás igényét igyekezett alátámasztani.
Egy olyan történetírás kora következik, amely segít a lengyeleknek „a normalitásért
való kiállásban”.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu