A múltra vetett pillantás elválaszthatatlan attól, miként gondolkodunk a jelenről, és milyennek képzeljük a jövőt. A történelmet folyton újratanulmányozzuk, úgy, mint egy könyvet, amelynek eltüntetjük a lapjait, hogy újraírjuk. Régine Robin, az IQAM szociológusa sok éve foglalkozik azokkal a különféle módokkal, ahogyan a társadalmak az időt kezelik, és azzal, hogy ezek a társadalmi gyakorlatok miként függnek össze az identitást megteremtő kollektív emlékezettel. Régine Robin nem sokkal a háború előtt született lengyel zsidó családban, és mint „túlélő” nyitottá vált arra, hogy a háború örökségéről és traumatikus tapasztalatáról gondolkodjon. Már több könyvet (esszét és regényt) publikált ezekről a kérdésekről, és az interjú készítése előtt nem sokkal fejezte be Tanulmány a törékeny múltról című könyvét, amely 2000 márciusában jelent meg a Stock, Berlin Chantiers kiadónál.
 

RELATIONS: A múlt lényegénél fogva mögöttünk van, és szokás szerint úgy jelenítjük meg, mint olyasvalamit, ami bárkivel megosztható objektív tudás tárgyává tehető. Ön ezzel szemben azt állítja, hogy a múlt alakítható, és különféle módokon használható fel, amelyek lehetővé teszik, hogy szembenézzünk a jelennel. Fel tudná vázolni, milyen helyet foglal el az emlékezet ebben a kölcsönhatásban?

RÉGINE ROBIN: Paul Ricoeur legutóbbi könyvében, melynek címe Histoire, mémoire, oubli („Történelem, emlékezet, felejtés”), két kulcsfogalom, a történelem és az emlékezet között teremt párbeszédet. Mindkét fogalom lehetővé teszi számunkra, hogy a múltra hivatkozzunk,  és ez az, aminek igen nagy jelentősége van. Én a magam részéről az emlékezet, a kollektív emlékezet fogalmát hangsúlyozom, mely sokkal újabb keletű, mint a történelem, hiszen ez utóbbi olyan régi, akár a világ. A kollektív emlékezet fogalmát Maurice Halbwachs szociológus alkalmazta ténylegesen az elsők között a 20-as évek végén. Ő úgy vélte, hogy az emlékezet társadalmilag strukturálódik, minthogy sohasem egyedül emlékezünk, és hogy létezik egy élő, érzelmekkel teli emlékezet, szemben azzal, amit ő a történészek dermedt, halott emlékezetének nevezett.
Az emlékezetnek ez a fogalma a hetvenes években jött újra divatba, főként Pierre Nora, francia történész és munkacsoportja tevékenysége nyomán. Az emlékezet színterei, és ez munkájuk nagyon jelentős eredménye, felidéznek megannyi elvont és konkrét helyet, amelyek a múlt érzelmi töltettel rendelkező értékeit szimbolizálják. Ez nem más, mint magasabb szinten megírt szimbolikus történelem. Csakhogy az, amit Nora „emlékezetnek” nevez, éppen olyan, a csoport által kidolgozott elemekből áll, amelyek nem felelnek meg többé a néhány éve lassan szétmálló nagy nemzeti elbeszéléseknek: a köztársaság francia forradalom óta uralkodó mítoszának, a fejlődésről, a demokráciáról szóló elképzeléseknek, illetve az azzal kapcsolatos elgondolásoknak, hogy a nemzeti identitásba mindenki integrálható.
Nora munkássága lényegében nem más, mint arról szóló panasz, hogy a történelem és az emlékezet nem teljesen egyezik meg egymással. Amíg létezik a nagy nemzeti elbeszélés, a történészek által tudományosan feldolgozott múlt, a „tudományos emlékezet” egybevág ezzel a nagy elbeszéléssel. Persze sohasem tökéletesen. Amikor ez a két dolog többé egyáltalán nem fedi egymást, a történészek megteremtik a maguk történelmét, de mindegyik csoport a maga saját kérdéseit teszi fel, megalkotja a saját emlékezetét, a saját hőseit és áldozatait, amelyeket nem feltétlenül ismert el a régi nagy nemzeti elbeszélés. Először is mindegyik elhelyezi a maga hős szerepét, teret biztosít számára a történelemben. Ez jól látható az Egyesült Államok illetve Franciaország esetében, ahol az emlékezet etnikai elbeszélésekre esik szét: mindegyiknek megvan a maga elbeszélt története, megvannak a maguk hősei. A Nora által kidolgozott fogalom sikere azt bizonyítja, hogy valódi érzékenységnek felel meg. A történelem valami hideg dolog, szakértői diskurzus: az emlékezet egyenesen minket foglal magában, mindenkinek jogában áll egy fejezet erejéig megszólalni, elmondani valamit. Pierre Nora vállalkozása ezért elképzelhetetlen a történelem és az emlékezet, a nagy nemzeti saga és ennek tudományos feldolgozása közötti távolság kimondása nélkül. Nem jelentéktelen dolog az sem, hogy mindez összefügg annak kívánalmával, hogy a történelem „újra nemzetivé” váljon, vagy hogy újra a múltról szóló diskurzus bűvöletébe essünk.

R: A történelem és az emlékezet efféle szétválasztása nem fenyeget azzal a veszéllyel, hogy a történészek jogtalanul magukhoz ragadják a múlttal szembeni kritikus távolságtartás monopóliumát, minthogy így az emlékezet lehetséges eltévelyedések színterének tűnik?

RR: Fokozatosan tért hódított egy ilyen értelmű dialektika, amelyiktől Ricoeur sem tudja függetleníteni magát, jóllehet az ő álláspontja árnyaltabb. Az emlékezet és a történelem ellentéte nem ennyire egyszerű. Bár a történészek talán gyakrabban állnak a kritikai távolságtartás oldalán, ugyanakkor bizony ők szolgáltatják a muníciót a tüzet szító elbeszélésekhez. Németországban például egy egész történész iskola panaszkodik amiatt, hogy a történelem nem szolgálja eléggé azt, hogy a nemzet újra visszanyerje erejét és méltóságát.
A múlt mindig a jelen nagy tétje. A múlt sohasem múlik el, sohasem halott. Amikor mégis eltűnik a láthatárról, megbújik egy sarokban, és arra vár, mikor üt az órája. De képzeletben, a diskurzusok körforgásában, a köznapi gyakorlatban, abban a módban, ahogyan az emberek és csoportok, az osztályok azonosulnak a múlt jelenségeivel, minden nyitott, minden lehetséges. És ezek azok a diskurzív és szimbolikus körülmények, amelyek meghatározzák, hogy egy adott pillanatban ki lesz és ki nem lesz nyitott.

R: A jelen az általa meghamisított, átköltött múlt elemeiből épül fel. Ezek az elemek a jelen gyakorlatának eszközeivé válnak. Ez vajon azt jelenti, hogy bizonyos mértékig elkerülhetetlenül misztifikáljuk a múltat?

RR: A mítoszok félelmetes fegyvereink a jelenünk alakításában. Lehetővé teszik, hogy az idő mélyére hatoljunk, állandóságot teremtsünk, tehát gyökeret verjünk. Magunkra ismerünk a valódi vagy képzeletbeli ősökben, azokban a leszármazási láncolatokban, amelyek egyáltalán nem hiányozhatnak egy társadalomból. Ha egy társadalomnak nincsenek efféle alakjai, akkor kitalálja őket; ha pedig elveszítette őket, teremt magának ilyeneket. De általában azért mégiscsak azt tapasztalhatjuk, hogy a társadalom rendelkezésére áll valami már meglévő.
Ez egyszerűen társadalmi tény, amely nem akadályozza a megfejtés, a demisztifikálás munkáját. Ha tudatában vagyunk annak, hogy instrumentalizáljuk a múltat, akkor odafigyelünk arra, amit átalakítunk, amit kidolgozunk, akkor vigyázunk arra, hogy milyen elbeszélést hozunk létre. Ez már önmagában óriási teljesítmény. Akkor szabadulhatunk meg a szakralizáció halált hozó illúziójától, ha felismerjük, hogy egy mítosz – mítosz.
Ebben a tekintetben nagyon gyakran a művészek játsszák el azoknak a szerepét, akik más kérdésfelvetésekkel, más oldalról vizsgálva a problémákat, friss levegőhöz juttatják a múltat, megszabadítják eszköz voltától. Lehetővé tesznek másféle kérdéseket, és képzeletük segítségével olyan hangokat szólaltatnak meg, amilyeneket egyébként sohasem hallanánk. Ebben az értelemben beszélt Walter Benjamin a történelem legyőzöttjeinek hangjáról.

R: Ez lehetővé teszi, hogy utat nyissunk afelé, amit autentikus emlékezetnek nevezhetünk?
RR: Nem vagyok biztos benne, hogy a meghamisított múltakkal ellentétben léteznek teljesen autentikus múltak. Sohasem lehet életre kelteni a múltat. A múltról szóló diskurzus mindig konstrukció. A múlt jellegzetessége az, hogy eltűnt, egészen más dolog a múlt feldolgozása, számításba vétele. A múltat elbeszélések, gesztusok, mesterséges konstrukciók révén hozzák létre, miként a múzeumokban. A múlt attól függően teremtődik meg, hogyan faggatjuk a nyomai alapján, miként dolgoztuk fel ezeket a nyomokat, hogyan kérdezünk újra rájuk. Tehát nem vagyok biztos abban, hogy a teljesen megkonstruálttal, a szimulálttal, a hamissal szemben létezik valami olyasmi, ami egészen igaz; de miközben ezt mondom, nem vagyok az abszolút relativizmus híve sem. Valóban létezik tudástermelés, de tartózkodni kell attól, hogy nagyon szigorúan választóvonalat húzzunk a tudás és a legenda közé. Az az emlékezet, amelyik megakadályozza, hogy túlságosan eszközzé tegyük a múltat, ezt távolságot teremtve teszi. Az emlékezet tárja fel a történelem hézagait, mindazt, amiről a történelem hallgat, amit nem tud kimondani, pedig ez utóbbinak kell megteremtenie a múltról szóló beszédünket. Az örmény rádió egyik újságírója nagyon nyugtalankodott a Szovjetunió szétesésének pillanatában, mert nem tudta, milyen jövőt hoz számára ez a széthullás. Egy másik újságíró azt válaszolta neki, hogy téved: „A jövő teljes mértékben előre látható – tette hozzá. – A múlt viszont már nem látható. Ez a szörnyű”.

R: Tessék, milyen szép paradoxon! De ha a múltban számításba kell venni a jelent, akkor egyúttal oda kell figyelnünk a múlt váratlan feltűnésére is a jelenben.

RR: Figyelembe kell vennünk azt, amit Walter Benjamin megnemtörténtnek nevez. A történelemnek vannak olyan elemei, amelyek magyarázatra, felfedezésre várnak. Vigyáznunk kell arra, hogy elkerüljük az okozati magyarázat egyhangú terét, vagy hogy előre tudni véljük, mit találunk majd. De nagyon nehéz művelet szembenézni a múlttal. Mint ezt a német példa is mutatja: hányszor botlunk bele olyan fiatalokba, akik fotóalbumokat nézegetve a nagypapát láthatják SS-egyenruhában, horogkereszttel és Hitler fényképével a tálaló fölött. Ez a váratlanság egyfajta agressziója, amelyikbe beleütközünk.

R: És miként tudunk szembenézni ezzel az előre nem látható múlttal?

RR: Válasszunk egy sokatmondó képet. Amikor meghamisított múltról beszélek, egyben azt is állítom, hogy minden társadalom szekrényében vannak csontvázak. Minden azon múlik, mit teszünk, amikor kinyitjuk a szekrényeket és megtaláljuk ezeket a csontvázakat. Vagy szembenézünk velük és azt mondjuk magunknak: „Istenem! Nem is tudtam, hogy csontvázra találok, amikor kinyitom ezt a szekrényt”, de azért mégis szembesülünk vele. Vagy pedig azonnal újra becsukjuk a szekrényajtót. De résnyire nyitva is hagyhatjuk. A múlttal való szembenézés mindig komplex, olykor pedig traumatikus dolog. Ezért kell mindig valamilyen módon újra kitalálni a múltat.
Nézzük újra kedvelt kutatási területem, Németország példáját, ahol természetesen nem volt egyszerű a nácizmusról beszélni. Mindkét Németországban találtak fortélyokat arra, hogy ne kelljen megszólalni róla. Keleten azt mondták, hogy ők a jó oldalon álltak, hogy ők antifasiszták voltak. A győztesek, a szovjetek oldalára állva elkerülték, hogy szembenézzenek a múlttal. Megtagadták ezt. Nyugat-Németországban egy kissé bonyolultabbak voltak a dolgok, a legyőzöttek–megvertek oldaláról nem tudtak olyan mítoszt alkotni, amelyik az antifasiszták örököseinek tüntette volna fel őket. Következésképpen a nürnbergi per után Nyugat-Németország németjei nagy csendbe burkolóztak. Másról kezdtek el beszélni. A Marshall-terv és a gazdasági csoda megkönnyítette a nagy elfojtás terének létrejöttét. A gyerekek semmit sem kérdeztek a szüleiktől a nácizmus időszakáról.
A fiatalok 60-as évekbeli lázadása azonban mindent felforgatott. A fiatalok kérdezősködni kezdtek, a dolgok pedig megmozdultak. Húsz év alatt a nézetek pluralitását tükröző, rendkívül érdekes tudást halmoztak fel. De a 80-as években lezajlott az a vita, amelyet történész- vitának nevezünk. A nemzeti-szocializmusról nem lehetett többé azt gondolni, hogy rendkívüli időszak volt, vissza kellett helyezni történeti kontextusába, és a szovjet barbarizmusra adott válaszként kellett értékelni. Tehát nekiláttak a „valamire válaszoló” nemzeti-szocializmus megalkotásának, amire az adott lehetőséget, hogy általánossá vált az anti-kommunizmus.
Jól látható, hogy a múlt traumáinak áttekintése nagyon gyakran a tagadás valamilyen formájában vagy elfojtásban vagy olyasvalaminek a lassú újrafeldolgozásában történik, ami elrejti azt, amivel nem akarunk szembenézni.

R: Persze nem minden társadalomnak kellett az ismert németországi traumához hasonló drámát átélnie.

RR: Természetesen nem, de mindig van mit elfojtani, tagadni vagy rejtegetni. Vegyük Québec példáját. Én kívülálló vagyok, mégis mindig megdöbbentenek azok a ritka alkalmak, amikor felvetődik a 30-as évek társadalmának kérdése, amelyik a fasizmussal, Lionel Groulx szélsőjobb nacionalizmusával kacérkodott, Francóval, Salazarral és Mussolinivel szimpatizált, és amelyikben az antiszemitizmus magától értetődő volt, tehát engem mindig megdöbbent, hogy amint mindez felidéződik, rendszerint mindig gyorsan előhozakodnak egy olyan diskurzussal, amely egyfajta hegként hivatott betömni azt a rést, amely mögött pedig ott tátong az, ami elfogadhatatlan. Ám egy napon abbamarad ez a rejtegetés. Honnan jön majd a feltárás? Talán egy történész, egy film, egy író, egy politikus végzi majd el. Semmi sem látható előre ezzel kapcsolatban. És azután ezt mondhatjuk magunknak: „Különös, tíz éve ezt nem tudtuk kimondani, de nem is tudjuk pontosan, miért nem”.

R: Sokszor hangsúlyozza írásaiban a gyászmunka fontosságát a traumatikus tapasztalatokkal történő szembenézésben. Miből áll ez?

RR: A pszichoanalízis területéről, magától Freudtól származik ez a fogalom. Egy napon mindenki szembesül egy drága lény elvesztésével. Ez rendkívül fájdalmas dolog, a gyász feldolgozása időt vesz igénybe. Fontos, hogy minden heves érzelmi kötődésünk elmúljon az elvesztett személy iránt, hogy számolni lehessen azzal, hogy valóban elment az, akit elveszítettünk, hogy a túlélők vesztesége és hiánya helyrehozhatatlan. Az emberi személyiség e gyászmunka közben tudja kifejezni veszteségét, képes feldolgozni az emlékeit és vágyakozni kezdhet valaki más iránt. De különböző okok miatt ez olykor nem sikerül: ha patologikusan rögzül valakiben a kötődés az elveszített személy iránt, és nincsen semmiféle eszköze arra, hogy feldolgozza ezt a veszteséget.
A pszichoanalízis e két fogalma közösségi szintre is kiterjeszthető, az így adódó korlátok között. A hatvanas években Képtelenség a gyászra címen megjelent két pszichoanalítikus, Alexander és Margarete Mitscherlich nagyon fontos könyve, olyan német emberek apropójából, akik annak idején egy emberként követték Hitlert, és képtelenek voltak az elvesztésével szembenézve meggyászolni őt. Mit tesz az ember, amikor nem gyászol? Nem beszél róla, mást csinál. Elfojtja a veszteséget. Mindent eltüntet, és nekilát valami másnak, amilyen gyorsan csak lehet. Innét származik a rekonstrukció szenvedélye. Rendkívül bonyolult elfojtás, indulatátvitel nélkül gyászolni, elfogadni, feldolgozni a veszteséget. Ez általában nagyon fájdalmas folyamat a társadalmak számára, minthogy nem létezik pontos emlékezet.

R: A gyászmunkának ez a fogalma bizonyos értelemben közel áll ahhoz, ahogyan Hannah Arendt értelmezte a megbocsátást, amely megszabadítja a jelent a múlt kötelékeitől, és lehetővé teszi, hogy nyitott maradjon a jövő.

RR: Valóban. El kell oldani a múlttól a jelent, de anélkül, hogy elfelejtenénk. A feloldozás fogalma nagyon fontos ebben a vonatkozásban, de nem a megbocsátásé, mely vallásos konnotációja miatt problematikusnak tűnik számomra. Más módon is elvégezhető ez a feloldozás: egy olyan államilag törvénybe foglalt amnesztiával, mely eltöröl egy adott eseményhez kapcsolódó vétket. Minden társadalom használja az amnesztiát, melynek hiányában a testvérgyilkos háborúk után, a népesség nagy részét bűnössé tevő eseményeket követően mindenki bosszút akarna állni, bíróság elé akarna állítani mindenkit. Az újrakezdés biztosítására a jelenben, a társadalmak, a múlt hálójának foglyaiként, a túlélés ösztönétől hajtva elrendelik az amnesztiát. Ez a megbocsátás egyik formája.
És van elévülés is. A múlt és a jelen szétválasztása érdekében egy bizonyos idő után úgy véljük, hogy többé nem üldözhetünk embereket bizonyos bűnök miatt. De 1948 óta létezik az emberiség ellen elkövetett bűntett el nem évülése is. Ezzel kapcsolatban elhárítom magamtól a megbocsátás gondolatát. Teljes mértékben elfogadom ennek elévülhetetlenségét. Vannak a múltnak olyan formái, amelyek társadalmi értelemben nem oldhatók fel, amelyek idővel úgy oldódnak fel, ahogy tudnak. Azzal szembesülve, ami megbocsáthatatlan.

        VÁRI ERZSÉBET FORDÍTÁSA

Bibliográfia

Paul Riceur

Maurice Halbwachs
Magyar Lettre Internationale, 37

Walter Benjamin

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu